Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

/ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. április 8., vasárnap Nyitott Az árnyékba hú­_ __jSBS zódva végigosont a k opott falú iskola ilfiliű mellett. Lelkiisme­Suorvíi - , J , . . retfurdalast erzett. Félni nem félt. A tűzke­resztségen már átesett Szé- csénynél, amikor visszafog­lalták az intervenciósoktól. Kemény harc volt. Érdekes! Miért is jutott az eszébe? Megállt egy pillanatra. Körülnézett. A Szinva in­nenső részén ott téblábolt saját őrségük, távolabb is megpillantott két vöröska­tonát. Biztosan az emődi Tóth és elválaszthatatlan cimborája. Farkas Béla. Úgy összetartoztak már ők, mint két testvér. Valami­kor együtt dolgoztak a vasgyárban. Bár olt sosem találkozott velük. Csomór arra tekintett, amerre a gyárat sejtette. Csupán a hegyek sziluett­jeit látta. Feketén maga- • sodtak, kontúrjaik azonban élesen elváltak a félhold adta, kezdődő éjszaka de­rengő fényében. Nem lesz könnyű dolgom f — gondolta Csömör. — Vi- í szont ha már rászántam t magam — folytatta önma- I gában —, akkor gyerünk, I előre, hiszen látni akarom őket... A bokrok védelme alatt, lassan lehúzódott a Szinva partjáig, távol az őrsze­mektől, a saját századbeli katonáktól. Igen. Ezért érezte a lelkiismeretfurda- lást. A századparancsnok határozottan kijelentette: senki nem távozhat el a körletből. Ezeket mondta a század­parancsnok és akkor ott, az eligazításon nem is gon­dolt arra Csömör, hogy meglátogatja családját. Csak később, a hegyek kö­zé korán érkező alkony­nyal fészkelődött agyába a gondolat: talán mégis meg­kockáztathatnám az otthoni látogatást. Mindössze 8—9 kilométert kell gyalogol­nom oda-vissza. Mi az a nyolc kilométer, ha valaki hosszú hetek óta nem látta családját? A félgömbölydedségét mutogató hold, peckesen ül az egyik hegy gerincén. Közelítések I !: Bár ne vigyorogna — gon­dolja Csömör —, akkor jobb lenne. Nincs szüksége világításra. 'Bebarangolta már ezt a részt százszor. Sokat jártak erre háton, fáért, az apjával. Főként ha nem volt munka a gyár­ban. De ezután lesz... Egészen biztosan másként lesz minden, hiszen a nép­hatalomért harcolnak. A biztos munkáért, a dolgozók igazáért. Csak megbirkóz­zanak a román király csa­patával. Meg a cseh inter­venciósokkal. Lám, hogy befészkelték magukat Mis­kolcra, és május másodika óta tartják. Elfacsarodott a szíve, mikor hírül jött: nem lehet hazamenni, a román király katonái is feljöttek egészen a Tisza bal partjáig. Ám, másról is értesültek: Aradon, gróf Károlyi Gyula vezetésével ellenforradalmi kormány alakult. Mintha válasz lenne ko­mor gondolataira, gyors egymásutánban ágyúlövések dördültek. A torkolattüzek vöröses, fellobbanó fénye valahol az Avas felett pi- roslott. Csomornak eszébe jutott: a felderítők már je­lentették; a cseh tüzérség állást foglalt az Avas északkeleti részén. Nehéz lesz őket kipiszkálni. Megállt. Vagy kétszáz méternyire megpillantotta az első házat. A holdfény szűrte éjszakában egész ki­csinek látszott. Ismerős volt a korhadt, rozoga tornác. Ha tudná kereszt­apám, hogy milyen közel vagyok hozzá — mosolyo­don el Csömör. Magamosolygása azonban csakhamar lehervad az ar­cán. Igen. A neheze ezután következik. Ki tudja, hol ta­nyázhat az ellenség? Igaz, a környék csendes, ám az ördög nem alszik. Olyan vihar előtti csend van. Of- fenzíva előtti. Ott áll egy vadkörtefa törzse mögött, verejtékben fürdik az arca. Felesége és kisfia, a keresztapjának a házától vagy kétszáz mé­ternyire lakik. Az is magá­nyos épület, de... de... A sok „de” meg „ki tud­ja” lassan kiveszi a bátor­ságot Csömör szívéből. Már-már indulna vissza, hiszen maholnap lehet, hogy fényes nappal, vidá­man, nótázva kopogtathat be a családhoz, de ebben a pillanatban, a kósza éjsza­kai szellő, orgonaillatot lop köréje. Ügy szívja be, oly mélyen, hogy belebó­dul. Ráismer; ez az abla­kuk alatti orgonának az illata. Ilyenkor mindig nyitva tartják az ablakot, hadd ömöljön be, hadd szépítse álmaikat... Még egyszer körülnéz, megindul a lakásuk felé. A köz néptelen. A csukott ablakok üvegein megcsil­lan a holdsugár. Az élősö­p i< vény-kerítések bimbózó zöldjéhez lapulva, meggör­nyedve lépked. Keze ráta­pad zsebében a forgópisz­tolya agyára. Szécsénynél zsákmányolta, megbízható, ügyes jószág, bátorságnö­velő. Már látja a kicsiny, fe­hérre meszelt házat. Még tíz lépés (csak a szívem ne dobogna annyira), azután öt, kettő... Az aprócska vetrményeskerthez lép. Igen. Innen kell bemenjen az udvarra. Az ablak alá. Hátha nyitva van ... Nyitva van. Csömör fél­rehajtja a bódító illatot le­helő lila orgonákat. Szíve, a torkában dobog, amikor megpillantja ágyban fek­vő feleségét és mellette a kisfiát. Mert jól látja őket. Az útközben sokat szidott holdfény bent tanyázik a kicsiny szobában. Ez most jó, nagyszerű. Még a taka­ró emelkedését, süllyedését is látni. Szuszogásuk neki- nekilökődik Csömör fülé­nek. Csomornak ennyi elég. Csak látni akarta őket. Ha felébreszti az alvókat, ne­héz lesz a válás. Még egy pillantás, halk sóhaj, csendes neszezés. Csömör óvatosan letör egy szál orgonát és ráteszi az ablakpárkányra. Lassan ki­hátrál a kertből. Átlép a kerítésen. Az orgonaillat még so­káig elkíséri... Iloldi János i '■ I Mikor, miért lehet elé­gedett az ember? Találko­zásaink, felszínes ismeret­ségeink nem jelentenek semmit. Emlékezünk egy­másra évek múltán is, s ha találkozunk, jó ismerősként üdvözöljük egymást. Hóna­pok, évek alatt felgyűlt dolgokat beszélünk meg, s egy-két órai együttlét után már azon meditálunk, mi­kor hoz össze megint ben­nünket a véletlen. Az asszony, aki egy is­ten háta mögötti kis falu la­kója — elégedett. Pedig va. lamikor virágzó kisközség „halódása” a szeme előtt megy végbe. — Tizenöt éve még — mondja — az itteni szín- társulat megyei első helye­zést is elért. Higgye el, nem a helyezésekért dolgoztunk. Nekem és férjemnek szív­ügyünk volt a falusi kultu­rális élet fellendítése: jól­esett látni azt az embert, aki délután még a kukori­cát törte, este a színjátszó­körben — fáradtan játsza­ni. Mert játék volt ez. Tud­tuk, egyikük sem lesz soha életében színész. Mégis volt itt valami mozgás. Azután jött ez a gyors váltás, fel­nőtt egy új generáció, tu­catjával létesültek a kör­nyéken üzemek, gyarapo­dott, gazdagodott a nép és ma már a játékra senkinek nem jut ideje. De hát — teszi hozzá — ez csak egy idős asszony zsörtölődő megjegyzése..: Ahogy mondja, az utolsó jelentősebb „megmozdulás” a falusi cigánygyűlés volt. Lehettek itt vagy nyolcva- nan, százan. — A férjem meghalt, egyedül maradtam. Négy gyermekem van, de egyikük sem lakik a községben. Hogy mit csinálok? Veze­tem a körzeti könyvtárat, a moziüzemet, a kultúrott. hont és maszekolok is. Ki­váltottam a tányérfestő kisipart, mert hát valamiből mégiscsak élni kell. A régi terv, hogy ha egyedül is, de újra felvirágoztassam a községi színjátszókört, már csak álom. A fiatalok el­mentek, és elmennek majd a jövőben is dolgozni innen. Pedig mi mindent lehetne itt csinálni! Sebész akart lenni világ­életében, de az ötvenes évek végén valamilyen al­lergiás bőrbetegséget ka-i pott a kezére. Otthagyta debreceni klinikát és T.-' helyezkedett el, mint kör zeti orvos. Ahogy mondja| ma már me-'süvegelik a: emberek. Jó..ehet, különö sen falun, az orvos mindi, is az első emberek közötl volt, F. azonban nem dók tori címével vívta ki aL, emberek tiszteletét. Tiszte-| letét? Több ez annál __• F .-et nemigen hívják. Azért nem, mert nincs erre a hí­vásra szükség, hiszen egyl olyan zárt közösségben,! mint ez a kisközség, szinte mindenki tud mindenkiről A doktor hívás nélkül is benéz szinte minden házba, amerre a redelés utáni kör­útja visz. Gyönyörű lakása, kocsija van, valószínűleg nem há látlanok tehát a falusiak, De hálapénz-e ez? Harago sa mindenkinek van, talá: ez alól ő sem kivétel. Nine jogom kételkedni. Egyik kollégájáról sem mondha­tom ki, hogy nem dolgozik eleget. Az ember, ha járja a megyét, sok körzeti or­vossal találkozik. Sokukról hall véleményt, s nem is akárkiktől — saját bete­geiktől. Találkozásunk után község másik végén talá­lomra bekopogtam egy ház­ba. s csak úgy provokatív módon érdeklődtem arról, hogy miből él jól a T.-i dok­tor. Az öregasszony, aki ajtót nyitott, először jól megné­zett, aztán csípőre tett kéz­zel küldött el valahová. — Menjen, oszt’ kérdezze meg a doktor urat, de ne­kem itt ne kérdezzen ilye­neket — kiabált még utá­nam, amikor becsuktam magam után a kaput. Pusztafalvi Tivadar maemrv.umaxm Az öreg resicai üllő csen­gése már nem veri fel a megyehatár szélén levő kisközség csendes napjait. Kihűlt a kovácsműhely tűzhelye is, korhadozik a műhely előtti eresztartó gerenda. Távol a kaputól, apró ember áll meg és nézi a kapun belépő idegent. Három éve már, hogy ta­lálkoztam utoljára vele, de azért amikor közelebb érek pödör egyet bajszán és kezét nyújtja. — Maga csak akkor jár már erre, ha beteg vagyok — mondja az öregember, aztán hátra se nézve, csak úgy a válla fölött a lezárt műhely felé mutat: — Nem bírom már ezt a francos fújtatót kezelni, meg aztán munka is egyre kevesebb akad. De az influenza az minden télen megtalál... A konyhában ülünk le, jófajta házipálinkát vesz elő. — Megy az ember, de az öregembert elhagyja a fi­atal — bölcselkedik a po­hár fölött G. bácsi. — Va­lamikor minden legkisebb időt felhasználtam a mű­helyben, ma meg naphosz- szat lakat van az ajtón. Néha akad egy kis fejsze­élezés, egy-két apróbb i munka. De már nem úgy megy, mint régen. Hiába, 86 éves vagyok. A vas, ha megmelegszik, hűl mind­járt. Úgy kell vele bánni, hogy ne csapja be az em­bert. De az ember meddig csaphatja be önmagát? Ta­valy még lovat patkoltam egyedül, segítség nélkül. Holnap meg villanyfújtatót akarok venni, hogy segít­sen valamit. Felesége felkapja a fejét: — Minek neked már vil­lanyfújtató? — kérdezi, s kérdésében világosan benne van a ki nem mondott vá­lasz is. Az öreg csak le­gyint rá, nem is haragosan, de az asszony egyből el­csendesedik. ’ Kint a műhely előtt megállunk, nézünk befelé az ablakon. Talán csak azért nem nyitja ki a la­katra zárt ajtót, nehogy a benti csendesség kétségbe ejtse. — Csak megveszem én ázt a szerkezetet! Mert a legnagyobb betegsége az embernek a tétlenség. Ügy köszönök neki: vi­szontlátásra. — Hát remélem is, hogy viszontlátjuk egymást, ne­hogy valami baja essen... P. T. Társai nem ismer- A ték nevét, mint ahogy w ő sem tudta a többi­ekét. Idebent baja­ikról, rögeszméikről külön­böztették meg egymást, és az orvosságokról, amelyek­kel gyógyítani próbálták őket. Domonkos félelmei, állandó szorongásos állapo­ta miatt került ide, s leg­újabban Mellerilt szedett a Hybernal helyett, amit már megszokott a szervezete. Most az ablakban állt, hajlott, vékony alakját, az épület előtti aszfaltúira ve­títette az erős neonfény. Csapzott, szálkás fekete haja a szemébe lógott, hosszú csontsovány karjait mereven maga előtt tartot­ta. Furcsán görbített ujjai szinte derékszöget zártak gyűrött pizsamájának tö­rött csíkjaival. Szemben, a nővérszállás ablakait nézte. Nagy, fekete szemei tágra nyílt pupillákkal kutatták a megvilágosodó, majd el­sötétedő négyszögeket. Les- kelődött, de ennek nem volt tudatában. Tehetetlen, tét­len, kongó ürességgel áll­dogált. Hétvége volt, a kö­zeli étteremből disco-zene hangjait hozta a levegő. Az idegosztály folyosó­ján álldogáló férfi néhány ismerős dallam hatására kiegyenesedett, megigazítot­ta a haját. Szemei már nem ugráltak, hátát kiegye­nesítette. Hátrább lépett, leült a csontszínűre festett, egymáshoz erősített székek egyikére, cigarettára gyúj­tott. Lábait keresztbe ve­tette, fejét a világoszöld falnak támasztotta. Az ég­bolton felismerte a Kis és Nagy Göncölszekeret, a Vé- fiust. Egy könyvben olva­sott valamikor az Alfa Centauri-ról, keresgélte ezt a csillagot is, de nem ta­lálta. Egyre erősebben hallat­szott a zene. Domonkos emlékezett ön­magára, amikor még ő is táncolt. Tánctermek, zene­karok, arcok, szemek vib­ráltak; mondatok, ismerke­dések, izgalmak villantak. Hirtelen arra gondolt, hogy milyen jó lenne neki ott lenni, lent a lányok és fiúk között, táncolni, elmerülni a zenében. Űjra az ablakhoz állt, már bolyhosodni kezdett az éjszaka. Úgy érezte, mintha tükörben látná ön­magát. „De én talán már sosem fogok táncolni, lányokkal ismerkedni — gondolta. — Nem is a rácsok miatt, hi­szen a rácsokat ki lehet kerülni. A falak azonban, amelyeket csak én látok, mindennél magasabbak, és mindenhol körülvesznek. Bármerre lépek is, minden­hol beléjük ütközöm, a félelmekből és szorongá­sokból épített építményem­be. Valamikor nem így volt ez, de egyszercsak megszakadt, eltépődött bennem valami, s azóta szanatóriumokban, kórhá­zakban lakom. Tisztább perceimben pillanatokat hangulatokat gyűjtök. Ezekbe kapaszkodom újra és újra, mint fuldokló a szalmaszálakba.” Ugráló szemei hirtelen megakadtak egy ablakon. Ugyanúgy, mint ő, ott is állt egy lány. Sötétbarna szemeivel valahová a tá­volba nézett, szinte az egész testéből valamilyen mély, leírhatatlan szomo­rúság áradt. Domonkos megpróbálta elkapni tekin­tetét, közben úgy érezte, megmozdult benne valami, talán egy szimfónia, hbsz- szú halk hegedűszólókkal. Aznap éjszaka Domon­kos utcai koldushegedűs­nek álmodta magát. Ron­gyos, nagy szélű kalapban' állt az utcasarkon, finom kezében a vonó, nyaka szorításában a hegedű, ta­lán csak három húrral, de az is elegendő volt az egy­szerű dallam kijátszásához. Énekelt és hegedült. Egy, még soha nem hallott me­lódiát, tiszta zengő hango­kon, a felhők fölé emelked­ve, ahol mindig csillog a nap. Kislányok és kisfiúk járultak elébe, megálltak, felnéztek rá, hallgatták. Végül a kisfiúk előszedték zsebeikből kincseiket, le­rakták elé, a kislányok fel­emelték babájukat, bemu­tatták neki: — Ha jók lesztek, ti is olyan szépen fogtok éne­kelni, mint a bácsi — mondták. Sötét lett, a gyerekeknek el kellett menni, ö azért még mindig ott maradt, énekelte énekét, játszotta dallamát. Éjszaka topron­gyos részegek álltak meg előtte, eres szemeikben gyakran könny csillogott. Adtak inni neki is, hosszú kortyokban itta a rossz, húzós borokat, üvegben felhabzó söröket. Néha sza­valt is. Végül eljött, akire várt, és akiért tulajdonképpen kiállt az utcára. Az este látott lány volt az, kezében virág, szemében bizalom: — Itt vagyok. Domonkos másnap újra ott állt az ablak előtt: so­káig kereste ismét a fénye­ket, az előző napi emlék ritmusát. Hiába várakozott, de et­től a naptól kezdve az az ablak, az előtte levő pár kőkockával, a fehérre má­zolt székekkel együtt az ő kizárólagos birodalmának számított. Idővel pedig szinte már testrészeként tartozott hozzá — féltéke-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents