Észak-Magyarország, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1979. augusztus T2., vasárnap Szanálható értékek? A kár Miskolcon járunk, akár a megye más településein, mindenütt tanúi lehetünk annak, hogy sorra eltűnnek régi házak, építmények, olykor egész lakónegyedek, hogy helyüket átadják az újnak, a korszerűbbnek, az alkalmasabbnak. A fejlődés természetes rendjéhez tartozik ez a folyamatos megújulás. Ám az eltűnő házakkal, egyéb létesítményekkel á ma és a tegnap is eltűnik, hiszen egy-egy lebontott épület, vagy utca igen sok adalékkal, jellemző vonással járul hozzá napjaink képéhez, nem egy vonásuk meghatározó jellegű és értékű is lehet. A mi jelenünk, a ma, a jövő generációnak a múlt is egyben, s ebből a holnapi múltból, a^az a mából, az elérhető értékeket meg kell őrizni, mégpedig a legalkalmasabb és leghivatottabb helyen, a múzeumokban. Fordítsuk a szót valamivel gyakorlatiasabbra. A lebontott házak, épületek anyaga részben — kisebb részben — átmentődik valamiféle más építménybe, nem ritkán a törvény tornácán egyensúlyozó bizonytalan utakon ■ is, máskor pedig gödröket tömnek be vele, árterületeket töltenek fel, egyéb módon hasznosítják,. A kiürített lakásokat bontás előtt általában az építőanyagot nyerni akarók szemlélik meg tüzetesebben — legálisan, vagy lopva —, de nincsen semmi olyan vizsgálódási lehetőség, amely felderítené, nincs-e a bontásra ítélt építményben valami olyan — látszólag értéktelen — darab, amely helytörténeti, kultúrtörténeti, egyéb tudományos szempontból jelentős lehet a szakember, a muzeológus számára. Pedig a legértéktelfcnebbnek vélt épületekben is lehetne találni muzeológus számára értékes dolgokat. Például az épületek homlokzati díszei, az oromdíszek, a kerékvető kövek vagy vasöntvények, a kovácsolt vasrácsok az erkélyen, ablakokon, kapukon, maguk a kapuk, a lámpavasak, egyéb konzolok, bádogdíszek, faragott kapuoszlopok, mesterjegyes téglák, tetőcserepek, vízcsapok, öntöttvasból készült és egyéb falikutak, aknafedő öntöttvasak, beépített kandallók, cserépkályhák csempéi, falburkolatok, faborítások, egyebek látszólag semmit sem mondanak, de a helyi építészetről, régi gyárak, üzemek, kismesterek munkásságáról, mint a várostörténet fontos elemeiről értékes adalékokkal szolgálnak a mai helytörténetkutatónak és a holnap érdeklődő emberének. Érd.emes megemlíteni például, hogy az Ady Endre utca elején volt Királyfürdőből igen sok mesterjegyes tégla került elő, mindmegannyi tárgyi adalék a századforduló időszakának építőanyag-ipartörténetéhez. Nemcsak az épületek és stabil tartozékaik jelenthetnek értéket a kutató számára, hanem a bontásra kerülő épületek felszerelési tárgyai is. A régi könyvek, bútorok, újságkötegek, az olyan felszerelési tárgyak tömegei, amiket az új lakásba már nem tud a lakó magával vinni, mint például a kony- hafelszerelések, tűzhelyek, csikósparhetok, kályhák, szerszámok, a padlások és pincék lomoknak minősített tárgyai, hordók, egyebek — mind mondhatnak valamit a messzetűnő évtizedekről a szakembereknek. Jelenleg nincsen olyan szerv, amely a múzeumok munkatársainak a hivatalos vizsgálódást biztosítaná, egyáltalán „alkotmányosan” beengedné őket. Például Miskolcon, a néhány éve lebontott Kölcsey utcán állt az öregek nápközi otthona — azóta is