Észak-Magyarország, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

1978. június 11., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Harminc éve történt: I i iusikáspárt egyesülése H arminc éve, 1948 júniu­sában a magyar mun­kásosztály nagy törté­nelmi győzelmet ara­tott. A Magyar Kom­munista Párt és a Szociál­demokrata Párt véget vetett a magyar munkásmozgalom több évtizedes kettészakí­tottságának, marxista—leni­nista program alapján egye­sült. Most, harminc év múl­tán e történelmi esemény jelentősége, tanulsága min­den korábbitól jobban és világosabban áll előttünk, értékeit még nagyobbra be­csüljük.-fr Az egyesülés előzményei visszanyúlnak a Tanácsköz­társaság időszakára, a Hor- thy-fasizmus elleni éles osz­tályküzdelmek évtizedeire, a felszabadulást követő első évelc nagy politikai csatáira. „Végigtekintve a munkás- mozgalom fejlődésének tör­ténelmi korszakait — mon- " dotta Kádár János egy nyi­latkozatában —, megfigyel­hető, hogy a két munkás­párt, a kommunista és a szociáldemokrata párt egye­sülésének kérdése, az egye­sülés szükségessége általá­ban két szélsőséges esetben kerül napirendre. Vagy a forradalmi fellendülés idő­szakában, amikor a mun­kásosztály számára lehető­ség nyílik a hatalom átvé­telére, vagy a munkásosz­tályt fenyegető végveszély­ben, amikor a burzsoázia ellenforradalmi támadása különösen kiéleződik”. A magyar munkásmoz­galom 1919 tavaszán nem­csak az Októberi Forradal­mat követte elsőként, ha­nem saját sorainak ketté- osztottságat — a forradalmi feladatoktól megrettent és a burzsoáziával együttmű­ködő szociáldemokrata ma­gatartás miatt keletkezett szakadást is elsőként szün­tette meg. A két párt egye­sülése döntő feltétele volt 1919-ben is a hatalom meg­szerzésének. Az egyesülés módja nem minden vonat­kozásban felelt meg a mar­xista—leninista osztálypoli­tika követelményeinek, tör­ténelmileg mégis helyes és szükségszerű volt. Később ugyan az ellenforradalom felülkerekedése, és a jobbol­dali szociáldemokrata veze­tők proletárdiktatúra-elle- nessége újra előidézte a ma­gyar munkásmozgalom sza­kadását, az egység eszméjét, emlékét nem lehetett kitö­rölni a munkásosztály tuda­tából. Az egység gondolata és az erre irányuló politikai tö­rekvések nem voltak zavar­tól, problémáktól mentesek. A kölcsönös vádaskodások, a szociáldemokrata vezetők jobboldali szárnyának anti- kommunizmusa,' esetenként a kommunisták szűkkeblű- sége időnként sok nehézsé­get és politikai kárt okozott. Ennek ellenére a munkás- mozgalomban többé-kevésbé mindig élt az a felismerés, hogy a burzsoá kizsákmá­nyolás és a fasiszta önkény elleni harc sikere a mun­kásság egységes fellépésétől függ. A munkásegység és a szolidaritás eszméje végig megmaradt a magyar mun­kásmozgalom legnemesebb és legmaradandóbb értéké­nek. Ápolásában, fenntartá­sában és erősítésében egy­aránt kivettéív részüket kommunisták és szociálde­mokraták. Amikor a két világhábo­rú között a totális fasizmus hazai térhódítási kísérletei, majd a német fasizmus elő­retörése, és az új világhá- bórús veszély fenyegetett, különös erővel és súllyal ke­rült ismét napirendre a munkásmozgalom egysége, mint minden haladó, de­mokratikus erő összefogásá­nak elengedhetetlen alapja. E felismerésben döntő for­dulatnak számított a Kom­munista Internacionálé VII. kongresszusa 1935-ben. A munkáspártok akcióegysége Európa több országában je­lentős politikai sikereket eredményezett, és különösen a II. világháború éveiben parancsoló követelménye lett az antifasiszta küzde­lemnek. A kommunisták és baloldali szociáldemokra­ták antifasiszta összefogásá­nak jegyében számos sike­res akció született. Például a Népszava 1941. évi kará­csonyi száma, az 1942-es évi közös tüntetések. Európában minden náci megszállás alatt levő or­szágban, Magyarországon is bebizonyosodott, hogy a burzsoázia válságának vég­ső óráiban sem riad vissza semmiféle eszköztől, hatal­mának fenntartására, ha kell, a fasizmus legvére­sebb, legkegyetlenebb ter­rorjával sújt le mindenki­re, aki útjában áll. A fa­sizmus, a német megszállás nem kímélte a szociálde­mokrata pártot, a szak- szervezeteket sem, épp­úgy betiltották és üldözték, mint a korszakban végig il­legalitásban működő kom­munista pártot. A fasizmus okozta szenvedések, meg­hurcoltatások, üldöztetések szülték azt a szoros gyakor­lati együttműködést, ami a két munkáspárt vezetői, ak­tivistái és a széles tagság között kialakult a háború utolsó évében. Ebben az együttműködésben született az a felismerés, hogy amint arra lehetőség nyílik, meg kell teremteni a magyar munkásosztály teljes politi­kai egységét, létre kell hoz­ni egységes pártját. A kommunisták és szo­ciáldemokraták együttmű­ködésének és akcióegységé­nek különösen sok szép pél­dája született a felszabadu­lás után. Döntő szerepe volt azokban a sikerekben, ame­lyeket a fiatal demokrácia a felszabadulás első éveiben kivívott. A kommunisták és sok baloldali szociáldemok­rata már ekkor világosan látta, hogy a szociai'zmus forradalmi ügyének követ­kezetes képviselete, a mun­káshatalom kivívása előbb- utóbb az egyesülés kérdését is napirendre tűzi. Amikor a harc a körül a kérdés körül éleződött ki, hogy burzsoá vagy szocialista rend legyen Magyarországon, a szociálr demokrata pártnak is állást kellett foglalni. A párttag­ság zömének, főleg az üzemi munkásoknak az állásfog­lalása egyértelmű és nyil­vánvaló volt: a kommunis­tákkal együtt, a tőkés ki­zsákmányolás felszámolásá­ért szálllak síkra. A párt baloldali vezetésének erre az erőre támaszkodva, és a kommunisták politikai se­gítségét felhasználva sike­rült a jobboldalt teljesen el­szigetelni, tömegbefolyásá­tól megfosztani, és a szo­ciáldemokrata pártból ki­szorítani. A munkástömegek részéről elemi erőként fel­tört igény találkozott a bal­oldali szociáldemokrata ve­zetők politikai felismerésé­vel és erőfeszítéseivel, és a kommunista párt kezdemé­nyezésével. Az egység tehát nemcsak a vezetés bizonyos körének, de mindenekelőtt a széles munkásrétegeknek, a munkásosztály alapvető tömegeinek uralkodó fel­fogása és gyakorlati törek­vése lett. A történelmi szükségszerűség szülte azt a politikai, de sok tekin­tetben eszmei azonosulást a munkásosztály és a dol­gozók politikailag legak­tívabb tömegeiben, amely alapját képezte az egyesü­lésnek, illetve megszüntette a további szervezeti elkülö­nülés politikai okait. Az utókor csak a legna­gyobb tisztelettel emlékez­het azokra az elvlársakra, politikusokra, volt kommu­nista és szociáldemokrata pártmunkásokra, aktivisták­ra, akik akkor felelősen cse­lekedtek. A kortársak visz- szaemlékezéseiből, tapaszta­latból tudjuk, hogy távolról sem volt könnyű dolguk. Nem volt könnyű az újat vállalni, hiszen több évti­zedes múlttal kellett szem­benézni, a körülöttük acsar­kodókkal megküzdeni, és gyakran az évek során lera­kodott előítéletekkel is meg­birkózni. Mégis vállalták, és elvtársi egységben képvisel­ték a munkásosztály, a ma­gyar nép érdekeit 4Ü­„A két munkáspárt egye­sülése — állapította meg az MSZMP Központi Bizottsá­ga — helyes és szükségsze- - rű lépés, történelmi jelentő­ségű esemény volt, amely fordulatot jelentett a mun­kásosztály hatalmáért, a szocializmusért vívott harc­ban.” E következtetéseket a té­nyek sora támasztja alá. Az egyesüléssel végleg eldőlt hazánkban a hatalomért fo­lyó harc ügye. A dolgozó osztályok, a munkásosztály egységén és a szoros politi­kai szövetségén megbukott a reakció minden kísérlete a burzsoá‘rend visszaállításá­ra. A dolgozó nép maga vet­te kezébe sorsának irányí­tását, és az egységes mar­xista—leninista párt veze­tésével hozzákezdett a szo­cializmus építéséhez. A tár­sadalmi élet minden terü­letén gyökeres változások mentek végbe. Az új „hon­foglalás” most már — a föl­dek után — a gyárakban, a társadalom minden fon­tosabb kulcspozíciójában végbement. Az egyesülést követő évek­ben sajnálatos módon sú­lyos tévedések, hibák, a sze­mélyi kultusz következmé­nyeként a hatalommal való bűnös visszaélések is tör­téntek. Ezek nemcsak a szo­cializmus építésének okoz­tak nagy károkat, de az egyesülés ügyét is — utólag — károsan befolyásolták. A gyanakvás és bizalmatlan­ság légköre nem kedvezett a párt kialakuló összefor- rottságának. E tanulságokért drágán megfizettünk, és egy életre okultunk belőle. Amikor 1956-ban ismét a hatalom­ról, a szocializmus fennma­radásáról, vagy a kapitaliz­mus restaurálásáról volt szó, az egység szelleme ki­állta a nehéz megpróbálta­tást. A volt szociáldemokra­ták többsége — ahogy Ká­dár' elvtárs is hangsúlyoz­ta — nem habozott a dön­téssel, a munkásosztály egy­sége, az egyesült munkás­párt, a munkáshatalom mel­lett foglalt állást, és a kom­munistákkal együtt felvette a harcot az ellenforradalmi erőkkel. Ebben a harcban szerveződött újjá és forrt össze véglegesen a magyar munkásosztály egységes for­radalmi pártja. Í z ország fejlődésének több mint két évtize­de arról tanúskodik, hogy a Magyar Szo­cialista Munkáspárt eszmei, politikai és szerve­zeti egysége szilárd marxis­ta—leninista elvekre épül. A párt eredményesen tölti be vezető szerepét, a széles dol­gozó rétegek osztatlan bi­zalmát élvezi. A harminc évvel ezelőtti nagy ese­ménynek, a két munkáspárt egyesülésének történelmi je­lentősége ebben is megmu­tatkozik. . Rákos Imre Sok szülő már „elrendez­te”, sokan még most szalad­gálnak utána, érdeklődnek: hol dolgozhatna nyáron a gyerek? Sietek előrebocsátani: egyet­értek vele. hogy dolgozza­nak. Helyeslem, hogy megtud­ják, mit jelent hat órát vé­gigdolgozni (diáknak többet nem is volna szabad!), egy feladatot nemcsak elkezdeni, de be is fejezni; megismer­kedni azzal az érzéssel, ame­lyet mindenki érez, ha ered­ményét látja tevékenységé­nek, s általa önnön fontos­ságát érezheti, s egy kollek­tíva megbecsülését is lemér­heti. Nem tudom, a hangsúly azon van-e: dolgozni: Mert több gyár és vállalat fogad a nyárra diákokat, s nemcsak dolgozóik gyerekeit, viszont abból, amit a tava­lyi diákmunkákról hallottam (a legilletékesebbektől: a munkát vállalt gyerekektől), azt kell hinnem, sok helyütt a szervezés csak a gyerekek fogadásáig terjedt, rendes és rendszeresen végezhető mun­ka már nem mindenütt és mindenkinek jutott. Nem minden órára. „Fuss oda, hozd ide!” — az volt, de ez a maga nemében diáknak, fiatalnak megalázóbb, mint hinnénk. Ne berzenkedjenek a kedves szülők, nem azt reklamálom, hogy a gyereket agyondolgoztassák, hanem azt mindenképpen: gondos­kodjanak értelmes, szép, erejüket meg nem haladó fel­adatokról. B. J. barátom 16 éves fia, a tanévben éppen harmadi­kos lesz szakközépiskolában, a kötelező nyári gyakorlatot egy viszonylag kisforgalmú autóbusz-póJyaudvaron töl­tötte tavaly. De az idén sem­mi áron nem hajlandó ezen a „nyugis” helyen lábatlan- kodni. Az első két napon még csak tette-vette magát a forgalomirányító, lesve őt a szeme sarkából, aztán nem nagyon leplezte a nyilvánva­ló tényt, hogy ez felesleges — hiszen vasárnap is min­den busz annak rendje-mód- ja szerint nélküle is indult- fordult, s nem hiányzott a világon senkinek, hogy felír­ják ezt egy lapra. A harma­dik napon ugyan kapott a gyerek egy feladatot — za­varná már el a gyerkőcöket, akik „dézsmálták” a sofőrök számára kitett nagy ballon­ból a szódavizet. Ezt sikere­sen meg is oldotta, mert or- dítozás helyett azt találta kérdezni a srácoktól, hogy „ugye, nagyon szomjasak vagytok?”, s az emberi hang­tól megszégyenülten mind- ahányan elvágtattak. A két hét alatt nagyobb sikerél­ményt nem hozott „munkás­élete”. Most hát nem és nem akar nyári forgalomirányí­tó” lenni. Gyereknek munkát adni — nagyobb felelősség, mint gondolnánk. A diák úgy te­kint szét a munkahelyen, mint a legélesebb szemű kri­tikus, mert keresi a munka romantikáját. Mi a szép, az értelmes, a felemelő, az örömmel végezhető munka? — „Apám. te igazán ettől fá­radsz el műszak végére?” — kellemetlenkedik. S mit mondjon apa i Hogy „fiam, fárad a fene, csak felpapri- kázódik, mert megint nem hozták az anyagot”? Az idő meg megy, s mintha taxiórát hajtana, fizetni kell érte. Órabért. Amiért de nagy hu­zakodás van, amikor eljön a bérfejlesztés ideje ... Aki tapasztalni jön, sok mindent észrevesz, és mint Le Sage sánta ördöge, de sok mindenbe belelát! Egyik gyárunkban hatal­mas ládahegy mögött napoz- gattak az idénymunkás diá­kok. Tehették, nem érkezett meg az aznapi konzerv- alapanyag szállítmány. Fel­vették őket, munkaidejük volt, munkájuk nem — még­sem mehettek a strandra. A rend az rend. Hol ide, hol oda zavarták őket, mert a munkások a gépsorokat el­lenőrizték, javítgatták. Út­ban voltak. És restellkedtek is. hát félrevonultak. Kinek volt ez hasznos? A gyárnak aligha, mert valamelyes bért csak kellett fizetnie. Aztán meg ha jött a „hajrá mun­ka”, csak gond volt azzal, akire ügyelniük kellett. A diáknak se volt hasznos, mert bármilyen hihetetlen: úgy képzelte, dolgozni vették fel, nem csellengeni. Habár... A gyerekek könnyen elronthatok. Egy kislány arra kérte apukáját, szóljon a gyárban, tegyék valami jobb helyre, mert a csizmába belefolyik az ecetes tartósító lé, felmarja a lábát. Viszont osztálytársai — mi­csoda igazságtalanság! —ké­nyelmesen ragasztgatják a címkét. Én becsülöm azt az apukát, aki nem keresett má­sik helyet — csak egy telefon­ba került volna biztos —, hanem azt mondta gyereké­nek: „Jól megfizetnek érte, nem? És a munkásasszonyok lábát is marja a savanyítólé. És nem is két-három hétig!” De tartozom egy eretnek val­lomással még: azt a fömes- tert is becsülöm, aki az osz­tályvezetője, meg a főmérnö­ke gyerekét nem a raktári kartonok mellé ülteti, vagy más irodába, aktahurcolónak, hanem dolgozni küldi, ha úgy tetszik: hagyja dolgozni. Persze, azt nem remélhet­jük, hogy tavaly óta úgy megváltozott volna minden, annyival szervezettebbek üzemeink, annyival fegyel­mezettebben dolgoznak az emberek, hogy csak örömmel végzett munkát lát és abban vehet részt részt minden vállalkozó kedvű diák. Ez volna az ideális, erre is tö­rekszünk, hát persze nem azért, hogy jó véleménye le­gyen üzemeinkről bárkinek, hanem mert ez szocialista gazdálkodásunk egyik lénye­ges pontja — helyüket, s a nekik megfelelő munkát megtalált emberek kollektí­váinak szorgalma teremthet igazi értékeket. S ezt nem­csak a megtermelt javakra értve. íó véleménye legyen bár­kinek ... A diák-munkás ta­lán „bárki”? Hogy messze vagyunk-e — az ideálistól, azt most körvonalazni se akarjuk, még példákkal se, csak jelezzük, mivel az a cé­lunk. hogy felvessük: milyen fontos, minden bizonnyal egy életre szóló, mit tapasz­tal -egy fiatal, amikor először vállal munkát, vagy akár kötelező termelési gyakorla­ton vész részt, ismerkedik a munkásélettel. Mint ahogy az első példákat, a modellt, a mértéket az emberi maga­tartáshoz, kapcsolatokhoz a család adja, úgy körvonalaz­za az munkáról alkotott ké­pet az első munkahely. A töb­bi — lehet bár rosszabb vagy jobb — mind ahhoz méretik. Addig, míg csak könyvből ismert, valóban csak elvont fogalom a „fizikai munka” és a „szellemi munka”. A hét végén, vagy kettős ünnep előtt folyamatosan mennek a gépek közepes méretű városunk új, korsze­rű kenyérgyárában is. F. András lakatos, a sütőtér „vonalvezetője” mondja: Észnél kell lenni. Percek alatt meg kell találni a bajt és nem sokkal több idő jut a kijavításra sem, ha vacakol valamelyik masina. Külön? ben tönkremegy a tészta. Csak az alapanyag rugalmas, a minőségi tűréshatár nem. Hat gép szinkronizált mun­kája szükséges. Kis hibát magam javítok, de lisztmi­nőség szerint is magam sza­bályozom a gépeket. — Fi­zikai munka, vagy szellemi ez? Furcsa kérdés. Az okos, szellemes gépek nyugdíjba küldték a péklapátot. Az elektroműszerész kovászol és dagaszt, a lakatos süt. Béla bácsi, a szikár, visszeres lábú öreg pék szótlanul figyel —■ a gépsoron minden rendben megy, teszi az a dolgát, ahogy beprogramozták, de mit lát egyszer csak a diák, az alkalmi kenyérrakodó? Jelez a gép — és Béla bácsi mégis megtapogatja a tész­tát. Suttyomban. Mert minek a tudós automatika, ha ... ? Azért ő jobban hisz a kezé­nek. Szellemi munka-e több milliós, precíz gépek szak­szerű kezelése? A gépekkel dolgozni fizikai munka is. de mennyi szakértelmet, intel­lektust kíván — vagyis az életben közelit, vagy össze­fonódik a kettő —. s milyen más ezt megtanulni a gya­korlatban! Az első munkahe­lyen, és csakis ott — ahol is a munkából „munkám” lesz — válhat ez egyedül élő ta­pasztalássá. Az iskolában sok fontosat tanítanak — van, ami megmarad, más meg elhalványul belőle —, de az életet a munkahelyen tanulja mindenki, s nemcsak a célszerű emberi tevékeny­séget. hanem az emberi kö­telékeket is. Leckék a szor­galomból. Az emberi segítő- készségről. Akaraterőről. Kö­telességteljesítésből. Nvílt- ságból-őszinteségból. Mun­kás-összetartásról. Vagy ... mindezek ellenke­zőjéről. Nagyon fontos, hogy dol­gozzanak a diákok. De csCt ott, ahol valóban kell a tett­re kész kéz és szív. Hiszen munkáiukra ma is szükség van. De hogy a munkáról, szépségéről és hasznosságá­ról megfelelő képük legyen — arra mindannyiunk jövője miatt is szükség van. Nem szabad őket felvenni csellen­gésre. Szőke Mária A MISKOLC-TAPOLCAI PARKBAN Miiéi lát adni felelősség!

Next

/
Thumbnails
Contents