Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

1979. április 8., vasárnap

V

mmtaamm^Eaa^SE^ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

Az öregember és a kolompok

Kopogok a szép vidéki ház üveges ajtaján. Először csak ujjal, majd ahogy vidéken szokás, kézfejjel ütö- getem az ajtót. Benézek az üvegen, néhányszor lenyomom a kilincset. Az ajtó zárva. Senki-semmi sem mozdul...

— Pedig valakinek itthon kell lenni, ha a kapu nyitva van — tűnődöm magamban.

Elindulok visszafelé, a kapubejárathoz közeleső szürke, műhelyszerű épülethez. Hátha ott van valaki...

Az ajtóhoz lépve úgy érzem: valaki figyel. Hirtelen visszafordulok. Puha léptekkel idősebb férfi közelít felém. Fürkészve méreget. A kérdésre, hogy itt lakik-e a kolompkészílő. határozott igen a válasz.

Mondom ki vagyok, hon-, nan és miért. Elkomorul az arca és zárkózottan mondja:

— Én nem mondok semmit. Valahányszor megjelent eddig rólam egy Írás, vagy elhangzott egy riport a rádióban, televízióban, az volt a „kedves válasz”, hogy a tanács megbüntetett néhány ezer forintra.

Tagadóan csóválja a fejét. Nem akar illetlen, mo- dortalan lenni — én inkább vagyok az —, amikor türelmetlen kitessékelését jelző sétálgatása dacára is megvetem a lábam és maradok.

— A jó bornak nem kell cégér — mondja H. Gy. bácsi. — Ismernek engem két kezem munkájáról az egész országban. Nem kell nekem reklám... Itt voltak a múltkoriban a Televíziótól is. Csak éppen azt nem mondták, fizessek, hogy rólam filmet készítenek — zsörtölődik.

— És különben sem dolgozok én már semmit. Beteg vagyok — fakad ki.

— Kitől tanulta a ko- lomp-, a csengő- és a juhászkampó készítését? — tapogatózom tovább.

— Az apámtól. Az meg az övétől. De megtanulhatja azt mindenki a saját kárán. Hagyjanak engem békén, nem érdekel engem senki... Törődjön mindenki a maga dolgával, hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje — kesereg tovább.

Kisétál a kapuig, kinyitja, kinéz. Érzem, már nagyon felesleges vagyok. Tudom, tőle már nem tudok meg semmit erről a mesterségről.

— Érdeklődhetek a szomszédoktól és a tanácson is

— mondom már búcsúzás után.

— Azt ném akadályozhatom meg. Bánom, hogy ennyit is mondtam — szól dacosan, fanyarul.

*

Vajon miért ilyen megkeseredett, levert az öreg?

•— tűnődöm elmenőben. Tényleg, csak addig számítana valaki, amíg csak dolgozik? És vajon, van-e valóban oka ennyi keserűségre? A kétség nem hagy nyugodni. Elmegyek a tanácsra. Adócsoport.

— H. L. bácsi olyan idős már, hogy a nyilvántartásban nem is szerepel adóalanyként, így nem is büntethettük meg soha — mondják a csoportnál.

— De nem is annyira róla, hanem a fiáról van szó! Ö kapott büntetést?

— Az adócsoportnál semmi nyoma nem található büntetésnek. Érdeklődjék talán a műszaki csoportnál

— mondja B. J.-né.

A műszaki csoportnál S. L. lapozza fel a hatalmas nyilvántartó könyveket. Már szinte bánom, hogy ilyen pótmunkával terhelem ...

— 1967. június 10-től

1972. június 30-ig volt háziipari engedélye H. L. bácsinak De sem a korábbi, sem a mostani előírások, az ipartörvények nem tiltják a családtag foglalkoztatását. Így H. L. bácsi fia,

H. Gy. is nyugodtan dolgozhatott a családban.

— Nem, nem hiszem, hogy a tanács megbüntette volna őket. Igaz, hogy csak kovácsolt termékekre szólt a háziipari engedély, de a kovácsolt termékek köre igen tág fogalom. Belefér ebbe a különböző egyéb termékek megmunkálási módja: a rézöntés és a cizellá- lás.

— Másrészt — folytatja

S. L. — 18 ezer forint tiszta jövedelem után csak 540 forint adót kell fizetni. Nem hiányzik annyira a tanácsnak az a néhány száz forint, hogy visszaszorítsa, akadályozza az országosan is ismert idős emberek tevékenységét. Inkább segítjük őket és nem gáncsos- kodunk. Köztiszteletben ál. ló emberekről van szó és H. L. bácsi — legalábbis hallomásból úgy tudom — ;

még a Népművészet Meste- - re címet is elnyerte, remekbe készült kampósbot- jai és motívumokkal díszített csengői elismeréseként.

— Ha ideküldenek a tanácsra elvétve egy-egy megrendelő leveleit, az ország bármely részéből, mi készségesen továbbítjuk a címzettekhez Ma már inkább csak ajándékba készítenek egy-két darabot. Talán még a díszfokosból készül nagyobb tétel — 20—

30 darab — a hortobágyi vásárra.

*

Egy népművész família helyett egy indokolatlanul megkeseredett embert ismerhettem meg. Történetünk tanulsága legfeljebb annyit mindannyiünknak van gondja, baja, nehézsége. Mindenki küszködik valamivel, ha úgy tetszik „mindenki hordja a maga keresztjét”, bár ez a „kereszt” sokszor könnyebb, mint ahogy azt hisszük.

Buchcrt Miklós

Éjszakai műszakon

Fotó: L. J.

:: Kisfílmek

Kisfilmek Alfonzoméból címmel a népszerű komikus, Alfonzó életét megjelenítő film készül a Magyar Televíziónál, Molnár György rendezésében, a bemutatott művész sajátos geg-stílusában.

nyen figyelte, vajon nem ébred-e másokban is hozzá hasonló érzés.

Egyszeri szerencséje sajnos sohasem ismétlődött meg. Folyosó helye viszont állandónak, sőt megbízhatónak tetszett. Komor egyszerűségében az állandóságot képviselte, a lehetőséget, hogy újra és újra olt legyen, s képzeletében megismételhesse azt a percet. Amikor ott állt, félelme} visszaszorultak a sötétségbe. Jóval, sokkal halványabbak voltak már, s néha teljesen megszabadult hatalmukból.

Domonkos egy ilyen félóra alatt beszélt azzal az emberrel, aki későbbi barátja lett. Találkozásuk véletlen volt, egyszerű, hétköznapi. Illés, aki raktáros volt a kórházban, koszos ágyneműt cipelt a folyosón és megkérte, hegy segítsen neki.

Domonkos először meglepődött, aztán vállára vette a hurkákba gyűrt lepedőket, elvitte a pincébe, ahol halomban gyűltek a mosásra váró holmik. Illés cigarettával kínálta, és olyan tiszta, biztató, nyugodt tekintettel nézett rá, amitől szinte megijedt. Később észrevette, hogy ez a nyugalom valamiképpen visszatükröződik benne, nem kellenek a szavak, magyarázatok, hogy megértsék egymást.

Elvégezte a munkát Domonkos, mégis megjegyezte:

— Engem már az elmén is ápoltak.

— Nem baj — mondta Illés, egyéni életéből, cigarettától rekedt torokkal, — Nem számít.

Eleinte véletlenszerűen, később már egyre gyakrabban. akarattal találko- . zott Domonkos, Illéssel. Mindenféléről beszélgettek, apró-cseprő dolgokról, néha pedig a világ sorsát vitatták meg — mindenre találva megoldást. Domonkos egyre nyugodtabbnak érezte magát az ilyen beszélgetések után.

Sorsuk egyáltalán nem hasonlított egymásra, mégis volt bennük valami közös. Mindketten —, Illés fogalmazta ezt meg így — azok közé tartoztak, akiknek élete egy végtelen hosszú kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlít. Soha egyetlen pillanatra sem billenhetnek meg, mert visszajutni a kötélre, újra egyensúlyozni szinte lehetetlen számukra. Egy idő után Illés könyveket hozott magával. Domonkos kíváncsian forgatta őket, ízelgetle az írók és hőseik idegen nevét. Katonákról, háborúkról, edzett, kemény legényekről olvasott belőlük, nagy és hősies dolgok- ról. Éjszakákbaf hajnalok/

ba nyúlóan olvasott a folyosólámpa mellett, fájó, szúró szemmel.

Sziget-ablaka persze azért megmaradt. Órákig álldogált, újra és újra a _ párkányra támaszkodva. Volt egy este, amikor ismét kigyúlt a fény és látszott a lány is, amint ott van a szobában, él, jelen van. Domonkos számára megszűnt a világ. Megba- bonázottan állt, viaskodva vágyaival, önmagával, lehetőségeivel.

Illés kezét érezve riadt vissza a valóságba. Elszívták szokásos cigarettájukat, sokáig beszélgettek, de most mindketten nyugtalan hangon, sietve, kapkodva.

— Fekete Irénnek hívják a lányt — mondta iílés, harmadnap. — A ir'ermok- sebészelen dolgozik. Beszéltem vele. holnap ő is lejön hozzánk az udvarra. Napfény ébresztőtől! te. Rácsokon tört ^ sugarak motoztak a gyűrött, sápadt arcokon, világítottak be bódult ébredéseket. Rezgő fantomok, árnyak és világosságok gyúltak belőle, törtszemek hunyorogtak fényétől.

Egyedül Domonkos ébredt mosolyogva. Karjaival néhány mozdulatot tett. mintha tornászni akarna. A többiek megütközve, irigyen figyelték viselkedését.

_____TUvardy József

A semmiről valamit!?

int a patti taü fészkei...

... az eresz alatt, úgy kapaszkodnak. bújnak Fóny házai a domboldalon a domboldalhoz Természetteremtette összevisszasággal, girbe-görbén szaladnak az utak, s a házak építői követték az úttestek vonalát. Nincs mértani szimmet- ria és az alsó faluvégtöl a felsőig még a főútvonal is sok-sok kunkort véve kanyarog, sőt szintben is van jó néhány méternyi eltérés a két végpont között.

Fóny bája ez az aszimmetria, párosulva az ezt „előidéző” vidékkel, amelyet bizony sok más település megirigyelhetne. De a fo- nyiak — elsősorban a fia. falok — bánata mégis ez a vidék, aminek legbeszédesebb . jele, következménye, hogy az utóbbi években sok „fecskefészek” fiatal nélkül maradt. Az ok pedig? A kenyér messzebb — Encsen, Miskolcon — terem. Persze, azt jól tudják valameny- nyien, erről legkevésbé tehet ez a fenséges vidék.

A hegyek, a Gergely- hegy, a /Éál-hegy, a Szirt, a Gere igazi jó testvérként óvják a falut, amely okiratok szerint már 1219-ben idetelepült „villa Tymar. Foon” néven, jelezve, hogy egykor a király tímárjainak biztosított lakhelyet. Az eltelt 760 év alatt élt itt, járt itt a Főnyi család, I. Fer- dinánd, Szapolyai János, 1. Rákóczi György, Aszalay István, a török, a kuruc, Traut son herceg, sok sváb, s rengeteg turista. Ma már jobbára csak az utóbbiak jönnek.

A táj turistaértékét a község iskolavezetője:

Komjáthy Istvánná, így fogalmazta meg: —.Vadregényes.

Való igaz, ez a vidék még őrzi a felfedezni valót, az azzal járó izgalmakat, s még mentes a turistaközpontok emberteremtette negatívumaitól.

Ottjártunkkor — egy április eleji hétköznapon — a tavasz arany napja mintha már a közelgő húsvétra fü- rösztötte volna a házak falát, a kiskertek feketéjét, az ágak csupaszságát. A térré tágasult főúton betonmedencébe csövön forrásvíz csörgött (Alsó-Csorgó), a vályúból lovat itattak, sőt a gazda is szomját oltotta a csapra borulva. Egyébként néptelen volt a falu, egy-két kerítés mögül lövellő szempáron kívül az életnek kevés jelét láthattuk. Talán ezért sem tudtam megcáfolni a község könyvtárosának, Nagymáté Béláné állítását, aki a következőket mondta:

— Néha végigmegyek úgy a falun, hogy egyetlen emberrel sem találkozom. Kezdtem azt hinni, halott faluban járok. Nézze, itt Fonyban az a helyzet, hogy vannak idős, nyugdíjas, járadékos emberek, és kevesen tíz éven aluli gyerekek. A nagyobbak, a fiatalok, meg a munkáskéz „odavan”. Ki végleg, ki csak hétközben.

Egyébként a könyvtár vezetője volt az, akinek száján találkozásunkkor önkéntelenül kiszaladt:

— A semmiről akar írni? Ügy gondolja, olyan ez a falu, hogy érdemes róla írni?

Ugyancsak tőle tudtam meg két adatot. A könyvtár 3427 kötetes. A falu körülbelül 650 lakosából 216 az olvasó.

— Valamikor Fony híres volt a színjátszóiról. Tavaly megpróbáltam még- egyszer, utoljára. Az eredmény? Nyikorgott, nagyon nyikorgott. Nincs kivel...

Az iskolában aznap bemutató tanítás volt, új tantárgyból a technikai ismeretekből. Komjáthyné túl, az egyébként jól sikerült óra izgalmán, szívesen vállalkozott egy tanterven kívüli környezetismereti órára. A színhely, a tanterem, amelynek egyik falán a je. lenlegi harmincfőnyi alsótagozatos nevét olvashattam Beatrix, Krisztina, Zsolt., Mónika ... Ami igaz, igaz, névadás terén, cseppet sem maradtak el a város mögött. Egyébként...

— Iskolánkat az 1974/75- ös tanévben körzetesítették, azóta a felsősök Göncre járnak a kollégiumba. Itthon összevontan 0—3., 2— 4 osztályokban) ketten oktatjuk az alsósokat. A község tanácsa még az iskolánál is korábban vesztette e\ önállóságit. Magáról, a faluról? Tény. az állandó lakosság fogy és öregszik. A téesz képtelen rendszeresen munkaalkalmat biztosítani, így a keresőképesek csak a falun kívül találnak munkát ....

Ugyancsak az iskolavezetőnőtől tudtam meg, hogy ma még nem nagy mértékben, de már Fonyban is vannak üres házak.

Sisenszki Józsi bácsi házát, bár a homlokzaton le. vő évszám szerint 1836-ban építették, ma még lakják. A 71 éves házigazda leginkább azokról az időkről beszélt, amikor még a főnyi nép jobbára csak a föld terméséből élt.

— Kötött, erdei talaj az erre levő föld, de megterem ebben minden, ha az ember rendszeresen trágyázza. Az én apám tizenhat mázsa búzát is temesztett itt egy holdon ...

A méhesben beszélgettünk, kőhajitásnyira az er dőtől, fekete, lombtalan szilvafák között. De az unó ka, Dickházi Feri örömére alig húsz méterrel tovább egy korán ébredt fűzfán, vi dám mókus csemegézte a levélkezdeményeket. A látványba mi is belefeledkeztünk.

— Én ezt a vidéket nem adnám a Hernád mentiért, de semmi másért sem — vallta be kérdésre sem várva Józsi bácsi.

— Te mi leszel, ha befejezed az iskolát? — kérdeztem az unokától.

— Mint az apu, villany szerelő.

— És itt maradsz Fonyban?

— Itt hát!

Persze, a végérvényes

döntésig még sok víz lesza. lad a falut névtelenül, több ágban átszelő patakocskán, amely csak a községet elhagyva kapja a Kender- föld-'batak nevet.

Mielőtt eljöttünk Fony- ból. benéztünk a postára is. Lám. van itt fiatal, mégha fehérholló ritkaságú is. Lengyel Anna, a hivatalvezető, tavaly érettségizett Miskolcon az I-es számú Szakközépiskolában. Haza jött. O sorolta el nekünk a Fonyba járó napi- és he-; tilapok számát. Nagy fölénnyel vezet a Szabad Föld. 132 családhoz jár. az Északot 46-an, a Népszabadságot 45-en járatják. A képeslapok közül a Nők Lapja az első példányszáma harminc körül alakul.

Az ember Fonybó! nem tud eljönni úgy. hogy utol-; só pillantása ne vinné ma gáva] az erdőövezte panoráma látványát.

— A jövő hónapban jöjjenek el újra, akkor már zöldek a domboldalak, hegyek. Akkor szép ez a vidék igazán.

A Gergely-hegy üstöké a minap még barna volt. Nekem azonban így is na gyón tetszett!- ______SiUäiLtorJL.

i