Észak-Magyarország, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
: iSZ AK-MAGYARORSZÁG 6 ,1978. november 26., vasárnap O Balesett sebészet, főorvosi szoba. Már vagy tizedik cigarettát szívjuk el, próbálunk egymásból olvasni, kitapintani valamit, ahogy ez két, idegen embernél tér. mészetes. Indítékokat keresünk, miértekre várunk választ, s csak nehezen enged az a természetes bizalmatlanság, amely végső soron érthető. Az adjunktus nem idős ember, s neki mindaz, ami itt, épületen belül történik, s fog történni, bizonyos értelemben természetes. Tizennégy éve van itt, most a munkájáról beszél, arról a munkáról, ami a hivatása. Ismeri az emberi test minden részét, kezdve a bőrtől egészen a gerincvelőig, ismeri a különböző sérüléseket, tudja hol kell vágni, hol kell bőrt pótolni, hol kell rögzíteni, szóval mindent tud, amit tudnia kelL „Csak a felszín az, amit látni fog” — mondja, pontosabban érezteti. „Többször kéne eljönni” — teszi hozzá, de hát — vetődik fel akaratlanul is bennem — mennyivel többet tudhatok meg arról, amit most szeretnék megtudni? A délutáni telefon jut eszembe, amikor engedélyt kértem arra, hogy végigtöltsem az éjszakát ezen a helyen. A telefonvonal másik végén több. j szőr is elhangzott a figyelmeztetési „etika, elvtárs, etika, mert az a legfontosabb.” Hát igen. Mindennél fontosabb. Annál is, amit egy csonkult végtag, egy nyílt törés, egy összeégett ember látványa tud mutatná. Igaz, ezt már csak így, jí utána lehet felmérni. Csak utána, amikor az ember tudja a miértekre a válaszokat, vagy legalábbis sejti. e Valahogy időrendbe kéne szedni az „eseteket”. Háromnegyed tizenegy: középmagas, ősz férfi szórakoztatja a műtősöket. A város másik részéből hozták be, fején óriási seb, legalábbis nekem óriásinak tűnik. Kint rendőrségi autó várja, s miután ellátták, elviszik a de. toxikálóba. Negyedórával később egy 45 éves, de legalább hetvennek látszó embert tolnak be a műtőskocsin. Combnyaktörés. Egy fúrószerű szerkezettel a térdkalács környékén átfúrják a lábat, azután ebből a szerkezetből kikerülő pálcikaszerűséget a két végén levágják és behajlítják. Háromnegyed egykor érkezik egy égési sérült. „Csak a nadrágom gyulladt meg, szerencse, hogy nem volt olajos.” Hason fekszik, s miközben a jobb lábáról valami nylonszerű kesztyűvel lehúzzák a bőrt, a fogát csikorgatja. Egy óra múlva egv összevert férfit szállítanak be, mellkasa remeg, néha a keze is megrándul. „Megvertek, nagyon megvertek” — mondja, s miközben vetkőzik, az tűnik fel, hogy csak jobb kezével tudja magáról leszedni ruháját. A bal keze béna, jó pár éve már nem tudja semmire sem használná, még védekezésre sem... Hát ezek is esetek. Es amíg én ezen esetek ellátását figyelem, észreveszem, hogy engem is figyelnek. Egyet biztosan tudok, nem azt nézik, hogy hogyan bírom, hanem azt, hogy én hogyan nézem ezeket az embereket. Később, úgy hajnali fcéi óra felé az egyik ügyeletes orvossal ballagunk felfelé a lépcsőn. Ö nemcsak a sérülésekről, hanem magukról a sérültekről is véleményt mond. Beszélünk az üzemi balesetekről, beszélünk a normákról, a keresetről a hajtásról; beszélünk arról, hogy ez a ma esti ember, aki véletlenül rossz helyen ment át a középhengerműben, és egy felcsapódó izzó vas éppen elérte, ugyan miért sietett. A pénz kevés? A norma szoros? Lehet ez is, az is. Azután itt van az utolsó, aki pár napja szabadult, azóta állomásokon, parkokban éjszakázik. Sok ilyen sérült is van, akik — jóllehet ez így nagyon szélsőséges — állandó körforgásban élik le életüket. Parkok, állomások, rendőrség, börtön, kórház. De túlélik ezt a forgást, és ez is valami. & Az intenzív osztályon, csak egy kis állólámpa világítja meg a szolgálatos nővért. Ezen a héten éjszakás. Tőle balra, az üvegablak mögött egy fiatal fiú fekszik nyolc hete magatehetetlenül. Csak a fejét tudja mozgatni. Ge- rincsérült. A jobb oldalon levő üvegfal mögött ketten fekszenek. Az egyik férfi, nak mindkét lába hiányzik. A másik mellett egy Bird Mark 8 típusú lélegeztető készülék. A Bird magyarul madarat jelent. Ez a madár repteti mellkasát, amely két gépkocsi között tört össze. Mellette a monitoron zöldes fénypontok jelzik a pulzus, a szív működését. A nővér, aki itt dolgozik, ismeri e berendezés működését ugyanúgy, mint az emberi test legapróbb rezdüléseit. Tudja, mikor kell-* cserélni az oxigénpalackot, s tudja, hogy mit bír el egy összeroncsolt emberi mellkas. Számtalanszor látott már meghalni embereket, de azt mondja, a legemlékezetesebb esete az volt, amikor egy tetanuszos beteg gyógyultan távozott erről a részlegről. Hajnalig beszélgetünk, s h néha ki-kinézek az ablakon, érkezik-e a bejárat elé újabb mentőautó. Megdöbbentő ez a várakozás, s csodálkozom azon, hogy várakozom. Ne adja isten, hogy j jöjjön — mondom magamnak, de azért percenként nézek az idevezető útra, hátha jön egy. Kint hajnalodik, és pár pohár kávé, két csomag cigaretta után már beszélgetni sincs kedvünk. Nem egyfajta álszemérmesség ez, de két egészséges ember itt és ilyenkor már nem sok mindenről akar beszélgetni, j Ö a hőmérőket készíti elő, én meg figyelem, ahogy ezt csinálja. Azután egy csipeszt megigazít az üvegfal mögött levő magatehetetlen testen, és az apró zöld fény. ; pontocska, ott a monitor j. üvegén ismét ütemesen halad balról jobbra. Meddig? Talán ez az, amit a legnehezebb kiszámítani, ez az, amit sem ő, sem én nem firtatunk szívesen. Se neki, se nekem nincs jo- j gunkban erről és itt beszélni, hiszen amíg az a pont ott megy, amíg nem hallatszik a vészjelző síp, addig nincs hiba. Ezen az osztályon azonban, pontosabban ebben a szobában, száz ember közül általában csak hetven éli túl balesetét. Sokan örökre magatehetetlenek maradnak, sokan teljes egészében megváltoznak emberileg. Kint az ablakon túl már egészen kivilágosodott. Hat óra van, s amikor elbúcsú- , zunk egymástól, kínosan ügyelünk arra, hogy egyikünk se mondja azt, viszontlátásra ... Pusztafalui Tivadar Vonaton — Ja, az ősember? Vele már én is találkoztam — örül meg a közös ismerősnek az ablaknál álló három leányzó közül az egyik. — Azt hiszem, Lacinak hívják... — Igen, Laci — válaszol a mellette cigarettázó. — Sokáig csöveztem vele egy haver lakásának jj a padlásán. Aztán az anyja észrevette, és kirúgott bennünket. Hangosan beszél, nem zavarja, hogy a folyosón többen hallják. Két társa figyelmesen, irigykedve nézi. Nem lehet idősebb egyikük sem húsz évnél. [ — Szeretem a csövezőket — folytatja. — Otthagytam a sulit, csavarogtam, aztán összeakadtunk. Befogadtak. Tudjátok, náluk minden más, minden kö-£ zös. Oly szép, mikor együtt 3 vagyunk. Sokáig mesél. Hálás kö_ jj zöpsége van. Hallgatják, kérdezik, irigylik. — Mármint a másik két lány. — Jó pár napig csöveztünk — fejezi be egyik sztoriját —, szerencsénk volt. Máskor a „Yard” már elkapott volna. Most azonban ügyesebbek voltunk. Talán még mindig ott 1 lennénk, de nem volt mit ennünk. Éhesek voltunk, ;! így hát hazamentünk ... A beszélgetésből kide- ; rült, hogy mindhárman vidékről járnak a fővárosba dolgozni. Hogy milyen munkaerők lehetnek, azt nem nehéz kitalálni ... A kupéban ketten ül- ji nek. Két nő. Beszélgetnek. Egy helyen szálltak fel, akkor még idegenként, örülnek, ha egy-egy állomás után a felszállók elkerülik a bezárt ajtó mögöttieket. Egyre rövidebbek a megállók közti távolságok, í, amikor idős, falusi házasai pár kér szabad helyet. Riadt tekintettel ülnek egymás mellett, kezükben nagy batyuval. Vékony pulóverben is meleg van | a fülkében, ők azonban nem válnak meg vastag télikabátjuktól. A következő állomás neve után kérdezősködnek. Látszik, ritkán vonatoznak. Folyton az ajtót nézik. Leszálláshoz készülődnek, amikor a kalauz megjelenik az ajtóban. — Üj felszállók menetjegyét kérem — szól be. Az idős házaspár zavartan süti le szemét. Mintha segítséget várnának. — Tudja, nekünk nincs jegyünk... Nem tudtuk, hogy elérjük-e a vonatot. Nagyon siettünk. Fontos, hogy minél hamarabb megérkezzünk... A kalauz egy darabig gondolkodik, majd elővesz egy papírt. Kitölti, átadja. Az öreg fizet. Alig több, mint húsz forintot. A büntetést nem számították fel... * Hét végi zsúfoltság, tömeg. A peronon alig férnek el egymás mellett az emberek. Mégis az egyik fülkében van egy üres hely. Fiatal suhancok ülnek bent. A füstöt vágni lehet, a sörösüvegek kézről kézre járnak. Egyikük ölében magnó bömböl. Szólni nekik már nem mer senki... Űj felszálló érkezik. Hetven év körüli bácsi. Nehezen mozog. A hangoskodásra ő is felfigyel. Meglátja az üres helyet Köszönését senki nem fogadja. Érdeklődik, azonban kérdése is válaszolat. lan. Leül, amelyet az ifjak fintorogva vesznek tudomásul, aztán folytatják lármás utazásukat A vonat megy tovább. Az öregember egyre jobban köhög a füsben. Láthatóan zavarja az ifjakat, ezért hangosítják a dübörgő masinát. Űj megálló következik. A zsúfoltság nem csökken. Mégis az egyik fülkében van egy szabad hely. Pedig az öregember nem szállt le. Csendesen meghúzódott a tömött peron egyik sarkában... Monos Márt» Pósfai János: NAQYAPA SZE KERGÉJE A lugasban ült. Báránybőr kucsma P borult szinteden hajára. A vén vad- gesztenye elhullatta már kará->' csonyfadíszeit, sűrű lombjain nem áthatolni a májusi napfény. Kár volt ez a fa az udvarukba, elárnyékolta a virá'got, a kertet, nagyanya ágyásait. De nagyapa ragaszkodott hozzá. Valamikor régen Galíciából hozta gubóját, elejtette itt a kút körül, s ez a nagy fa lett belőle. Sehol a faluban nem nőtt vadgesztenyefa az udvarokon, csak itt. Szép arca volt nagyapának. Fölül, a bozontos szemöldök fölött, két vízszintes barázda mélyült, velük párhuzamosan futott még néhány redő, belőlük kierezve pedig több apró ráncocska, de az arca sima volt. Sima és borvirágos. Húsvét vagy pünkösd délutánja lehetett. Megálltam nagyapa előtt, néztem szép arcát, mélyen ülő szemeit. — Az úr kicsoda? — emelte rám a tekintetét. — Sanyi vagyok, Szombathelyről. A Sanyiira. Nem tehettem rá mély benyomást, mert arca rezzenetlen maradt, és csak nézett, nézett. — Nekem egy fiam lakik Szombathelyen — monda kis idő múlva. — A Józsi fiam. — Hát én meg annak a fia vagyok — villant ki belőlem hirtelen. Nyugodt, szobor-feje ettől se mozdult, csak . egy halvány mosolyféle omolt szét az arcán. — Nem tetszik ismemi a Józsi fiamat? — kérdezte. — Egyszer itthon járt, kubai dohányt hozott a pipámba, olyan jó szagosat. — Nem pipál már a nagyapa? — Már nem — mondta rezignáltam — Ha még kapni lehetne olyan jó szagos dohányt. Ha egyszer találkozik a fiammal, mondja meg neki. — Mit, nagyapa? Felhőbe bújt a nap, elcsöndesült az öreg. EUől kezdve nem beszélt velem, elszunyókált. Megigazítottam vállán az eső- verte, napszította dolmányt, és kiballaglam az udvar végébe. Akkor még nem tudtam, hogy miért megyek a repedezett héjú körtefához. Mintha egy hang szólt volna ki belőlem, valahonnan mélyről adta tudtomra, hogy oda kell mennem a farakáshoz, a csalánverte, szúrágta, mohalepte gerendákhoz. Legfölül, mélyen bevágva a fenyő húsába, rozsdásodó köpejével, tenyértől fényes nyelvével, a csönd burkába keményedve, ott volt nagyapa szekercéje. Nagyapa vágta be a szekercét ebbe a gerendába. Mikor? Hány éve lehet? Nagyon sok már. Akkor még délceg ács voäit, nem látszott rajta az idő, s nagyanyám is élt talán. Nagyapa hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Apám is velünk volt, a vonatról egyenest ide jöttünk az udvar végébe, ahoi farigcsált az öreg. Apám azt mondta neki, hát isten éltesse a születése napján! Magának már nem lenne szabad dolgoznia, édesapám! Gyermeki szelídséggel mondta mindezt. Nagyapát akkor megszállta valami. Fölemelte a szekercét, lesújtott vele, azt hittük, menten kettéreped a gerenda. Hát akkor ünnepeljünk,' fiam! — mondta nagyapa, s a szekercét benne hagyta a gerendában. Attól kezdve nem' nyúlt hozzá, nem is engedte meg senkinek, hogy hozzányúljon a szekercéhez. Ha nagy ritkán náluk jártunk, valami megmagyarázhatatlan áhítattal elzarándokoltunk a régi szerszámhoz, álltunk mellette, és néztük megbabonázva. Legendás életéből csak néhány töredéket őrzök. Ezek úgy megfeneklettek bennem, néha kiemelkednek, mint a tengerből a jégcsúcsok, máskor meg alámerülnek, de tudok róluk, akkor is bennem vannak, ha nem gondolok rájuk. És látom nagyapát. Emeli a szekercéjót, lesújtana vele, de éppen megkondul a déli harangszó. Keze megáll a levegőben, ernyedten leengedi a szerszámot, mert rabiátus volta megszólal benne: dél van! Ha dél van, abba kell hagyni a munkát, asztalom az ebéd, gőzöl a leves, egy percet, de még egy pillanatot sem szabad várni vele. — Megfőztél, Anna? — kérdi színtelen, de utánozhatatlan hangon. Aztán enni kezd, s amíg tart az ebéd, nincs szava egy se. Egyetlen egyszer fordult, elő, hogy hazaérve, nem volt megterítve az asztal. Nagyapa nem mutatott haragot. Csak leült szépen a helyére és várt. Megvárta, amíg az asztalra felkerült a tányér, a tál, az evőeszköz, minden. Mikor aztán mindez együtt volt, akkor megemelte az asztal végét, s csörömpölve ellökte magától. Egyet se szólt, csak felkelt a helyéről, magához vette a pincekulcsot és elment. Két napig nem jött le a hegyből, szalonnán, kenyéren, boron élt. Harmadnap hazajött, hazahozta a harangszó, s tudta, hogy az asztal meg van terítve. Gőzölgő leves várta nagyapát, aki úgy ült az asztalhoz, mintha semmi nem történt volna. Bora mindig Volt. Házakat fejelt, hívták a szomszéd falukba is. de ha a szőlőbe szólította a munka, félretette a szekercét. öt-hat akó borából egy decit sem adott el soha, apránként megiszogatta. Háromliteres korsóból iddogálta a gyengécske italt, s amikor az kiürült, akkor álomra hajtotta a fejét. Egy perccel se előbb. Megesett, hogy nagyanya nem főzött kedvére valót, a tejfeles ételre nem csúszott a bor, késő este lett, mikorra kiürült a korsó. — Ma hosszú volt a nap — búcsúzott alvó feleségétől, s maga is mély álomba szenderült. Nagyanya halála után Bözsi néném sírva rontott be hozzánk a városba. — Apánkkal baj van, Józsi. Gyere haza, tegyél valamit — könyörgött a testvérének, Apám ideges lett, tövéről-hegyére kikérdezte nagynénémet, hogy mi van. Kiderült, hogy nagyapa nősülni akar. Mert hogy ő még férfinak érzi magát, nem tud meglenni asszony nélkül. Bözsi néném hiába mondogatta neki, hogy hetvenöt éves férfi nincs, csak hetvenöt éves öregember, nagyapa hajthatatlan maradt. Elhívta hozzá az orvost. Kérdezgette, faggatta nagyapát, alá eleinte semmit sem sejtett, azt hitte, véletlenül jár náluk a doktor. De egyszer aztán megneszelhetett valamit, mert elkáromkodta magát, öklével az asztalra csapott, s azt kérdezte: Bolondnak néz engem a doktor úr? Volt egy megesett lány a faluban, a Kubik Verőn. A fia felnőtt már. otthagyta. Nagyapa ezzel a Veronnal kötött szabályos házasságot. Kivirult, együtt kapál- guttak a szőlőben, boldogan éltek. Egy év múlva aztán elzavarta ezt a Veront a háztól. Azt mondta, ilyen vén nővel nem fa kft ja az életét. Mi, akkoriban nem nagyon látogattuk nagyapát, csak később, amikor már Rénás Vendel özvegyével élt együtt. Házasságot ugyan , nem kötött vele. de együtt éltek. Gyerek voltam, talán sejtettem valamit a férfi és a nő kapcsolatáról, bár igazából nem tudtam, mi az. A falusi gyerekeket irigyeltem, akik nálamnál sokkal felvilágosultabbak voltak. Szovák Vincét, meg Csaíos Lőrincet, akikkel egykorú voltam,