gondozatlan grund van a helyén, néha teherautók parkolnak rajta —, s abban volt egy holicsi kandalló, ami a szanáláskor szőrén-szálán eltűnt. Lehet, hogy egyéb bontási törmelékekkel együtt. valahová betemették a pótolhatatlan értékű ipari emléket, lehet, hogy ügyeskedő „gyűjtők” kufárkodnak vele, lehet, hogy valahol magánlakásban díszük. A múzeumi szakemberek nem nézhetik meg a bontás előtt^ álló épületeket, „bontási vállalkozók” viszont igen. Nos, ezek között akad, aki nem ismeri fel az értéket, szemétbe dobja, s akad, aki felismeri, kereskedni kezd vele. Mindkét esetben a köz károsul, az érték a közösség számára, a tudomány számára elveszett. Mert igencsak ritka eset, hogy éppen a múzeumnak kínálja fel valaki megvételre az ily módon hozzá került tárgyakat. Határozott hatósági intézkedés kellene, amely szabályozná a szanálandó épületekből a muzeális értékű daraboknak a múzeumokhoz történő juttatását. Lehessen ott a muzeológus a bontás előtt, vizsgálhassa meg, van-e ott a köz, a tudomány számára fontos érték, s gondoskodhasson róla, hogy az ne vál- hassék magánemberek ku- fárkodásának tárgyává. A városi és a megyei tanács építési osztályai készséges partnerei lennének a múzeumnak, ugyanakkor más szervek eléggé merevek e tekintetben, elzárkóznak az effajta okos segítés elől. Ezért kellene ezt általánosan szabályozni. Egyre nehezebb a múzeumok részéről az értékek vásárlás útján történő beszerzése. A jómódú ember nem válik meg a birtokában levő műtárgyaktól, a szegény ember meg sokat szeretne azon keresni. Páratlan műkincsek vannak magánforgalomban és óriási összegekért cserélnek gazdát. A jómódú magángyűjtőkkel, a gazdag sznobokkal az állami költségvetésből gazdálkodó múzeumok nem tudnak versenyezni. Legalább az épületek szanálásakor kellene hát előnyt biztosítani az államot képviselő múzeumnak. Ha már a múzeumi gyűjtemények gyarapításáról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy a közületek is többet tehetnének ezért. Ipari üzemek, szövetkezetek elsősorban, de egyéb közösségek is. Nem lehet cél, hogy minden üzem saját házi múzeu- mocskát szervezzen és oda gyűjtse emlékeit, hiszen a gyakorlat szerint, minden érdemi adalékért így is a múzeumba mennek. A miskolci Herman Ottó Múzeumnak néhány üzemmel jó a kapcsolata — például a Lenin Kohászati Művekkel, a Diósgyőri Papírgyárral, a vegyiüzemekkel, másokkal —, az. állandó kiállításon látható is több üzem termékgyűjteménye, de részben kevés még az ilyen kapcsolat, részben annak folyamatosnak kellene lennie. Olyannak. amelynek eredményeként bekerül a múzeumba minden olyan tárgy, amely az utókornak egy-egy közösség, vállalat életéről, annak változásairól adatokkal szolgálhat: gyártmányok, emléklapok, plakettek, körlevelek, árlapok, hirdetmények, vendéglői étlapok, egyebek majdan idő- és kormeghatározó értékűek lehetnek. M agyarországon a köz- gyűjtemények segítése, sőt alapítása szép hagyományokra tekinthet visz- sza. Nemcsak a múzeumot és könyvtárat alapító Széchényi Ferencre gondolhatunk, hanem napjaink mecénásaira is,' például a miskolci és sárospataki képtárak lelkes adományozóira, vagy a legutóbbi példára, a mezőkövesdi Hajdú Ráfis János adományozta mezőgazdasági gépgyűjteményre. Van hát jó "példa! De legyen lehetőség a kevéssé látványos