Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

»** eSZAK.MAfiYA80R52Mg.d; 1S2SL őpriRs 3., ErtäfS Elvi egyetértésben a hatékonyabb munkáért Pártunk egész tevékenysé­gében meghatározó szerepet játszanak az alapszervezetek. Munkájuk színvonalától nem kismértékben függ, hogy, miként érvényesül társadal­munkban a párt vezető sze­repe. Tevékenységüket, je­lentőségüket aláhúzta a XI. kongresszus is, amely ki- emelte: „A pártmunka szín­vonalát és eredményességét nagymértékben az határoz­za meg, hogy a munka mi­ként halad a végrehajtás el­ső vonalában, az alapszerve­zetekben.” A vezető szerep eredmé­nyes érvényesítése, a politi­kai irányvonal következetes megvalósítása csak úgy le­hetséges, ha a párt folyama- ' tosan tökéletesíti saját mun­kastílusát. E törekvésnek el- 1 választhatatlan része az alapszervezeti munka stílu­sának. módszereinek tovább­fejlesztése. A fejlett szocia­lista társadalom építésének, a reánk háruló politikai fel­adatok megoldásának ez nap­jainkban lényeges követel­ménye. A politikai élet irányítója Az alapszervezeteknek sok­rétű tennivalóik vannak a párthatározatok valóra vál­tásában, a végrehajtás meg­szervezésében és ellenőrzé­sében. Mégsem lenne he­lyes szerepüket erre szűkí­teni. Leegyszerűsítő, pon­tatlan az a — gyakorta em­legetett — megállapítás, amely szerint az alapszer­vezetek arra' hivatottak, hogy végrehajtsák a párt határo­zatait. Rendeltetésük, hiva­tásuk több ennél: működési területükön ők a politikai munka, a politikai élet fő irányítói és szervezői. Ez azt jelenti, hogy a párt általá­nos érvényű határozatainak szellemében elemzik, vizsgál­ják területük politikai vi­szonyait, a felsőbb pártszer- vek határozataival összhang- ■ ban döntéseket hoznak a megérett kérdésekben, és szervező munkával, politi­kai befolyásukkal biztosítják ezek vérehajtását. E tevékenységük szerve­sen beilleszkedik politikai rendszerünk működésének mechanizmusába. Más szó­val : a pártszervezet az egyen­rangúság elve alapján ter­mékeny kapcsolatot tart fenn az adott terület állami ve­zetésével, s szoros szálakkal kapcsolódik az egész mun­kahelyi kollektívához, az ott tevékenykedő társadalmi szervezetekhez, mozgalmak­hoz. A munkában kialakult egymásrautaltság — úgy is fogalmazhatnám: kölcsönös függőség — alapján együtt, egyetértésben dönt az adott gazdasági egység vagy intéz­mény állami vezetőivel a kollektívát érintő legfonto­sabb politikai természetű, kihatású kérdésekben. Mint az adott terület kommunis­táinak közössége, a szakszer­vezettel, az ifjúsági szerve­zettel, a szocialista brigádok­kal és más társadalmi moz­galmakkal való együttműkö­désen keresztül befolyásolja az egész dolgozó kollektívát. Törekszik minél aláposobban megismerni e kollektíva ér­dekeit, véleményét, hangula- i tát, hogy az egész közösség valós érdekeinek képviselő­je és szószólója lehessen. A pártszervezet ezáltal közvet­len eleme, tényezője a mun­kahelyi demokráciának; te­vékenysége alapvető szere­pet játszik abban, hogy az általa képviselt munkahelyi " kollektíva részt vehessen az irányításban, a döntésekben. A pártalapszervezqtek többsége a gazdasági élet te­rületén tevékenykedik. Ezért az előbb említett feladatkör számukra tartalmilag min­denekelőtt a gazdaságpoliti­ka megvalósítását, a gazda­sági kérdések megoldására irányuló fáradozást jelenti, abban ölt testet. Tanulságos megvizsgálni, kiket tesznek általában fele­lőssé a pártszervezetekben a különféle gazdasági termé­szetű határozati, munkatervi pontok • megvalósulásáért. Leginkább mérnököket, tech­nikusokat, agronómusokat, közgazdászokat, versenyíele- lősöket és így tovább. A magyarázat, az indok általá­ban az, hogy nekik ez mun­kaköri kötelességük is, így a pártmunkában is ők tud­nak vele a legjobban foglal­kozni. Úgy vélekednek te­hát, hogy az ilyen feladato­kat legcélszerűbb szakembe­rekre bízni. A hatékonyság előtérbe ke­rülése a gazdaságszervező pártmunkában is hozzáértést, szakértelmet igényel. Az em­lített felfogással mégis vi­tába kell szállnunk. A párt- szervezetnek a gazdasággal kapcsolatos tevékenysége, nem, lehel csupán a kommu­nista, gazdasági, vezetők, szakemberek feladata. A pártmunkában ugyanis a gazdasági feladatok közül el­sősorban azokat célszerű és helyes kiválasztani, előtérbe állítani, amelyek politikai természetűek. Ezek olyan kérdések, amelyek megoldá- < sa egyaránt igényli a konk­rét szervezést és az embe­rek gondolkodásának alakí­tását, vagyis a politikai mun­kát. Ebben pedig az alap­szervezet minden tagjának megvan a maga helye, sze­repe, teendője. Így mutatkozik meg a mindenapi gyakorlatban az, hogy a pártszervezet a gaz­dasági, gazdaságpolitikai fel­adatok megoldását elvi-poíi- likai eszközökkel irányítja. Az elvi irányítást azonban nem lehet, nem szabad szem­beállítani a konkrétsággal, az operativitással. Nem mond­hatjuk, hogy ez vagy az, — mert a kettő együtt kell hogy jellemzője legyen az alap­szervezeti munkának. Hiszen ezen, a szinten az elvi kér­dések is, mindig konkrét for­mában merülnek fel, s konk­rét megoldást igényelnek. A konkrétság követelmé­nye azonban nem jogosít­vány arra, hogy a pártszer­vezetek a gazdasági vezetők helyett, illetve a gazdasági vezetés módszereivel és esz­közeivel dolgozzanak. Átme­netileg például megoldhat­nak 'gondokat, ha maguk sürgetik és politikai kapcso­lataikkal élve megszerzik a feldolgozás számára a hiány­zó nyersanyagot. De tartó­san mégis csak a halásköri- leg illetékes gazdasági veze­tőktől kell igényelniük a megoldást, szükség esetén felvetve akár a személyes fe­lelősséget is az esetleges mu­lasztásokért. Kapcsolat a szakmai vezetéssel A pártszervezet alapvető feladata minden ilyen prob­léma jelentkezésekor, hogy a tarlós megoldás útjait ke­resse, egyengesse. Ez csak akkor lehet eredményes, ha a problémákat marxista mó­don vizsgálják, vagyis nem feledkeznek meg a valósá­gosan érvényesülő és a cse­lekvést meghatározó érde­kekről. A párthatározatok elfogadtatása és megvalósí­tása csak úgy lehetséges, ha eközben állandóan munkál­kodnak azon, hogy az egyéni és csoportérdek összhangba kerüljön az általános érdek­kel, kifejezze azt. Ha ezek között figyelemre méltó, lé­nyeges az eltérés, akkor a megoldás céljából jelezniük', kezdeményezniük kell. Ki­alakulhat ilyen helyzet pél­dául a termelési szerkezet átalakítása kapcsán, amely egy sor u.j követelményeket támaszt, a munkahely, a munkakor megváltoztatását, esetleg ú’j szakma elsajátítá­sát is igényli. Az ilyen ese­tekben a népgazdasági érdek érvényesítése körültekintő munkát igényel, amelynek lényeges eleme a különféle érdekek feltárása, összehan­golása, rangsorolása. A gyakorlatban tehát a politikai és a szakmai fel­adatok nem határolódnak el élesen egymástól. A kettő összekapcsolódása, kölcsönös feltételezettsége határozza meg a pártszervezet és a munkahelyi vezetés kapcsola­tának tágtalmát is. Nemegyszer úgy teszik fel a kérdést, hogy ki vezet az adott területen, ki kinek van alárendelve, ügy vélem, már magának a kérdésnek ily módon való feltevése is hely­telen. Igaz, akadnak objek­tív és szubjektív okok, ame­lyek ilyen „optikát” adnak a kérdésnek. Az egyszemélyi vezetés konkrét és határozott intézkedésekben fejeződik ki, a pártszervezet elvi-politikai irányító tevékenysége viszont általában kevésbé „kézzel­fogható”. Ez olyan látszatot kelthet, hogy a munkaterü­let igazi „gazdája” a gazda­sági, intézményi vezető, s a pártvezetés mögéje szorul. E látszatot csak erősíti, ha például a felsőbb pártszerv képviselője is mindig az igazgatói, vagy az elnököt keresi meg a munkával ösz- szefüggő kérdésekben, s nem a párttitkárt, a pártvezető­séget. Politikai felelősséggel Valójában azonban itt nincs, nem is lehet szó va­lamiféle egyirányú alárende- lődésről. A pártszervezet mint kollektíva és annak vá­lasztott vezetősége, tisztség- viselői nincsenek a munka­helyi vezetőnek alárendelve, az nem utasíthatja őket sem­miféle döntés, állásfoglalás meghozatalára. Ha a mun­kahelyi vezető tagja pár­tunknak, a párt életében semmivel sincs több joga mint bármely más párttag­nak, s kötelességei is azono­sak. De akár párttag, akár pártonkívüli, mint a mun káshalalom megbízottja, po­litikai felelősséget visel a gondjaira bízott területen fo­lyó munka egészéért. S ezt a felelősséget nemcsak a fel­sőbb szervek előtt viseli, ha­nem az adott egység kollek­tívája előtt is. E felelősség elsősorban nem formális jo­gi keretek íözöll érvénye­sül, hanem mindenekelőtt abban testesül meg, hogy a vezetőnek élveznie keil az ott működő pártszervezet po­litikai bizalmát. Az alapszervezet tehát nem úgy érvényesíti helyileg a párt vezető szerepét, hogy csorbítja a munkahelyi ve­zető jogkörét, önállóságát, s ot megkerülve vagy ő elle­nére intézkedik olyan kér­désekben, amelyek megoldá­sa reá tartozik, az ő feladat­köre, hatásköre. A párt ál­lasfoglalásainak érvényesí­tésében számára aj legfőbb eszköz a politikai bizalom kifejezésre juttatása. Megad­ja ezt a bizalmat minden ve­zetőnek. amíg azok a párt politikája alapján, annak szellemében dolgoznak, és megvonja mindazoktól, akik nem így végzik munkájukat. Márpedig e politikai biza­lom nélkül senki sem tölt­het be vezető tisztséget, be­osztást. Ha így értelmezzük ezt a kérdést, azt,kell mondanunk: megvannak a szükséges fel­tételek ahhoz, hogy a párl- alapszervezetek betöltsék hi­vatásukat, megfeleljenek rendeltetésüknek. A tapasz­talatok arról tanúskodnak, hogy tevékenységük e felté­telek között mind eredmé­nyesebb. Egyre több ré­szükről a jó kezdeményezés, ötlet, elgondolás, s ezek tá­mogatásra is találnak. Jakab Sándor az. MSZMP KB osztályvezetője u tuaumiM iimni Un L Az, Iparosodottság térképén a megyék területét betöltői jel­zései: az egy lakosra jutó ipari állóeszközáilományt mutatják, a fekete, szürke és sraffozott kockák a megyék szocialista iparában foglalkoztatottak ágazati (nehéz-, könnyű- és élel­miszeripar) megoszlását, a fekete körök pedig a városokban foglalkoztatott ipari dolgozók számát. A mezőgazdasági fej­lettség térképén látható jelek: az egy hektár termőterületre jutó üzemi termelési • érték a tsz-ckbcn; a fekete oszlop a traktorsűrűséget, a pontozott 'oszlop a műtrágya-felhaszná­lást, a sraffírozott oszlop az 1 hektár termőterületre jutó 1976. évi mezőgazdasági beruházás értékét mutatja. A gazdasági fejlődésről, annak eredményeiről általában idődimenzió­ban beszélünk: Ma- . gyarország nemzeti jövedel­me 1950 óta mintegy négy és félszeresére, ipari termelése csaknem nyolcszorosára nőtt, a mezőgazdaság termelése pe­dig . kevés híján megkétsze­reződött. A termelőerők fej­lődésének i azonban, területi vetülete is van. Az elmúlt évtizedekben a gazdaságfej­lesztés alapvetően formálta az ország arcát is, a gazda­sági potenciál, a termelőerők elhelyezkedését. Az ország gazdaságföldrajzi térképét az ipar termelőerői­nek folyamatos gyarapodása évtizedről évtizedre űjjáraj- zoita. A felszabadulás előtti időkből örökölt térképet az jellemezte, hogy az ipar több mint a fele — még az élel­miszerfeldolgozás is — a fő­városban összpontosult, s ami nem ott volt, az is egyenlőt­lenül helyezkedett el. Éspedig Észak-Magyarországon, a Sa­jó völgyében, Észak-Dunán- lúlon Győrött és környékén. Elvétve ugyan az ország egyéb részeiben is volt ipar — szén-, olaj- és bauxit-bá- nyászát, az Alföldön malom- és cukoripar —, amely első­sorban energiahordozókat, ‘ alapanyagokat, félkész termé­keket állított elő. Ez az ipari térkép még 1950-ben is hi­teles volt, hisz az újjáépítés akarva-akaratlanul a régi ál­lapotokat rekonstruálta. A szocialista iparosítás a kezdettől és tudatosan töre­kedett az ipar termelőerőinek racionális területi fejlesztésé­re. ám a természeti erőforrá­sok elhelyezkedését nem hagyhatta figyelmen’ kívül. 19J50—19(10 között elsősorban az ország északi részében, egyidejűleg keleti és nyugati irányban haladt . #/. iparosí­tás. A Dunántúlon — a Ba­latontól északra — létrejött a bauxit—timföld—alumíni­um- és nehézvegyipari bázis, ettől északabbra, már a Duna mentén építőanyag-, műszál­gyártó és kőolajfeldolgozó ipar. Budapesttől keletre, főként az észak-magyarbr- szági. a borsodi iparvidék iz­mosodott, ahol a rekonstruk­ciók 'bővítették a bányásza­tot, a kohászatot, a gépgyár­tást, az új beruházások pe­dig megteremtették' a körzet víllamosenergia-, épilőanyag- eb nehezvegyiparál. A hatvanas évek elejére a magyar ipar új erővonalai a Baia' i—Budapest—Miskolc ipari tengely mentén, de, fő­ként att> északra bontakoz­tak ki, az ettől délebbre fek­vő területeken az ipar térhó­dítása, előrehaladása kisebb mértékű volt. De már ez is mérsékelte az ipar Budapest- centrikusságát Az elmúlt több mint más­fél évtized során az ipar már több irányban terjeszkedett s • a legerőteljesebben a Bala­ton—Budapest—Miskolc ipari tengelytől déli és délkeléti irányba. Erre ösztönzött a szénhidrogén-termelés foko­zatos áthelyeződése az ipari­lag kevésbé fejlett alföldi le­lőhelyekre, amit érthetően nyomon követett az új ipari üzemek telepítése. Mint ter­mészeti erőforrás, a víz is te­vőlegesen befolyásolta az iparfejlesztést és -telepítést. A Duna. magyar szakaszán, az országhatár és Dunaújváros között már jócskán települtek vízigényes ipari üzemek, ha­sonló — sőt kedvezőtlenebb — a helyzet a Sajó völgyé­ben. A Tisza felső és középső szakaszát az utóbbi egy-más- fél évtizedben választották telephelyül villamoserőmű- vek, vegyikombinátok, kő­olajipari és papíripari üze­mek. Ilyen körülmények kö­zött az ipartelepítés mind a Duna, mind a Tisza mentén már csak a déli országrészek felé haladhat, szemléltető pél­da erre az első atomerőmű telephelye is. A szocialista iparosítás kez­deti szakaszában a munkaerő ment az iparhoz, később az ipar települt a munkaerőhöz. Az elmúlt évtized második felében még csak a fővárosi iparvállalatok kényszerültek vidéki leányvállalatok, új gyáregységek létesítésére, ám a termelésfejlesztésnek ezt a módszerét — ugyancsak mun­kaerő-gondok miatt — ebben az évtizedben már a vidéki ipari centrumokban működő vállalatok is egyre gyakrab­ban alkalmazzák, a közéli kisvárosokban, falvakban lé­tesítve üzemeket. Napjaink ipari térképe már nem mutat Budapest-cenlri- kusságot, hisz a főváros ré­szesedése az ipar termelőerői­ben kevéssel múlja felül lé- lekszám szerinti arányát. (Aránya az ipari dolgozók létszámának 28.5 az ipar, állóeszközeiben 24 százalék.) Az ipari potenciál területi el- ’íelyezkedése ma már megkö­zelítően arányos és egészsé­ges. (Abszolút értelemben so­hasem lehet arányos, mert az ellent mo.idana a természeti erőforrások elhelyezkedésé­nek.) A központi regionális kör­zet vezető szerepe az Iparban ina m 'i- több szempontból is vitatható, példának okáért a technikai felszereltség muta­tója mind az észak-dunántúli, mind az észak-magyarországi körzetekben lényegesen ked­vezőbb. Az ipar termelőerői­nek területi átrendeződése egyébként nemcsak a fővá­ros és a viclék, hanem város és falu összefüggésben is mó­dosította a helyzetet. A ma­gyar ipar jelenleg mintegy 1,7 millió munkást és alkalma­zottat foglalkoztat, s közülük mintegy 400 000-et a közsé­gekbe települt ipar. Külö­nösképpen magas az ipari foglalkoztatottak aránya Ko­márom és Heves megyében. Népgazdasági szinten 1000 lakosra 181 ipari dolgozó jut, a Komárom megyei közsé­gekben 151. Az ipari fejlettség kiegyen­lítődése — noha ez koránt serr. teljes és maradéktalan — a munkaerő-gondokban is kifejeződik. A gyakorta el­hangzó megállapítás — Bu­dai. >sten csökken az ipari dolgozók száma, vidéken még növekszik — pontosításra szó­ul, mert újabban a vidéki városok jelentős részében — általában a felsőfokú köz­ponti szerepkörű városokban — is apad az ipari létszám, ennek ellenkezője csak a kö­zép- és kisvárosokban, nagy­községekben tapasztalható. Új jelenség az is, hogy az ipari létszám ma már megyénként is differenciálódik, növeke­dés, stagnálás és csökkenés egyaránt észlelhető. A termelőerők és teljesít­mények a népgazdaság má­sik alapvető ágazatában, a mezőgazdaságban is gyara­podtak — a mezőgazdaság állóeszközvagyona például 1961, óta több mint három­szorosára nőtt —, ez azonban a mezőgazdaság korábbi te-, rületi erőviszonyait nem mó- ' dosította alapvetően. Ha el­tekintünk Budapest „mező- gazdaságának”, termelőszö­vetkezeteinek kivételes hely­zetétől, akkor is az állapít­ható meg, hogy az ágazat fej­lettsége — eszköz-ellátottsá­ga, egységnyi termőterületre jutó bruttó jövedelme — Fest, Komárom és Csongrád megyében legkedvezőbb. Eze­ket követik az alföldi me­gyék. A fejlettség másik pó­lusán Somogy. Zala. Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén he­lyezkedik el. A gazdaság termelőerőinek ' racionális fejlesztése és elhe­lyezése, a különböző régiók, megyék gazdasági fejlettségé­nek közelítése és kiegyenlí­tése nemcsak a szűkebb ér­telemben vett ipar- és mező­gazdaság-fejlesztési politiká­nak követelménye és célja. Szorosan összefügg ez az élet­színvonal-politikával is. Ahogy népgazdasági szinten sem le­het az életszínvonalat a ter­melőerők fejlettségétől, a ter­melés növekedésétől elsza­kadva növelni, ez az össze­függés, kapcsolat területi ve- tületben is fennáll, érvénye­sül. A gazdasági fejlettség regionális és megyei szintkü­lönbségeinek csökkenése a jövedelmi viszonyokban • is tükröződik, az átlagkeresetek összege a hat gazdasági kör­zetben és a 19 megyében szűk határok közöli tér cl a nép- gazdasági átlagtól. A gazdasági fejlettség ré­giók és megyék közötti kiegyerlítése bőköpö- nyegű fogalom: a terü- letfejles ; olyan objektu­mai is ideértendők, mint a lakás, a kommunális ellátás, a szolgáltatás, az üzlet-, az oktatási és egészségügyi há­lózat stb. Aligha tagadható, hogy a termelőerők területi átrendeződése közepette e te­kintetben is érvényesült az arányos fejlesztés követelmé­nye. Ebben a vonatkozásban azonban még koránt sem ju­tottunk addig, mint a terme­lőerők fejlettségének közelí­tésében. kiii i * á <■ r A termelőerők változó térkepe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents