Észak-Magyarország, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-21 / 44. szám

1978. február 21., kedd ÉSZAK MAGYARORSZÁG 3 Múlt évi eredmények, idei tervek Jól kezdie évei a cementgyár Ügy indult a beszélgeté­sünk Szabó Istvánnal, a He- jőcsabai Cementgyár igazga­tójával, hogy csak az idei feladatokról és az 1978-as év eddig eltelt másfél hónapjá­nak eredményeiről váltunk szót. Ám, már az első mon­datoknál kiderült: ha csak röviden is, vissza kell tér­nünk a múlt évre, ez volt ugyanis a gyár történetének legeredményesebb esztende­je. — A tervezettnél 20 ezer tonnával több cementet, 14 ezer tonnával több égetett meszel készítettünk, vagyis cementből 1 millió 150 ezer tonnánál nagyobb mennyisé­get, mészből 124 ezer tonnát állítottunk elő — mondta a gyár vezetője. — Azért említem ezeket áz adatokat — folytatta —, mert meghatározzák az idei tennivalókat, jelzik várható gondjainkat, tehát ehhez vi­szonyítunk. Nap mint nap számolunk velük, természe­tesen az ebből adódó nehéz­ségekkel is. A 11CM valóban sikeres évet zárt december 31-én. A többlettermelés eredménye­ként a tervezetthez képest 6 millió forint pluszt könyvel­hettek el, ugyanakkor elvé­gezték azokat a fejlesztési munkákat, amelyekkel idén tovább növelhetik a terme­lést, szervezettebbé és folya­matosabbá tehetik a készter­mékek kiszállítását. — Első hallásra úgy tű­nik, síma volt az utunk az elmúlt tizenkét hónapban. Valójában temérdek, olykor megoldhatatlannak látszó probléma nehezítette mun­kánkat. Első helyen említhe­tem, hogy már az év elejé­től kezdve akadozott a vas­úti kocsiellátás, Volt olyan időszak, amikor napokon ke­resztül nem kaptunk fedett vagont. Silóinkban halmozó­dott a cement, ugyanakkor furcsa módon éppen Borsod­ban, gyárunktól néhány tíz kilométerre is nagy cement­hiány volt a TÜZÉP-telepe- ken. Az év utolsó hónapjai­ban a MÁV Miskolci Igaz­gatóságával, a 3-as számú ÉPFU-val és a Volán 3-as számú Vállalat illetékeseivel közösen megoldottuk a gon­dot. Valamennyien mindent megtettek annak érdekében, hogy szállítási tervünket 18 ezer tonnával túlteljesíthes­sük. — Elismerem — tette hozzá az igazgató —, ennek ellenére a múlt ősszel hete­ken át kocsisorok vesztegel­tek gyárunk kapujánál, pe­dig munkásaink, gépeink három-négy percenként rak­ták meg az öt-nyolc tonnás teherautókat zsákos cement­tel. Az összefogás eredmé­nye, hogy azóta nincs ce­menthiány Borsodban. Az elmondottakból kitű­nik: a Hejőcsabai Cement­gyár múlt évi legnagyobb gondja a készterméK kiszál­lításából adódott, emiatt kapták megyénk vevőitől és az ország távoli részeiből is a legtöbb reklamációt. Te­gyük hozzá: nem tehettek róla — a silók napról napra, megleltek, néha még a ter­melés ütemét is csökkente­niük kellett éppen a kiszál­lítás nehézkessége miatt. A gondok halmozódásában az is közrejátszott, hogy a szál­lító vállalatok olykor nem szervezték meg kellően a gépkocsik kiürítését, akarat­lanul is gátolva ezzel a ce­mentgyári gépek teljes ki­használását. A tapasztalatok figyelem­bevételével a HCM vezetői már a múlt év harmadik ne­gyedévében felkészültek 1978-ra, a gyár teljes kapa­citását elérő termelés bizto­sítására. Ebből fakadóan ar­ra is gondoltak, hogy a meg­termelt cement és mész ve­vőt „kér” — nem tárolhat­ják hónapokon keresztül. Már csak a* folyamatos gyár­tás biztosítása érdekében sem. Ez az év a teljes „fel­futás” éve. Bizonyítaniuk kell, hogy nemcsak hazánk, hanem Közép-Európa legna­gyobb, legkorszerűbb ce- cementgyára méltó a megkü­lönböztető ‘ jelzőkre, képes elérni a technológiában rög­zített cementmennyiség elő­állítását, A cementgyáriaknak eb­ben az évben a korábbinál is nagyobb feladatokat kell megoldani. Kiegészítésként ide kívánkozik, hogy mind­ezt elsősorban a helyi mun­kaerőtartalékok, az egy-egy üzemrészen belül fellelhető műszaki fejlesztési lehetősé­gek hasznosításával érik el. Többek között azzal, hogy idén a tavalyi 1220 dolgozó helyett csak alig több mint 1160 dolgozik majd 1978-ban, tehát a beütemezett 22,6 szá­zalékos termelékenység­emelkedést létszámcsökkenés mellett érik el. Ennek elle­nére klinkerből 167 ezer, ce­mentből 210 ezer tonnával többet készítenek idén. Az utóbbi mennyiség az ország cementipari termelésének 35 százaléka, amiből szinte ha­zánk minden részébe jut ki- sebb-nagyobb mennyiség. Ebből nem egészen másfél hónap alatt csaknem 74 ezer tonna készült el és került a vevőkhöz. Januárban rekord­mennyiséget, 51 276 tonna zsákos cementet adtak el — ilyen eredmény még a nyári csúcsidőszakban sem volt eddig. Az 1978-as terv: több ce­ment, mész ... nagyobb szál­lítási feladat. Az első idő­szak ilyen szempontból is kedvezően alakult a HCM­nél. Már a múlt évben meg­kötötték a szállítási szerző­déseket a két nagy fuvaro­zóval, a MÁV Miskolci Igaz­gatóságával és a 3-as számú BPFU-val. Mindkettő mara­déktalanul betartotta a meg­állapodást, elegendő teher­kocsit és vagont biztosítot­tak a gyárnak. A cementgyár legnagyobb szállító partnere a 3-as szá­mú ÉPFU, amely a terme­lés közel 60 százalékát to­vábbítja közúton és speciá­lis vasúti tartálykocsikban. A másfél hónap során 69 ezer tonnát juttattak el a megrendelőkhöz. S hogy te­vékenységük tovább javul­jon, a HCM-ben működő ki- rendeltség munkáját is fej­leszteni szeretnék. A terme­lés fokozása mellett nyilván­valóan ez is hozzájárul majd ahhoz, hogy á HCM az esz­tendő végére mintegy 70 millió forinttal javítsa a múlt évihez mért eredmé­nyét. Ennek eléréséhez ter­mészetesen az is szükséges, hogy az ÉPFU nemcsak a késztermék gyorsabb kiszál­lítását segítse elő. hanem a gyártáshoz szükséges agyag­szállítást is folyamatosan biztosítsa. Ami a másik nagy szállí­tót, a MÁV-ot illeti, január­ban és február első felében nem gátolták sem az előszál­lítási akció sikerét (sőt nagy­mértékben elősegítettek) sem az elkövetkező hetek, hóna­pok termelését. Ez évben is várható, hogy az őszi mező- gazdasági munkák miatt vas­úti kocsihiány lép majd fel. Érvényes ez a HCM termé­keinek a kiszállítására is. Ennek megelőzésére, vagyis az idei vagonellátás zavarta­lan biztosítására nemrégiben megegyezés jött létre a Ce­ment- és Mészművek vezér­igazgatója és a MÁV vezér­igazgató-helyettese között. Eszerint a termelő és a szál­lító vállalat is arra törek­szik majd, hogy ne ismét­lődjék meg — elsősorban Borsodban — az a fonák helyzet, ami a múlt eszten­dő utolsó hónapjaiban ta­pasztalható volt. Remélhetően a két nagy szállító vállalattal megkötött szerződések, valamint a ki­sebb megrendelők, családi- ház-építők igényeinek hely­színi kielégítése azt eredmé­nyezi majd; valóban meg­szűnnek — nemcsak a „holt-”, hanem a csúcsidő- szak cementvásárlási pana­szai is. Bizonyára nagy se­gítséget jelent, majd ennek elérésében, ha a cementgyár és a Volán 3-as számú Vál­lalata is azonos mértékben törekszik az előző két szál­lítóval mór jól bevált kapcso­lat mintájára együttműködé­sük javítására. Nagy István A csokvaomnnyi „Hegyhát” Termelőszövetkezet gépműhelyében Mező István, gépszerelő egy U—650-cs erőgép kompresszorát javítja Fotó: Kozák A berakódariis kititetése A testes, kerekded arcú. szemüveges férfi magabiztos megjelenésével határozott em­ber benyomását kelti. Köz­vetlensége, barátságos mér­legelő pillantása arra utal, hogy jól ismeri az embere­ket. Érdekesen, a kohászmes­terség nem nyomta rá jelleg­zetes bélyegeit, pedig sok év­tizeden át dolgozott, s még néhány évig ügyködik az öreg acélműben. —' Szakképzettségem villa­mosszerelő — kezdi vissza­emlékezését Grubics József. — Abban az időben nem kapkodlak a segédek után, így 1936-ban a diósgyőri ko­hászatot választottam. A gyárba való bejutás akkor olyan nagy esemény volt. ami majdnem felért a Munka Ér­demrend arany fokozatával, amelyet több évtizedes mun­kásságom elismeréséért Csé- pányi Sándor miniszterhe­lyettes február 13-án, hétfőn adott át nekem a KGM-ben. — Hosszú ideig dolgoztam a gépészeten. Már gyermek­koromban vágytam arra. hogy darus leszek. Ez csak 1945 után sikerült. Ekkor leltem berakó­darus. Valójában nehéz mun­ka. Jó 60 fokos hőségben há­rom dimenzióban — le-íel, körkörösen, elore-hátra — hatféle irányváltással dolgo­zik az ember. Ez örök odafi­gyelést kíéán. hiszen a bera­kásnál tminden perc nyeresé­get jelent, s egyúttal arra is kell figyelni, hogy a pódiu­mon emberek dolgoznak, mo­zognak, csak egy rossz moz­dulat és kész a baj. — Mi volt életem legkel­lemetlenebb eseménye? 1946- ban egy akna került a vas­hulladékba. Beöntöttem a lá­da tartalmát a kemencébe, akkor robbant az akna. Tele­szórt szilánkokkal, a hátge­rincem mellett ma is ott van egy, emlékeztetőnek. Jó há­rom hónap kellett, amíg újra a darura ülhettem, öt- vennydlcban a négyes kemen­cénél ért baleset. Ércet ön­töttem a kemencébe, ez’min­dig reakciót vált ki, de akkor igen erősen kifújt, kicsapott a szúr ólán« ellepte a kosa­rat, én kidobiam belőle ma­gamat, így az égés nem volt veszélyes. A legszívesebben a szocia­lista építés nehéz kezdeti korszakára emlékszik. A gyá­rat kegyetlenül megviselte a háború. Ö is részt vett az újjáépítésében. Kellett az acél; sok-sok társával igen nehéz körülmények között vett részt a termelésben. Műszakkezdéskor gyakran el­hangzott ilyen párbeszéd: — Mit hoztál enni? — Krumplit. — Már megint? — Jó. hogy ez is van. Hol­nap kukoricát hozok. Igen. nehéz időszak volt ez, sok fárasztó munkával járt, de ma már szépnek tűnik. Szépnek még akkor is, hogy7 mire véget ért a műszak, Grubics József lába reszke­tett a fáradtságtól. Örömet érzett mindig, ha jól sikerült a berakás, a csapolás. ha re­kordot értek el. hiszen a ha­zának úgv kellett az acél, olyan értékes volt, és olyan értékes ma is, mint az arany. 1959. elején „kiemelték” a daruból, gépészeti műszakve- zető lett. így munkálkodott 1976-ig. Azóta és most is az öreg acélmű állagmegóvásá­ban vesz részt. Nehéz fel­adat, hiszen a termelés köz­ben kell például daruknál új sínnel felcserélni a régit, kor­szerűsíteni a tartószerkeze­tet., s mindezt azért, hogy a martinászok, az öntőcsarno­kiak jobb munkakörülmé­nyek között biztonságosan dolgozhassanak. Annak örül, hogy tavaly úgy sikerült e feladatot elvégezni, hogy nem akadályozták a termelést. Sőt az acélmű történetében elő­ször termeltek egymillió ton­na acélt. Grubics József, a felszaba­dulás kezdetén az elsők kö­zött vett részt a párt meg­alakításában. 1950-től a da­rusmesterség, illetve a mű­szakvezetés mellett mint párt- titkár kitűnő munkát végzett, s tagja a gyári pártbizottság­nak is. — Szeretem az embereket, s úgy érzem, hogy7 ez a sze­retet és bizalom kölcsönös. Nekem háromnegyed órába telt mindig, amíg végigjár­tam a pódiumon. Itt is, ott is megszólítottak az emberele, elmondták a legbizalmasabb ügyeiket, gondjaikat, és ha sikerült segítenem nekik, úgy7 éreztem, mintha a saját ügy'emben intézkedtem volna eredményesen.. í Igen, párt- titkár voltam, ez év elejéig. Ötvenhét éves vagyok, ápri­lis 18-án számolok le — a munkát illetően. Több vonat­kozásban már korábban meg­kezdtem a visszavonulást. Először csak azt kértem; gye­rekek, mentsetek fel a mű- szakvezetéstől, ez már fárasz­tó a számomra, hadd csinálja fiatalabb. Most az év végi beszámoló taggyűlésen azt kértem, hogy mentsenek fel a párttitkárságtól. Mit titkol­jam, kiesett a könny a sze­memből. — Kicsit fáj az elmenés. De hát ez az élet rendje. Alaptermészetem, hogy7 vi­dám vagyok, a kudarcok egy kicsit megviselnek, de hamar túlteszem magam rajta. A nyugdíjba menés sem okoz depressziót. Van egy kis tel­kem, ott majd eldolgozga­tom, elég az nekem. Játszom majd az unokámmal — a fi­am is a gyárban dolgozik — aztán barátaimmal összeülök sakkcsatákra. Az egészségem­mel nincs baj, csak az egyik lábam érzi már az évek sú­lyét. — Jólesik visszaemlékezni rá, hogy sokat dolgoztam, meg is becsültek érte. 1966- ban megkaptam a Munka Érdemrend bronz, négy év­vel később az ezüst fokoza­tot, s most — mint mondtam — az arany7 fokozatot. Csorba Barnabás 199 dühös ember Minap, a Kék Acél kert­hasznosítási szakcsoport köz­gyűlésén önkéntelenül is a világhírű amerikai film címe a „Tizenkét dühös ember” jutott az eszembe. Csakhogy a zsúfolásig megtelt terem­ben — valaki megszámolta — nem tizenkettő, hanem 199 dühös ember „forralta” a le­vegőt. Különösen a gy7ülés elején vibrált a feszültség, s már-már tartani lehetett tő­le; botrányba fullad az egész. Szerencsére néhány higgadt ember okos szava, átsegítette a közgyűlést a kezdeti ne­hézségen, s a hátralevő idő­ben, ha nem is idilli nyuga­lomban, de hasznos vitában zajlott a tanácskozás. Mielőtt szólanék az elkese­redett hangulat okáról, el kell mondanom: a Kék Acél szakcsoport, választott veze­tőséggel 1969-ben alakult a lyukói és a perecesi út kö­zötti egy7koron sovány7, bozó­tos, semmire sem jó terüle­ten. A 250 ember (jobbára az LKM dolgozói) a saját tulaj­donukba került parcellákon példás szorgalommal (szinte mindent önerőből), virágzó hétvégi kertet varázsolt a domboldalba. Azóta mintegy 8 ezer gyümölcsfa hozza ter­mését. Ä szőlőtőkéknek, lu­gasoknak se szeri, se száma, az innen kikerült zöldség ér­téke jelentős, s legalább 200 hétvégi ház példázza azt a szorgalmat, erőfeszítést, amit ezek a jobbára kiskeresetű, kétkezi munkások, nyugdíja­sok, az elmúlt 9 év alatt ki­fejtettek. Sőt ez alatt az idő alatt közös összefogással a vízvezetékhálózatot is kiépí­tették, ami a ny7ári kertész­kedés elengedhetetlen felté­tele. Látszólag minden rend­ben ment, megy. Mi hát a probléma? Mi hozta lázba, s dühbe ezeket a máskor oly békés embereket? A meglepő az. hogy7 apró dolgokról van szó, de ame­lyek éppen súlyuknál, elke­rülhetőségüknél fogva, jog­gal háborítottak fel minden­kit. Néhány napja csaknem valamennyien hivatalos fel­szólítást kaptak a szakcsoport vezetőségétől, amely szerint 15 napon belül fizessenek be ennyi meg ennyi összeget, mivel... És itt jött az in­doklás: öt-hat évre vissza­menőleg se tagdíjat, se út­alapdíjat, se vízhálózat kar­bantartási díjat nem fizettek. Ez a különben jogos és kü- lön-kiilön, éves viszonylatban nem nagy összeg, így7 felhal­mozva ezer forintokra rúg, ami már nem csekély7ke ki­adás. A felháborodást közvetle­nül ez váltotta ki. Röpköd­tek a kérdések: ki a hibás azért, hogy ez bekövetkezett? Miért közük szinte végrehaj­tói szigorral: amennyiben 15 napon belül nem fizeti be, akkor bírósági úton.,.? Ha öt-hat évig nem kérték, nem firtatták, miért kérik most ily7en sürgősen? A tagság vétlennek érzi magát és azt hiszem joggal. A mulasztás nem az ő ré­szükről történt. Annál inkább a vezetőséget terheli a fele­lősség. az eset ilyetén elfaju­lásáért. hiszen nekik lett vol­na kötelességük évről évre befizetési csekket küldeni a tagoknak, s ha netán egy év befizetését elmulasztotta va­laki, ugyancsak nekik kellett volna szólniuk, mégpedig azonnal. Az pedig még súlyo­sabb dolog, hogy7 sokan nap­rakészen állnak a befizeté­sekkel — ezt csekkekkel is tudják igazolni — tyiégis kap­tak ilyen felszólítást. De mi­ért nem hívott össze éven­ként közgyűlést a vezetőség, ahol tájékoztatták volna a tagságot a közös dolgokról. Az elmúlt 9 évben talán há­rom közgyűlés ha volt. Ezt a felszólaló tagok mondták el nem kis felháborodással. Pedig megbeszélnivaló lett volna bőven, azt a mostani felszólalások nagy száma is igazolta. Sokan panaszkodtak a vízhiányra, t a gy'akori és hosszú ideig kijavíratlan cső­törésekre, az. utak állapotára. Központi téma volt ’ a vil­lanyvilágítás kiépítése (itt azért pozitív dolgokról is hal­lottunk). s előjöttek kisebb csoportokat érintő kérdések is. Sem az illetékes tanács, sem más hatóság nem lép fel kellő szigorral a telkek közé beékelődött putriban élő csa­lád ellen, akiknek disznókon- dája szabadon kószálva, rend­kívül nagy károkat okoz a kertekben. S ez ellen a kerí­tés sem segít. Akiket érint, azok példaként emlegették a felszaggatott kerítéseket. Hallgatva a közgyűlést, nem volt nehéz megállapíta­ni: az eltelt három és fél órában leginkább a bosszúsé, gokról, sérelmekről esett szó. Egy7 hasznos, nagyszerű tevé­kenység örömét ilyren vagy olyan módon, mételyező kel­lemetlenségekről, amelyek semmiképp sem szolgálják a kis közösség hasznát. A köz­gyűlésen most új vezetőséget választottak (tagjai reméljük okulnak a múlt hibáiból), ugyanakkor úgy döntöttek, belépnek az UNIÓ Áfész tag­jai sorába. E tagsági viszony­tól közös ügyeik méltó kép­viseletét várják, remélik. Mert ez a 250 fős tagság 199 jelenlevő képviselője — méi7- get, bosszúságot félretéve — azért remél. Reménykedik abban, hogy az a telek, ott a lyukói oldalban tényleg csak az örömet, a kikapcso­lódást, a pihenést, az egész­séget szolgálja. Ehhez kérnek az áfész-től, az új vezetőség­től több. rendszeresebb, kö­vetkezetesebb támogatást: ügy7eik jobb és gy7orsabb or­voslását. felelősségteljesebb képviseletet. Csak így7 lesz lehetséges, hogy a legköze­lebbi közgyűlés után írásom címéül azt adhassam: 199 elé­gedett ember. (hajdú)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents