Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

-jy ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Anteusz, ideje földhöz érni! it: Gondolatok s néhány zárójeles megjegyzés a miskolci téli tárlatról Szépszavú szépszavú műtörténészek és művészetkritikusok gyakorta fejére idézik alkotóművé­szeknek — különösen képző­művészeknek — az anteuszi példázatot. Bár az utóbbi években mintha ritkábban tennék. Heraklész ellenfele, Anteusz. ugyanis, ha a küz­delemben fáradni kezdett, kezével a földet érintve visz_ szanyerte erejét, frisseségét A valóságtól való eltávolo­dás gyengíti, a valósághoz való visszatérés, a valóság ismerete, tisztelete és szolgá­lata erősíti a művészetet. Ez a példázat tanulsága.­Közelítsünk hát a valóság­hoz! (Ezen az országos kiállítá­son összesen 96 mű kapott nyilvánosságot. Műfaji meg­osztásban: 36 festmény, 39 grafikai lap, 18 szobor és tér­kompozíció, 3 faliszőnyeg. A 96 munka 48 művész alkotá­sa. A neveket szemügyre vé­ve, feltűnik: nagyon esetle­ges és gyér is volt a kiállí­tás „országos vonzása". S hogy a kiállított anyag szín­vonala is ezt az esetlegessé­get tükrözi, hogy Lenkey Zoltán olajpasztelljei mellé á fáira kerülhetett Reinecker János „amatőr” munkája, Az avasi tél örömei, az arra en­ged következtetni: a bekül­dött anyag sem volt elég bő­séges ahhoz, hogy a váloga­tás valóban minősítsen.) Egyik művész barátom fa­kadt ki egyszer: az nem jó a művészetnek, s nem jó egyetlen művésznek sem, ha nincs megfelelő nyilvánossá­ga, ha kevés a szereplési al­kalom. Ennél csak az rosz- szabb, ha túlságosan sok a fellépés, a szereplés, a kiál­lítási kötelezettség. Ha unos- untalan beküldési határidők­re kell figyelnie, ha folyvást úton van, ő maga vagy a művei, egyre kevesebb ideje és energiája jut a munkára, az elmélyedt alkotásra, míg­nem olyanná válik, mint va­lami lidérc; folyvást ég s föld között lebeg. Nos, ma­napság nálunk országos vagy" annak szánt kiállítások egymást tapossák; ma már valamire való megye épp úgy nem lehet meg az évi országos képzőművészeti ki­állítás nélkül, mint a saját házgyár nélkül. S nem hat-e hosszabb távon bénítóan a kötélidegzetű és vasakaratú élvonalbeli művészre is, hogy neki ezeken a kiállításokon állandóan jelen kell lennie, szerepelnie kell élvonalbeli mivoltában. Ha" nem szere­pel, a szakma, a sajtókriti­ka, a közvélemény mindjárt azt kérdezi: netán alkotói válságba került? így hátlót- fut, szerepel országos, terü­leti, megyei tavaszi, nyári, őszi és téli csoportos kiállí­tásokon, megrendezi egyéni kiállításait, az egy idő után szintén kötelező, vagy leg­alábbis kötelességszerű gyűj­teményes kiállítását; s mert ha szabadfoglalkozású, neki és családjának élnie is kell valamiből (képzőművészeink többsége szabadfoglalkozá­sú), vállalja az Alap és a Képcsarnok megbízásait, vállal könyv- és újságil­lusztrálást, vállal szakkörve­zetést és még sokminden' mást. S így él, amíg meg nem hal. (Nézzük például a kiállí­tott 39 grafikai lapot! Köz­tudomású, hogy a képzőmű­vészet hagyományos műfajai közt a grafika a legkevésbé költségigényes, gyorsabban, rövidebb idő alatt készül el általában, mint egy fest­mény vagy egy szobor; s a sokszorosító eljárások (réz­metszet, rézkarc, cinkkarc, litográfia, szitanyomat, s az Kivégzés. Tóth Imre rézkarca. egyre ritkábban látható fa- és linómetszet) jóvoltából egy mű egy időben több he­lyen is szerepelhet. A kiállí­tott 39 lap többsége solcszo- rosító eljárással készüli munkásságban. Az 1848-as hősök sajátos panoptikuma ezért is meghőköltet Tóth Imre három rézkarca (mint a ‘kiállító teremben látható két festmény is) a művész munka. Mármost a művé­szek névsorát nézve mégis feltűnik: épp e műfajok leg­jobb művelői hiányzanak a falakról. Feledy Gyula és Lenkey Zoltán szerepel ugyan, de festményekkel, nincs jelen Reich Károly, Würtz Ádám, Kass János, Pásztor Gábor, Gacs Gábor, Czinke Ferenc, Lóránt Já­nos. Csohány Kálmán nevé­vel is csak a zsűri tagjai kö­zött találkozunk.) A kiáliííás legnépesebb. A Kossuth Mű­velődési Ház alkalmanként „mini-galériaként” szereplő előterében, az emeletre vivő lépcső két oldalán, s a kiál­lító terem ajtaja mellett a falakon két oldalon „nyert elhelyezést” a 39 grafikai lap. Néhány jutott mutatóba a terembe is, a festmények közé (Szántó Piroska ésPüs- pöky István lapjai például), ami a műfaji elrendezettség­hez szokott látogatót meg is zavarja kissé, kivált Szántó Piroska vegyes technikájú, színes, s bizonyos érzelmes dekorativitású lapjai eseté­ben. A bejárati ajtón belép­ve, először Banga Ferenc ka­rakteres, stílusukat valahon­nan a linómetszéstől eredez­tető tollrajzai (Bolgár útiraj­zok) tűnnek szemünkbe. Mind a Plovdiv felett című, mind a Nagy Lászlónak ajánlott lap értékes és em­lékezetes része a grafikai anyagnak. Hasonlóan Pető János három litográfiája; köztük elsősorban a szoron­gás élményét megrázóan megjelenítő Szörnyeteg és a groteszk Majomháború. Bál­ványos Hubá három lapja közül különösen a két tus­rajz győz meg ezúttal is a művész kegyetlenségében is humánus, mert őszinte em­berlátásáról és ábrázoló te­hetségéről. Somogyi Győző két szitanyomata színvonalas folytatása a művész deheroL záló történelemábrázolásá­nak. Ügy érezzük azonban, mintha ez a leleplező, dehe- roizáló látás és láttatás mo­dorrá kezdene válni ebben az eredeti értékeket hordozó tehetségének kiemelkedő színvonalú reprezentálója. Szívesen említjük BarczA KPál, Kunt Ernő, Révész Nap­sugár, Püspöky István szép, igényes lapjait, mint a kiál­lítás értékeit. A téli tárlat hagyományo­san elsősorban a festészet tárlata. Ezúttal is meghatá­rozó — mégha számban ke­vesebb is a grafikánál — a tárlatnak értékeivel és gyen­géivel egyaránt karaktert adó szerepe van a festmé­nyeknek. A „táj haza” ismert és elismert festőművésze, Blaskó János két szép konst, ruktivista táblaképe, s Ivá- nyi Ödön, Mazsaroff Miklós, Tamás Ervin, Végvári János, Seres Jánosí Papp László s Máger Agnes táblaképei mellett a kiállítás meglepe­téseiként is fogadtuk öröm­mel az eddig inkább grafi­kusként szereplők festmé­nyeit: Feledy Gyula két köl­tőien szép, harmonikus szí­nezésű festmény-látomását mindenekelőtt. Az Este című olajpasztell színekben-érzé- sekben oldódó rajzi fegyel­me, tűnődő látomásossága s a Varázsló rajzi arányoknak fittyet hányó bravúrja, ér­dekes technikai megoldása Feledy művészetét méltón képviseli. Lenkey Zoltán két képe közül meggyőzőbb, be- fejezettebb érvényű a Kő­madár című olajpasztell. Meglepően érett festői alko­tás Barczi Pál képe, a Nap­lemente, s színeiben, kompo­zíciójában az élet elmúlását tragikus erővel megjelenítő kitűnő kép Pető János fest­ménye, a Dög. Szentgyörgyi József két kisméretű olajké­pe, s Nagy Ernő A folyosó fényei című érdekes pers­pektíva-tanulmánya feltétle. nül említést érdemel; s Szentgyörgyi képei a jelenle­ginél talán méltóbb elhelye­zést is a tárlat falain. A szokásosnál is szeré­nyebb a szobrászati anyag. S többségében inkább „mű­helymunka”, mint befejezett és önmagáért felelni képes alkotás. A kísérletek közül Maróti János három impo­záns krómacél térkompozí­cióját, s Szöllőssy Enikő fes­tett fakompozícióit említe­nénk. Az utóbbiak maguk­ban hordozzák az összerak- hatóság-variálhatóság lehe­tőségét is, akár Koncz Béla ugyancsak festett fából ösz- szeállított két térkonstruk­ciója.- Kucs Béla terrakotta kisplasztikája, a Vigasztalók, Kis Nagy András Mohács cí­mű bronz plasztikája, Var­ga Miklós bronz formái ér­demelnek még említést. A plasztikai anyag kiegészítője Nagy Gy. Margit két szövött gobelinje és Szakái Edit szép varrott fáliszőnyege. (1976 tavaszán zárták be a beszakadt mennyezetű galé­riát; bár a helyreállítás, il­letve átépítés terve már 1976 nyarán kész volt, csak mos­tanra, 1978 végére dőlt el, hogy 1979 tavaszán megkez­di. a BAÉV mint kivitelező a galéria helyreállítását. Közben eltelt három év. A legutóbbi biennálé meggyő­zően megmutatta, hogy a Kossuth Művelődési Ház kö­rülményei nagyobb kiállítá­sok megrendezéséhez nem megfelelők. S nem igazán ki­állítóhely sem a József At­tila Könyvtár alagsori helyi­sége, sem a Diósgyőri Vasas Művelődési Központ előcsar. noka, folyosói, egyes szobái. Megkérdezhetnénk: a mosto­ha feltételeknek nem volt-e szerepük abban, hogy észre­vehetően csökken a művészek érdeklődése a miskolci sze­replések iránt. Megkérdezhet­nénk azt is: van-e garancia arra, hogy a jövő őszi grafikai biennálét már a helyreállított galériában rendezik meg? S gondolva most már a távo­labbi (olykor távolodni tűnő) jövőre: lesz-e majd Miskolc- nak is olyan minden felté­telnek megfelelő, tehát váló­ban reprezentatív és optimá­lis teret nyújtó kiállitóliely- lyel is rendelkező művelődé­si komplexuma, amit a vá­ros méreteinél, népességénél és rangjánál fogva megérde­mel?) k Íp!mi valóságánál ma­** radva: a téli tárlat rendezője érezhetően nehezén küzdött meg a mos­toha feltételekkel. S a mű­veket szemlélő kiállításláto­gatót változatlanul nem elé­gíti ki a terem világítása, a kiállítóhelyül használt lép­csőház, vagy a mini-galériá­nak nevezett földszinti elő­tér. A megnyitó meghívott résztvevőit épp úgy nem, mint a továbbiakban szinte véletlenül betévedő látogató­kat. S ez arra kell figyelmez­tesse most már a képzőmű­vészet helyzetével való törő­désért felelős szerveket, in­tézményeket, hogy a, kiállítá­sok számát összegező statisz. tikák, kötelességszerűen visz- szatérő képvásárlási rítusok mellett közeledjenek ők is a valósághoz. A példázat őket is figyelmezteti. Anteusz, ideje földhöz ér­ni! Faop Lajos Irodalom és sajtó Ery tanácskozás tanulságaiból —1—L-m 1978. december 10., vasárnap «■ ......■«mm D e brecenben immár hagyománya van az irodalmi napok évenkénti megren­dezésének. Az idén olyan témát vá­lasztottak, amely napjaink irodalmi közéletének égető gondja, s amelyre a megol­dást keresni egyaránt felada­ta írónak és a sajtónak. E téma, ahogy a meghívó fo­galmazta: „Irodalmi jelen­lét, írói megszólalás az új­ságokban”. Erről tanácsko­zott két napig a magyar írók és az újságírók egy jelenté­keny csoportja. Az első észrevétel, hogy a három vitaindító között két olyan író volt, akik rendsze­resen publikálnak a sajtó­ban is — Boldizsár Iván és Bertha Bulcsú —, a harma- 'dik referens — Bata Imre — pedig irodalomtörténész, de ő is rendszeresen jelentke­zik az újságlapokon. A há­rom referens tevékenysége tehát azt látszik igazolni, hogy az író kötődik a sajtó­hoz. E három személyiség esetében ez így igaz. A ta­nácskozás igen sok vonatko­zásban azonban ennek ellent mondott. Boldizsár Iván tartotta a főreíerátumot. Érdemes fel­figyelni arra a megállapítás­ra, amire később többen visszatértek, nevezetesen, hogy a sajtó fogalma alatt ma már nemcsak az újsá­gokat, a heti- és a napilapo­kat értjük, hanem a televí­ziót, a rádiót, söl a filmet is. Ebből adódik az a kérdés, vajon, nem azért kevés-e az írók jelenléte az újságokban, .mert máshol, például a rá­diónál, televíziónál több a jelentkezési, illetve foglal­koztatási lehetőség: Magyarországon igen nagy hagyománya volt az írók új­ságbeli működésének. Kiváló példákat lehetne hosszan so­rolni irodalmi nagyjaink kö­zül, akik egyszersmind gya­korló újságírók is voltak. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Ady Endre, csak így hirtelenjében, s ezért érde­mes szemügyre venni, vajon miért nem él, vagy nem foly­tatódik erőteljesen ez a gya­korlat napjainkban. Egyes föltevések szerint felnőtt már egy újabb generáció, amely nemcsak nincs jelen az újságírásban, de nem is akar jelén lenni, lenézi az új­ságírót és az újságírást és azt hiszi, az irodalmi rangja növekszik, ha a közélettől távol tartja magát. A fiatal írónemzedék közéleti becsvá­gya csökken, a sajtó meg eb­be belenyugszik. Sokfelé az újságok tekintélye sem túl magas. Az , újságírás rangja is itt-ott megnyírbálódott. és ez egy már tovatűnt, ne­gyedévszázad előtti időszak alapvetően helytelen hozzá­állásának csökönyös tovább­élése. Elhangzott olylin nézet is, hogy sok fiatal írót ma nem kényszerít semmi arra, hogy lapokban dolgozzék. Külön­böző juttatások biztosítják egzisztenciális lehetőségeiket, hozzászólóiak a szabad /pá­lyához, nincs aki a munkát számonkérje tőlük. Ugyan­akkor ennek a szemléletnek kialakulásában ludasok a lapok is, mert nem igénylik az íróktól rendszeresen a közreműködést, a novellákat;, tárcákat, és így írók és szer­kesztők egyaránt elszoktak az irodalomnak a jelenlététől az újságokban. Napjainkban az író már csak novellában, vagy tárcában gondolkozik, ha újságokról van szó, igen ritka a jó irodalmi riport, ami nagyon is irodalmi mű­faj. Ezzel a fiatal írókat egy­értelműen elmarasztaló ál­lásponttal szemben több más nézet is felmerült a tanács­kozáson. Például az, hogy az írók hajdani, nagyobb jelen­léte a lapokban nagyrészt egzisztenciális kényszer kö­vetkezménye volt. Ezt most már differenciáltabban kell néznünk. Az is szóba került, hogy korábban természetes volt az egészen nagy írók­nak is, hogy lapokban fo­galmazzák meg gondolatai­kat, de a mai lapok struktú­rája merőben eltér a korábbi polgári lapokétól. Más a lég­kör, eltűnt az a bohémnek vélt világ, amely az írónak természetesebb közege volt, most fegyelmezettebb a szer­kesztőségi élet. Ugyanakkor írói vélemény szerint hiány­zik a lapoktól többségben az olyan írói személyiség, „aki­ért megveszik a lapot". A fiatal írók tartózkodásának egyik okaként az is szóba került, hogy több író nem akar politikai lapnál dolgoz­ni, nem kívánja ezt a kö­töttséget. Ez a kérdéskör éles vitát váltott lei és talán azt a végkövetkeztetést érdemes feljegyezni, hogy több biza­lomra van szükség mindkét oldalról, mind a napilapok, a hetilapok, mind pedig az írók részéről egymást iránt. Megfogalmazódott az a vé­lemény, hogy a ma írójá­nak olyan alkotó műhelyhez kell kötődnie, ahol szükség van rá, és ahol az ő segít­ségével alkotás jön, vagy jö­het létre. Ilyen műhely is a szerkesztőség, a televízió, a rádió, a könyvkiadó stib. Többen javasolták, hogy vállaljon többen a sajtó az íróktól lényegi kérdéseket taglaló írásaikból közlésre, s akkor majd jönnek az írók. Ugyanakkor keményen meg­fogalmazódott az is, hogy az újságírói pályának igenis van rangja és vonzása, csak meg kell nézni a jelentkezé­seket erre a pályára, de a politikai fegyelmet írói, egyéni törekvésekért feláldoz­ni nem lehet. Az. író jelen­léte a lapoknál, vagy alkal­maztatása a szerkesztőségek­ben nem valamiféle apanázs, hanem tehetségéhez mérten munkát várnak tőle. Az írónak is joga van a közélethez hozzászólni csak­úgy, mint minden magyar állampolgárnak, de ha ezt nagy nyilvánosságú lapban teszi, akkor azt átgondoltan kell tennie, nem pusztán szubjektivizmus alapján. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokan kifogásolják, ha egyes írók közéleti kérdésekben nem teljes szakértelemmel szólalnak meg. Napjaink né­hány nagy nyilvános vitája azt bizonyítja, hogy a jó szándékú megszólailás. ha nem is volt száz százalékig szak­szerű, de a katalizátor sze­repét jól töltötte be. A polgári életből örökölt hagyományokhoz tartozik az irodalom bizony osfajta el­lenzékisége is. De ma kivel szemben legyen ellenzéki az irodalom? Kritizálni köny- nyebb bármit, mint mellé- állni egy ügynek, és az sem egészen egészséges és tisztes­séges dolog, ha konkrét po­litikai kérdésekben az írók újság-publicisztikákban nem foglalnak állást, elegánsan visszavonulnak, ugyanezt vi­szont az újságírótól köteles­ségszerűen elvárják. Érdemes még feljegyezni egy figyelemre méltó gon­dolatot. Ha az átlagolvasó a lapok alapján ítéli meg az élő irodalmat, ahogyan azt napjaink sajtója tükrözi, úgy a kép riasztó. De szeren­csére, nem igaz. Az igazság az, hogy Magyarországon az* irodalom és a sajtó sajnála­tos módon eltávolodott egy­mástól. Ez mindkettőnek kárára van. A debreceni tanács­kozáson csaknem végletes álláspon­tok is felbukkan­tak. Több felszóla­lóval érdemes len­ne élesen vitázni. De az esz­mecsere egésze azt tükrözte, hogy az alapvetően összetar­tozó irodalom és sajtó szét- szakítottsága, a közöttük le­vő egyre szélesedő szakadék tarthatatlan. A debreceni vi­ta nem adhatott megfelelő , receptet. Csak igen markáns vonásokkal rajzolta fel a diagnózist. A gyógymódot to­vábbi tanácskozásokon, át­gondolt eszmecseréken még szakadatlanul keresni kell. Benedek Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents