Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
/ ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 mimm&msiuiysíaamtmtm WFSSGffie 197S. december 3., vasárnap ■» Fotó: Laczó József UTCANEVEK Enyhe gyanakvással figyelem Nagymamát, amint ellágyulva, . gyönyörködik legidősebb.unokája kekiszí- nű ruhadömpingjében. A Nagylány, kiélezve a helyzetet — miközben lankadtad lejt egy-két lépést a tükör előtt —, így szól szemrehányóan: — Na, látod? Nagymamának tetszik. — Több keki pedig nincs — mondom erélyesen, de elfordulva még látom, ahogy • Nagymama cinkosan hunyorít. Az a gyanúm, hogy még . az idén sem akar nyugdíjba menni. Nagymama az én gyermekkoromban igazan nem számított’ a . „modern” felfogású szülők közé. Miközben kavárgatom a Kicsi tejeskávéját,’. lopva Nagymamára nézek: — Pedig ráférne /már a pihenés — gondolom szégyenkezve, ahogy örökmozgó kezeit figyelem. Rakosgatja a vasalt ruhát, és amikor megszólal, arcán fiatalos mosoly tündököl: — ... És' még a nagyautót is megveszem a Középsőnek! — mondja lágyan. Kitör az ujjongás. A Középső vadul rángatja, nővérét, a Kicsi boldogan csetlik-botIik —• ijedten tottyanok a kisszékre. Ahogy elnézem őket, a krónikus ernyedtségéből feléledt Nagyot, és a két kisebbet, vad indiántáncukat nevető Nagyanyjuk körül, szeretnék valamit én is tenni, hogy Nagymama örüljön. — Levágatom Középső haját! — mondom nagylelkűen Nagymama felé. — Ügyis mindenki lánynak nézi. Nagymama hirtelen megáll, gyengéden nézi a Középső hosszú, szőke fürtjeit, és rámemeli döbbent tekintetét. — Elcsúfítanád a fiúunokámat? — kérdezi hitetlenül. Nem tudok szólni. Csak nézem, ahogy ott áll unokái között, sokkal, de sokkal fiatalabban, mint az én gyermekkoromban. MANAPSÁG „divat” mindent összegyűjteni. Mindent, ami a közeli és távoli múltat, tárgyi vagy szellemi formában, tartalomban felidézi, jellemzi. Szép példája ennek a napjainkban megyénk legtöbb járásában beindult földrajzi nevek gyűjtése. Ennek sorát. pedagógusok, népművelők, tiszteletre méltó lokálpatrióták gyűjtik lankadatlan lelkesedéssel a ma már egyre' inkább homályba vesző, titkos, varázslatos csen- ■ gésű dűlőneveket, utcák, terek, építmények régesrég fukncionált , elnevezéseit. Nyelvi kultúránk, történelmi, gazdaságtörténeti múltunk „aranytallérai” ezek a néha már „érthetetlennek” tűnő, de- hangzásában titkot, í'omantikát, érzelmet rímelő elnevezések. A példának felsorolt Verence, Andornak, Kutyaszorító, Szala, Papgüdri éppúgy szerves része egy község sok száz esztendős történetének (sok esetben ércnél maradandóbb), mint a román kor tisztes egyszerűségű műemlék temploma, vagy a népviselet lapátos kontya, dí- . szes lityája. Mindezek a gondolatok e ritka nevek gyűjtése közben, no meg a mai utcanevek kapcsán fogalmazódtak meg bennem. Mert mint megyét járó, s a régi neveket gyűjtő ember, korántsem vagyok mindig kibékülve a mai utcanevekkel. Hogy miért olyanok, amilyenek?' Ügy gondolom, mindez abból adódik, hogy a helyi névadóknak (a tanácsi szerveknek) a legkisebb bajuk is nagyobb annál, mint azon töprengeni: a most épülő új utcasor elnevezése jellemző 1 ?sz-z, alkalmazkodik-e vagy sem a település történelmi hagyományaihoz. Az uniformizált utcanevek elnevezése ellen emelek kifogást! Nem is annnyira az a baj, hogy majd minden településen van Petőfi, Béke, Dózsa utca, -vagy tér. Ez még helyénvaló. Az viszont úgy érzem, szegénységi bizonyítvány, hogy ugyancsak majdminden településen van — elnézést a kifejezésért — semmitmondó Szegfű, Rozmaring, Ibolya, Tulipán. Harkály. Fecske. Mókus, s hasonló utcanév. A virágoknak többet használunk. ha az utcát parkosítjuk vele, a madaraknak, ha számukra etetőket építür.K. nem is beszélve a helytörténeti múltukról, mert a legnagyobb baj úgy gondolom az, hogy olyan utcanevek hiányoznak nem eg:/ helyen. amilyenre ott, azon a településen pedig feltétlen szükség lenne: tanúskodva szűkebb környezetünk haladó múltjáról, elő leink életéről. Józan büszkeseggel s tisztelettel. Mert az utcanév ugyanúgy része a település életének, történetének, mint maga az utca, házaival. létesítményeivel. Míg ez "utóbbiak tárgyi sajátosságok, addig az előbbi szellemi. Tehát baj, ha nem becsüljük legalább egy utcanév erejéig közvetlen környezetünk múltját, szülőföldünkhöz valamilyen formában kötődő személyeket. Pedig az ilyenfajta gyakorlattal önmagunkat sem becsüljük eléggé. Kétségtelenül könnyebb az egyébként hasznos fecskemadárról utcát elnevezni, mint utánajárni, ki is volt és mit csinált községünkben Dévai Bíró Mátyás. Szikszón ugyanis ilyen esettel találkoztam. Van Fecske és még néhány állat-, madárnevű utca, viszont sem az említett Dévai Bíró, sem Batizi András, sem Benczédi Székely István (mindhárman Szikszón munkálkodtak, mint a XVI. század kiemelkedő irodalmárai, reformátorai) nevét nem őrzi egyetlen köz, utcácska sem. De mondhatok más példát is. Cserépváralján pél- dáyl kujtúrház őrzi Zalka Máté hevét. (Tudomásom szerint semmi köze nem volt a kiváló internacionalistának a községhez.) Enník ellenére nem ^ezért furcsállom ezt a névadást. Ami ezt az inkább negatív, mint pozitív érzést kiváltja belőlem, az, hogy Károly Robert királyunk revét (pedig gazdája volt Cserép várának), Munkácsy Mihály emlékét (gyermekkorából egy részt ebben a faluban töltött), viszont semmi nem őrzi. S a két településen kívül még számos olyan községünk van, amely az országos, nagy történelmen belül esemény vagy haladó személyiség formájában őriz saját, helyi történelmet. A valóság azonban mégis ac sok esetben, hogy a mának nem őrzi, őrizteti semmi, manapság nem tudja ... nos azt nem mondom, hogy senki, de mindenképpen kevesen vannak ilyenek. S ' ha mar mondtam példákat, hadd írom le: például nagyon sajnálom — igen, ez a jó kifejezés —, hogy Bogácson, s még néhány dél-borsodi községben szinte semmi nem őrzi az 1898-as agrárszocialista mozgalom emlékét, s bár nem jártam utána, egyáltalán nem vagyok biztos benne: Telkibányán őrzik-e az egykori „rektoruk”, az első igazi útleírásunk szerzőjének, Szepsi Csombor Mártonnak a nevét. Távol álljon tőlem a szándék, hogy e néhány spontán kiragadott példa „felemlítését” az illetékes települések vezetői számára kioktatásul szánjam. Mint már említettem, a megyében megindult földrajzi nevek (dűlőnevek) gyűjtése kapcsán jutattak eszembe. Ezeknek a szépen csengő, csupán arra a településre jellemző neveknek kapcsán. S HA MÄR ÜJRA szóba kerültek, én bizony, na „névadó” lehetnék, egyet- kettő ezek közül is visszahoznék a „forgalomba”. Mert például bármennyire is szép a már említett Bogácson a Rozmaring utcanév, nekem az egykori Daruszög elnevezés mm Jenképpen többet mond és szebben cseng. S talán nemcsak én vagyok így ezzel... Hajdú Imre BARANYJ FERENC: Utószó egy szerelemhez Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, azt nem folytathatod, szemed jégvirág borítja — már beléd nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosán viselt magánynak dulpa súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom. Én már többé nem kereslek: rádtalálnom nem öröm. Te is engem csak — kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny? Válni kell. Kölönc kölöncöt nem visel, önvédelemből hagylak el, s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek — te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el. • A megnyitó előadásra @ minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az . emberek és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorbáií az állatprodukciói miatt. Szünetig még semmi sem történt. Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig . izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok ... no és természetesen a bohócok.. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlán fog történni. Amikor a szünet eltelt és a közönség .perecet . még nápolyit ropogtatva visszáhul- lámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim —• mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy- percig üresen állt. Sokan .most vették észre, hogy a'ijSraiottnáí jóval több hokedli-formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? Oroszláninvázió? Mindenki izgatottan figyelte a „ketrec farkát”,- az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosz- szú ra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdösték, püfölték egymást, fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel két méteres óriás .—, most megöllek! Kibelezlek! Összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött,, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített’, tátogott. hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gólemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az ütések. Mint később kiderült, ey csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalírozás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. — Figyelem! Egy... kettő... három... próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, beleordított: — Mit képzeltek ti? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben ! \ A közönségén úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kajpott tűz. Sikoltoztak, ájuldbzták, felugráltak a székeknől és menekültek az ajtók i felé. de a jegyszedők — ■ megannyi izomkolosszus —élállták az útjukat. ' — Tessék szépen visszamenni! Még nincs1 vége az előadásnak. Már az általános pánik fellobbanásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem (két lábon járva, mint a közönségből bárki, vagy akik . éppen a rakétával játszadoztak. Sö- rényes, nagy fején •cilinder, testén frakk, lábán lovagló- csizma. De a hagyományos idomárjelmezt' nem kórbács, hanem egy barkavesszo egészítette ki. Azt szorította: a mancsában. i — Leó vagyok, az embei"- szelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túl- • Nagymamák és úriők
