Észak-Magyarország, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
1978. február 26., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÁG 5 A kis utca is utca, ha mégoly messze esik is a belváros fényes kirakataitól, színes noonreklámjaitól. zsibongó forgalmától. Gyerekek sietnek reggelente iskolába, munkásokat ébreszt a gyár hajnalban a Sajósziget utcában is, ugyanúgy, mint bárhol másutt Miskolcon. A rövidke utca ezekben a télvégi hetekben jégtől fényes, ha pedig napközben meglágyul az idő, pocsolyák, kátyúk lőcs- pocsán keresztül vezet itt az út. A forgalom a város szélén, a Sajó partján nem mérhető a többi miskolci utca forgalmához, olyasmi, amit az ott lakók ugyanúgy kénytelenek elviselni, mint azok, akik az éjszakáig dübörgő, csikorgó villamosvonalak mellett laknak. Mégis más az egyik, más a másik, hiszen erre, ahol igazán csend ülhetne félnapszám a családi házak sora fölé, olyan céllal is járnak autók, ami csak a fuvaroztató, és legfeljebb még a gépkocsivezető érdekét szolgálja, mindenki másét pedig sérti. Sérti a városét is, hiszen ezek a hatalmas teherautók az út két oldalára ontják a szemétterhüket, az enyészettel akár évtizedekig birkózó betonelemtorzók, törmelékek, föld-szállítmányok csúsznak le nap mint nap a nagy járművek billenős platójáról. A több száz köbméternyi szemét, föld eltorlaszolja a csapadék útját, sőt idestova'már a továbbhaladó járművek számára út sem marad. Felelős nincs. A lakók szorgalmasan írogatják a szabálysértő teherkocsik rendszámát, de mint kiderült, ez sem veszélytelen, mert a napokban az egyik lakót kurblivassal kergette el a szemetet hozó sofőr. Levél a hatóságokhoz, - kérés, panasz a lakók részéről, de eddig nem történt semmi kézzelfogható változás. Sokszor elhangzott már, hogy mennyire fontos tisztán tartani a város környezetét a terepet, levegőt szennyező szeméttől, hulladéktól, és meg kell akadályozni, hogy bárhol önkényesen kialakított szeméttelepek jöjjenek létre. Nem is szólva arról, hogy ezt a kis útszakaszt nem a tíztonnás teherkocsik kerekei alá méretezték. A lakók szélmalomharca remélhetőleg egykettőre véget ér. A városi tanács építési osztályának közlekedési és vízügyi csoportja segítséget ígért. Seres Péter csoportvezető: — Megszigorítjuk a felügyeletet ezen az úton, hiszen ezt egyetlen város, egyetlen település sem engedheti meg. A város szélét szabad lerakóhelynek senki sem tekintheti, mert ezzel csúfítja a környéket, szeny- nyezi a levegőt, nem utolsósorban tönkreteszi a gyakori teherforgalom az utat, amit nem ilyen céllal tart fenn a város. A vízelvezetésre, esetleg a betonlapok lefektetésére a terepen tartott szemle alapján kerülhet sor, a lakók társadalmi munkájához, támogatásához, amit megígértek, műszaki irányítói segítséget adunk. A Sajósziget utca lakóinak levelében leírlak nemcsak téli gondokat tolmácsolnak, hiszen ebben az utcában port vérnek, sárt csaptak fel a tilosban szemetelő járművek. Talán most egy csapásra mindezen változtatni lehet? N. J. Ügy adódott, hogy egy panaszos levél kapcsán a boráról híres kisközségbe kellett mennem. A falút sem a gépkocsivezető, sem én nem ismertem eléggé. Kocsink szinte lépésben haladt a sáros főutcán, miközben jobbra- balra figyeltünk, hol is lehet a keresett intézmény. Hirtelen az egyik kapu mögött fejkendős asszonyt vettünk észre. Felénk integetett. Azonnal megálltunk, ö szaladt, pillanatok alatt odaért hozzánk. — Ne haragudjon már — hajlott be az ablakon hozzám fordulva —, nem maga az inszeminátor? — Meglepődtem a kérdésén, de azután akaratlanul is elnevettem magam. — Nem. Néni ke. nem én vagyok az, akit maga keres — mondtam neki. Arcán látva a csalódást, még megkérdeztem: — miből gondolta, hogy esetleg én lehetek az a személy ? — I-Iááát — húzta el a szót — az is ilyen1 nagydarab ember, mint maga. * A hegyek tövében meghúzódó település 100 esztendős bácsikajáról magam is írást kerekítettem. Egy évre rá, valami ügy újra a faluba szólított. Dolgom végeztével elhatároztam, felkeresem örökifjú — most már 101 éves riportalanyomat. Az öregek napközi otthonába mentem, ahol egy évvel korábban is találkoztunk. Az ajtóban gondnokféle, idősödő asszony fogadott. — Jaj de jó, hogy jön — derült fel az arca. — Tudja, már nagyon vártuk! No. ezek igazáó rendes emberek — gondoltam —, egy év után.sem felejtettek el. — Tudja — kezdte mon- dókáját a néni —, rengeteg bajunk van ezzel a rossz olajkályhával. — Szóval rossz az olajkályhájuk? — kérdem érdeklődve. — Persze hogy rossz —néz rám kissé csodálkozva. — Értem, és most szeretnék, ha írnék erről a dologról? — írni? Dehogyis! Csinálja meg! — Én? — Maga, maga! Hát nem az úr az olajkályhás? * Az előbbi két eset kapcsán jutott eszembe egy harmadik is. Ez a legrégebbi, évekkel ezelőtt (akkor még pedagógusként dolgoztam) történt. Egy augusztusi délelőttön új munkahelyemen jelentkeztem Észak-Borsod egyik falucskájában. Az iskola udvarán törmelékkupacok jelezték: javában tart még a tantermek felújítása. Az udvaron egy asszonyt találtam, őt szólítottam meg. — Az igazgató elvtársat keresem. Itthon találom? — Persze, mindjárt szólok neki — segített készséggel. — Maga a parkettás? — Parkettás? — hökkentem meg. — Nem, kérem, én az új pedagógus vagyok. Erre aztán ő hökkent meg, s akaratlanul kicsúszott a száján: — Kár.., * Valakit nagyon, de nagyon vártak. Helyette én toppantam be. Engem néztek annak a bizonyos várva várt személynek. Első pillanatban örültek érkezésemnek. Később már nem. Amikor megmondtam, mégsem vagyok az, akit... szóval, akkor lehervadt a mosoly. Elnézést kérek mindazoktól, akiknek csalódást okoztam. Esküszöm, nem lehetek róla. (hajdú) Ha Bánkút a Bükk teteje, akkor Jávorkút az ékessége. Az úgynevezett völgyfenéket koszorúszerüen veszi körül a. Nagyhárs, a Borókás, a Lét- rástető, a Bolhás és a Jávorhegy. Itt van az ősfenyves, az úgynevezett svédfenyves és nem messze az ősbükkös terület. A jávorkúti vendég- fogadót — mint Horváth György gondnok elmondotta — a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságtól vette át a leninvárosi Tiszai Vegyikombinát. Alapos átalakítás és felújítás után, jelenleg összesen 24 beutaltat tudnak egy-egy turnusban fogadni. Hat- és háromnapos váltások vannak, jelenleg az utóbbi a gyakori, hiszen a vegyikombinát dolgozói közül igen sokan szeretnének eljutni legalább három napra a tiszta, egészséges levegőjű környezetbe. Az új vendégkönyv egyik bejegyzése szerint: „Nagyon köszönjük a TVK vezetőinek, hogy ilyen csodálatos környezetben. egészséges levegőben biztosítják pihenésünket.” A korszerűen berendezett lakószobákban hideg-meleg víz van, külön férfi és női zuhanyozó is a beutaltak rendelkezésére áll. Minden szobában rádió- és televízió kékülön is érdemes felhívni a figyelmet: „Az Egészségügyi Főiskola közegészségügyi ellenőrző szakos növendékei.” Bükkszentkereszten, a faluban még a Borostyán elnevezésű vendéglátóegység található. Sokan találják meg, de kevesen dicsérhetik. Ráférne bizony a tatarozás, sőt az átalakítás is, hiszen például az éttermet is csak a söntésén át lehet megközelíteni ... Hollóstetőre főként a miskolciak járnak. Igen jő helyen épült ez a turistaház, közvetlenül az út mentén, Lillafüredről még gyalog is könnyedén elérhető. Mindig is nagy volt a forgalma, most is az. Nagy kár viszont, hogy télen — és éppen télen —ez a kitűnő helyen lévő ház nem fogadhat vendégeket. Mármint néhány napig itt tanyázni, aludni is szándékozó vendégeket, Ugyanis a szobák nem fűthetők. A ház építéséhez valaha nádpallókat is használtak, tűzveszélyesek, mint ahogyan már eddig is ki tudja hányszor meg is gyulladtak. Mit lehetne tenni? Kovács Béla, a ház vezetője szerint egy újat építeni. (Kár egyébként, hogy erről „komolyan” még nincs szó.) Most viszont: akik ide jönnek, jó ételt kapnak, figyelmes kiszolgálással. És persze a Hollóstetői. A Borsodi Szénbányák Vállalat üdülője-pihenője a közelben van. Mint Gyémánt János gondnok elmondotta, tizennyolc bányász pihenheti itt ki a nehéz munka fáradalmait egyszerre. Vagy a turistaházban étkezhetnek, vagy saját maguknak főznek, hiszen a bányászpihenö konyháján erre lehetőségük van. A vállalatnak Hajdúnánáson van egy 100 személyes üdülője, de ez általában kevés. Éppen ezért a hollóstetői bányászpihenő és a hajdúnánási tanácsi üdülő között megállapodás született a kölcsönös üdültetésre. A bányászok főként télen veszik igénybe a hollóstetői lehetőséget, nyáron viszont — érthetően — a reumatikus betegségek miatt Hajdúnánást keresik fel szívesebben. Különösen az utóbbi években hangzik erőteljesen a biztatás: „fedezzük fel” környezetünket, természeti szépségeinket, és hasznosítsuk a magunk javára. Egészségünk óvására, ideg- rendszerünk védésére. Gyárakból, poros, zajos munkahelyekről, hivatalok idegörléséből mozduljunk! Tiszta levegőjű, csendes, nyugodt hegy-völgyeket járva, hatalmas fajú erdőket bóklászva, forrásvizet keresve. Pihenésre, kikapcsolódásra. A mi szükebb környezetünkben, Borsodban mindennek a szépségnek hihetetlen gazdagságát találjuk. Nem véletlen, hogy a Bükk nagy részét nemzeti parkká nyilvánították. Itt tulajdonképpen soha nincs. holtszezon, hiszen télen ugyanolyan sokan keresik fel, mint nyáron, vagy az év bármely, szakában. És nemcsak hétvégeken, hanem más napokon is sokan járják, a hegyeket, keresik meg a turistaházakat, vendégfogadókat. szülék, az étteremben pedig színes tv, magnó és rádiói A korszerű konyhával felszerelt másodosztályú étteremben egyszerre 45 ember étkezhet, beutaltak és nem beutaltak, tehát turisták is. Ezen kívül van egy büfé is, egy kertvendéglő, télen természetesen zárva. A különféle társasjátékokon kívül a beutaltak igénybe vehetnek Szánkót sífelszerelést és napozóágyakat. Bánkút, a Bükk teteje. A turistaház környékén színes, tarkaruhás emberek, sítalpakkal, szánkókkal, havas bakancsokkal, kipirult arccal. Nézegetjük a hőmérőt, de valahogy nem lehet elhinni- a mínusz nyolc fokot. Nem érezni. Inkább a napot érezni, a friss, csípős levegőt. Sokan vannak itt, a legjellegzetesebb „zaj” mégis a hó csikorgása, roppanása. Az utóbbi hetekben-hóna- pokban ez a turistaház szerepelt a legtöbbet a lapokban. Ismeretes, hogy rossz előjellel. A vendégek nemigen érezhették itt magukat vendégeknek, úgyannyira nem, hogy a házat hivatalos szervek be-bezáratták. Most tiszta, kellemes helyiségeket nézegethetünk. Aki nem járt itt korábban, talán nem is gondolná, milyen sok baj volt itt néhány hónapja, hete is. Várkonyi Miklós, a ház új vezetője viszont a jelenlegi állapotokról már nyugodtan beszélhet. Az ellátás megfelelő, a miskolci FÜSZÉRT hetente kétszer szállít ide árut. Mióta a ház ismét megnyílt, egyetlen járat sem maradt ki! Pedig ne feledjük: a Bükk tetejére kell jönni a kocsinak, nem kezdő pilótáknak való útviszonyok között! Az áru azonban mindig rendben, időben megérkezik. A víz? Gyakorlatilag azzal sincs baj. Egyelőre még la.jt- tal is hordják, de ha á sí- tanfolyam résztvevői elmennek, a szokásos, átluglétszá- mú vendégek számára már a forrásból kapott víz is elegendő. A mellékhelyiségeket rendbehozták, használhatók, a cserépkályhákat átrakták, a szobák fűthetőek. A turistaház jelenleg képes nyújtani azt a szolgáltatást, ami elvárható. Majd. a tavasszal szükségessé válik más munkák elvégzése is, például a tetőszerkezet kijavítása. És a lél még előhoz néhány tennivalót. A legfontosabb viszont, hogy ez a rendkívül kedvelt, és igen . exponál! hely fogadni tudja a vendégeket. Két lesiklás között A hosszú séták, a télisportok, a friss levegő meghozza az étvágyat. A beutaltak 3000 kalória értékű, kétféle menüből választhatnak. Az étlap szerint más, átutazó vendégek háromféle levesből, négyötféle készételből és ötféle sültből rendelhetnek. A legnagyobb sikere a bükki betyáros sertésbordának van, amelynek elkészítési módját így foglalta össze Tohai István konyhafőnök: Két szelet sertéskarajt kiklopfolunk, sózunk, szalonnát kockára vágunk, kisütjük, Vöröshagymát es vaddisznókolbászt karikára vágva, kevés vörösborral. sóval, borssal ízesítve megpárolunk. Közben vörösbor mártást készítünk, marha- és sertéscsdnt megpirítá- sával. vegyeszöldséggel, babérlevéllel. vöröshagymával. A két szelet hús közé töltjük a megpárolt vaddisznókolbászt. vöröshagymát, zsírban megsütjük, majd a vörösbor mártással, húslevessel az egészet felöntjük. Tálalás: bur- gonvafánkkal. illetve rizzsel. Mi ugyan nem garantáljuk a sikert, de a szakács a Szakma ifjú mestere cím birtokosa ... A teli Bükkben barangolunk. Elhagyjuk a településeket, a turistaházakat, a sípályákat. Hallgat az erdő. \ szűz hóban csak állatnyomok jelzik az életet. Ha megállunk. a csengő csendben Harangzúgást vélünk hallani. Holott csak az erdő fái ne- szeznek a télben ... PRI-LA-VEC A jávorkút! vendégfogadó A bükkszentkereszti Béke turistaházhoz rosszkor érkezünk. Itt fenn, a tetőn — gyönyörű egyébként a kilátás — irgalmatlan szél fúj, visszanyomta a füstöt a kéménybe, és az ebédlő kétajtós, hatalmas cserépkályhája, ahogy mondani szokás: belobbant. Elmozdultak, kifelé billentek a cseiyipék, de nagyobb baj nem történt Azóta — néhány nap óta — már bizonyára rendbe is hozták. Az ide érkező, itt tanyázó vendégek kellemes időtöltéséért ugyanis — ha szabad így fogalmazni — Valent László, a ház vezetője személyes felelősséget vállal. Saját kocsijával hordja fel ide az árut — más kocsik ugyanis nemigen vágnak neki ennek a meredeknek — saját maga hozhatta azóta már ide a cserépkályhásokat is. A konyhája mindig is kitűnő volt ennek a turistaháznak, most is az. Szobái pedig jól felszereltek. De talán idézzünk a vendégkönyv sok-sok bejegyzéséből: „Sok turistaházban megfor- 1 dúltunk már, de ilyen figyelmes ellátásban sehol nem volt részünk. Mihamarább visszatérünk.” AZ aláírásra Csalódást okoztam ? Bükki barangolás télen BDÉÍEK, FOBAIÚK Ma isten járók
