Észak-Magyarország, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

ÉSZAK-.MAG.YARQRSZAG 6 1978. szeptember 3., vasárnap Elátkozott és áldott vizelt A Megver-hegy mintha a háborgatás el­len tiltakozna. Napsütéses időben indu­lunk, de Patak szélső, már a műúton túl lévő házainál a legrövidebb út iránt ér­deklődve egy asszony óva int. „Ne indul­janak neki” „Miért?” „Nézzenek balra!” Nézünk. Sötétség borul ott mindenre, már a Király-hegy sem látszik tisztán, pedig az közel tornyosul. De a Megyer-hegy szé­pen látszik, akárcsak az apró, távoli ta­nyák, meg az irányjelzőként is használ­ható, szintén távoli jegenyék. „Elvonul az a feketeség, miért bántana az minket?” „Nem vonul el! A Megyer-hegyig megy, onnan pedig ránk fordul, jobb, ha fedelet keresnek!” Hát keresünk. És éppen, hogy találunk, irgalmatlan zivatar érkezik, fá­kat hajtogató-tördelő széllel, kék villá­mokkal, eget-földet rázó mennydörgéssel. És valóban a Megyer-hegy felől érkezik, úgy bömbölve, mintha az egykori vulkán felébredt volna. Pár nap múltán viszont mégis sikerül fölballagni erre a hegye. Gyönyörű szőlő­táblák, kopottas tanyák között, szűk hor­hosban, a jelzést követve. Érdemes fel­jönni ide, megyénk egyik különleges szép­ségű-értékű természetvédelmi területére. De fenn, a csúcson, az egykori bánya te­rületén a legnagyobb óvatosság szükséges! Például gyerekek semmiképpen se men­jenek a korláton belülre. A szédülősebb felnőttek se! Különös, érdekes a látvány! Meredek, sima kőfalaktól határolt, kürtőszerű kép­ződmény peremén állunk, alattunk a mély­ben fekete, mozdulatlan víz. A sziklák né­hány, keskeny padja a Tengerszemnek ne­vezett, fekete vizű tó fölé nyúlik, istenkí­sértésül, hogy rámenjünk. (Nem jó egyéb­ként rájuk menni, mert még a recézett, gumitalpú tornacipő is megymegcsúszik az apró kavicsokon, homokszemeken.) Egykori bányát látunk. Malomkövet bányásztak itt, feltehetőleg már a XV. században! Akiket I érdekel, azok kedvéért hadd álljon itt: a I hegy alapanyaga miocén korú, kemény és viszonylag rugalmas; teljesen átkovásodott riolittufa. A hegy alakulása, formálódása idején melegvizes oldatok, gőzök, gázok járták át, ezek alakították ilyen különle­ges anyaggá. A bányafalak a kőfaragó tér­rel együtt szépen őrzik az évszázadokkal korábbi munka nyomait. Kegyetlen munka lehetett. Valahogy le kellett vésni, faragni a sziklát, feldolgoz­ni, kialakítani kellő formára és valahogy az ökrös szekereknek is fel kellett ide jön­ni, hogy a terméket elszállítsák. Évszáza­dokkal korábban hány ember rokkanha­tott itt meg, hányán zuhanhattak le a mély­be? Moccanástalan csend borul itt most mindenre, szalonnasütő, pad, asztal kínál pihenést a szűkös tisztáson. Öriznek-e va­jon történéseket, mesébe átváltó históriá­kat erről a bányáról, erről a tóról? Lent, a kaszások, az erre járó emberek nem tudtak ilyet. Az egyik közeli faluban vi- iszont valaki elátkozott víznek nevezte. Mert úgymond sok ember veszett már oda. Rossz szándék általi, vagy véletlenül. Ki tudja! Hátha mégsem véletlenül keveredik erről a hegyről időnként eget-földet rázó zivatar! Mennyivel mást mondanak viszont innen jóval arrább, a Karcsa-tóról! Áldott víz­nek nevezik ért a legalább tíz kilométer­nyi hosszú, ugyancsak érdekes ágat. A par­ton itt-ott strandokat jelöltek, alakítottak ki, a nádasban horgászösvények vezet­nek az apró stégekhez. A fenti részeken pedig cölöpökre épített, hangulatos víkend- házak bújnak meg a nagy fák alatt, sőt, Pácin határában már vállalati üdülők is épültek, épülnek. Főként az újhelyi üze­mek dolgozói számára. Ugyancsak Pácin­ban, közel a házakhoz betonlépcső vezet a vízhez. „Horgászhely ez is?” „Nem. In­nen a vizet hordják”. „Mihez?” „Inni, meg mosni. Mindenhez jó ez a víz. Inni is jobb, mint ami a kútban van.” „Nem betege­dett meg tőle még senki?” „Nem. Ez ió víz.” És szép is, az biztos. Nyilván ősidők óta létezik, itt van, valószínűleg egy nagyobb vízrendszernek a maradványaként. Néhol a nyolc-tíz méter mélységet is eléri.' Év- ' századokkal ezelőtt nádas, lápos terület volt itt, közlekedési eszközként pedig fő­ként a csónak járta. A vizet járó emberek pedig sok mesét őriznek. Tündérekről, bo­szorkányokról, de talán lidércekről, lápi manókról is. Főként a karcsaiak, ahol ama bizonyos, ősrégi templomnak a harangjait is mesebeli erők süllyesztették le a tó fe­nekére. Annak a templomnak a harang­jait, melyről ma is bárki megállapíthatja: építői nem olyannak szánták, mint ami­lyen lett. Hanem nagyobbnak. Az alap, egyáltalán a nekiveselkedés mást, többet sejtet. Nagyobb építményt. De azt is, hogy valamiért hirtelen kellett abbahagyni, be­fejezni a munkát. Talán éppen a tatárjá­rás miatt. Talán csak ez a kanyargós, ked­velt tó tudná elmesélni, hogyan is történt annak idején mindez. De a tó csak nyújtózik, kanyarog, fürdő- zőknek, horgászoknak tesz kedvére és ivó­vizet ad az itt élőknek. Napjainkban pedig, mint a víkendházak, vállalati üdülők jel­zik: kezdjük fölfedezni. Ezt a tavat viszont, amelyet most néze­getünk, ugyancsak jóval arrább, a jósva- íői Tengerszemet már régebben fölfedez­tük. Együtt persze a szépséges, értékes táj­jal, mely már régóta természetvédelmi te­rület. Tengerszemnek nevezzük ezt a ta­vat is, ámbár nem tekinthet vissza olyan messzeségekbe, mint a Megyer-hegyi és eredete sem vész a mesék, legendák vi­lágába, mint a Karcsa-tó esetében, hiszen mesterséges, céltudatos munkával kelet­kezett. De nagyon szép ez is, kiérdemelte a Tengerszem rangot. Ámbár, ami a szépséget illeti, a tó szép­ségét és a környezetét. .. Legegyszerűbb, ha kimondjuk: kopik: a tó persze itt van, a hegyek sem változtak, mégis, kicsit ko- pottabbá vált minden, mint akár csak né­hány évvel ezelőtt is volt. Induljunk el a barlangtól, a szállótól lefelé a völgybe. Vi­gyázva, óvatosan, mert a sétányon köny- nyen adódhat egy bokaficam. Mellettünk földhányások, gaz. Nemrégiben itt tenisz­pálya vöröslőit, kicsivel arrább kemping volt. A kempinghez tartozó, egykori vizes­blokk nyomai, romjai még látszanak. Las­san elérjük a tavat, a Tengerszemet. Piszt­ránggal van betelepítve. Valamikor — nemrég — ennek a tónak az alját is le­hetett látni, most pedig azt lehet látni, hogy eliszaposodott. A gátnál, a stégen napfürdőzők. A kialakított medencébe már nem mehetnek: „Fürödni tilos!” — közli a tábla. A strandon. A víz ugyanis szennye­zett. A gáton túl áll a turbinaház. Néhány évvel ezelőtt áramot termelt, a barlang vi­lágításához szolgáltatta a biztonsági ener­giát. A gépek most is ott porosodnak, amortizálódnak. (Az egyik elképzelés sze­rint a turbinaházban tisztességes turistahá­zat lehetne kialakítani: Ha a gépek mű­ködnének, az elektromos fűtés is megold­ható lenne saját erőbői.) Tovább már nem is igen mehetünk. A turbinaház előtti té­ren ugyanis a kifeszített kötelek labirin­tusán lepedők száradnak. Itt van a szálló mosodája. A lepedők mögül is látszik vi­szont, hogy valaki arrább egy jókora sát­rat vert föl. Csakazértis itt kempingezik! Jósvafőn, mivel Jósvafő szép terület. Ar­rább, egy kis tisztáson tűzrakás nyoma lát­szik. Idén, májusban idegenforgalmi szakem­berek tartottak tájékoztatót Tihanyban, újságírók számára. Egyebek között arról is, hogy hol. milyen fejlesztés várható. Szép lista kerekedett ki, de a mi szűkebb kör­nyezetünk sajnos nem fért bele. Inkább csak úgy, hogy saját erőnkre kell támasz­kodnunk. Jósvafőt illetően itthon sem si­került különösebb biztató híreket össze­gyűjteni. Pedig, ha másképpen nem megy, ezt valami módon mégis magunknak kell rendbe tenni. Százezrével jönnek ide a ki­rándulók évente. Híre ván ennek a vidék­nek. Melyik vidéknek legyen híre, ha nem ennek ? Priska Tibor Harminc év szekéren A padlásról nemrégiben öreg játékok kerültek elő: l’ababák, faautók és más fajátékok. Legalább fél év­század apraja vette egyko­ron kézbe örömmel ezeket az egyszerű készítményeket. A villanyvasút, a rugós foci és egyéb, automata játékok előtt. Ki tudja, hány gyerek­nek nyújtott játékaival ön­feledt szórakozást Maczkó Pál, aki több, mint 30 évig járta a megye és az ország községeit, városait a legkü­lönbözőbb portékákkal. Vá­sárosként kezdte 18 éves korában, amikor 1923-ban a kereskedelmi szakmát kita­nulta. — Volt kitől tanulnom — mondja —, hiszen mind a hat testvérem vásározott. Külön-külön jártak, a vizs­ga után rám is ez a sors várt. Hamar belejöttem, pe­dig nem volt könnyű ke­nyér. Éjjel-nappal zötykö- U ftünk a rossz borsodi, he­vesi és szabolcsi utakon. — Merre jártak vásár idején ? — Azelőtt is általában szerdán és pénteken volt a piac napja. Fuvarost fogad­tunk, az szállított bennün­ket mindenüvé. Egy fuva­rért, ami elég gyakran két napra is szólt, 10—15 pengőt kértek. A vásározók általá­ban társultak, így megosz­lott a fizetség. Ä legszíve­sebben Özdra jártunk. Ott nagy forgalmunk volt, hisz a vasgyár kenyeret adott a munkásoknak. Vasárnap délben indultunk Miskolcról és estére érkeztünk Ózdra. Hajnalban keltünk, hogy felkészüljünk a nagy vásár­ra, ami mindig erőpróba volt a számunkra is. Özön­lött a nép, nem győztük ajánlani az árut: „Tessék, tessék a portékából!” — harsogtuk túl egymást. A legkapósabbak a gyúrótáb­lák és a tekenők voltak, no meg a különböző játékok. A vásár végén Borsodná- dasdra mentünk, innen Ru- dabányára vezetett az utunk. De jártunk Göncön, Eger­ben, Nyíregyházán, sőt Deb­recenben is. — .Hosszú lehetett az út szekéren. És milyen kényelmetlen! Aludtunk és beszélgettünk. Nem unatkoztunk. Hihetet­lennek tűnik, de a legrosz- szabb úton is tudtunk alud­ni. Hányszor éjszakáztunk a bakon! — Akadt-e valami kaland út közben? — Semmi különös. Ha­csak az nem, hogy megnő­sültem. Húsz éven át sze- kereztünk együtt a felesé­gemmel, mielőtt elvettem. G is önálló vásáros volt. Húsz éven át udvaroltam neki a magam módján. Megelégelte és hozzám jött. Pali bácsi 72 éves múlt és nem a legjobb egészség­nek örvend. Bizony most érzi a szabadban eltöltött napok nyomait. De a régi vásárokról szívesen beszél. — Nem nagyon hasonlí­tottak a mostaniakhoz. Az emberek ma sietnek, ide­geskednek, nem törődnek egymással. Régen népünne­pély volt — különösen fa­lun — egy vásár. Örákfjt jártak-keltek az emberek és nézelődtek. Egyszóval: szó­rakoztak is. Harminc év szekéren. Ma már csak az emlékezet idézi fel azt az időszakot. S a, megmaradt néhány régi vá­sári portéka a tekenő, a gyúrótábla és' a különböző játékok Maczkó Pál padlá­sán. Temesi László Hazánk legrégibb közép­iskolája, a sárospataki Rá­kóczi Gimnázium; az 1531- ben történt alapításától szá­mítva a 448. tanévét nyitja meg hétfőn délelőtt ünne- pélyes külsőségek között. Az új iskolai évbén aztán ta­nárok, diákok nagyszabású előkészületekbe kezdenek, hogy ország-világ előtt mél­tóképpen ünnepelhessék majd 1981-ben a Comenius által „nagy fényű” jelzővel illetett pataki skóla fennál­lásának 450. évfordulóját. Ehhez képest szerény ese­ménynek számít az arra való emlékezés, hogy éppen 100 esztendeje, 1878-ban épült az iskolakertben ma is használatban levő, jelleg­zetes stílusú tornacsarnok. Évszázadokra visszamenően kimutatható ugyanis, hogy a pataki 'kollégiumban a diákok testnevelésével, sportolásával, szinte az is­kola alapítása ótá tervsze­rűen foglalkoztak. Különösen nagy fontossá­got tulajdonított ennek a kollégium világhírű neve­lésügyi igazgatója, Come­nius Avios János; aki az, 1650-től 1654-ig való pataki működése alatt a testneve­lést is felvetette nevelési tervébe, s az erre vonatko­zó elgondolásait részletesen kifejtette a „Fortius redi- vivus sive de pellenda scho- lis ignavia” c. munkájában. „A tanuló nagy gonddal ügyeljen a testi egészségére, mert e nélkül nem bírhat egészséges lélekkel, s a tu­nyaság űzessék ki az isko­lából.” Elsősorban a futás, ugrás, dobás, birkózás, ököl­vívás, lovas játékok és lab­dajátékok frissítő, testfej­lesztő hatását hangsúlyozta művében. Comenius pedagógiai „ha­gyatékának” szellemében később is nagy szerepet ját­szott a pataki tantervben a testnevelés. Erdélyi János, a neves filozófus, néprajz- tudós és esztéta volt a kol­légium igazgatója a szabadi ságharc leverését követő években, s az ő igazgatói beszámolójából tudjuk, hogy Antalfi János tanár kezde­ményezésére 1857-ben a kol­légium épületének keleti szárnyán „testgyakorló ta­noda állíttatott fel”, majd hozzáteszi, hogy itt „mint­egy az erőnek vására van berendezve a testgyakorlás­ra szükséges eszközökkel, hol kis és nagy tanítványok versengése kicsinyben ama klasszikái kort idézi az ember elméjébe...” A pa­taki kollégium ezzel meg­előzte a Nemzeti Torna- egyletet is, amelyet csak 1863-ban hoztak létre. A régi épületet azonban le kellett bontani, s így vált szükségessé 1878-ban az is­kolakerti „költséges testgya- korda” megéoitése. amely­nek hossza 30, szélessége 17, fő hajójának magassága 8 méter, s így „benne a má­szó- és lengőszerek kényel­mesen elhelyezhetők”. Diáknemzedékek jártak ide az elmúlt száz esz­tendő alatt tornaórára, s a mai idősebb pataki „öreg­diákok” még emlékeznek a tornacsarnok térdig érő, hűs „homokszőnyegére”, amelyet „gereblyézéssel” .kellett a következő torna­órára felfrissíteni. Az lŐöl-ben elfogadott új pataki tanterv részletesen foglalkozik a „tornászaitál”, amelynek célja „a testi ép­ség fenntartása, az erő fej­lesztése, az ügyesség mellett a mozdulatok illedelmessé­ge és plaszticitása. valamint veszély idejére a lélekje­lenlét és bátorság fejlesz­tése”. A szabadgyakorlatok és szergyakorlatok mellett felsorolja a „rendgyakorla- tokból a sorok mozgásának többféleségét: a menés, fu­tás nehezebb fajtáit, a sors. fordulásoknak, sorkanyaro­dásoknak. a sorok mozdula­tának. összeadásának és ki- feilésének különféle neme­it”. S mindennek hasznát így határozza meg az 1861-es kollégiumi tanterv: „Bár a gimnázium célja elsősorban a lélek tehetségeinek össz- hangaatos fejlesztése, azon­ban minthogy a lélek \és test egymásra kölcsönhatást gyakorol, s a test egészsége a lélek éberségére befoly. a test egészségessé tételét a gimnáziumi oktatásnál nem lehet figyelmen kívül hagy­ni .. Hegyi József MAKRISZ ZSZI RAJZAI Százéves „teslpIoÉ" Egy lap a „Görög városok?' sorozatból. Olasz kisváros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents