Észak-Magyarország, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

1979. február 11., vasárnap

A feher hajú öreeemher

Ha lakóhelyén, Sajóig szentpéteren végigsétíP tál a főutcán, alig győzi fogadni a köszönéseket. Olyan típusú ember ő, akivel, ha akkor találkozunk is először, , máris ismerősünknek érezzük. A haja jellegzetesen hófehér, a szájából elmaradhatatlan a rövid szárú pipa, a hangja szelíd, meleg, barátságos.

Látásból nekem is ismerősöm Mászáros József. De ahogy ülök vele szemben, a Bányász utca 19. szám alatti otthonában, sehogyan sem akar az eszembe jutni, honnan a futólagos ismeretség.

— Talán a bányából, ahol dolgoztam, ahonnan nyugdíjba vonultam — próbál segíteni, mire felkattan emlékezetem lámpácskája. Valóban,a haricai tanbányában biztonsági megbízottként igyekezett betartatni velünk, vájártanulókkal a munkavédelmi előírásokat, több-kevesebb sikerrel.

Hanem annak már legalább másfél évtizede. Józsi bácsi azóta is alig változott, mindössze felszedett magára néhány kilótvHófe- hér haja ma is dús, s már tömi is dohánnyal a rövid szárú pipát, hogy rágyújtson. Közben eldicsekszik: egész pipagyűjteménye van.

— Szívja is felváltva reggeltől estig. Befüstöli nekem az egész lakást — zsörtölődik Mészáros néni, lánykori nevén Vas Mária.

Afféle műfelháborodás ez persze! hiszen Mária néninek már igazán volt rá ideje, hogy megszokja élete párja káros szenvedélyét. Elmúltak 53 éves házasok, megülték már az aranylakodalmukat.

— Alig-felnőttként álltunk az oltár elé. Most meg már mindketten túl vagyunk a hetvenen — emlékezik a ház asszonya, csak ő tudhatja, miér.t a felröppenő sóhaj.

Mesélőkedvű, jóbeszédű a házigazda, szívesen beavat életük történetébe. Az apjánál' kezdi, aki asztalos volt, s fiatal segédként bevándorolta fél Európát. Eljutott Essenbe, a Krupp- művekhez is. ahol a művezetőségig vitte. A fia erdész szeretett volna lenni, de műbútorasztalosnak adták. Amikor felszabadult, a kenyéradó üzemét valamiért bezárták, s máról holnapra munka nélkül maradt.

— Bolyongtam az utcán, állást kerestem, s összeakadtam az egyik régi cimborámmal — mondja Józsi bácsi. — Önkéntes katona- -ként szolgált, s csábított, csapjak fel bakának. így lettem muszájból katona, majd egészségügyi altisztképzőt végeztem. Először csak két évet akartam aláírni, s mégis húsz év múlva szereltem le.

Ez azonban még odább van az események krónikájában. Kirobbant a második világháború, s egyetlen fiunk is megkapta a behívót. Az apa szinte ellopta a fiát Sajószentpéterről, magához vette.a századába. A parancs úgy szólt, hogy Érsekújvár környékén kell a lebombázott távvezetékeket helyreállítaniuk. A 140 ember azonban csak ímmel ■ ámmal dolgozott, hisze i amit ma elvégeztek, más ■ napra felrobbantották a par tizánok. Azt is mindenk i tudta már, hogy a németed: elvesztették a háborút. El ■ határozták, hogy megszök • nek. A dezertálás híre azon ban kitudódott, s rajtuk ■ ütöttek a németek. Vago nokba zsúfolták az embere két, s napokon át utaztak

— Végül Ausztriában Bludensben kötöttünk ki - szív mélyet a pipájából Jó zsi bácsi. — Néhányunkat akik beszéltük a neme nyelvet, át akartak képezn a távbeszélők kezelésére Ekkor érkeztek meg a fran cia csapatok. Odajön hoz zám egy magyar származá sú francia tiszt és kérdezi „Hát ti mit kerestek itt?’ Mondom, hogy mit... Kü lön barakkot kaptunk. A: embereim erdőt irtottak vasgyárban dolgozlak, en gém meg hatodmagamma elvittek egy francia földes- úrnak a birtokára. Sofőr- ködtem, a fiam meg inai volt az uradalomban.

— Idehaza persze azt sen tudtuk róluk — szól közbe Mária néni —, hogy egyál■ talán élnek-e még. Lévé' hosszú ideig nem érkezett Egyszer aztán hozott a postás nyolcvan tábori lapot...

— Negyvenhat májusában elérkezett a szabadulás ideje — folytatja élete történetét vendéglátóm. — A fiam azonban csökönyösen maradni akart. Kölcsönösen megszerették egymást egy francia lánnyal. Mondom a fiamnak: egyetlen gyerekünk vagy, odahaza vár az édesanyád. Megértette, hazajöttünk. Nyolc hónappal később az egyik délután mondja a fiunk, hogy elmegy moziba. Elment, s csak tizenhét év múlva jött haza. Kiszökött Francia-* országba. A lánnyal azonban soha többé nem találkozott. Az egyik razzia alkalmával elkapták, s bezárták. Ügy engedték csak ki, hogy beállt az idegenlégióba. Húszévesen, 1949. április 27-én Indokínából írt levelet.

Térül-fordul Mészáros bácsi, s egy agyonolvasott, a hátoldalán megragasztott levéllel tért vissz'a. Olvassuk a versbe szedett sorokat, s a szülők szemét immár sokezredszer ismét elfutja a könny. Amikor megnyugszik az idős házaspár, a feleség átmegy a másik szobába, s páiinkáspalack- kal tér vissza. A Francia- országból hozott itóka zöld színű, s méregerős.

— A fiunk ma Dijonban lakik, s már mérnök. Eleljönnek a feleségével látogatóba, s időnként minket is kivisznek magukkal. Legutóbb karácsonykor jártak idehaza.

Mészáros bácsi mesél, s szinte átéli 72 évéinek eseményeit. A hófehér hajú öregember sorsa regénybe illő, s bármeddig szívesen hallgatnám. Ma már csendességben, megértésben telnek napjai. Mondja, várja a tavaszt, amikor reggeltől estig dolgozhat a kiskertben.

Kolaj László

A szemben ülők (balról jobbra) Móra Ferenc, Leszih Andor, Marjalaki Kiss Lajos

Emléktábla az avasi Középső sor 168-as számú pincéjén

farúk

Születésének századik évfordulóján emlékezzünk Móra Ferencre, ifjú- s felnőttkorunk íróbarátjára, barátként szeretett írójára, a sokáig csak ifjúsági íróként számon tartott, fölényesen „

a regionális irodalom legnépszerűbb írója” címmel félretett nagyságra. E meghatározás Schöpf- lin Aladártól ered, de nem bánt vele méltányosabban sem Benedek Marcell, sem Fája Géza irodalomtörténeti írásaiban; Szerb Antal pedig egy sort sem szentelt nevének, életművének Magyar irodalomtörténetében. Móricz Zsigmond értette és értékelte kortársként, s nekrológjában a jellegzetes Móra-humor rangjához méltó megfogalmazást nyert: „Sose mondott olyant, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén, hiszen neki is jutott még török iga. Mint mindenkinek, akiben lélek van és ambíció és bátorság.”

Az alföldi szegénység mélyéről indult. Apja nyáron napszámos, télen foltozó szűcs, anyja kenyérsütögető asszony. Móra a maga kínján, leckeadásból él, s iskolázza magát, míg végül a bölcsészegyetem végeztével és rövid vidéki tanárkodással a háta mögött, a Szegedi Napló mindenese és .a szegedi múzeum tisztviselője lett Tömörkény István keze alatt. Elmélyült gondolkodásra kész,' sokolMóra Ferenc

dalúan művelt férfi vált belőle, aki íróként és régészként egyaránt kiemelkedő életművet alkotott.

A Schöpflin megfogalmazta regionális szót ma már nem nagyon használjuk. Azt mondjuk helyette: provinciális. Móra Szegeden élt, innen tette a magyar irodalom asztalára cikkeit, regényeit, régészeti tanulmányait. Nem vallhatta ,.fci- repítő fészkéül” a Nyugatot, irodalmi mozgalmak tagja sem volt, s egyetlen folyóirat szerkesztősége sem bábáskodott írásai körül. A napilapok tárcarovata lett íróművészete színtere, s egy- egy kiadó vállalat értő vagy érteiden lektorátusa tört pálcát hosszabb írásai sorsa felett. De Móra tudta, hogy a faluban az alvégiek hangja nehezen jut a községháza vagy a templom mellett lakók házáig. Lett hát az alvégiek lantosa, „Mindenki Jánoskája”, s művelte az egyszerű, népi ihletésű maga-irodalmát úgy, hogy az irodalmi értékelést főleg az olvasóitól kapta, s ma már természetes, hogy a legnagyobbak között tartjuk számon a nevét. Jókai, Mikszáth, Cervantes, Swift, Dickens felnőtt írásai váltak ifjúsági irodalommá. Móra az ifjúságnak írt, s általuk hódította meg a felnőtt közönséget. Csilicsali Csalavári Csalavér. az erdő úrhatnám kisnemese, aki csak álnok és nagyhatalmú barátai, a farkas, a vadmacska segítségével és a hamisan bíráskodó sas, borz csalása árán menekül meg a fellázadt erdő népének haragiától. Az 1918-ban írt meseregény mondanivalójának kicsengése egyértelmű. Az igazság az erdő népe oldalán áll, a farkas fogai hullanak, észbeli képességei sosem voltak erősek, hiszen udvari fő-észhordozóul kénytelen Csalavér i£-at szerződtetni. Csalavérok mindig lesznek, hogy bonyolítsák a szálakat, de a farkasok órái megszámlál- tattak.

A háború utolsó éveiben egyre radikálisabb, .nagy szerepe van e változásban Juhász Gyulának, barátjának, szellemi társának. 1918 novemberében Szegeden Móra kiáltja ki a köztársaságot, s bár a terror éveiben szabadelvűségéérl megszenved, íróművészetét az élmények erős lökéssel hajtják remekművek megalkotásához: Földhözragadt János története (1925) című művében megtámadja a kurzus megtévesztő földreformját. Emberábrázoláss elmélyül: Hannibál föltámasztása (1924). Prózája £ lírai szépség csúcsát ostromolja: Beszélgetés a ferde toronnyal, Ének a búzamezőkről (1927). Az önelemzés és az alkotás lesz a fő témája Négy apának egy leánya c. rendhagyó szerkezetű regényének, úgy kísérle- zett a témával, mint kortársa, Pirandello. Shaw vagy Thomas Mann. Utolsó nagy műve és életműve csúcsa nagy történelmi regénye, az Aranykoporsó (1932). Művészi vízió, mely a pogány kultúrát keresztény kultúrára váltó történelmi pillanatot világítja meg. Nincs ebben a könyvben semmiféle régiségtani tudálékosság, mert Móra egy élet ókor-történeti tapasztalatait oldotta fel a regényformában, s a bő és alapos történelmi ismeretek anyagul szolgáljanak a megelevenítő képzelet számára. Ennyi tudással, s az ő tehetségével törvényszerű szinte, hogy remekmű szülessék.

*

Mint régész ismerkedett meg a miskolci Marjalaki Kiss Lajossal, a honfoglalás kori történettudomány újszerű szemlélőjével, s Leszih Andorral, a muzeológussal. a máig is használatos Miskolc című monográ- fia szerkesztőjével. 1933 má. jusában Ungvárra hívják egy irodalmi felolvasásra. Ütját Miskolcon megszakít ja, s május 16-án egy ked vés délutánt tölt barátai körében. Marjalaki Kiss Jú liának, az éppen érettségi zendőnek még elmeséli, hogy Katona Józseffel kíván foglalkozni, mert felfedezett valamit az életében amelyről eddig nem volt tudomásunk. Elmegy Ungvárra, hazatér, s a jövő év február 8-án örökre lehunyja szemét; Barátai emléktáblát tettek a pincére, melyben „utoljára volt gondtalan és boldog”, s évente összegyűltek ráemlékezni.

E baráti kör kibővült. A nemzet olvasni szerető népe csatlakozott tagjai közé, hogy kisködmönének melegében löloldódjék, s abban emberre és íróra találjon.

Gyárfás Ágnes

Varga S. József:

Majd

máskor

Az öregasszony számára Kovács István háza jelentette a legtöbb gondot. Pontosabban a kapu. Gazdája a téeszszervezők miatt készítette ilyen magasra, hogy portájára ne lássanak be, ne tudják él-e, hal-e.

örzse néni jobb kezében görbebotot fog, s áll a kapu előtt.

— István, István! — kiáltja többször is, és hogy nem jön válasz, botjával döngeti a kapudeszkát.

Bentről köhécselés, krá- kogás hallatszik, lépések zajával keveredve.

— Maga az, Örzse néni? Éppen fejek. Rosszkor hozta a szél.

— Engem rosszkor, te gyerek? így fogadsz, pedig hányszor öntöttem gyertyát,, amikor nagybeteg voltál.

A férfi hallgat.

Az öregasszony fogja magát, s megy befelé.

Kovács István gondosan becsukja a kaput, s lépdel Örzse néni után.

— Hol járt ma? — kérdezi.

— Sokfelé. Amerre a lábam vitt — mondja az öregasszony. — Hanem ehetném, ihatnám, de nem kínálsz. Szívtelen vagy te is, mint a többi ember.

A férfi elmosolyodik.

— Sosem békül az emberekkel? — kérdez vissza, ■ azzal indul, hátramegy

I

az istállóba, kezében horpadt bádogbögrét lóbálva.

Kisvártatva előjön újból, s habzó tejjel kínálja a tornác szélére telepedett öregasszonyt.

— Mégis más vagy, mint a többi... — nyúl bütykös, eres ujjaival örzse néni a tejért.

Kovács István nem szól rá, mosolyog, de mielőtt a másik észrevehetné, sarkon fordul, s indul az istállóba fejni.

Szép, nyári este van. Felvillannak az első csillagok. Tüdőt frissítő levegő vegyül a parasztudvarok jellegzetes szagaival, a tehenekével, a trágyadombéval. A csendben pontosan felismerhető a sajtárba surrogó tej ' hangja, amelyet időnként megszakítanak a tehenet nyugtató kiáltások.

Az udvar túlsó oldalán csak egy törpekakas kószál, s időnként vékony, érces hangján kukorékolásba kezd. Az öregasszony nézi, vérágas szemével a parányi kakas nyomában jár, s figyeli az udvari hős minden mozdulatát.

Örzse néniben melegen árad szét a tej, ez megnyugtatja, teret enged az emlékeknek, gondolatoknak.

Kovács István előjön az istállóból. Kezében a sajtár. A kiskonyha előtti fedett térre lép. Ott sorjáznak a tejeskannék, s az első száján vászon fehérük.

örzse néni cihelődik, s a tejet méricskélő férfihez megy. Görbebotjával megkoccantja a földet:

— Jól tejelnek? — kérdezi.

— Jól. A fiatalabb hat litert, az öregebb meg hetet adott.

— Az jói Biztos pénz.

— Az. Meg a fizetés a téeszből.

— Jól forgolódol.

— Maga is .tehette volna, ahelyett, hogy koldulászott.

— Ne vesd a szememre! Ha én meghalok, több koldust úgysem látsz. Nyolcvanesztendős vagyok, hosz- szú szoknyában jártam, amikor anyád világra poty- tyantott. Inkább azt mondd, növöget-e a Miska bika?

A férfi elneveti magát.

— Maga mindent tud. Még azt is, hogy Miskának hívom a bikát. Szép állat, közel az öt mázsához. Lassacskán leadom azt is.

— Megy a többi után — teszi hozzá az öregasszony, s nevetéskor fogatlan szája elé teszi a kezét.

A férfi a kiskonyhából előhozza a csarnokos könyvet, s a trágyafoltos papucsát durva szíjakból készült szandálra váltja fel.

— Elmennék — mondja zavartan.

— Menj.

— Maga?

— Tegnap ismertél meg? '’ihenelc kicsit.

— Maradjon.

A férfi elmegy. v.

Az öregasszony utánanéz. A férfiak — gondolja hirtelen. Ugyan, hol vanT