gyűjteménygyarapításra, például a bontandó házak enyészetre ítélt vagy kufárko- dásra szánt értékeinek múzeumi mentésére is. Benedek Miklós — Máris nyitom, tessenek bejönni — invitálja a látogatókat Gönci néni (bal oldali kép). — Hát ilyen volt régen a konyha — mutatja a tűzhelyet, meg az egyéb konyhai tárgyakat (jobb oldali kép). (Fotó: Laczs J.) Gönci nénivel a gönci táj házban A gönci Huszita-ház napjainkban is védelmet nyújt. Persze nem a pusztítva átvonuló hadak ellen, mint évszázadokkal korábban, hanem a tikkasztó kánikulai hőségtől védi meg méteres falaival, árnyas helyiségeivel a látogatót. Kint még a levegő is szikrázik a vakító napsütésben, a múlt századi szőlőtermelő polgári otthon bútoraival teli szobában igen kellemes megpihenni. ha már megszemléltek az épület külső, erő- dítményszerü architektúráját, a pince emlékeit, a hátsó szobát, a konyha felszereléseit. És a nagyszoba hűvösében érdemes belelapozni a kis múzeumi létesítmény, a tájház vendégkönyvébe is. Az Ózdi Honismereti Kör volt az első látogató csoport, közvetlenül a tavalyi megnyitás után, nem egészen tíz hónappal ezelőtt. Aztán egy kékedi kirándulócsoport állt meg itt, hogy megismerje tovatűnt századok helyi emlékeit. Jártak itt a Marxizmus— Leninizmus Esti Egyeteme encsi. kihelyezett tagozatának hallgatói, eljöttek ma is Göncön élő. vagy már onnan elköltözött régi gönci lakosok. Különféle üzemi és más munkahelyi csoportok bejegyzéseinek hosszú sorát találjuk a vendégkönyvben, s persze a megszámlálhatatlan iskolás csapatét. A látogatók száma a nem egészen tíz hónap alatt meghaladta a tízezret. Figyelmet éi'demlő és elgondolkoztató számadat. Gönci néni, vagy hivatalosan id. Gönci Ferencné, a tájház kezelője kis cédulát tűzött a bejárati ajtóra: „Hátul vagyok”, azaz az udvari épületben, de nem kell keresni, mert hu idegen lép a portára, már fürgén előterem, nyitja az ajtót, s míg bent a Huszitaházban végigvezeti a látogatókat a két szobán, a konyhán, a pincén, sorra megmutogatja a bútorokat, a konyha használati tárgyait. ki tudja, hányadszor elmondja mindazt, amit ennek a történelmi műemléknek a múltjáról tudni kell, meg mindazt, ami e vidék hajdani történelméből a huszitákhoz kapcsolódik. Ha valaki történelemből érettségizve mindezt elmondaná, bizonyára kiemelt dicséretet kapna. Közeleg a nyár vége — bár most is nagy az átmenő forgalom Göncön, bebetérnek a látogatók a tájházba —, szaporodnak a turistacsoportok, jönnek majd az iskolások újra. Az út szélén több figyelemfelhívó tábla kellene, s ezek felállítása nem lehet komoly gond a helyi tanácsnak. Félő, hogy így sokan elmennek mellette, pedig ha valami markánsabban felhívná az átutazók figyelmét, bizonyára megúllná- nak, megtekintenék a táj emlékeit kínáló kis múzeumot. (benedek) Pávaköri születésnap Takfaszadáii Lesz teraateren Szomolyán A taktaszadai „Üj Barázda” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet pávaköre ez évben ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. A jeles alkalomból jubileumi ünnepséget tartanak vasárnap, augusztus 12-én a községben, melyre több együttest is meghívtak. A program szerint délután fél 4 órakor — a termelőszövetkezet irodaépületének kerthelyiségében — kezdődik a jubileumi műsor, melyben az ünnepeltek mellett fellép majd a hajdúnánási citera- zenclcar, az cdelényi és a taktaharkányi népdalkdr, az erdöbényei kádárok hagyományőrző tánccsoportja. Megtisztelik jelenlétükkel — és természetesen műsorukkal is — a taktaszadaiakat a Romániából érkező erdőszádai parasztkórus tagjai is, mintegy viszonozva az ünnepeltek öt évvel ezelőtti romániai vendégszereplését. A címbeli állítás egy kérdőjellel megtoldva hangzott el három évvel ezelőtt. Helyi tanácsi határozat már azt megelőzően született, a szülők és a közületek is felajánlották segítségüket, a Bor- sodterv elkészítette a terveket. A televízió képernyőjén két esztendeje kísérhettük nyomon a szomolyai tornaterem születésének előzményeit, míg most, a csütörtök esti riport már arról a tanácskozásról informálhatott! amely azt rögzítette, hogy minden szükséges együtt van, a Mezőpanel Vállalat auguszt tus 15-től szállítja az elemeket, a Heves megyei Építő>> ipari Vállalat — sok dolgozója éppen Szomolyáról jáí be, nona más megyében van — szeptember 1-én megkezdi a felvonulást. Lesz hál) tornaterem Szomolyán. Keli éve országos ügy ez az építés. Kövessük majd nyomon a tényleges építést is! A fiatal pedagógusok Budapesten megtartott országos parlamentjén az „erősebb nem volt döntő többségben. Kétszer annyi volt a férfiküldött, mint a nő, holott—köztudomásúan — egy elnőiesedett pálya fiataljainak országos parlamentjét tartották meg. Kicsit anekdotaízű a megállapítás (de igaz!); úgy tűnik, mindenütt az egyszem férfit tartották alkalmasnak arra, hogy a lényegében női pálya fiatal asszonyainak és lányainak gondjairól szóljon. Véletlen? Meglehet. Ám kétségkívül jól tükrözi ez a küldöttarány a pálya egy másik gondját is, nevezetesen, hogy az érezhető lassú előmenetel ellenére sem a tényleges részvételük arányában töltenek be vezető funkciókat a pedagógusnők. . Néhány számadat bizonyításképpen. Borsodban a. pedagógusok 80 százaléka nő. A megyei 247 általános iskolából viszont csak 55. élén állt igazgatónő 1978-ban. S a 271 igazgatóhelyettesből is mindössze 132 volt a „gyengébb” nem képviselője. A 70 általános iskolai szakfelügyelő között 42 férfit és 28 nőt találhattunk,, a 12 vezető szakfelügyelőből viszont már csak 3 volt a nő. S hozzá kell tennünk, az 1978-as helyzet már lényeges előrelépést mutat a nyolc-ki- lenc évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor például a 228 borsodi általános iskola közül csak 28-nalc az élén állt nő. Á pályán betöltött helyzetüket talán csak a szakszervezeti tisztségekben „juttatják igazán érvényre”: az alapszervezeti titkárok és bizalmiak 75 százaléka pedagógusnő. Pedig — összegezte a pedagógus-szakszervezet megyei bizottságának még egy ben ez szolgait alapul az SZMT nőbizottságának a napokban megtartott vizsgálódásához is — a pálya kezdetén még egyenlő esélyekkel indulnak: szakmai és politikai végzettségük, képzettségük azonos szintű. És mégis, úgy tűnik (ezt támasztják alá a tényleges erőviszonyok) a pedagógusok 20 százalékát kitevő férfiaknak nagyobb esélyeik vannak a vezetővé válásra, arra, hogy igazgatói, igazgatóhelyettesi, szakfelügyelői megbízatást kapjanak ! Az okok igencsak szerteágazóak, s a valóságban sokkal bonyolultabban jelentkeznek, mint egy röpke felsorolásban. A tapasztalatok alapján elmondható, hogy az egyenlő esélyekkel ■ indulás után rövidesen átrendeződnek az erőviszonyok. A fiatal pedagógusnők a gyermekgondozási szabadsággal néha hosz- szabb időre „kiesnek” nemcsak a tanításból, de az előmeneteli lehetőségekből is. Az elnőiesedótt pályán, a nők között is tartja magát az a múltban messze gyökerező szemlélet, hogy a férfiak alkalmasabbak a , vezetésre. A pedagógusnőkre is igaz, hogy otthoni leterheltségük még mindig hagy. a gyermek nevelése. a család ellátása jobbára az ő vállukon nyugszik. Ezért sokan nem szívesen vállalnak funkciót — különösen, ha ez magasabb rangot biztosít a férjénél. Az okok között említhetnénk az önbizalom hiányát is, melyben nem kis szerepet játszik az, hogy például az iskolavezetésben, az igazgatási területen egyértelműen háttérbe szorult a pedagógiai vezetés, s ma sokkal inkább gazdasági, adminisztratív funkciókra szorítkozik, melyhez (a nyílt iskola jegyében) egy sor társadalmi megbízatás is járul. Tényekkel nehéz lenne alátámasztani, de a már vezetői munkakörökben levő nők szubjektív tapasztalatai egyértelműen azonosak: nemcsak bizonyítási kényszert éreztek magukban, de tapasztalták a bizonyítás elvárását is. Félreértés ne essék: nem a vezetői munkakörökben levő pedagógus férfiak rátermettségét akarták megkérdőjelezni a vizsgálódások során. Pusztán azt vizsgálták, hogy kilenc évvel a párthatározat és négy évvel a kongresszus után a pedagógus pályán hogyan érvényesül a vezető munkakörök betöltésénél a női egyenjogúság. A tapasztalat és a statisztikai adatok azt bizonyítják, jobban, mint korábban, de még korántsem elégségesen. Szó sincs arról (irreális kívánalom lenne), hogy a pályán betöltött, tényleges arányukban legyenek jelen a vezetésben. De kicsiny annak is a valószínűsége, hogy „a 80 százaléknyi nő között kevesebb lenne az olyan, aki a politikai megbízhatóság, a szakmai hozzáértés, valamint a vezetői rátermettség tekintetében kevésbé felelne meg a követelményeknek, mint a 20 százaléknyi férfi”. Nos, a még mindig meglevő szemléletbeli visszahúzó erő mellett, a valóságos okokat tekintve a már említett gyermekgondozási kiesés mellett alighanem a káderutánpótlás tervszerűségében, illetve terv- szerűtlenségében érhető tetten az aránytalanság. Noha a káderfejlesztési tervek készítése rendszeresebbé vált az utóbbi években, valójában — idézzük a vizsgálódás megállapítását — „ez a munka még mindig nem eléggé tudatos, szervezett —, a káderutánpótlási tervek nem a kívánt mértékben realizálódnak. Nem megfelelő az iskolák részéről a művelődésügyi osztályoknak adott javaslatok száma és színvonala. Ezért előfordul, hogy a pedagógiai vezetők kiválasztása ötletszerű, olykor szubjektív, s gyakran éppen a nők előbbre lépése szenved csorbát”. Mondhatnánk persze, hogy egy „elfogult testület”, az SZMT nőbizottsága fogalmazott ilyen élesen, hiszen az MSZMP KB nőpolitikái határozata végrehajtásában szú- k mottevő eredményeket „könyvelhetünk el” az oktatásügy területén. De a fejlődés ütemével — ugyancsak a statisztikai adatok bizonyítják^ — nem lehetünk elégedettek^ így hosszú távon nem árt újra és újra felvetni a pedagógusnők vezetésben betöltött szerepét. És nemcsak egy alapvétőért nőies pálya pedagógusnőinela respekt.ie miatt! Csutorás Annamária Pedagógusnők a vezetésben ü hisz százai alatt? tavaszi jelentése, s lényegé-
