Észak-Magyarország, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
ÉSZAK-MAGYARQRSZÁG 6 1978. szeptember 24., vasárnap ! I mm A ház felépült. Mel- Bö lette még áll a régi; kidőlt-bedőlt falaival, agyag- padlójával, tenyérnyi ablakaival szégyenkezik-csú- nyálkodik az új épület árnyékában. Nem sok ideje van már hátra. A gazda azt mondja, lebontják ezen az őszön. Helyére nem építenek semmit, hadd legyen tágasabb a porta. Bevetik majd a területet fűmaggal, ültetnek egykét csex'jét is, persze a di- szesebbjéből. S ha telik a maradék pénzből, be is kerítik az új udvart. Zöld műanyag kerítéssel, hogy a hátsó, a régi udvarból aprójószág ne tudjon átjönni. Az új kertbe, ha ugyan kertnek lehet nevezni majd ezt a sziklákkal felszórt, díszcserjékkel beültetett placcot, két betonalap is kerül. A beépíthető függőágynak, ugyanolyannak, amilyet a szomszéd vett a múlt tavasszal. Mert ha neki van, nekünk miért ne lehetne? — kérdezi a gazda. Meg még sok minden más is kell, amit — ha ide- geh, vagy városi ember vetődik errefelé — büszkén mutathat majd meg azzal a szerény magyarázattal, hogy: „Bizony, nehogy azt higy- gyék, hogy itt, falun másképpen, vagy rosszabbul élünk, mint a városiak!” Járjuk a gazdával az épületet. A kék csempével borított fürdőszobában, a kék kád felett olasz csaptelep csillog-villog. Hetekig járt utána — ugyanúgy mint a sötétvörös szőnyegpadló után, ami most a szobák aljzatát borítja. Az új lakásba új bútor is került, hiszen gazdagodunk, gyarapodunk. Könyv is akad pár darab az összeállítható elemekből készült könyvespolcon. Igaz, fóliával takarták le valamennyit, mint az asztalt és a szőnyeget, hogy ne porosodjanak. A konyha berendezése, szintén a legmodernebb. Nem is zavarja semmi a belső képet, csak az a fránya dikó, ami az ablak alatt terpeszkedik. Főzés közben néha leül az ember, mondja szabadkozva a háziasszony, c^ért is építettük ilyen nagyra a konyhát, hogy beférjen ez a heverő. ■ Persze, ha vendégek jönnek, a nagyobbik szobában ebédeltetjük őket. Előkerül az öreg is. Alacsony, ősz hajú bácsika, lehet vagy ‘ hetvenéves. A régi kidőlt-bedőlt falú épületben matatott még valamit. Fiával, az új ház büszke gazdájával zsörtölődik. A fészkek miatt, amelyek, ha lebontják a régi házat már nem adnak otthont a fecskéknek. Tetszik tudni — mondja félSzegen —, nálunk mindig helyet találtak ezek a madarak. Ö, aki abban a régi agyagpadlós házban született, nőtt fel; s ott nevelte fel fiát is — ahogy mondja —, emlékezete óta szerette ezeket a madarakat. Ezen, a hegyes-völgyes vidéken tisztelik a gyorsan röpködő, csivitelő kis jószágot. Kora tavasztól késő őszig megfértek egymással, s nem volt ritka, hogy a madarak be-berepültek a konyhába. Csak az tűnt fel néki, amikor a frissen kőporozott, tört tükörrel ‘ kirakott, díszes falú ház előtt csípőre tett kézzel szemlélődött a gyerek. Az eresz alját nézegette, s egy colstokkal méregetett valamit. Pár nap múlva, a magas létrával a vállán megállt a ház előtt, és amikor az öreg megkérdezte, hogy mit akar, nem is válaszolt. A fóliát már előre levágta, méretre. Jó negyven centiméter széles csíkokat hasított ki belőle. Tudja, mondja a gazda szárazon, nem akarom, hogy ezek a dögök összepiszkít-1 sán a falakat, s a járdát. Mert ha lebontjuk a régi házat, úgyis idejönnének vissza. Az újra. Azután bizonygatja még, hogy a kőporozás, meg a színezés mennyibe került, és hogy semmi kedve nincs egy vagy két év múlva, ismét vakoltaim. Meg aztán, teszi hozzá, eleget esi vitettek már az ő fülébe ezek a mada- FcIiC, menjenek most másfelé, régebbi épület eresze alá. Az öreg, az új gazda apja csak csóválja fejét. Nem szól, hogyan is merne szólni! Ö is áthordta már a régi épületből minden holmiját, kapott egy szobát a fiataloknál, egy helyet a konyhai asztalnál. gRä) Zsörtölődésére már í*8 nem úgy figyelnek oda, mint egykoron; így hát csak azon gondolkodhat, hogy a madarak, ha megjönnek tél után, hová, kihez fogják új fészküket építeni... Pusztafalvi Tivadar Szenzáció... A Bajkál hetedik jellegzetessége AZ UTCA zaján úgy szűrődik át ez ,a néhány szó, mintha legalábbis a szomszéd településről jönne: „szenzációs hírekkel a... szenzációs hírekkel a...” Visszafordít az újságárus „lelkesedése”. Az embereket figyelem. Egykedvűen jönnek-mennek tovább. Talán meg se hallják a „feltűnést keltő, váratlan, nagy port felverő esemény, érdekes hír, izgalmat keltő dolog” kínálását. De — mintha maga az újságárus sem hinne benne, hogy efféléket tartalmazó napilapot ajánl megvételre. Bár már egyszer elolvastam ezt a lapszámot, feléled bennem a kíváncsiság; veszek ismét egyet... ... és azon töprenkedek közben, vajon miért, hogy nem váltottak iki belőlem semmi izgalmat, nem keltettek feltűnést és nem kavartak fel port bennem a tnár egyszer olvasottak. Ennyire érzéketlen lennék? Es mások vajon' hogy vannak ezzel? És az újságárus, vajon mit értett-gondolt „Szenzációs híreken” ... Tehát: hogyan is állunk ezekkel a szenzációs újsághírekkel? Nézzük csak. Katasztrófa, természeti csapás sok ezer kilométerre tőlünk: vajon miféle érdeklődéssel, izgalommal olvassuk? Jelent-e nekünk valamit egy más földrészen élő nép ezreinek a tragédiája? (Netán szenzációt?) Menjünk tovább, jöjjünk közelebb, Itthon: balesetek, tragikus hirtelenségű elmúlások. Mit keresünk bennük? Mit őrzünk meg belőlük magunkban, h^i másokkal történnek rpeg; nekünk ismeretlenekkel. Természeti csapások, katasztrófák, tragikus végze- tű emberi sorsok a mi korunkban is vannak. És jó, hogy az ebben a társadalomban élő emberek nem keresnek mindebben szenzációt. Emberibb létünkből következik ez. Ám: mintha fásultak is lennénk már olykor az efféle híradásokkal találkozva. Védekezés? Az is, bizonyosan az is. Sok a riadalom, hogy mind átengedjük érzékeinken, érzéseinken. Szenzációs hírekkel... — mondja az újságárus, de, mintha ő is tudná, hogy nem illők a szavai: mintha csak inkább magának ismételgetné. Mert, bizonyosan ő is érzi: nem szenzációk ezek. És akkor, mégis mire gondol: mi mondatja vele messziről jövőn ezeket a szavakat? Hiszen a napilapok döntően mindennapi életünk munkás-dolgairól adnak hírt. Építő munkánk eredményeit és gondjait közvetítik, tárják elénk. Munkával megbírt sikerek, dolgos helytállások és munka közben elő- türemlő gondok, terelik a sorokat híradásokká. És van-e ebben szenzáció? Feltűnést kelt-e egy mún- kabrigád emberi példát adó helytállása, ha „csak” évek kemény, verejtékes dolgos- sága és szorgalma van mö- ‘götte? Tudunk-e örülni neki úgy. mint például egy' „szenzációs sporteredmény”-nek .. i S mennyi minden még. ami naponta híradásként hozzánk érkezik ... Szenzációs hírekkel... —• hallom a nyüzsgő emberi forgatagú útkereszteződésben, hétköznap délután. Emberek jönnek-mennek egykedvűen. Mintha a hang sem hinne magában — fakón, szürkén magába halkul... NYUGATOMBAN, bizalomban élünk itthon. Nem is rosszul. Magunk mögött tudjuk anyagi javainkat. Megdolgozunk érte, mindennap. Nem keressük benne a „feltűnést keltő, váratlan, nagy port felverő eseményt; érdekes hírt, izgalmat keltő dolgot” ... Baj? Nem baj. Ha /tudjuk becsülni magunkat és eredményeinket. (T. N. J.j T A Bajkál-tónak hat csodálatos tulajdonságát tartja számon a szájhagyomány: kristálytiszta vizét, partjainak fogazott sziklájú hegyeit, világos lombos faszigetekkel tarkított sötét tűlevelű erdeit, valamint a bajkáli nercet, a cobolyt és II a medvét. Van azonban a .................................... híre s tónak még egy csodálatos .jellemvonása: partjain és szigetein eddig 45 cseppkőbarlangot talállak. Különösen az Olhon szigeten feltárt barlang érdekes. A szűk bejáratot leküzdve, hófehér termekbe, festői üregekbe jut a látogató. Az öregember ht®: k,ig rótta az utcákat, Elhagyatottan, vékony kabátjában, alig védve a hidegtől. Arcáról, egész esett alakjáról lesírt, nem várja az otthon meghittsége. Az idősebb asszony másodszori, harmadszori találkozásukkor kezdte figyelmesebben megnézni. Majd, hogy később is látta az ődöngő kis öregembert, nem nyughatott. Megkereste a lakását; az otthoniakat. S ha a hozzátartozók szeretetét nem is, légalább a biztonságot, a szociális otthoni ellátást sikerült biztosítania a magáramaradott- nak ... Nem. nemcsak egy ember sorsának eligazításában segített, kilincselt Rincsó Jánosáé. Szenvedélyesen oltalmazza a rászorulókat — ilyen a természete, ez a hivatása. Felsőmajláton, ahol lakik, ismeri majdcsak mindenki. De Miskolcon, a III. kerületben is ismerője ő gondoknak-bajoknak, fáradhatatlan szervezője az embereket egymáshoz közelebb hozó találkozásoknál:. Megbízatásait, társadalmi szerepeit talán fel sem lehet sorolni. A kerület vöröskeresztes szervezetének vezetőségi titkára, végez társadalmi pártfogói munkát, tagja az ifjúsági gyámügyi albizottságnak ... Ahogy mondani szokás: régi harcos. 1942 óta végez társadalmi munkát. A cselekvéssel gazdag évek állomásai? Például tizenhat évvel ezelőtt ő szervezte meg Miskolcon az ország első nagymamák napját. Azóta folyamatosan sort kerítenek erre, idén már Perecesen is örülhettek a jól sikerült találkozónak. Amivel maga is elégedett: — Ismerjük meg szomszédainkat — tűztük ki közösen célul a III. kerületben. Az Ady Művelődési Házba meghívjuk egy-egy nagy ház lakóit. Amíg a felnőttek részt vesznek a műsoros rendezvényen, szervezünk g programot a gyerekeknek is. A legközelebbi rendezvény október hatodikén délután hat órakor lesz, de ekkor már a bérházak egyik laká- sábán jönnek össze a lakók. Elhatároztuk: a kerületi tanáccsal közösen létrehozunk egy klubot az öregek számára. Már csak a hely kijelölésé a feladat. Ügy gondoljuk, a férfiak barkácsolhatnak. a nők varrhatnak, 1 : zimunkázhalnak itt. No és a filmvetítések, az előadások sem hiányoznának majd a programból. Reméljük. ég az ősszel megvalósíthatjuk tervünket. Vállára veszi a fiatalok sorsát is. — Évekkel ezelőtt elárvult gyerekeket helyeztünk állami gondoskodás alá. A legidősebb fiú a napokban lett nagykorú. Sikerült el-, intézni, hogy a MIK rendbehozza a szülői házat, most azért kilincselünk, hogy bútorokat szerezzünk a még üres lakásba. Legyen egy otthon, ahová visszatérhet a fiú. A beszélgetés során valahogy megérzi az ember, hogy nem szabad tőle ilyet kérdezni: miért csinálja? Kell-e arra magyarázat, hogy miért vesz magához két hónapra egy öregasz- szonyt, akinek családja nem biztosít helyet otthonában? Szükséges-e szavakkal indokolni, miért látogat el napról napra olyan emberekhez. akiknek gyerekei, idős szülei veszélyben vannak egy kilátástalan. élet miatt? Segíteni akarása, segíteni tudása á válasz minderre. Bár egyedül él, mégsem magányosan. Sokan örülnének annak, ha csak fele annyian szeretnék, mint őt. — Síi az én <*•$: gyám? Elmondtam már sok helyütt, ahol tehetnének ezért. Jó lenne itt, Miskolcon is megvalósítani a nyugdíjasok házát. Azt a helyet, ahol egy-egy szoba jutna az egyedül maradottaknak, az idős házaspároknak. (mikes) M int egy idő óta köztudomású, a város legszélső peremén élek, az urbánus ismeretektől meglehetősen elrugaszko- rlottan. Csak időszakonként kerülök kapcsolatba a napi kultúrával, élettel, s ennélfogva (az idő halad!) lép- ten-nyomon meglepetések érnek. Olykor megdöbbentőek is. És — hogy mindjárt a lényegre térjek — most annak a rendkívüli napnak a történetét fogom elbeszélni, mely napon a főváros lakossága, elnézést a szóért, úgy, ahogy van — megtébolyodott! A dolog a benzinkútnál kezdődött. (Sietve hozzáteszem még: hideg, higgadt, derült őszi időben.) Odaáll- tam hetek óta nem használt, poros gépkocsimmal a 92-es oktán-tartalmú kút mellé, hogy megtöltessem a tankomat. A kutas, egy be- lapítoít orrú, sunyi tekintetű, barna herkules, szokásától eltérően fogadta a köszönésemet, és anélkül, hogy erre külön felszólítást kapott, volna, adalékolajat csurrantott a benzinhez. \ — Kétszázhuszonöt forint — mondotta ismerős, rekedt hangján. — Kéttőszázharminc! — mondtam én. szokás szerint megtoldva az összeget azzal, amit „jatt”-nak neveznek ezekben a körökben. S ekkor a kutas, azon a hangon, amellyel egy szabadon futkosó elmebeteg locsogását helyesbítik, 'megismételte: — Kettőszázhuszonöt. — S fillérre leszámolta a visz- szajárót. Vállat vonva eltettem a pénzt. Tapasztalt róka vagyok, nem kötözködöm a kutasokkal. Ki tudja, mi ütött belé ma reggel! Átmentünk a kompresz- szoíhoz: a kutas ellenőrizte a légnyomást a kerekekben. Amikor befejezte, fém tízforintost nyomtak a markába, azaz ... csak próbálkoztam! Megnézte, majd fejcsóválva így szólt: — Mit akar folyton a garasaival? Húzzák a zsebét? Béketűrő vágyok, de csak egy határig. — Ide figyeljen — mondtam fojtott haraggal. — Ez egy más rendes embernek majdnem az órabére! Közel tíz liter csecsemőtej ára. Maga itt percenként keres ennyit! Nem az én dolgom, ha kevesli, de nem gondolja, hogy ez már pofátlanság? Kissé meglepetten nézett, aztán lehülyézett és otthagyott ... Dohogva elhajtottam az AFIT-szervizbe. Ott a munkafelvevő, egy kékköpenyes vigyorgó ficsúr átvette tőlem a papírt, amire a tennivalókat írtarfi, s közben furcsálkodva meredt a kezébe csúsztatott két darab százforintosra. — Mit akar evvel? — vihogta el magát. — Talán pénztároskisasszonynak néz? Alig tudtam megszólalni. — Ne bomolj, öcskös! — mormogtam. — Csak egy kis jóindulatot kérek, meg mindent... Alapos munkát. Jártam már úgy, hogy kilopták a jó fékbetétjeimet, az olajat le sem cserélték, csak félig, a szelepek csörögtek ... — Nem hallotta még — vágott a szavamba —. hogy egy ilyen cégnél a dolgozók fizetést kapnak ? Hol él maga? A kőkorsxakban? Vagy maszeknak néz? Ki fogjuk cserélni az olaját — oldatott sértődötten .—, nem lopunk el a kocsijából egy szöget sem; ezzel meg majd tessék a pénztárba menni!... Markomban a pénzzel, a szerelők röhögésétől kísérve, iszkoltam ki a csarnokból Efcután nyilván mondanom sem kell, hogy a büfében már rettegve dugtam a kávéfőzőnő kezébe a „Jattot” — és balsejtelmem beigazolódott. A fiatalaszszony megtorpant, majd ránézett a kétforintosra, olyasféle pillantással, mint aki döglött békát vesz észre a tányérján. A pénzt a pultra ejtve, megmustrált, mint egy veszélyes őrültet, aztán — ijedtében, vagy ki tudja, miért — olyan erős kávét főzött, hogy zakatolni kezdett tőle az agyam. Távozván az AFIT-tól, ekképp zakatoló aggyal elcsíptem egy lassan felém poroszkáló taxit. — Ide hallgasson! — ordítottam a sofőrre. — Ha maga sem fogad el borravalót, én tudja mit csinálok?... A zsebébe tömöm! Vagy elküldöm a cí nére! — Mi? — kérdezte a sofőr, sötét gyanakvással. — Mit nem fogadok el? — Borravalót! Pourbo- ire-t!. Tudja, mi az? Pur- boár! Jatt! Lóvé!... Most már érti? Erre harsányan nevetni kezdett. Szinte pukkadozolt, rázta a fejét. Letaglózoltan ültem, miközben könnyesen felröhögött, mint aki élete legjobb viccét hallotta. Bemondtam a cípiet, s többé nem szóltam egy F Élni, Irakért!
