Észak-Magyarország, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
ÉSZAK- MAGYARORSZÁG 6 1979. március 4., vasárnap HORVÁTH PÉTER: A gát bekerítette a várost, mintha egy óriáskígyó ölelte volna magához az apró házakat. A gát túloldalán, a sás levelei között szél zörgött, a nádas felmorajlott, a nádszálak egymáshoz bújva hajlottak meg a sötétben. A zsilipkamra fabódéja melleit vékony, hosszú póznán gyönge fényű villanykörte világított. Az égő fénye fel- . szívódott a sötétben, úgy tűnt, egyetlen dolga, hogy pislogó céipontot nyújtson a lepkék és szúnyogok megmegújuló rohamának. A hunyorgó fényben, a bódé falának dőlve egy asszony állt. A felhők lassan, ráérősen úsztak el a gát fölött. Az asszony felnézett rájuk, majd kendőjével a lámpa alatt köröző bogarak felé csapott, és futásnak eredt. Néhány bizonytalan lépés után megtorpant, és visszafordult. Leereszkedett a gát ■túloldalán elfutó vékony ösvényen, amely a csatorna partján vezetett a Ve- szely-hídig. Ezen az ösvényen kellett volna megjönni a fiainak a posteleki kastély-romoktól. A zavaros barna víz lustán csobbant egyet, újra csend lett. —• András! — Összerezzent, , amikor a saját hangját meghallotta. A kiáltás erőtlen volt, aligha jutott messzire. — András! — kiáltott újra az asszony, valamivel bátrabban. Távoli kutyaugatás jött válaszul a csatorna túlpartjáról, majd a kutya is elhallgatott, és az asszony hallani vélte a felhők halle, súrlódó neszét. — Fiam! — tört ki belőle a sikoly, amely felrázta az aludni készülő tájat. A sikoly nyomán erőre kapott a szél, és megeredt az eső. Az asszony magára terítette a kendőjét, tehetetlenül toporgott, képtelen volt újra kiáltani. Messze a gáton imbolygó fényecs- ke közeledett, az apró, nyikorgó zörejek elárulták: biciklis érkezik. A biciklis görbe háttal kerekezett, fél kézzel elengedte a kormányt, és a sapkáját mélyen a szemébe húzta. — Segítsen, segítsen — kérem. A biciklis fékezett, bal lábával kitámasztotta a sáros úton. — Mi baj? — A fiam — mondta az asszony. — Két kisfiú. Ebédre vártam haza őket. — Majd megjönnek. — A biciklis indulni készült. Az asszony kiszaladt a lámpa fényéből az útra. és bele- kaoaszkodott a bicikli kormányába. — Két szőke gyerek. — Maga az, művésznő? — húzta el a szót a biciklis ember. — Ütni kellett volna azokat a kölyköket, akkor... — Mit? A biciklis kihasználta a pillanatot, kirántotta az asz- szony kezéből a kormányt, és elhajtott. Az asszony dideregve húzódott vissza a zsilipkamra eresze alá, belebámult a villanykörte sápadt fényébe. A körtét ostromló bogársereg eltűnt, csak egy barna lepke táncolt a lámpa tányérsapkája alatt. Neki-nekicsápódott a forró égőnek, megszédült, elvétette az irányt, kiröppent az esőbe, és lezuhant. — András! Jóska! — sikított fel újra az asszony, és lerohant a gátról. Megmegcsúszott. ágak verődtek az arcába, vállát csapdosta az átázott bordó kendő. „Nem, nem, nem! — hajtogatta magában az- asz- szony. — Nem verhet meg így az isten, nincs is isten, semmi nincs ezen a rohadt világon, csak éjszakák, napfényes, soha nem múló reggelt ígérő éjszakák, bocsánatot, bocsánatot kérek mindenért ettől az átkozott feketeségtől, mindent elvehet, ahogy el is vesz, csak őket nem, a fiamat nem adom, nem, nem, nem! Rossz anya voltam, de jó szerető, nem nem!” Elvágódott. A kimosott gyökerek lekötözték a tagjait, ágak hajlottak az arca fölé, a szél elvitte a hangját, elnyargalt vele a felhők fölé, bogarak másztak a testére, hogy kiszívják édes vérét, esőcseppek verték az arcát, úgy érezte, hogy a kíméletlen, hideg vízcseppek a csontjain kop- pannak, a haja kibomlott, szétterült, és gyökeret vert a felázott földben, jtjl sze- szerető, dús öle kitárult, hogy magába fogadja az éjszakát, amely csalóka, il- lékqny fényekkel ingerke- dett vele egész életében, a fények ellobbantak, maradt a sötétség, az eső és a föld, amely most álnokul süllye- dezett a teste alatt, hogy betemesse. — Nem! — sikított az asszony, és kitépte magát a föld és az éjszaka öleléséből, futott, rohant a sebző ágú bokrok között, elvágódott, talpra állt, zihálva, köpködve futott az esőben, az éjszakában a Veszely- híd felé. — A híd alatt kuporgó két gyerek összerezzent. — Te — mondta a kis- sebb. — Mintha anya hangja volna. — Frászt! — felelte a nagyobbik. — Mit keresne itt? Az asszony kiáltozva, dülöngélve rohant az éjszakában, felkapaszkodott a hídra. — Te — mondta a kisebb. — Nézzük meg. — Hülye vagy? — morgóit a nagyobbik. — Meg akarsz ázni? Különben is, anya nem ilyen. — Igaz, bólintott a kisebb vacogva. — Ott van még? A nagyobb kidugta a fejét az esőbe. — Ott. Az asszony hallgatott. Mozdulatlanul állt a hídon, hangok és gondolatok nélkül. Ázott. Az eső lemosott róla mindent, amit az évek az arcára írtak, a sikeres, csábító mosolyok nyomát, az átmulatott éjszakák reggelre kiülő alattomos ráncait, a száj furcsa, erotikus fintorát, az elharapott szavak kesernyés ízét, a lam- pionos káprázatok álmait, mindent, amiről az öltöző tükörbe pillantva úgy vélte: ez ő; arc nélkül állt az esőszaggatta éjszakában a hídon, lehunyt szemhéja alatt felderengett két fiának alakja, de az arcukat nem tudta maga elé idézni, hiába igyekezett. — Nem, nem lehet így! — kiáltott furcsán, rekedten. — Anya, hát mégis te vagy? — szólalt meg a kisebb, és megérintette az asszony ápolt, lakkozott körmű kezét, amely hideg volt, mintha kiszaladt volna belőle az élet. — Menjünk. Gyertek. Megindultak az őrjöngő esőben. jjVAz asszony előredőlve haladt, kézenfogva vezetve a két fiút. A nagyobbik morgott, hogy mi a fenének, igazán meg lehetett volna várni, amíg eláll az eső; húzatta magát, el-elhajolt az útját álló gallyak elől. A kisebbik két kézzel szorongatta a hideg, csontos ujjakat, bukdácsolva, elszántan követte az asszonyt az agyagos, ragacsos, ázott úton, a fénytelen vak éjszakában. Tavaszvárás Néhány óra alatt fasor született. .. Reggel még csákánnyal-lapáttal vonultak, alig néhányah, s mert éppen egy járda közelében kezdték, ügyet se nagyon vetettek rájuk az emberek. Már ki sem mondták, csak magukban gondolták: biztos megint felássák, kivésik, valamit megint elfeledtek az aszfalt alá lerak-' ni... Aztán szép szabályos távolságban mélyültek a gödrök. Még akkor se nagyon fogtak gyanút, hogy az lenne ... netán arra készülne. Mígnem megjelentek a nagy halom csemetével. Mit csemetével!... Derék, szép — .hogy is mondják? Előnevelt? — f ócskákkal. Közügy lett, • megpezsdült • lakótelep: fát ültetnek az Avason! Megálltak a sétáló kismamák és csemeték. Az anyagért szaladó építőmunkások. Szemmel tartották a nagy eseményt a nyugdíjasok. Komoly szakmai tanácskozás kezdődött: elég mély az a gödör egy ekkora fának? Ugye, koronaszélesség szerint metszeni kell a gyökereket? És miért nem öntözik azonnal, ha már nem „iszapolták”? És ja, megmondják-e majd a szülők a gyerekeknek; hogy békességben kell ám hagyni a facsemetét! Ez a március eleje várakozást ültetett el a lakótelepiek szívébe. Pár hét.. i és figyelhetik, rügyet bontanak-e a fák. És megjelennek-e majd az aprócska, lehelethalvány levelek. Zöldet, zöldet, zöldet keres a szem a panellel határolt szűk térségeken — s megszületik-e ez a zöld a tavasz érintésére? Már az is jó, hogy ág- bogak rajzolatában akad meg tekintetünk. Az új városrész türelmetlen lokálpatriotizmusát a tavasz zödet fakasztó várakozása feszíti. Mert néhány óra alatt fasor született... (Szőke) Galambra várva Aprólékos, míves munkával készítették el ezt a jelvényt, miként a keleti emberek szokták. Húszfil- lémól nem nagyobb, mégis tele finom vonalakkal, áttörésekkel. Fő motívuma egy több száz éves pagoda. * Az a már több, mint két évtizeddel ezelőtt látott másik jelvény ugyancsak míves, szép munka volt. Galambot ábrázolt. Ugyancsak keleti emberek készítették. Mondani sem kell: a galamb mindenütt a béke jelképe. * Egy alkalommal a pagodas jelvényt feltűzve a miskolci Tatórdomb környékén levő munkásszállóra mentem, ahol altkor vietnami fiatalemberek pihentek. Jókedvűen, sok nevetéssel, nyugodt sétálgatás- sal töltötték a napokat. Pihenni, gyógyulni jöttek hozzánk. Mert akkor az ő hazájukban még az amerikai B—52-esek, a Fantomok, az F—111-esek és a korszerű haditechnikának még ki tudja hányféle megjelenülé- sei pusztítottak. Golyósbombákkal, lombtalanító mérgekkel és az arzenál sokféle, más eszközével. A pa- godás jelvényt rögtön észrevették. Láttán úgy fogtak körül, mintha magam is ott lettem volna, ahol ezeket a jelvényeket készítették. Sok mindenről beszéltünk. Mivel pihenni, gyógyulni jöttek ide, gondosan ügyeltünk beszélgetésünk során arra: nehogy a háborúra terelődjön a szó. Hosszú ideig sikerült. Egészén addig, amíg el nem hangzott az ártalmatlannak hitt kérdés: látták-e már a lillafüredi barlangokat? A barlang kifejezés elhangzása után csend ereszkedett ránk. Nehéz csend. Az addig nevető, vidám arcok elkomorultak. Szokatlan látvány, ahogy egy keleti ember beszélgetés közben elkomorul. Valahogy természetellenes. De a lillafüredi barlangok említésekor a saját barlangjaik, az otthoniak jutottak eszükbe. Akkor az otthoni barlangokba telepítették a gyárakat. Az iskolákat. A kórházakat. A bombák elől. A jelvényt nézték, a pa- godásat és újra felderült az arcuk. Majd rendbe jön minden. Majd kiköltöznek a barlangokból. Az iskolák, a kórházak, a gyárak oda, ahol a helyük van. * Később, más vietnami csoporttal a mezőkövesdi Zsórin találkoztunk. Ölt is több hétre jöttek, szintén pihenni, gyógyulni. Közvetlenül a frontról. Az akkori frontról. Nők, férfiak. Kedves mosolyú, fénylő-fekete hajú fiatal nők, bokáig érő színes, mintás, gyönyörű ruhákban és férfiak fehér ingben, sötét nnadrágban. Árnyas fák alatt pingpongoztak, nagyokat nevettek. Nyár volt, a fürdőhely kellemes, sajátos zsongásával, nyugalmával. Ök pár napja érkeztek a frontról. A B—52-esek, a Fantomok elől. A sugárhajtóművek sivításától. Apró emberkék, akik a fehér kaucsuklabda minden mozdulását, ívelését olyan figyelemmel követik, hogy mi is oda kényszerülünk ülni a közeli padokra, nézni, szurkolni. Tollszár-fogással játszanak. És hogy! Milyen öröm egy-egy sikeres leütés, még az ellenfél is odaszalad gratulálni, a lányok tapsolnak, biztatják őket.., Biztatnak arra is, hogy alls jak ki1 valamelyikük ellen, de nem merek, mert tudom, hogy irgalmatlanul lelépnének. Már volt benne részem. Csak korábban, régebben. A galambos jelvény idején. Süvítés hasította szét a vidámságot. Eléggé alacsonyan sugár- hajtású repülőgép húzott el, majd függőlegesen, éktelen bömböléssel, pillanatokon bélül eltűnt valahol a magasban, de olyan meredeken. mintha ki akarná lyukasztani az eget. Éppen büszkélkedni akartam pilótáink vpeánysápával. tudásával. de nem lehetett megszólalni. Az eddig nevető, játszó vietnamiakat mintha egyik pillanatról a másikra kicserélték volna. Néhányan az árnyas fa fedezékébe ugrottak, mások az eresz alá és kezük úgy rándult, mintha fegyvert fognának. Pár napja érkeztek a frontról. Sebesülten. Csupán néhány másodpercig tartott az egész jelenet. Visszaballagtak az asztalokhoz, a padokhoz. Egyikük megkocogtatta a pingpong- labdát, elnevették magukat. Folytatódott a iáték. Csak mi ültünk komoran a padokon. Megérezve valamit a szörnyűségből. * A galambos jelvényt viszont jóval korábban nézegettük. Több mint húsz évvel ezelőtt az Eötvös-kollé- giumban, ahol akkor együtt éltünk, laktunk, vitatkoztunk,'időnként a kollégium konyhájában együtt főzőcs- kéztünk és nagy kíváncsisággal ugyancsak együtt bontogattuk, osztogattuk a hazánk különböző részeiből, vagy éppen Kínából, Vietnamból érkezett csomagokat. Kínaiak, vietnamiak, koreaiak éltek akkor együtt, velünk. Pingpongban ők voltak a jobbak, fociban mi. A galambjelvényt az egyik kínai diák mutatta. Szép jelvény volt. Egyikünk megdicsérte, rögtön neki is adta. Mondta: annyit kér otthonról, hogy mindahá- nyunknak jusson. De várni kell rá persze. Jó, várunk. * A pagodás jelvényt vietnamiak készítették. Ez a jelvény: megvan,, itt van. Lelőtt amerikai repülőgépekből készítették. A galamb még nem érkezett meg. Várom. Várjuk. Mi lett a galambbal? Hol van? Priska Tibor újhelyi „Minerva” A régi századokban — Európa más országaihoz hasonlóan — nálunk is nagyon kevés azoknak a nőknek a száma, akik az irodalomnak nemcsak élvezői, hanem művelői is. Irodalmi szalonok létrehozásában — ezeknek a divatja különösen a 18. sz. végén, a 19. sz. elején élénkült meg —, versek, szépprózai alkotások olvasásában, megvitatásában nagy kedvvel tevékenykedtek, de költőnővél, írónővel a régi magyar irodalom nem sokkal dicsekedhet. E kevesek közé tartozott például a 17. században Petröczi Kata Szidónia, a 18. században Dukai Takách Judit és kortársa, Sátoraljaújhely költőnője, az 1760. augusztus 25-én született Molnár Borbála. Kétségtelen, Gvadányi Józsefnek nagy érdeme van abban — bár személyesen sohasem találkoztak —, hogy levelezésével hozzájárul! az újhelyi varrónőből lett költőnő verseinek népszerűsítéséhez. „Molnár Borbála méltó arra — írja Gvadányi —, hogy hazánkban érdemes neve, a verselés- ben való nagy készsége, sebes és találó esze, tűzzel és jó ízléssel teljes munkái, szóval az ő talentumának híre elterjedjenek. Ki légyen ő? Szép tulajdonságai által, amelyeket velem való levelezéséből tanultam ki, annyira reáesmértem, hogy hazánk szépneme között ő csak egymaga légyen született ékes nyelvünkön verselő Magyar Minervánk.” Apja a felső-zempléni Parnó községben volt református pap és malombérlő. Az ottani földesúr min dénáron a katolikus hitre akarta kényszeríteni, s mivel erre nem volt hajlandó, még a templomot is elvette a kálvinistáktól, a papot pedig kiűzte a faluból. Így az atyám sorsa szegénységre jutott, S mintegy számkivetett üresen elfutott, Üjhely városában háza lévén készen, Mélységes bánattal utat oda vészen. A Sátoraljaújhelybe történt költözésük után apja nemsokára meghalt, s a négy gyermekkel özvegyen maradt anya, hogy a sorsukon valamit enyhítsen, rákény- szerítette a 17 éves Borbálát, hogy egy durva,' részeges nemeshez menjen feleségül. Tizennégy évig élt vele Üjhelyben ..unt páros világban”. Férje gyakran bántalmazta őt és anyját is. Ezért — bár három gyermekük született — mégis elhatározta, hogy elválik ettől a brutális embertől. Mielőtt azonban erre sor kerül helett volna, a szinte állandóan ittas féri hirtelen meghalt. Ezután egy ideig még Üjhelyben élt. 31 éves volt, s varrással kereste meg családjának a kenyeret. Súlyos gondok nehezedtek rá, de „a költészet művelésében enyhülést talált”. Elégikus lirai és, leíró versek. rímes elbeszélések, verses levelek és elmélkedések alkotják írói, költői munkásságát. A Sátoraljaújhelyen írt első verseit négy kötetben adták ki Kassán 1793-ban. De olyan namar elfogytak, hogy 1794—95-' ben újra kinyomtatták Pozsonyban. Családjának sorsát, a maga szerencsétlen házasságát panaszolja el a
