Észak-Magyarország, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
T978, szeptember 24„ vasárnap xsBtsaiTKgfSBZv ÉSZAK-MAGYARQR5ZAG 7 —wm-^-rgr-Sür'.’ Jl ni iierellen kalona sírig A történelem útjait tömegsírok jelzik. A háborúban elesett, elpusztult emberek emlékét az ismeretlen katona emlékműve szimbolizálja. Az ismeretlen katona sírja, emlékműve — ha mégoly impozáns, nagyszerű is, s minden évfordulón virággal hintjük is tele —, talán elfeledteti: minden, általunk nem ismert katona is élő ember volt. Egyszeri és megismételhetetlen ember, akinek családja, kedvese volt, tervei, álmai, alkotó tehetsége. És a történelem kényszere, vagy önkéntes akarata — sokszor a kettő együtt — küldte a halálos harcba. Felnőtt nálunk egy nemzedék, amelyik, szerencsére, csak elbeszélésből, irodalomból, filmből ismeri a háborút. Az a kifejezés, hogy a „háború borzalmai”, számára egy évforduló ünnepi beszédének szófordulata. kalandnak hitt film képsora. Boldog nemzedék! Két nemzedék :— a háborút, és igen, a borzalmat is ismerő és a nem-ismerő boldog ifjúság — ma egy szovjet katona sírkövét avatja Zemplénagárdon. Megyénk keleti csücskében, ebben a kis községben halt n.eg 1944. november 3-án, s közös tömegsírban nyugszik 2tí szovjet, hét magyar és hat német katonával. Mindahqnyuk sorsa közös lett a halál pillanatában — ha más-más úton is indultak el végzetük felé. Egyikük kilétét sikerült felkutatni. Ivan Ivanovics Lasztocs- kin gyermekei már jártak Zemplénagárdon, édesapjuk sírjánál. Murmanszkból, Vlagyivosztokból és Lenin- grádból érkeztek, s jöttek el most is, a mai sírkőavatásra. Harmincnégy éve. hogy a környék’ felszabadító harcaiban élete yéget ért. Hogy addig hány csatában, a borzalmak milyen mélységéiben járt •— már sosem tudjuk meg tőle. Tőle nem, és róla nem. A nem ismeretlen katona sírkőavatása megrázó élmény családtagoknak, az emléket állító község lakóinak is. Igen, mindnek, — a boldog nemzedéknek is. Meg kell hallgatni a háborút járt emberek emlékeit, el kell olvasni a borzalmakról szóló könyveket. A boldog nemzedék nem álmodik a háborúról — de boldogabbnak érezheti magát a békében, ha megsejt és átérez valamennyit apáink nemezedékének életét befeketítő, halált osztó árnyékból. Szőke Mária KALÁSZ LÁSZLÓ VERSE' , A fa alá lehull az árnyék délben keresem: rövidebb kezdetemtől fényre vadásznék s negyvenöt évem délben: árnyék fikarcnyival sem rövidebb tán jó lenne a fát kivágnii árnyéka semmi se legyen vagy jó lenne: örökké állni hogy mindig árnyéka legyen? ■ewkswhmsw Aznap is, mint megelőzően bármikor, a postás gyalog érkezett. Szőlősardóbol -—, mert onnan jött —, idáig négy és fél kilométer az út-. .. Aznap is, mint megelőzően bármikor, a postás kevés levelet hozott. Például aznap csupán kettőt. Az egyiket Farkas Valériának, a boltvezetőnek címezték, a másikat, ami nem is levél, csak képeslap, Szőr József. kapta ... A gyaloglásról, pontosabban a gyalogló , emberről meg kívánom jegyezni, ebben a községben nem számít ritkaságnak. Mi 'is az apostolok szekerén mentünk Tornakápolnára, és a fizetésért Színbe igyekvő boltvezető — útközben találkoztunk vele — sem választott más módot a közlekedésre. Persze nem is tudom, miért említek választási lehetőséget! Autóbusz ide oly, de oly ritkán „téved”! A kevés levélről pedig el kívánom mondani, amit a íiti éves postai kézbesítőtől hallottam. Azt hiszem, érdekes. — Hány tévé van a faluban ? Mindössze négy. Rádió meg tizenkettő. Tizenkét. éve vagyok itt postás. Akkor még százharmincnyolc lélek élt Tornakápolnán. ma mindössze ötvennyolc ... Az már szent igaz. több udvart borít gyeptakaró, mint ahány rádió van a községben. Márpedig a gyep üres. lakatlan házat jelez. Pozsgai Benjámin, akivel ballagunk kifelé az 1802-ben festett szép1 kis kápolnához, ő mondja: — Régen a haragosok kívántak ilyet egymásnak: gyepesedjen be az udvarod. Ez jelentette a pusztulást ... Most rossz kívánság nélkül is egyre több a gyepes porta, az elhagyott ház. Akik benne laktak, elköltöztek. Vagy ide a templom mellé a temetőbe, vagy máshová, városra, nagyobb helyekre. Az ősszel levelét vesztő fához hasonló ez a település. Szép gondolat. Mint a lombhullás... A költözkö- dési folyamat itt Tornakápolnán permanens, a mai napig tart. Vége legfeljebb akkor lesz, ha a falunak is vége lesz, ha elfogy. Persze vannak, akik ma még azt mondják: amíg a kenyeret ide felhozzák, maradnak. Nem kívánnak elköltözni. Mint például Szőr End- réék. A ház, amelyben laknak, takaros. A porta végében istállók, melléképü-, letek. A szobában tévé (az említett négy közül az egyik), az udvaron Zsiguli (egyetlen kocsi a faluban). Megjegyzem, ebben a faluban majdcsaknem mindenki Szőr, vagy Mató nevet visel. Akit mégis másképpen hívnak. például Pozsgainak, vagy Szegőnek, az már „bevándorlónak” számit. — Hová költöztök? — kérdem a kislánytól. — Hejőkürtre. — Jobb lesz ott? Tétovázik, de aztán csak azt válaszolja: jobb. Ezt bizonygatja a később előkerülő Szőr Andor is. HeA családfő Szőr Endre, 52 éves. Vájár Ormoson. A felesége háztartásbeli. A két gyermek közül a 23 éves Sándor, kohóipari technikumot végzett, s jelenleg az LKM-ben dolgozik. Minden műszakra bejár, ö mondja: — Jó itt lakni, nem vágyom el... S indoklásul a levegőt, a környezetet említi. , A másik gyermek, a 21 éves Marika, nincs állásban. Bedolgozóként varr, emellett a nyolc éve fekvő beteg nagymamáját ápolja. — Szerettem volna továbbtanulni, kereskedelmi iskolában. Nem úgy alakult ,.. Persze, véglegesen még nem mondtam le róla... Szőr Endréék tehát maradnak. De a Tornakápolnára oly jellemző clköltö- zési folyamatnak ők sem tudnak útjába állni. Minden évben egy-két család rászánja magát, felkerekedik. — Most ki a következő? — Szőr Andor — mondják a kápolnaiak. Szőr Andoréknál, a Dózsa György utcában (ez a falu egyetlen utcája), a 15 éves lányukat (ő is Szőr Marika) találjuk otthon. jőkiirt jóval nagyobb hely. A felesége különben is odavaló. Mi pedig regisztráljuk: egy családdal újra kevesebb lesz, Ritó Istvánnak egy házzal ismét kevesebbe kell bekopognia. Biz’ isten ilyet még nem láttam! A nadrágszíj szélességű kukoricatábla közepén. nyakában lánccal és csengővel egy kutya ül. Ólul négy. karófélére kifeszített műanyag fólia szolgál. Az ámulat azonban rövid, mert a gazda, Pozsgai Béni bátyám mindent megmagyaráz: — Annyi itt a vaddisznó- és szarvaskór, különösen most ősszel, hogy kénytelen voltam az őriztetésnek ezt a módját választani. Ügyes kutya ez a Csoki. Rögtön ugat, mihelyst megérzi a vad szagát, aztán meg a csengő is szól a nyakában, úgyhogy nem nagyon mer a szarvas vagy a disznó a közeibe jönni... Sajnos, a kápolnai háztáji földek termésére nemcsak a vadak fenik a fogukat. A 73 esztendős Szőr Dánielné, Mató Borbála panaszkodik: — Olyan, de olyan szép krumplink volt az idén, szinte nyakig /ért a szóra. Hát nem felhúzgálla valami istentelen és elvitte, ami a szárral feljött! Az uram ma kiment, hogy ami még ottmaradt a földben, összeszedje. De mi maradt már ott!? Most mondja meg, ki lehet az, akit ilyesmire vitt rá a lelkiismerete?... Tornakápolnán minden beszélgetés a termés, a io- szág körül forog. A gazdálkodás életforma erre. még azoknál is. akik a hivatalos munkaidejüket bányában, vagv gyárban dolgozzák le. Ezt mutatta ottlé- fün : napján a kápolnai határ. ami népesebb volt, mint a falu belül. Ezt láttuk. az embertől néotelen, de libáktól, csirkéktől annál inkább benépesített főutcácskán. Ezt hallottuk azoktól, akikkel beszélgettünk: minden lakott portán egy-két tehén ma még megtalálható, s ha. már más- nincs is. tejbegyűjtő még van a faluban. Tavaly a tornakápolnai tél rabul ejtett. Akkor az a tiszta havit, decemberi alkony táplált, pontosabban elültetett bennem egy érzést. Ebben a természet parkosította községben a többi évszak is minden bizonnyal rabul ejtene. S valóban, nem csalódtam. Bar tavaszt, s nyarat még nem láttam itt, arra a kérdésre, hogy Tornakápolnához melyik évszak illik leginkább, a választ meg merem kockáztatni: a mostani, az ősz. Hogy miért? A ma. gyarázat kézenfekvő. Mindkettő, az ősz is, a falu is csendes, kedves, szomorkás, nosztalgikus. S abban is rokon mindkettő, hogy ugyanúgy az elmúlás árnyékát vetítik elő. De ez inár korántsem kedves. Főleg a falu esetében nem. Mert egy megdermedt évszakot még — sőt mindig — követ kikelet, de ha egy falu végleg kihal, nem valószínű. hogy lesz új ébredés. Az élet törvényei ilyen esetekben „környörteleneb- bek”... Hajdú Imre mukkot sem. Amikor célhoz ériünk, a taxaméter 29 forintot mutatott. Átadtam az egyik százast, a sofőr elővett hetvenet, majd kotorászni . kezdett a zsebében. — Aprót keres? — kérdeztem, a legrosszabblól tartva. Azt keresett! Megkísérelte összeguberálni a visszajáró egy forintot, de hatvan fillér hiányzott neki. Szitkozódni kezdtem: adja ide a hetven .forintomat, mert elkések! — Nem addig — jelentette ki a sofőr, idegesen tovább kotorászva. — Semmi szükségem az ön hatvan fillérjére. Nem hiszem, nyögtem, hogy szüksége van a hatvan filléremre, de ami azt illeti, mór öt perce a tilosban parkolunk, és különben is köpök a hatvan fillérre. A sofőr morgott, mint aki csapdába került, homlokán verítékcsepp jelent meg. Gázt adott, behajtott a mellékutcába. — Ön mit szólha — lihegte közben —, ha a munkahelyén fillérekkel akarná egy pasas lekenyerezni? — Az én dolgom, hogy mit szólnék! Ide a hetven forintommal!... Megállt az úttesten, kiugrott a kocsiból, bekaptatott egy üzletbe. Ám kisvártatva, gondterhelten pislogva, \ újfent előkerült. Elkezdte leszólítgatni a járókelőket, míg végül, nagy kínnal-ke- servvel valaki pénzt váltott neki, és repülhetett hozzám, boldogan a hetvenegy forinttal. Berontottam a kávéházba. A lapszerkesztő, akivel randevúm volt, már idegesen dobolt az ujjaival. — Az isten verje meg — rogytam le egy székre, majd kérdésére előadtam a sofőrrel történteket. — És miért vagy ezen meglepődve? — tudakolta a lapszerkesztő. — öntudatosodnak az emberek. Te talán kapsz borravalót, amikor befejeztél egy írásművedet? Mit szólnál, ha dedikálás közben az olvasók tíz- és húszfilléreseket dobálnának a sapkádba? Ököllel az asztalra vágtam. — Vedd tudomásul, hogy megköszönném! Mert rámférne! Vagy szerinted talán meg van fizetve az írásművészet ebben az országban ? — Ne üvölts, jó? — mondta a lapszerkesztő. — Meg van fizetve, vagv sem, néked ennél szilárdabb erkölcsi alapokon kellene a linód! Egy bányász vagy egy szövőnő például vérig sértődne az ilyen aprópénztől. — Bányász! — néztem föl a plafonra. — Hagyd ezt a gyermeteg szöveget. Amikor legutóbb költözködtem, a szállítók előre kerek-perec megmondták, hogy mit kérnek. Pedig számla szerint járt nekem, amit elvégeztek. De hát semmi szükségem rá, hogy a tévémet összetörjék! — Ez már a múlté. A borravalóadás egy teljesen begyepesedett, burzsoá. azaz polgárszokás: a nagyon jómódú emberek majmolá- sa. Igen. majmolás! Mert aki borravalót ad, az azt a látszatot akarja kelteni, mintha neki sokkal több volna, mint annak, akinek adja. S ez egyszerűen hazugság. Gondold meg, milyen szánalmasan nevetséges volna, ha egy szegény munkás pourboire-t adna egy főpincérnek, akinek több telke, nyaralója és kocsija van. — Hót ez bizony nevetséges volna — bólintottam. — De azért nem győztél meg! Mert ott van például az uszoda. Ha tetszik, ha nem, muszáj borravalót adnom a kabinosnak, különben úgy néz rám. mint egy leprásra! És legközelebb nem lesz üres kabin: még az égről is letagadja "a kabinokat1 Hiányzik az nekem? — Hát ez ma már nem fordul elő — mondta a lap- szerkesztő. — Úgyhogy tessék szépen leszokni erről a marhaságról! Az ilyen kabinosféléket a hozzád hasonlók kényeztették el. — Még hogy a hozzám hasonlók! — ordítottam. — Akik rázzák a rongyot! Azok kényeztetik el őket! Én csak egy szerencsétlen áldozat vagyok, aki nem akar mást, mint megkapni a pénzéért, ami törvényesen ... — Ne üvölts úgy —mondta a lapszerkesztő. — Ismétlem, ti vagvtok a hibásak! Feküdtél te már kórházban? — Dehogy feküdtem. — Nos. hát feküdj be egyszer egy kórházba . .. — Feküdjön bele, az a jó!..! — Várd ki a végét, légy’ szíves! Be fekszel, kérlek, és meg fogod látni, hogy borravaló nélkül is pontosan ugyanolyan ellátást kapsz, mintha borítékokat dugdos- nál az orvos köpenyzsebébe! Az orvosok tisztességesek. Csak elrontja őket ez a sok agyalágyult tökíej, vasra veretném mindet. — Ezt hagyjuk — mondtam. — Ismerek egy faluorvost, aki olyan házat épített, hogy Barnard profesz- szornak megállna a szívverése, ha meglátná. Mit gondolsz, mibáil —' Tehetséges és sokat dolgozik. Nem? — De. Valóságos Semmelweis Ignác. — Nem áll jól neked ez cinizmus. És az is meglep, hogy a borravalórendszer mellett törsz lándzsát, épp te. — Ha nem volna — mondtam epésen —, akkor hiába is törnék mellette lándzsát! Ide hallgass, van neked fogalmad, hogy ez az imént említett faluorvos mit művel, amikor feljön a fővárosba. Egy századeleji dzsentri kifutónak mehetne hozzá purboár-ügyben. — Pokolba már a falour- vosoddal. Egyáltalán nem jellemző figura. Nyugodj meg, ő is meghúzza majd magát, ha már végképp nem lesz sikk így viselkedni. Az ilyen palik fölött, hál’ istennek, eljárt az idő. — Szóval, szerinted ez a megoldás? Senki ne adjon borravalót? Senkinek? — Nyilvánvalóan — mondta, s megnézte az óráját.— Mennem kell. Elhoztad a kéziratot? .. Odaintetté a pincérnőt. A számlat kérte. — Hat kilencvenet kérek szépen — mondta a ;on- lyos pincérlány. A lapszerkesztő átadott egy tízest. — Köszönöm! A lány is megköszönte, s visszaszámolt három forint tíz fillért. Megfordult és elment. A lapszerkesztő megbűvöl ten meredt a kezébe nyomott apróra. — Jöjjön csak ide!... — A lány visszasietett.. — Mondja csak .. ö . valami baja 'van velem? — Miért? — kérdezte a lány ijedten. Kollégám kutatva nézte, hümmögött, elnézést kéri, aztán odahívatta az üzletvezetőt. Kérte. mondja meg a kislánynak, hogy nyugodjon meg, ne hára- gudjék. ha valamivel megbántotta. igazán nem állt szándékában. — Miért, mi történt, szerkesztő úr? — kérdezte az üzletvezető. — Nos, hogy is mondjam .. . Tudja, nem fogadott el borravalót!... Mérgemben elhatároztam, hogy ha a föld alól is, de kerítek valakit, aki nem veti meg az aprópénzt. Elmentem — ami pedig ritka dolog nálam — még a fodrászhoz is. De hiába! Ezen a napon a város összes alkalmazottja, mintha tömeghipnózis késztetné rá, csökönyösen elhárította a baksist. A postás undorral kiköpött, a szerelő megvetően elfordult, a bolti eladó hűvösen mosolygott, az Állami Biztosító kárbecslője (mert idegességemben betörtem a kocsim orrát) kis híján följelentett megvesztegetésért. Alig tudták lecsendesíteni. f m estére valami nyu- _/\ galámféle szállt rám. lassan megbékéltem az úi helyzettel. Tán mécse lesz az rossz, gondoltam. ha midenki éop csak azt kapja, amit megérdemel. s élünk a bérünkén dolgozva. És neg- idézendő e szép jövendőt, mielőtt még felébrednék, szoktatni kezdem környezetemet és magama* a parbodr-mentes kórhoz, amely remélhetőleg közeledik már hozzánk, új időknek új szokásaival. /
