Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1978. Január 1., vasárnap Az a 37 ház látható képünk jobb oldalán, amelyből 11 már üresen áll. A baj oldali képen asszonyok kérdezik a lőtéren: „Van ugyan buszjárat, de pontosan a vonatokhoz nincs! Látott már ilyet?” Címük: 3757 Tornakápolna Farkas néni meséli, ami. kor a Maralfai család elköltözött Tornakápolnáról, az ottmaradók bizony könnyeztek. Sajnálták az elmenőket, és közben önmagukat, az egyre fogyatkozó, kisebbre zsugorodó talut siratták. Mindez pedig bizonyság arra: réges-régen egymásra utalt ez a kis közösség; létszámukból, elzártságukból, „gyaloglás-kilométerekben” mért távolságukból, de mindenekelőtt családiasságukból eredően. Aki innen „kirepül” — azért, hogy másfelé próbáljon szerencsét —, egy emberséges, tiszta levegőn nevelkedett, közös sorsot élő családból szakadt ki. Olyan közösségből, amelyikben minden egyes ember tudta, tudja a másik „örömperceit” ... ♦ Némi túlzással állíthatom, a csöpp község „szellemi” központja ma az egykori iskola tanítói lakásának konyhája. Lehet olyan 12 négyzetméternyi helyiség. Már évek óta ez Tornakápolna „szíve”: a vegyesbolt. Akad itt minden, akárcsak nagyobb helyeken, legfeljebb az áruválaszték az szegényesebb valamelyest. Például kenyeret csak háromszor hoznak hetente: hétfőn, szerdán, pénteken. Egy-egy alkalommal 28—30 darabot. Igaz, többet nem is igényel a falu. Ez a bolt az itt lakóknak nem csupán vásárlási hely. A beszélgetések, a gondolatkicserélések színtere is. Afféle fórum. Igaz, ebben a faluban esténként még összejárnak — főleg az öregek —, s ilyenkor a hajdani, pezsgőbb életű község ügyét szárnyra kapja a szó. A fiatal boltvezető, Farkas Valéria például az egykori iskola kulturális szerepét ■emlegeti, nem kevés nosztalgiával. Annak idején, amíg a községben volt éíég gyerek, s az iskolát nem lcörzetesítették, többek között tevékeny bábszakkör működött az itt élő Mészáros tanító néni vezetésével. Késő estig világos volt akkor az iskola ablaka. Most meg? Alig történik valami. Az utolsó esküvő 1972-ben volt. A falunak mindössze egyetlen általános iskolása van, ő most Szend rőben tanul. Az egykori iskola felszerelési tárgyait. annak idején a körzeti iskola központjába, Színbe vitték— Egyáltalán van itt fiatal? — kérdezem a boltvezetőtől ? — Tizennégyen vagyunk KISZ-esek. De mindössze hárman, Szőr Marika, Szőr Laci és én lakom állandó jelleggel itt. A többiek mikor, hogy járnak haza. — A KISZ-szervezet munkája miből áll? — Politikai tanfolyamokat tartunk, néha bált. Jobbára csak nyáron. Akkor még csak eljönnek másfelől is, de télen ki jön fel ide? A KISZ-helyiség az egykori iskola egyetlen tanterme. Ott van közvetlenül a bolt mellett. Belesek az ablakon. Az egy-két bútor, valósággal elvész a négy fal között. Valahogy az egész nagyon árvának, üresnek tűnik.. i ■*Pozsgai Benjáminhoz a boltvezető tanácsára megyünk. A pirosra festett hó már a kapunál jelzi, nemrégen jeles esemény történt a Pozsgai-portán. A sertésvágás nevezetes aktus ezen a tájon. Olyan család-haza- szólító ünnep. Pozsgai bácsinak hét gyermeke van, . szerteszét az országban. — Nem akart közülük itthon maradni senki? Meglepődve néz rám, azt gondolja viccelek vele. — Itt élni? Kinek kell már ez a fajta élet? — Maguk mégis itt maradtak!? — Az más. Én 78 éves vagyok. Mi már hová mennénk? Nekünk már jó itt. Az istállóban, amíg van állat, a kenyerünk mindig meglesz. — Szép ez a vidék —• mondom neki őszintén. — Városból kijönni ide egy-két napra, hétre, valóban élmény, mert tényleg gyönyörű ez a táj. De itt élni, a kenyeret itt keresni, vagy máshová eljárni, s onnan nap, mint nap hazajárni, az egészen más. A fiatal rákényszerül, hogy elmenjen innen ... Amikor kikísér, a kapuból visszafordul a háza felé. — Mit gondol, ki fog utánam benne lakni? Hallgatok, csak a házat nézem, .a díszesen faragott gangot, a 'hosszú épületet, s az jár az eszemben, kár lenne ha elpusztulna. Mert lehangoló látni, a Pozsgaiék- kal szomszédos portán, hogyan roskadoznak az egykor lakott épület falai. — Csak az egér, csak az jön ide lakni — zökkent vissza Béni bácsi hangja a két ház elgondolkodásra késztető ' „látványából” —, de valamiféle megrendülés a búcsúkézfogás után is marad bennem. Csak akkor mosolygok újra, amikor utánunk szól. — Jöbenelc el tavasszal is, amikor virágzanak a gyümölcsfák. Olyan ez a vidék akkor, akár a drogéria ... * A falu főterén Farkas Valériával, Szegő Sándor- néval és Farkas ÁrpádnéPozsgai Benjámin: „A fiatal rákényszerül, hogy elmenjen innen .. val gyors számadást végzünk. Harminchét ház van a faluban, ebből tizenegy áll üresen. A község lakossága hatvannégy, ebbe beleszámoltuk azokat is, akik csak hétvégeken járnak haza. A létszám évről évre fogy. Az indok? . Elmondják azt az asszonyok, ott a főtéren, hevül- ve, pedig legalább minusz öt fokot mutat a hőmérő higanyszála. — Minek maradnának itt, ha Barcikán és Miskolcon keresik meg a kenyerüket? — Van ugyan buszjárat, de pontosan a vonatokhoz nincs. Látott már ilyet? Nem elég az utazás, még gyalogoljon is az ember Szinpetriből télen, nyáron. — A megüresedett házakra nincsen vevő? — Olyan bolond nincs,' aki idejönne lakni. — Néhány érdeklődő már jelentkezett, amolyan hétvégi háznak vennék meg ezt, vagy azt az épületet, de elég keveset ígérnek, így vásárlás nem történt. — Mennyit ígérnek? — Ki, mennyit? Mató Barna bácsi például 150 ezerért adná, s ha jól tudom, csak a felét ígérték neki. — Pedig évről évre több erre a kiránduló. Idén nyáron is voltak Pestről, Hódmezővásárhelyről ... Amikor a kirándulókról beszélnek, valahogy más a hangnem. A szavak mögött öröm is bujkál, valami remény. Talán mégsem fogy el a falu teljesen? Talán „felfedezik”, s a ma még' lakott, de egyre fogyatkozó falu jellege átalakul? Talán előbb-utöbb üdülőfalu is lehet belőle? Ebben bíznak, ezt remélik, s nem reménytelenül. A vödék — amely része az aggteleki karsztnak —, szinte paran- csolóan ezt írja elő. Azok az üres, szép parasztházak Tornakápolnán, nem pusztulhatnak el! Hajdú Imre ' „Külenb-külenb” jövendölések e^y 350 éves kalendáriumban Üj esztendőre a legkü- 'lönfélébb naptárt szokás készíteni és vásárolni. Nemcsak nálunk, ahol szinte már divattá is vált. hanem mindenütt a világon. így volt ez századokon át, sőt nálunk a maradi magyar nemesurak számára a kalendárium jelentette a tudományt, irodalmat, művészetet. Sem érdeklődésük, sem „könyvszeretetük” nem terjedt túl az évenkénti kalendáriumon. Fejükre is olvasta Petőfi alaposan: Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriumot. Nagy múltja van hát nálunk a „kalendárium-irodalomnak.” Ezúttal a legrégibbet vesszük kézbe, amilyen messzire csak visz- szakutathatunk a negyed- millió kötetes pataki tékában. A híres „lőcsei kalendárium” 1626-ra megjelent legelső példányát lapozzuk át. Igaz, nem az eredeti, hanem annak fakszimile, azaz hasonmás kiadása van meg a kollégiumi nagykönyvtárban. Persze azért ez is ritka érték. A 351 évvel ezelőtt Lőcsén, Bremer Lőrinc mester által nyomtatott híres kalendáriumnak egyetlenegy példányát találták meg Kassán, s a pataki fakszimile kiadás erről készült. A lőcsei kalendáriumok az egész országban mindig a „bestsellerek” közé tartoztak, hiszen 1626-tól 1741- ig, tehát 116 alkalommal mindig megjelentek új esztendőre, mégpedig nemcsak magyar, hanem német és szlovák nyelven is. Az első lőcsei kalendárium címlapján fekete-vörös nyomással a koronás országcímer látható ezzel a szöveggel: „Kalendárium a Krisztus Urunk születése után 1626. évre. Nagy szor- galmatossággal öszveiratta- tott az Doktor Herrlicius Dávid pomeráni országi asztrológus és medikus által.” A naptári részben mo-; solyt keltő bejegyzések olvashatók, például január 7. és 17. napját „a jó borol- válásra és csecstől való jó elválasztásra” alkalmasnak tartja a kalendárium szerzője. Január 11-én és lilén „érvágást”. 15-én „göz- föredést”. 16-án „vadá- szást”. 22-én „köpelyezést és halászást” lát jónak. Időjárási jóslást is ad csaknem minden egyes napra. Januárnál maradva, szerinte 1-én szélvész. 2- án havas szél, 4-én „mértékletes hideg”. 6-án forgó szél. 14-én nedves szél, 23- án „nagy förgeteg”. 30-án „zűrzavart hozó szél” várható. Ugyancsak a . napok mellett titkos értelmű piros betűs bejegyzések olvashatók, például február 6-án: „új szándékok”, 28- án: „Had felől új hír”, szeptember 3-án: „Nagy fő elvész”, szeptember 9—11- én: „A tirannusok büntetés nélkül nem lesznek”, október- 7—10-én: „Valami fő személy jól vigyázzon magára!” Külön ad prognózist az egyes évszakok időjárásáról. „A tavaszi idő derék részben jó lészen — olvasható 1626-ra vonatkozóan —. azért a kertészek és szántó emberek a jó, alkalmatos szántásra s vetésre való időt el ne mulasszák.” „Gyakorta igen állhatatlan nyári időket lenni aranyozhatunk, kiváltképpen július 15. és 27. tájban a véletlen jégeső nagy kárvallással a búzákat fenyegeti.” Az időjáráson kívül jövendői a kalendárium a gyümölcstermésről is. hogy például „a szőlőknek termése nem igen bőven ta- láltatik lenni”, aztán szól a „betegségekről és egyéb nyavalyákról”, amelyeknek oka a szerkesztő szerint „az ételben s italban mér- tékhetetlen élet, mert a sok étel betegessé teszi az embert és a telhetetlenség beleinek gyötrelmet okoz.” És hogy szerinte 1626-ban „több betegségek, nyavalyák uralkodnak, mint máskor. annak oka az is, hogy „igen gonosz aspectusok az felső planétáktól származnak ...” Aztán bevallja. hogy jövendömondása tulajdonképpen nem más, mint Prognosticon Astro- logicum. azaz az égi fő csillagoknak forgásából vagyon ... s az esztendő legfő Generálissá és ura Mercurius lészen....” Tehát 1626-ban Mercurius lesz az uralkodó bolygó, így az időjárásra, egészségi állapotra, sőt még az országok életére is kedvezőtlen hatást gyakorol, mert „az európai népeknél örökös lészen a háború ...” A lőcsei kalendárium nagy népszerűségnek örvendett az egész országban részletes vásárnaptára miatt is. „Sokadalmak” néven közli az országban tartandó vásárok jegyzékét. Ebből megtudhatjuk, hogy 1626-ban január 1-én Aszalón, 6-án Szerencsen, 25-én Göncön, fedruár 6-án Szikszón, 24-én Bodrogkereszt- úrban volt vásár. A. kalendárium végén rövid tájékoztató ismerteti Chronica címen a fontosabb magyar és világtörténelmi eseményeket, a legrégibb időktől 1626-ig. Verses mondókákkal, népi tapasztalatokkal is igyekszik „olvasmányossá” tenni a lőcsei kalendáriumot Breuer Lőrinc „nyomtató mester.” Többek közt az egyes hónapokhoz kétütemű ősi nyolcasokban rigmusos tanácsokat ad, amelyeknek a megfogadá- sát ajánlatosnak tartja. Januárhoz például ezt „mellékeli’,: Az Boldog Asszony havában Érvágást te szenvedj bátran,; Fűszerszámmal tartsd étkedet, Megélhetsz te sok üdőket. Az év utolsó hónapjában pedig a következőket ajánlja megszívlelendőnek: Karácsony hava kévánja, Légy veszteg magad házodba; Vígap lakjál, te étkedet Alelegben tartsd és jcjedet. Hegyi József ■ - .....- - ..... < Ó rák Manapság, amikor fényes számokat villogtató szerkezetek — az angol számjegy jelentésű digit szó nyomán digitálisnak nevezett órák — mutatják, hogyan múlik az idő, ugyan kinek jut eszébe, hogy a régebbi korok percmérő eszközei felől kíváncsiskodjék. Pedig hosszú és érdekes az út, amely e bonyolult, a folyékony kristályok segítségével történő időjelzésig elvezetett... Gyermekkori játékaiból ki-ki emlékezhet rá, hogy a nap járását a legegyszerűbben az árnyékvető rúddal, közismert nevén napórával mérhetjük. Ezt az árnyék fordulását jelző „berendezést” — hajdani nevén gnomont — az ősi Mezopotámiában és Egyiptomban használták először. Eleinte jókora pálcákat szúrtak a földbe, vagy rögzítettek'az épületeik napsütötte falára, ám később már zsebben hordható kis gnómo- kat is készítettek: aprócska számlapjaik rovátkáira néhány centiméter magas tüféle vetette az árnyékot. A napórák — mind a nagyok, mind a kicsik —- persze csak akkor mutathatták, hogy hány az óra, és hány a perc, ha sütött a nap. Ezért hát valamiféle éjszakai időjelzőt is jú kellett eszelni. Ezt már a középkor szerzetesei „találták fel”: ők jöttek rá, hogy a széltől védett, zárt cellákban ugyanannyi idő alatt égnek le az egyforma vastagra öntött gyertyák, — vagyis, hogy a virrasztásra kijelölt barát pontosan tudhatja, mennyi az idő, ha a hüvelykujjára ragasztott gyertyára pillant. Ekkoriban váltak mind ismertebbé az úgynevezett vízórák — ezekben egy megszabott időtartam alatt csurgóit, csöpögött alá a felső tartályba öntött víz —, meg a máig használatos homokórák is, amelyek ugyanezen az elven működnek. És ugyancsak a XIV—XV. században terjedtek el az első kerekes órák is. Ezek már mechanikusan mérték az időt: akár rúgó feszült bennük, akár súly mozgatta. Kerékművük pörgését szabályos időközönként „beugró” gátlómű szabályozta; tette egyenletessé, ritmusossá. Az időmérés mindmáig legnagyobb eseménye 1656-ban következett be, amikor a holland fizikus és csillagász, Christian Huygens alig huszonhét évesen fölfedezte az ingaórát. Igaz, nemcsak ő ismerte fel az egyenletes lengés szabályosságán alapuló időmérés lehetőségét, hanem a modern — kísérleteken alapuló — természettudomány nagy alakja, Galileó Galilei is, ám az olasz csillagász és fizikus már nem tudta megvalósítani elképzelését — öregkori betegsége megakadályozta ebben. Így aztán a tudománytörténet Huygenst tartja nyilván az ingaóra atyjaként. A XV. század végétől elterjedő zsebóra fölfedezőjének kilétéről egyelőre nincs tudomásunk. Amit tudunk: a manapság használt zsebórák hajszálrugói helyett disz- nósertét tettek a szerkezetbe, és az úgynevezett kanalas járatot billcgőkerékkel cserélték ki. „Olyan ez i viiéi, ét a dniéria”
