Észak-Magyarország, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 1978. május 7., vasárnap FÉL KAROM. A gyerek most sírt föl a másik szobában. Milyen „műszerek” irányíthatják, hogy rendre felkel fél háromkor — ki tudná megmondani nekem? Félig csukott szemmel megissza a teát, fordul egyet, hogy folytassa álmát. Visszatapogatózom az ágyba, alvó férjem mellé. Behunyom a szemem, fész- kelődök ... Hogy is fogom megírni a cikket a kitün- . tetett brigádról? Újat, szépet kellene mondani és azt í is megírni, hogy ekkora ■ megtiszteltetés, az Állami díj után is éppolyan dolgozók, éppolyan kétkezi ■ kohászok maradtak, mint voltak., s hogy a nagyolvasztóműi füst meg korom, a piszok ismét csak • rájuk ' rakódik... A Parlamentramomból, hogy több idő jusson valamire? A gyerek sétáltatását nem lehet, a mosást sem, a mosogatást sem, a játékot és a beszélgetést sem, a jóízű nevetést, amit az okoz, ha bohóckodik velem; a meghatottságot, amit az, hogy rajongva kapaszkodik az apjába . . . Hiszen ezek már nem is munkák; ez valami sokkal több! A bölcsődében a vetkőz- tetés után boldogan szalad Katikához és Évikéhez a lányom. Csicsereg, hízelkedik ... Hogy is lehetne rá haragudni... És én mégis sokszor felemelem a hangom ... De hiszen sietni kell — mentegetem magam —, mert „súg” a fülem mögött sok minden: otthoni munka, valami külön, plusz gedelmeskedni. Néhány percig még a tavasz, a napsütés jár az eszembe, aztán „megszülöm” az első sort. Ä villanyírógép kattog: mun-ka, mun-ka, mun-ka. „Egyebet se tudsz!” — húzom fel az orrom mérgesen. Kavirognak a gondolatok, javítom a kéziratot, dolgozom.. Kinézek az ablakon: most javítanak két sorozatot a finomhengerműben. Csak ki kell néznem — látom a sürgés-forgást. Fél négy. Két kávé van mögöttem, egy ebéd, egy megbeszélés, három téma megírása, és alig néhány szó a többiekkel. A táskám hívogat, szinte ingerel; siessünk Mucogóért... Veszem a kabátom, lerobogok a lépcsőn. A buszon elgondolkodom: mit fog ma este vacsorázni a lányom, s mit eszünk mi ketten. Valami olyat kellene, amit pillanatok alatt oda lehet tenni az asztalra. Megadóan beismerem: ismét hideget fogunk vacsorázni a férjemmel. Rossz feleség lennék? Bizonyára nem. Csak elfoglalt, sokszor nagyon fáradt. De hát csoda-e? Dolgozom, tanulok — ez idén végre befejezem a szakosítót —. s emellett vár a láAnyaság ben biztosan szépek voltak és megílletődöttek. Zoli is, akivel valaha egy osztályba jártam ... A vekker felcsörög. Párom bosszús mocorgása után csend lesz. Lustálkodik még egy kicsit. Én is így szoktam. Hallom később a szöszmötölését, amint készül a munkába. Azt szeretem a legjobban, ha nappalok A délutános műszakot nem, hiszen akkor alig találkozunk. Ha meg éjszakás, mindig álmos, fáradt. A kulcs fordul a zárban — hallom —, a liftajtó csapódik. Fél hat. Nemsokára nekem is kelni kell. Vajon ki lesz ma az első a felkelésben, én vagy ■ Mucögó?... Másfél ■ éves lányom mintegy feleletként a gondolataimra, beszélni kezd. Sorra veszi: pa-pa. ma-ma, a-ja. Ez én vagyok. Hív a maga módján. Felkelek, s néhány perc múltán, kezemben a reggeli kakaóval, ott vagyok a szobájában. Jó reggelt! Panna a kezét nyújtja, örül, legszívesebben kirepülne a kiságyból. Kiveszem. A fejét a vállam szögletébe fúrja, kezével a nyakam fogja át. így maradunk boldog ölelésben. Anya vagyok ... Kakaó, biliztetés, öltözés. A percek most már őrült iramban száguldanak, az óra vészesen kondul — hogy tud ilyenkor olyan ronda hangja lenni? A lányom játszana még, elhúzza a kezét, amikor adnám rá a blúzt, a cipővel is játszani kezd, nevetve dug.ja el a lábát előlem. E"gy pillanatra mérges leszek. Jaj! Sietni kell, a bölcsőde, a munka vár. A gondozónők már. így is szóltak; vigyem néhány perccel korábban a gyereket... A lift lesurran, velünk. Kezemben három szatyor: egyik a lányomé, a pelenka és más cuccok vannak benne, a másik a kézitáskám — mint minden nőé, az enyém is tömve mindenféle holmival. A harmadikban vannak a jegyzeteim. A jegyzetek! Csak legalább annyi energiám maradt volna tegnap, hogy átlapozzam őket, hogy újra felidézzem a beszélgetést a brigáddal... Akkor ■ biztosan könnyebb lenne megírni. Ugyan! — rovom meg magam: hétszámra hazacipeled a jegyzeteidet, mégsem vagy képes rá soha, hogy odahaza dolgozz, vagy odahaza készíts elő egy témát... Nem vagyok képes? Ezen elgondolkodom. Hiszen nem is erről van szó. Nem visz rá a * szívem: otthon anya vagyok, feleség. Vajon mit hagyhatnék, el a napi progfeladat, valami a megszokottól is érdekesebb téma, valami egészen új és nehéz probléma, amivel hozzám fordultak. Más gondja, amihez egy jótanácsom sincs, csak próbálom lényeim a gombóccá összegyűlt indulatot ... A busz megint éppen az orrom előtt húz ki. Hát, ezzel aztán soha nincs szerencsém — bosszankodom míg várom a következőt. Számba veszem a napi teendőimet: három témát kell megírnom, ki kell mennem x gyárrészleghez, meg kell beszélnem a jövő hétre egy témát y-nal... A buszon folytatom az elintézendők sorát, közben kőidül a gyomrom. Nem reggeliztem még. Leszállók a buszról, az ABC-ben veszek valamit, aztán berobogok a szerkesztőségbe. Reggelizni kezdek, a kávét lehajtom, közben egy telefont is elintézek. Leülök a gép mellé. Bekapcsolom a gombot, a villanyírógép felzúg. (Ehhez is el kellene hívni már a szerelőt, mert néha délutánra szétszakad a fejem a zakatolásától...) Becsavarok egy papírt a gépbe. A cím. A cím nagyon fontos. Valahogy mindig bajom van a címekkel, haragban vannak velem a jó címek. Aztán az első mondat. Az talán még a címnél is nehezebb. Megtalálni a gondolatot, amely után elolvassák a többit. Mert azt akarom, csak is azt, hogy amit leírok elolvassák. Sokan,.. Az első téma „kivirágzik” a gépben, a sorok rendre ott parádéznak a fehér papíron. Végigolvasom mégegygzer: nem nagyon tetszik. Majd máskor jobb lesz — gondolom. Az órámat nézem, s ijedten kapok a fejemhez. Ekkorra ígértem, hogy valahol ott leszek ... Még van két percem. Kapom a kabátom, rohanok. Mindig rohanok lefelé a lépcsőn. Azt a három lépcsőfokot a bejáratnál még soha nem tettem meg kü- lön-külön lefelé. Zsebembe süllyesztem a kezem. A tejjegy! Na tessék! A férjeim ígérte, hogy bevásárol, ez meg itt maradt. Kávéval kínáltak, kedvesek voltak velem, minden sikerült... A nap is kisütött. Ha valóban eljön már a tavasz, ha ilyen jó idő lesz délelőttönként, akkora lányom a bölcsödeudvaron játszhat a többiekkel délelőttönként. Lehet, hogy ma ki is vitték? Na. szussz! Itt ülök megint a gép előtt. Csakhogy most nem akar a gép ennyom, számít rám a férjem, szembenéz velem a lakás. A mi otthonunk ... Szó ami szó, nem vagyok túlzottan friss. Lelépek a buszról. Látom amint a a többi asszony is tömött szatyorral a kezében siet... Siet, siet! Mert mi mindig sietünk. De mégsem: van aki beszélget. Amott, ketten. Irigylem őket. Elmegyek mellettük. A csuda vigye el! Szinte húzom a lábam. Szedd össze magad — erősködöm. Bemegyek az ABC-be ejért, s onnan a lányomért. Amikor az öltöztető asztalra készítem a ruháit hallom, amint Katika évő- dik vele: Te, betyár!... Nyílik az ajtó. Meztelen kis , teste felviláglik előttem. Leguggolok hozzá, ölbe veszem. Nevet. Szinte nem is hallom meg. mit mond Katika. Később, amikor már a kis zoknit vetem le a lábáról. felrémlik. Jó kislány volt, evett, aludt, jó kedve volt... Kilépünk a bölcsődéből. A lányom sétálni akar. nem ül be a kocsiba. Hívom. Nevetve, huncutkodva fut el, aztán visszanéz, figyelem-e ? ölbe kapom: fejét a vállamba fúrja, kezével megöleli a nyakam. így maradunk. A lányom játszik, én egy pádon ülök. Mellettem a szatyorban megint ott lapulnak a feljegyéseim. Megint optimista vagyok, hazacipelem őket... Hátra van ma még: fürdetés, vacsora, lefektetés, mosás, mosogatás, egy kis javítás a ruhákon — ez utóbbi tévénézés közben. Nagyon ritkán látok tv-hír- adót, pedig az a kedvenc műsorom. És még azt a novellát is el akarom olvasni a Rakétában! A lányom katicabogarat tart a kezén. Nézi, mutatja nekem is. Bo-gár — szó- tagolja. A katicabogár hirtelen elröppen. Utánanéz. Aztán sarkon fordul, jódarabon elfut előlem, majd ' visszanevet... Szalad az idő. sűrűsödik. Felmegyünk a lakásba. A férjeim a gyerekkel foglalkozik, én előkészítem az esti teendőket. Mosogatok, közben. Eszembe jut, hogy az egyik ismerősöm azt mondta; próbáld te leírni hogy mii jelent anyának, dolgozó nőnek lenni. Mit jelent? Le lehet ezt írni? Nem is tudom ... PANNA lepocsolta a ruhámat fürdetés közben. A frottírlepecőben most ott kucorog a két kezemben. Eleven kis Életke. Feje a vállam szögletében. így maradunk boldog ölelésben. Anya vagyok... M. Tóth Ilona Egy VIT-műszak története FÉL HAT A kora reggeli napsütésben öten-hatan állunk a megállóban. A villamosok, az autóbuszok a szokásosnál is gyakrabban követik egymást. A szélvédőkre ragasztott szalagokról piros betűk 'virítanak: „Kommunista műszak”. A sűrű csöngetések közepette beálló villamosra alig férünk fel, úgy tele van. Az esős időt felváltó reggelben az emberek hangulata is derűsebb. Az egyik megállóban farmeröltönyös fiatalember száll fel. Ismerős szól rá középről — mellé furak- szik. — Szevasz, hová mész? — Kommunista műszakra — hangzik a tömör válasz, oly magától értetődően, hogy társa azonnal a délutáni labdarúgó-forduló esélyeinek latolgatásába kezd. Mert minek arról beszélni,, ami közös dolgunk, s ahol nem a szavak, de a tettek számítanak. HAT ÓRA HARMINC A Lenin Kohászati Művek öntöde gyáregységének épülete előtt heten várjuk a gépkocsit, ami a munka- területre visz. Az elmúlt félórában balesetvédelmi oktatásban részesültünk, és felvételeztük a személyi vé- ■ dőfelszerelést — műanyag sisakot, védőkesztyűt. Vezetőnk, Sípos István, az öntöde gyáregység KlSZ-vezetőségének titkára elmagyarázta, hogy mi lesz a feladatunk. — Magnezit-téglát gyűjtünk a hulladéktéren, amit gépkocsira dobálunk. A látszólag egyszerű és nem túl hasznos munka a valóságban jelentős. A magnezit- és samotit-tégla hulladékot megőrölve igen jó minőségű formázóanyagként, hasznosítják! Amellett, hogy ilyen anyagot a piacról beszerezni jelenleg nem nagyon lehet. az anyagi megtakarítás is jelentős, hiszen tonnánként a kb. ötezer forint helyett háromszáz forint körüli összegbe kerül a hulladékból visszanyert anyag. Így hát a kommunista műszák keretében gyűjtött téglák nem kis hasznot hoznak a vállalatnak is. FÉL KILENCKOR Már javában a koksztároló alatti hu! Iádé leiére n hajlongunk a téglák után. A 10 tonnás ZIL teherautó nehezen telik, szerencsére a hangulat kitűnő. Nevetve biztathatjuk egymást, s egy- egy fellelt nagyobb téglának hangos felkiáltásokkal örülünk. A kommunista műszak szervezéséért felelős operatív bizottságtól telefonon érdeklődünk, hányán dolgozhatnak e szép napon szerte az üzemekben? — Több mint négyezer főt Jelentettek a gyáregységektől — érkézifc a válasz. Ami igaz, az igaz: a mellettünk haladó úton is szép számmal mentek szerszámot cipelő csoportok a Kertész-alsói terület irányába, s a gyár többi üzemében is élénk a forgalom, hétközben megszokott zajok jelezték: a kommunista műszak olyan műszak, mint a többi. Legalábbis létszámában, s a végzett munkában, hiszen a mai kereset nem a borítékba kerül, hanem egy része a VIT-alapot gazdagítja, másik része pedig, a Lenin Kohászati Művek szociális létesítményeinek felújításához kerül majd felhasználásra. A nap egyre jobban tűz. s mi nekivetkőzve a barnító sugarakat is kihasználva rakjuk a téglákat. Kicsiny, de lelkes csapatunk úgy dolgozik együtt, mintha mindig ezt csináltuk volna, s nem irodai munkánktól hozott volna össze nyolc órára a kommunista műszak nemes célkitűzése. Pél kettő van, mikor az utolsó, a hetedik kocsi pakolásával végzünk. Amint nagyot szusszantva megállunk. karunkban érezzük a több mint 30- tonna tégla felrakása okozta fáradtságot. Kezünk sajog a kesztyű alatt, de miközben ösz- szeszedjük motyócskánkat, tréfálkozva ugratjuk egymást: kár, hogy már abba kell hagyná, hiszen még csak most jöttünk volna bele ... László Zoltán Messze elhagyjuk a várost, a Kriptongyárhoz közeledünk. Keskeny erdei úton megyünk tovább, aztán balra megpillantjuk a házat. Legalább négy kilométerre van innen a város. Szép tavaszi napsütésben kellemes az idevezető út A bükki fák már zöldbe burkolóztak. A kis tisztásokat, réteket apró, színes virágok tarkítják. A hegytetőn a patakok vázé még kristály- tisztán csordogál, de a városban már sodorja az út- közbeni gyárak vegyszeres szemeteit. Itt fenn a hegyen minden más, Csend és nyugalom várja a természet- kedvelőket, a hegyvidék szerelmeseit. A vidék szerelmese Gizi néni, aki már jó néhány éve lakik itt távol a város Zalától. Az idős asszony a kapuban várja az érkezőket. — Csakhogy megjöttek kedveskéim! — üdvözöl örömmel. — Már nagyon vártam magukat. — Mondja a miskolci szociális otthon gondozónőinek, akik takarítani járnak ide az asz- szony lakásába, meg élelmei; hozni. Gizi . néni ágy- hozkötött beteg volt. amikor a közeli Lillafüreden lakó barátnője javaslatára kérte a szociális otthontól a házigondozást. Azóta szinte naponta járnak hozzá a gondozók, akiket már családtagként üdvözöl. Miközben elpanaszolja egészségi problémáit, végigjárjuk a kertet, amelynek közepén gondosan felásott, gyomtól megszabadított házi veteményes van. Paradicsom, kis paprika, zöldség, zöldbab, éppen annyi és abból, ami a legszükségesebb. Bent a szobában hűvös a levegő a kinti napsütés után. Giziké néni elhelyezkedik a széken, hellyel kínál bennünket is. Előtte a régi négyszögletes asztalon a legújabb német divatlapok. Külföldön élő rokonától kapja rendszeresen. A falon ősrégi, fából faragott kakukkos óra. Nem iár. Gizi néni magyarázkodva mondja: — Ez is lassan elhasználódik, mini, az ember szervezete. Amióta megállt, esténként alig tudok elaludni. Hiányzik a megszokott hang. — Kicsit elgondolkodik, aztán mosolyogva folytatja. — Szeretek itt élni. Nehogy azt higy- gyék, rossz egyedül. Már 21 éve lakom itt. Minden vágyam az vott, hogy egyszer a hegyek között, vadregényes, mesébe illő tájon legyen a házam, és ott éljem le az életemet. Szeretem a fákat, az erdőt, a madarakat, Azelőtt, még erőmből futotta, sokat jártam a hegyek között. Ma már inkább csak innen' a kertből gyönyörködöm a természet szépségében. Ezt soha nem lehet megunni. Mindig ad az embernek valami újat, valami eddig, ismeretlent, valami szokatlant. A szépen berendezett szoba bútorzatán az évek száma megtompította már az eredeti fényt, amelyeket a különféle tisztítószerekkel csak ideág-óráig lehet újra csillogóvá varázsolni. A szoba sarkában zsúfolt könyvszekrény. Benne régi pengős regények. Tolnay Világlap és néhány évvel ezelőtt kiadott modern könyvek. lexikonok sorakoznak szép egymásutánban, kissé vegyes elrendezéssel. — Ennél sokkal több könyvem volt — mulat a szekrényre a ház asszonya. — Tavaly hirtelen megbetegedtem és odaajándékoztam a legértékesebbeket a barátnőmnek. Ki tudja itt nyitott volna rám először és milyen szándékkal, ha velem történik valami? Ott legalább biztonságban vannak. Sokáig feküdtem betegen, de most már jobban vagyak. Olvasgatok, kötö- getek. meg aztán etetem és gondozom az állatokat. Ö van velem a legtöbbet — mutat a szoba sarkában fekvő fekete, Rozi nevű kutyájára. meg az anyja a Kócos. Hűséges társak. Van még macskám is, de most kóborol valahol. Es nagyon sok a madaram. Nekik esz- kábáltam azokat az odúkat — néz fel az ablakra, ahol három madáretető is van. — Láthatják, nem vagyok én itt egyedül sohasem. Itt lett teljes igazán az életem, az erdőben. Nem unatkozom sosem. Félni se félek, hiszen mit is féltenék? Az öregségemet? Az .emlékeimet? Azt már nem veheti el tőlem senki. Emlékezni itt, a vadonban nagyon jó. Olyan jó, hogy maguk városban élő emberek nem is érthetik meg igazán. Nem érthetik, mert más kirándulni járnia az erdőbe és más itt élni. Tudom mert laktam városban is, de elvágyódtam onnan. Persze ez természei és megszokás dolga. Furcsa dolog, mert én a városban éreztem igazán egvedül masam. Pedig ott emberek között voltam. A beszélgetés közben elkészültek a gondozónők. Az asztalon tálcán az ebéd. mellette a napi sajtó. Giziké néni rendszeres olvasmánya. Mert akármilyen távol is él a várostól, akármennyire szereti a magányt azért a rádiót, televíziót rendszeresen bekapcsolja az újságokat elolvassa. Figyelemmel kíséri a városi emberek életét. Szokása szerint, most is kapuig kiséri a gondozónőket, akik búcsúzóul még visszaszólnak: — Aztán a gyógyszerről ne tessék elfeledkezni! Holnap újra eljövünk! Monos Márta Ten a hep minden m
