Észak-Magyarország, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. m<ífus 6., vasárnap Sokszínű, változatos programot kínáltak a szabadidős rendezvények, A haditorna klub lovasbemutatója után min- deaki kipróbálhatta, hogyan kell - nyeregben maradni... Az „aranyvonaton” együtt utazott a diákokkal Sárospatakra dr. Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottságának a tagja, a KISZ KB első titkára is. Ilyen hangulatban kezdődött ... A szabadtéri színpadokon adtak számot művészetszerete- tükről a diákok. Lendület, a tudás biztonsága, fiatalos frisseség és öröm — a táncban. B odrog partján van egy város” — bizo- jj nyára nem feledi a diáknapok másfél ezer résztvevője sem a pataki diáknótát. Ma sem, hogy már iskolájuk padjaiba távolodtak vissza az emlékekkel, a Bodrog-parti Athénból. Emlékek kavarognak a krónikásban is. A fény, az öröm emlékei gyürkőznek az eső, a bánatosulás hangulataival. A fény: az első, a nyitónap vérosszívet megdobogtató lelkes-fiata. los demonstrációja; az aranyérmes diákok olykor időt megtartani képes nagyszerű produkciója; a gálaest bizonysága, hogy a diáknapok hagyományát értők, tehetséggel ápolhatják ... De, időjáráson túl, néhány felhő is: az üresjáratos vonulások színpadtól színpadig, embertől emberig; a nem diákok erőszakos fizikai betódulása, egy * közösség szellemi örömvágyába... Milyen volt hát a jubileumi, a X. sárospataki diáknapok? Amikor május 2- án, délelőtt a Rákóczi-várban a diáktanács visszaadta a város kulcsát, a búcsútaps és ének azt üzente az égtájaknak, hogy sokszor volt, mégis, „kacagó jó kedve” itt a fiataloknak. S ebben megyénk középiskolásainak nem kevés részük van. Erről — hely hiányában — szóljanak csak — bár verseny nem volt — a díjkiosztás adatai: a hat fesztiváldíjból kettőt miskolciak — a Földes Ferenc és a Kossuth Lajos Gimnázium és Óvónőképző Szakközépiskola diákjai — , érdemeltek ki. S a külön- díjak közül is, kettő, megyénkben maradt: á miskolci zeneművészeti szakközépiskolások és a sárospataki 119. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet diákjainak a birtokában. A szellemre, a tudásra, tehetségre szavazókat köszöntjük mi is, s búcsúzunk tőlük a sokszor elhangzott szavakkal: Viszontlátásra, két év múlva... Szöveg: Tcnagy József Kép: Laező József Szabados György H ónapos készülődések, lázas izgalom, várakozás után, április 29-én, vasárnap a hideg, esős időjárásban felforrósodott együtt-találkozás hangulata foglalta el az ezeréves töi-ténelmű diákvárost, Sárospatakot: megérkeztek Szabolcs-Szatmár, Nógrád és Borsod-Abaúj- Zemplén megye, valamint Budapest hat kerületének i „aranyérmes” diákjai, hogy három napon át — tudással és tehetséggel — ünneppé varázsolják a szellemi hagyományok ápolásának és továbbteremtésének, általuk megélt hétköznapjait. Versmondók, szólóénekesek, szólóhangszeresek, kórusok, pol-beat énekesek, diákszínpadok, népi- tánccsoportok — akik a megelőző iskolai és megyei művészeti seregszemléken a legjobb sikerrel bizonyították felkészültségükéi — bemutatkozni jöttek, találkozni egymással: számot adni képességeikről, diáktársaiknak és az iskolaváros lakosságának arról, ami kiválasztotta őket sok tízezer diák közül a sárospataki fesztiválra. Százhúsz sárospataki diák látta el a rendezői feladatokat. Mai diákok - deáköltözetben, a diáknapok emblémájával. A „Fejedelmi sátor” elől eső űzné a sereget. Am, mint Sárospatakon századokon át - az ifjúság most is „ellenáll”. Diáknapok 79 Városiéi ludat és hullíro A néhány hete tartott miskolci müvészetpoli- tikai aktívákon több alkalommal és több megközelítéssel is szóba került, hogy a művészetek mindegyike a város lakosságának igényeit kell hogy szolgálja, ezek az igények azonban a városlakói tudatnak, a kulturális kívánalmaknak, a város társadalmi kulturáltságának a függvényei. Érdemes azon töprengenünk, milyen is Miskolcon a városlakói tudat, és milyen kölcsönhatásban van az a kulturált magatartással, életünk kulturáltságával. Szeretjük emlegetni, hogy Miskolc, amely most — állandó bejelentett lakóinak számát tekintve — az ország második legnagyobb városa, a felszabadulást követően háromszorosára nőtt, és hozza szoktuk fűzni, hogy e hirtelen növekedés, a roppant dinamikus gazdasági fejlődés mellett, a művelődési élet egyes területein — más városokkal szemben — lemaradás mutatkozik. A bevezetőben említett művészetpolitikai aktívákon az MSZMP Miskolc városi Bizottságának első titkára többször is hangsúlyozta, hogy ez a kulturális jellegű lépéshátrány figyelmeztető keli hogy legyen, mert ha nem szaporázzuk lépteinket, úgy az gazdasági életünkre is károsan hathat, a fejlődés gátlója lehet. A lépést sza- porázni viszont nemcsak a művészeteknek, a művészeknek, és a művelődési élet különböző posztjain munkálkodóknak kell, hanem a befogadóknak, Miskolc város lakóinak is. Ne tűnjék ünneprontásnak, ha azt javasolom, hogy a város háromszorosára növekedését, mint mindenkor — okkal és ok nélkül — visz- szatérő hivatkozást, kezeljük kicsit mértéktartóbban. Mint számadat is sántít egy kicsit, hiszen a felszabadulás után Miskolchoz csatolt korábbi települések lakói régebben is léteztek, ha jóval kevesebben is, s a város lé- lekszámának hirtelen növekedése legalább felerészben ebből az egyszerű közigazgatási átszervezésből adódott. Miskolc művészeti és egész kulturális életét a mához, a ma adottságaihoz és szükségleteihez kell viszonyítanunk, és nem hivatkozhatunk már a harmincöt éves hátrányokra, meg fejlődési nehézségekre. Azokat le kell küzdeni, nem pedig önmagunk mulasztásainak igazolására használni. Igen időszerű a városi pártbizottság első titkárának intelme: szaporáznunk keli léptéinket,- mert a további lépés- hátrány igen-igen veszélyes lehet. Tagadhatatlan, hogy a város lólekszámának növekedésével nem minden esetben járt együtt a városlakói tudat növekedése, illetve ez a növekedés helyenként egyoldalú, nem ritkán szükségtelen kinövésekkel is terhes. Aid Miskolcra került, a puszta bejelentkezéssel még nem lett egyben városi is, tudata elsősorban a követelések megfogalmazása irányába fejleszti tapogató csápjait, a „tartozik” oldalt még kevéssé ismeri. Ez persze igen sok forrásból adódik. A korábbi otthon, a korábbi környezet még sokféle kötődést jelent az elhagyotthoz, kevesebbet az újhoz. Megvillan a városi élet, felkínálja magát az új városlakónak, s az még nem talál bele az újabb életformába. A sokemeletes bérházak másfajta társadalmi együttélést kívánnak, mint a falvak,. vagy a peremvárosok kertes családi házai, vagy a lebontásra ítélt városi nyomornegyedek, slumok, „dzsumbujok”, meg a teljesen elaggott, korszerűtlen sikátorok közössége és közege. Más, kulturáltabb magatartást, egymás iránti több megértést és tapintatot, a környezet iránt több közösségi tudatot követelnek. És nem utolsósorban másfajta költségvetést is. A lebontott öreg, földszintes házak, szu- terének komfort nélküli lakásaiból a városlakó általában már nem akar félkomfortos, vagy egyéb olcsóbb lakásba menni, csak távfűtéses, összkomfortosba, de amíg az előző lakás havi bére olykor pár forint volt. az újé viszont több száz forint, s a fűtés és egyéb szolgáltatások díja tovább növeli a lakásköltséget. Ezt a költséget általában vállalják, az új körülményeket igénylik, de az ebből adódó kötelezettségeket nem mindig teljesítik, nem ritkán nem is tudják teljesíteni. Az utóbbi években létrejött lakótelepek általában még telepek, s nem városrészek. Nem alakultak még olt ki a közösségi élet, a kulturált városi együttélés formái. A sokfelől egymás szomszédságába települt különböző városlakók — vidékről jöttek, szanáltak, cserélők stb. — talán nehezen is találnak egymásra, a házgyári épületek kevés lehetőséget is kínálnak a közeledésre. E telepek mégis sokat elárulnak közösségeik városlakói tudatáról. Árulkodnak a társadalmi munkában épült és gondozott parksávok, pihenőhelyek, virágágyások, zöld foltok szívderítő képei, vagy a kitördelt íácskák, letaposott gyepsávok, megrongált kaputelefonok, lépten-nyo- mon éktelenkedő szemétkupacok, összefirkált falak, beszennyezett kapuk, lépcsőházak látványai. Pedig az adottságok általában egyenlők. Csak egyik helyen a városlakói tudat nem ismeri még kellően, vagy nem akarja ismerni a kettős könyvelés „tartozik” oldalát. Érdekes gondolatot fogalmazott meg egy fiatal építész az építőművészek aktíváján: jobban be kellene vonni a lakosságot az otthonteremtés, a városkép alakításának befejező munkáiba, mert aki mindent használatra készen kap, talán kevéssé becsüli, mintha magának is tennie kellene azért. Az bizonyos, hogy alá maga is részt vesz az utca parkosításában, nem tördeli ki a fákat, nem tapos vadcsapásokat a gyepbe, nem lopja ki a villanyizzót a liftből, és jobban megbecsüli a mások munkáját, jobban tiszteli mások kulturáltabb körülményekre vonatkozó igényeit is. Mindez első látásra talán távolinak tűnik a művészetektől, de nem a kulturáltságtól. Mert bizonyára igaz, hogy többen kifogásolják a színház munkáját, a mozik műsorát, egyes művészek produktumait, mint ameny- nyien ez intézményekbe járnak, hiszen a városlakói tudathoz a város művészeti életének megbeszélése, sőt kritizálása is „hozzátartozik”. De az is igaz, hogy ma még nem könnyű kimozdulni a — különösen távoli lakótelepen levő — lakásból, —, meg nem is mindig érdemes. Az is igaz, hogy az új lakótelepekre kivitt művelődési alkalmakon, kiállításokon sincs valami nagy tolongás. a kulturáltság azonban nemcsak ezekben mutatkozhat meg, hanem városlakói tudatunkat kell hogy átfűtse, közösségi életünket, a környezethez való viszonyunkat áthassa, jobbá, korszerűbbé, a szocialista együttéléshez megfelelőbbé tegye. A művészeti pártaktívák bizonyára tettekre, alkotásokban jelentkező cselekvésekre indítják a művészeket. A város közösségének, a nagyközönségnek pedig a városlakói tudat és a kulturáltság kapcsolatában, arányainak javításában kell szaporáznia az előrevivő lépteket. Benedek Miklós «
