Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
BsnaswsmsiwKM ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. július 22., vasárnap rr.V.-.«, ,«Ű« - ■ *“• >•> Károm na», amikor tulajdonképpen nem történt semmi. Tulajdonképpen. n Ügy ébredt tel, ahogyan szokott, egyik pillanatról a másikra. Megnézte a rosz- szul festett foltot a plafonon, majd a könyvért nyúlt Olvasását pár órája hagyta abba. Soha nem tudta megérteni azokat, akik nyűglődve, morgolódva ébrednek, s percekig, negyedórákig tántorognak álmosan. Autóbusz, majd villamos si- ; etett zúgva, csörögve az (úton. Ezen eseményeket a ! csend-hangok ritmusa követte: az óra ketyegése., a vadgalambok vadturbéko- ;lása, valami erős csipogás, Itán verebeké lehetett, meg {egy kakas is megköszörülte rja torkát. Ez volt a hajnal. Reggel !— mikor a felesége már {elment — átöltözött. A tűikor előtt tört rá a határo- jzatlanság. Lábai ide-oda vitték, téblábolt. Az ablak és a falak mögött a tegnapi ’eső után éppen sütött a 'nap. Elindulni, de merre? Léptei nem Roppantak a járdán, mert fröccsentett talpú cipőt viselt. Irigyen gondolt valamikori önmagára, amikor még bőrtalpú cipőt viselt, tisztességes sarok- és spiccvasakkal. Azok aztán jó nagyokat Roppantak. és csürüszkülni is lelhetett. velük. • Ilyesmikén járt az esze, iaztán észrevette, hogy azon úton megy, amelyet nyolc évig használt, és mely nyolc évig használta őt. A kisköz — kisebb-nagyobb változtatásokkal — olyan volt, mint akkor. A hajdani perecesi keskeny vasút sínéit viszont felszedték, az őrbódét elbontották. Zöld drótkerítések, azok mögött kert és vöröstéglás házak. Még két kanyar, és az utca végén ott az iskola. Ugyanúgy, vörösen magasodva két emeletével, hatalmas padlásával, betonalapú kerítésével. Óvatosan körbeólálkodta. Látott valami mozgást odabent — ilyen-olyan munkákat végeztek, jó korán megkezdték. Mit is akart itt? Látni . önmagát? „Sületlenség?” — ez villant ec.ébe. „Merre járhat most az osztály?” V. P., aki sokadmagával nyolcadikosként tükröt csúsztatott a tanárnő szoknyája alá. de csak ő bukott le vele?V. GY., a borotvaeszű eminens? P. L., a kicsi? És a többiek? A. L., a volt osztályfőnök? Az iskolával pontosan szemben állt a kórház, ahol született. A falak várospatinásak voltak attól a portól és • koromtól, ami a gyárak felől ömlött. Az elátkozott telefon újra megcsörrent. A plafonra nézett, majd kinyitotta az ajtót, cigarettára gyújtott. A telefon még mindig csengett. Női hang volt. vékony, fáradika. — Nem tudnának nekem segíteni, kérem? — Megpróbálom, de tudja, istenek mi sem vagyunk. — Nagy bajban vagyok, illetve hát valamit nagyon szeretnék. Ültessék le azt a nőt! Nem bánom, ha nem adja már vissza a pénzem, csak ültessék le, és tartsák egy évig kenyéren és vízen. De jobb, ha még azt' sem adnak neki. — Nénikém. ilyesmit nem lehet csinálni, nemhogy a szerkesztőségnek, de még egy rendőrnek sem, nálunk törvények vannak. — Törvények? Ügyan miféle törvények azok? Kikunyerálta az uramtól az ötezer forintot, nem adta vissza,' a bíróság meg csak azt ítélte meg, hogy 15 év múlva kezdik el levonni attól, attól a... addigra már régen por sem lesz belőlünk. Elaálát, VlioíS együtt, és a mérnök felköl- töztette az apját Pestre. — Jobb itt már, édesapám — mondta —. legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van a- unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragasz, kodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”. ahogy a szobát nevezte és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most máj- csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jói érezze magát, és megszokja a pesti életet. — Hát ha az olyan köny- nyű lenne — zsémbell gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ide- SZoktatoK, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt A vonal végén, szipogás- ból sírásba fulladt a hang. — Nekem olyan rendes gyermekeim vannak, az egyik tanárnő, a másik mérnök. A férjem, ez a vén bolond, mert mást nem tudok rá mondani, hatvanéves korára ilyeneket csinál! Ki tudja, valami biztos volt közöttük. Tudja, hogy hívják azt a nőt? . .. — De nénikém... — Ötezer forint! Ötezer forint ilyen kis nyugdíj mellett! Mondom, a pénzt nem bánom, csak azt ültessék le, kérem. Nagyon kérem magukat. — Mondtam már, nem lehet. — Soha nem bocsátom meg a férjem-- nek, soha, soda! Kemény leszek, mint az acél, amit itt csinálnak bent, a gyárban. Vagy mint a kő. Vagy nem is tudom, mit. fogok csinálni, itt van egy doboz Sevenaletta. van még öt darab benne! — A nevét mondja, és óimét! — Nem, nem mondhatom meg, a gyermekeimet nem akarom meghurcolni, nem érti. — De a Sevenaletta, azt ugye nem? — Leültetik? Nagyot sóhajtott. — Le, megígérjük. — Akkor rendben van. — Azért jó volt kipanaszkodnom magamat. Egy kattanás, és megszakad a vonal. Az öreg a belső ülésen ült a csuklósbuszon, ő .kívül. Az eső odakint újra rázendített, a pocsolyákon buborékok ugráltak. Kinézett az ablakon, de ez teljesen felesleges volt, mert úgyis tudta, mit fog látni. A-z öreg, fehér borostái, zsíros, barna kalapja, alól visszanézett rá. — Nem jó ez az eső — szólt. — Miért? — kérdezett vissza, pedig egyáltalán nem volt kedve beszélgetni. — Mert minden csak kicsírázik, tönkremegy. Nap kellene. — Amikor meg az volt, az is baj volt. Minden baj már? — Dehogy, csak kicsírázik minden, én tudom, nekem elhiheti. — Ühüm — válaszolta, aztán megint hallgattak. — Merthogy én tanyasi voltam a városban — kezdte újra az öreg. — Pdakint, Lyukóban volt egy tanyám. Mondom volt, mert már nem az, — Hát, mi? — Már csak egv telek, vagy mi a francnak hívják. Nekem sohasem volt kerítésem, most olyan vagyok, mint a láncravert kutya, csak addig mehetek, míg valami szögesdrótba nem ütközők. Ilyenek lettek ezek a városi népek. Pár éve még semmi, azután most tele van az egész házakkal. Először csak egy bódét építenek, aztán addig túrnak, fúrnak, rakosgatnak, innen-onnan cipel- getnek valamit, amíg fel nem húznak egy teljes házat. Már hu ... ni sem lehet nyugodtan tőlük. Azt akarják elhitetni velem, hogy kedvtelésből csinálják. Nekem elhiheti, nem így van ez. Ügy túrják a földet, ültetnek, velemé- nyeznek, mintha világ életükben parasztok lettek volna! Fólia, permetezés, vegyszer, meg ilyenek: Nem: sajnálják a derekukat, pedig sóhajtoznak világba, meg nézegetik a hólyagos tenyerüket, koszos körmüket. És tudja, miért csinálják? — Miért? Az öreg összedörzsölgeti ujjait. — A guba kérem. Az. Mert rájöttek, hogy milyen jó, ha nem kell mindenért a piacra menni. Azelőtt volt azokon a földeken egy termelőszövetkezet. Semmi sem sikerült nekik. Most meg a gyümölcsfáktól, veteménytől, szőlőtől szinte semmit sem látni. Ilyenek lettek ezek a városiak... Utlvardy József is nehezen kapkodom .i Ha legalább valami hasznomat vehetnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem ? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak, (f)ntöz- te a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le vásárolni a közértbe. — Az a baj ezen a Pesten — mondta" —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga. senkivel sem lehet amúgy igazán sz.ót váltani. Csak úgy futtában felelnek az emberek, aztán már ugranak is. mint macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedü] tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesét.ált a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka között a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van, és behunyt szemmel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Tóth-Máthé Miklós: Az öregember első dolga volt hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkáról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc, tele könyvekkel, egy újabb el sem fért volna. Aztán a-/, unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodáskorában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért máiéi, hiszen csak. tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggej a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! Amint tehette sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt a régi ház előtt, és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát. — Lócát? — képedt el a mérnök. — Minek? — Hát aminek a lócát csinálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta. Falusi tanulmány Ügy tűnik, lassan feloldó-. ; dik a régi rossz szokás, amely szerint a nyári hónapokban nem mutattak : be új magyör filmet a premiermozik. Ez az oktalan | vakáció évről évre rövi- debb időszakra szűkül. Ha még júliusban nem is látunk új magyar filmet, augusztustól találkozhatunk a magyar filmművészet néhány új darabjával. Augusztus moziprogramja már magyar filmmel indul: 2-án kerül a premiermozik vásznára Szomjas György Rossz emberek című, a múlt századi betyárvilág végnapjait megidéző kalandos-látványos filmje, majdatizenegy-tizenkétév- | vei ezelőtt igen nagy sikerű A veréb is madár felújítása következik. Szeptember meg már két új magyar játékfilm bemutatását — Bácskai Lauró - István Mese habbal és Kezdi Kovács íj Zsolt A kedves Szomszéd £ című munkáját — ígéri. •krm.ne-4.WKxe*.»! — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már? — Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám. , Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-kimegy, aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el, hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni. Jó ülés yan — állapította meg elégedetten, és a koraőszi napsütésben elna- pozgatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg 'ártott a jó idő. Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte, honnan jönnek, hová mennek, aztán lec"sbbször oda- invitólta egyiket-másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit. A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni vagy csak megfelezni a pipafüslös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehelt kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot., amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, ; de hát ahhoz nagyobb íóca kéne. Még az se lenné baj, ha egy kicsit összébb szorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj . .. Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy nagyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház, előtt. it ;i i a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dclga. Ne.n kell fátvágni, szenet felvinni, rendet rakni sem keli. És amikor a lomok közölt meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne f-'kapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá.
