Észak-Magyarország, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

1979. május 6., vasárnap É5ZAK-MAGYARQRSZAG 7 Most lenne hetvenéves... (VÉLETLEN) „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék, mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom I világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsböl gyönge ága / s remélem, testem is majd c földbe süpped -el”. Véletlenül akadt kezem­be ez a könyv. A kötet il­lik a kézbe. Akik megter­vezték, szerkesztették, be­tördelték, kiszedték, ki­nyomtatták, bekötötték, az­az megmunkálták — szere­tettel, örömmel, talán düh­vei is tették. S a lapokról, a klasszicista antikva be­tűtípusokból tárulkozó vi- | lúgba, Radnóti Miklós, a századelő, a háború, a fa­sizmus világába utazhatunk eszköz, gép nélkül, csupán önmagunk akaratából, ön­magunk teremtette időjá­róként. (AMI MÁR NEM VÉLETLEN) „Itthon vagyok. S ha né­ha lábamhoz térdepel / egy- egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik men­nek az úion.J s tudom, mit jelenthet ogy nyári alko­nyon I a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép c táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörös­marty Mihály;” Olvasom a verset, s arra gondolok, talán van vala­hol egy olyan freskó, ame­lyik hasonlíthat erre a versre. Távolról a színek megfestik a homlokzat ar­cát. Közeledünk, a színek­ből újabb kisebb, majd azokból még apróbb képek tűnnek elő, amelyek ön­magukban is , egy újabb képet, színt, hangulatot, embert és arcot rajzolnak. Mint ahogyan az anyag egyre kisebb alkotórészeit fedezzük föl, egy ország­nyi térképből ebben a versben is úgy lesz egy vá­ros, egy falu, egy ház, egy szoba, egy asztal, egy szék, s még mennyi minden, amit még elképzelhetünk hozzá. (TAPOGATÓZVA) „annak mit rejt c tér­kép? gyárat, s vad lakta­nyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd ta­nyát, / az gyárat lát a lát­csőn és szántóföldeket, / mig én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, sző­lőt és sírokat, / a sírok közt anyókát, ki halkan siro- gat,” Emlékeimből Radnóti ar­ca a gimnáziumi tankönyv lapjáról néz rám. Sápadt- vékonyan, hajlott háttal áll a bokrok előtt, szürke ballonkabátban. Szinte el­vész környezetében, csu­pán szemei mutatják az életet, amelyekkel valaho­vá előre, messzire néz. Mire gondolt, mit látha­tott, amikor a lencsébe né­zett? Várt, félt, vagy re­ménykedett és sietett? Tudhatta, hogy lesz har­madik munkaszolgálat. La­ger Heydenau, Borinote? „s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház s a balcter előt­te áll s üzen, / piros zászló a kezében, körülötte sok gyerek, fsa gyárak udva­rában komondor hempe­reg; / és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, / a csókok íze számban hol méz, hol áfonya ...” (AKARVA) Mit mondana, írna, ver­selne ma Radnóti Miklós, ha ismét felemelkedne képzeletének repülőgépén a, magasba? Ha látná, hogy - az. altkor! 'lángoktól ölelt országban ma az épí­tés, fejlődés, s ennek el­lentmondásai zajonganak? Nem tudjuk. De azt igen, amit ő csak megsejtett, esetleg remélt, vagy csak álmodott róla. Ezt pedig sok százszor idé­zett versével együtt a hét­köznapok, a mindennapok után, ünnepén nyugodtan el lehet mondani. Ki is kell mondani. Mi láthatjuk soraiból, milyen volt ez az ország. Azt is tudjuk, mi­ből, mivé lett. Tudjuk, hogy arca a munkától for­málódott ilyenné. Mind­annyiunk akaratából. Számok, adatok, új váro­sok, gyárak, falvak neve következhetne, emberek emlékarca, monológok. S a mindenkor ágaskodó ellenérzés: ma sem mindig az kapja a legtöbbet, aki a legtöbbet is teszi. De még ha százszor is jobban élnek a kohásznál és a szövőnőnél, mégsem a lángossütőké, zöldségkeres­kedőké ez az' ország. Nem az ügyeskedőké, a simulé- kony, bólogató akarattala- noké. Azé ez az ország, aki legutóbb kézfogás és pár szó. után újra a satu­pad fölé hajolt és nem kí­vánt beszélni munkájáról. Akinek az volt fontos, hogy amit rábíztak, időben, pon­tosan végrehajtsa, átadja. így diktálja becsülete, felelősségérzete. Mert ilyenné lett, ilyenné' alakí­totta a természet, á mun­ka’ £; (AMIT MÉG MUSZÁJ) kV .. de élnek dolgozók itt, költők is büntelen, / és csccsszopók, akikben meg­nő az értelem, / világít ben­nük, őrzik a. sötét pincébe bújva, / mig jelt nem ír ha- zánkra újból a béke ujja. / s fojtott szavunkra majdan, friss szóval ők felelnek __” 1 944. november 9-én. Ab­da községben agyonlőtték. Élele, munkája félbesza­kadt, Nekünk van. lehetősé­günk á folytatásra. Udvardy József tak elmulasztani. A ruhatár pultjára tá­maszkodva vártak. A szőkefürtös, minden igyekezetével azt a látszatot keltette, hogy Márton a barát­ja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott, amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg, és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barát­jának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fater — mondta a sző­kefürtös. — De, ezzel orvoshoz kell menni. Leg­jobb, ha innen, most rögtön lemennek a kórházba. — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szőkefürtös. A zenekar ismét rázendített a nagyte­remben A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul néztek egymásra, elveszítették a jelentőségüket. Intettek Cseh Illésnek, aki maga se volt tisztában a helyzetei. Valamennyien átmentek a táncterembe. A csapos a következő szünet­re készülődött Kiöblítette a korsókat, vi­zes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre’tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőkefürtösre. A fiatalembert meglepte a kérdés. — Biztos meglépett — válaszolta meg­győződés nélkül. Márton benézett a söntésbe, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emléke­zetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőkefür­tös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőkefürtös megsejtette, hogy nem elég, ha csupán részvétet és lelki fájdal­mat érez Márton miatt, tenni is szeretet1 volna érte valamit. — Baj lehel... — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé inge­rülten, s kifelé indult. A szőkefürlös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Ügy érezte, hogy Már­ton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehe­tetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ra­gaszkodás! kísérletet, nem volt több, mint­hogy arra gondolt: talán sohase lehet Márton barátja, ha most nem mutat elég határozottságot. —• Ki ez a:-káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még soha­se láttad? — Hullottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Ügy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. — Annyira érdekel? A szőkefürlös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok? — De úgy igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a sző­kefürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné, egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha annyira kí­váncsi vagy — vetett véget a beszélgetés­nek. _ A szőkefürtös a lépcsőig kísérte M ártont. A lengőajtók kitámasztott szárnyai között megállt, valahogy úgy, mint alti eddig- szemben úszott azúr­ral, s itt elfogyott az ereje. Sárga anorákja magányosan világított a lépcsők tetején. Szerette volna tudni, hogy miért más az, amikor Mártonnal lent vannak a bányá­ban, és más, amikor a munkásszállás tár­salgójában az új fejlőgépről, vagy a túl­zott biztonsági intézkedésekről beszélget­nek, ugyancsak más. amikor anélkül, hogy Márton kérné tőle, de mindig az ő kedvé­ért, elmegy a bokszmeccsre, mint ahogy minden mástól különbözik ez a mai talál­kozás rs. Mintha ezek a dolgok, hogy bá­nya, . szállás, tornacsarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintke­ző párhuzamos vonalak volnának. A műútról letérve, csak néhány lépést kellett ten­nem a két szőlősor közölt, hogy elérjem; traktort. Á gép állt, ajtéjií', ftyitva volt, fiatal vezetpje, táskából „ebédelt”, vhgy inkább csak harapott valamit, amúgy traktoros módra. Arrébb húzódott az ülésen, és hellyel kínált. A bemu­tatkozásnál nem értettem pontosan a nevét, mire a műszerfal tetejére mutatott. Kis, nyomtatott betűkkel, cérnavékonyan alig ennyi „hiányzott” a festékből: TOPLENSZKY BARNA­BÁS. Ami bővebben azt je­lenti, hogy tavaly augusz­tusban ő került a tarcali termelőszövetkezetnek erre az új gépére, s azóta is ő dolgozik vele. — Jó masina ez — mondta. — Nem volt még ezzel sem­mi baj. Jól megcsinálták ott, Volgográdban... * fádban, aztán Magyarorszá­gon, ahová a tábori kór­házzal harcolva, gyógyítva eljutottak. A doktornő — bár naplót vezetett! —. már nem emlékezett vissza pon­tosan, hogy melyik kis fa­luban segítette a háború világában világra egy ma­gyar asszony csecsemőjét, de arra igen, hogy fiú volt... Toplenszky Béla huszon­hét éves, de már három fia van. Most épül az új lakásuk Tarcalon, a KISZ- lakótelepen. Azt mondta, jövőre már abban élnek. Apja traktoros volt, ó szakközépiskolát végzett Tokajban; növénytermesz­tő gépész. Tíz órákat dol­goznak mostanában. Ez a tavaszi szőlőszántás ideje. — Itt, a dombos vidéken, a sorok közölt — mondta — ez a masina felel meg a legjobban. Nem csúszkál, erős, minden terepet el­bír ... veidé vezetői azt mondták, hogy jókor jöttem, mert éppen egy , magyar export széria” fiit le a szerelősza­lagokról. Az egyik vadonat­új traktor műszerfalán megpillantottam a gyártási számot, amit hirtelen elha­tározással pontosan felír­tam. Arra lettem figyelmes, hogy derülnek körülöttem a szerelők. Elértették és megmosolyogták öl letemet; már mint azt, hogy haza­térve én ezt a traktort megkeresem... Most is, amikor Tokaj és Tárcái között megláttam a piros színű lánctalpast a szőlőben, a kíváncsiság csalt a nyomába, mint azó­ta is mindig, mióta néhány éve Volgográdban jártam, s ha itthon közelébe kerü­lök egy ilyen masinának. Hátha!... Néztem a mű­szerfalat, amelyen ott van a Volgograd: Traktorgyár felirata, emblémája, a trak­tor gyártási éve és gyártási téliéi és vendéglátással fo­gadott volgográdi lakásán Szergej Aronovics Kazmin, nyugalmazott főmérnök és felesége, Szoíija Leonar­dovna Tidman, az orvostu­dományok doktora, a Le- nin-rend tulajdonosa. A gazdagon és szépen megté­rített asztal koronája egy üveg tokaji bor volt Soká­ig beszélgettünk életük legnehezebb időszakáról, a háborúról, ott, Sztáling­* Szergej Aronovics nyug­díjasként is sokat járt be a gyárba, régi munkahelyére. Akkor is elkísért, amikor ellátogattam a Dzserzsinsz- kij Traktorgyárba. A bejá­ratnál emlékműként felállí­tott. harckocsi arra utal, hogy a háborúban tanko­kat gyártottak itt. A hatal­mas gyár területén száz­számra álltak az új trakto­rok, élénk piros színük fo­gadott minket A végsze­száma. — Ismerni kell a gépet és gondozni — mondta ek­kor a fiatal traktoros. — Akkor meghálája. Es be­csülni, mint más emberek küzdelmes munkájának gyümölcsét... * Egy fénykép villant fel emlékezetemben. A Völgy mellett több, mint 70 kilo­méter hosszúságban el­nyújtózó városban láttam, múzeumban megbecsülve. A komoly, de kissé mégis mosolygós fiatalember fényképe alá ez van írva — természetesen — oro­szul: „Török János, magyar munkás. 1918. A III. Kom­munista Internacionáléról elnevezett brigád 2. Nem­zetközi Kommunista Ezre­dének tagjaként, hősként harcolt Cáricin védelmé­ért ...” * Cudar idő volt akkor a tarcali halárban. Embert elsodró, hideg szél rohant neki a hegynek. — Nehézen akar tava- szodni az idén — mondot- ta a traktoros. — De egy­szer mégis tavasz lesz. Akár akarjuk, akár nem. Mert ez az élet rendje... * Gyártási évét és számát tekintve ez a tarcali gép sem az „én” traktorom. Vagy talán mégis?... Szöveg- Oravec János Tavaszi szölőszántás ... Kép: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents