Észak-Magyarország, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

1979. május 6., vasárnap

. ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Teljes életet élni!

zt hiszem, valami hiba van a közgondolkodásban, akkor, amikor szinte kötelességszerüen ajnározza az ifjúságot. Mintha csak az igazságosság, az egyenlő elbánás iránti elementáris igényt, a magától érthetödö vágyat a beleszólásra — amely minden egészséges fiatalban jelen van —, szavakkal, üres dicsérettel próbálnánk kielégíteni. Ám az ember, amíg ifjú, a puszta szót is komolyabban veszi, így hovatovább olyan közszellem alakult ki, amely a szülőt, elsőrendűen az anyát, eleve második helyre leszi, hiszen „első a gyerek!”. S ezért csak a fiataloknak akar élet-lehetőségeket adni, az anyának már csak a tűrést.

Holott mindenkinek tudomásul kellene vennie, hogy a szülő, az anya is — élni akar, mégpedig teljes életet élni, ahogyan arra a mai világban mód és lehetőség adatik.

És ezt az igényét, ezt a jogát mindenkinek tiszteletben kell tartani. Különben oda jutunk — aminek nem egyszer tanúi vagyunk, .—, hogy az anya már-már Ielkiis- meretfurdalást érez, amikor magának is szel némi életörömöt. Mert a szeretet semmilyen vonatkozásban sem csupán a nagy szavak parádés felvonultatása. A szeretet mindenekelőtt a megértés, a türelem gyakorlása mindkét irányban, tehát nem csupán a szülők részéről, hanem a gyermekekéről is. Legyen a gyermek tizenéves, vagy negyven fölötti. És ezt most korántsem csupán a gyermekeknek mondom, hanem a szülőknek is.

Egyáltalán nem látom felhőtlennek a gyermek—szülő viszonyt, sem az anya megbecsülését. Nem az anyaság tiszteletére célzok', amihez úgy egészében nem fér kétség, nem is a kisgyermekes anya jogállására, intézményes támogatására, amiben szép eredményekkel büszkélkedhet lársadalNAGY LÁSZLÓ:

A

Májusi rózsa

műnk. Egyszerűen asszonyokra gondolok, idősebbekre és fiatalabbakra, és némileg elszomorodom. Mert mit látni? Hogy túl sok a meg nem értés, sőt a viszály szülő és gyermek között, hogy a társadalomban érzékelhető elhidegülés és közömbösség beszivárog a családba is. És miután a gyermek—szülő viszonyban legérzékenyebben az anya a sebezhető, a sok-sok jóindulatú törekvés ellenére fogalmazhatunk úgy is, hogy nem könnyű anyának lenni, (valószínűleg soha nem voll könnyű!).

De miért? Röviden és szükségszerűen leegyszerűsítve: a gyermek többnyire mindent megkap, főleg anyagiakban, ami csak lehetséges, sokszor annál is többet, lelki törődést, igaz, már nem ily mértéken fölül: az anya pedig, amikor egy-egy jó szót, megértést, figyelmet várna el csupán, — ó, nem „cserébe”, hanem hogy érezhesse, kölcsönös a szeretet, az együvé tartozás tudata —, újra és újra magára marad. Az apa — essék szó róla is — csak annyival van jobb helyzetben, hogy általában jobban viseli el a csalódást, vagy eleve másként fogja föl, nem oly jelentőségteljesen. Jól tudom, hogy a szemlélet különbözése szükségszerű szülök és gyermekek között a mi társadalmunkban is, de hogy a különbözésért a számlát mindenkor az anyáknak kelljen megfizetniük, talán nem törvényszerű.

A tegnap és a ma csak pillanat, a gyermeki és ifjúi lét gyorsan tova- száll, s aki ma fiatalsága öntudatával ítél anyjáról, apjáról, holnap maga is szülővé lehet, alkalmasint lesz is, és kezdődik minden elölről, új szereposzlásban. Ebben tagadhatatlanul igazságosságra törekszik az élét, sajnos egyöntetű sikerrel.

B. J.

Elvette tőlem a lángot, szívénél gyermek érik, járja a bánya-világot, kormos a lába térdig.

Fürgén.csak két szeme győz a síkon, meredek dombon. Nehézkességével ő a

földön lépkedő sólyom.

r .' 1

Éjjelek, nappalok jönnek, jajgat s mosolyog, mintha ölében lenne a földnek minden öröme, kínja.

. •

Sápadt az asszonyka, már a gyermekért csatáz nyíltan, megveti azt, aki szánja, szóljatok hozzá vígan.

Kínjai tornyát sikítva dönti, ha eljön az óra, s akkor világra virít a legszebb májusi rózsa.

Olyan társadalomban élünk, mely az anyai tiszteletet sokféleképpen kifejezi: az anyai jogok védelmében, a gyermekneveléshez szükséges fizetett szabadságban, segélyjutlatá- sokban, gyermekvigyázó intézmények (bölcsődék, óvo„Nekem nősz nagyra, szentem”

dák) megteremtésében. A szocialista társadalom sokat tett az anyákért. Boldogulásuk azonban elsősorban a gyermeki „fizettségben” keresendő. Az anya azért szül, azért nevel gyermeket, mert kimondatlanul is reméli: „Nekem nősz nagyra, szentem" (József Attila). Az anyáknapi öröm tehát nem a virágcsokrok nagyságától, nem a szóvirágok illatától lesz teljes, hanem elsősorban attól: Mivé lettünk, mi, gyermekeik? Felnőtt-e bennünk, a fiákban, az anyai álom? Büszkeségükre, avagy szégyenükre cseperedtünk-e felnőtté?

Nos, ne kérdezzétek, szép volt-e anyám ... Míg van, nagyon szép, és mikor nincs, kimondhatatlanul szép. Ügy emlékszünk az anyai arcra, mint a napba néző gyermek, ki szemét behunyva észleli-érzékeli a ragyogást, a sugaras simo- galást.

Anyák napja van, kö- szöntsük — szóval, virággal, hallgatással, mosollyal. De főképpen azzal, hogy örömükre élünk.

B. Ü.

Együtt anyuval...

Felnő-e bennünk az anyai álom?

Ne kérdezzétek, szép volt-e anyám?

Nem tudom... Csak azt mondhatom, megismételhetetlen. Vissza nem térő belső ragyogás, mely egy-egy mosolyban, simogatásban, féltő-szerető tekjntetben süt a gyermekre. Az anyák szépsége nem hasonlítható sem a virágok színéhez, sem mezők szőkeségéhez, mert nem külsőségeiben pompázó; inkább belül, az anyai emberség legmélyén rejtőző sugárzás. Különös fényű. Éltető. Otthont adó. Biztató. Dorgálva is szerető.

A nők lehetnek külsejükben ilyenek-amolyanok, mondhatunk rájuk különböző jelzőket. Az anyák szépsége egészen más, rendkívüli; olyan, melyet nem lakit, nem csorbít az arc megannyi, ránca, fáradtsága, a test gömyedtsége. Inkább hangsúlyozza az anyai szépséget.

Mert legfőbb jellemzője éppen az önfeláldozás, a maga testi-lelki életerejének önzetlen elhasználása — csakhogy a fiák felserdüljenek. Az anyák tűnő szépsége így lesz örök életű: a gyermekek újjászülető szülői szépségében.

De minek bizonygassam anyáink szépségét. Mindannyian éreztük és érezzük naponta, akik gyermekként éltünk és élünk mindmáig.

Anyák napja van, köszöntenünk kéne az édesanyákat. Van-e, lehet-e méltó szavunk ehhez? Vágj' talán úgy járunk, mint a hazatérő Petőfi, aki „számtalan szebbnél szebb gondolat” ... közül a legszebbet választotta: a hallgatást. Emlékszünk talán a sorokra: „Csüngtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”.

Olykor a legszebb köszöntő a szavakon túl kezdődik.

.