Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
T978. Január 22., rasámap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 UJ TELKEK FORRÓM A Ili?II ^ olvastam egy múlt száll IE.1 Bidjl könyvijén; Forró-Szendrői Hegysorok, ami bizonyára a Csereháti Dombvidék akkori nevét rejti magában. Felvetődik a kérdés: a szakíró miért éppen ezt a két települést használja fel egy tájegység jelölésére? A válasz kézenfekvőnek látszik: mindkettő közismert helységnek számíthatott. Most foglalkozzunk Forróval. A történelem különös játékot űz egyes településeinkkel. A múlt század végén kiadott „Abaúj-’Torna vármegye története” népességgel foglalkozó részében azt olvashatjuk. hogy 1880—90 között hazánk lakossága 10 százalékkal növekedett, Abaúj- Tomáé azonban csak 1 százalékkal, s vannak települései, amelyek léiekszáma kereken tíz százalékkal apadt. Ezek közé tartozik Encs és Nyésta, s a tanulmányíró meghúzza a lélekharangot fölöttük. Bár Nyésta népessége azóta is évről évre csökken. a niai napig nem fogyott el, Encs nemcsakhogy pótolta tízszázalékos veszteségét, 1828-tól — akkor mindössze 668 ember lakta — mintegy hatszorosára duzzadt. A 3-as számú országúton fekvő Forró — Szikszó után — a legnépesebb település ezen a. vonalon Kassáig 1828-ban (1439 fő). Egyik, múlt századi pecsétlenyomatán ez áll: „Forró M. Várós”, azaz: „Forró Mezőváros”. A 13. század v.égén a megyegyűlések állandó helye, Abaúj vármegye székhelye. Némelyek állítása szerint a „Kakas Csárda” 16, században emelt épülete megyeháza volt. Ez azonban nem valószínű. Én azt gyanítom, hogy a jómódú polgárváros, Kassa pénzén épült, miután megvásárolta jó földjeiért, környékszerte híres boráért — a birtok tiszttartójának lakása, egyben afféle hétvégi pihenőház lehetett. Kassa, város falain belül szinte drákói törvények uralkodtak, keményen megtorolva az italozást, főképp a házasságtörést. Nos, ha a városatyák ki akartak rúgni a hámból, >de rándultak. Persze, mindez feltételezés. JHáború idején a Múzsa hallgat... A kor .lilába jsmeri már a könyvnyomtatást, Kor- ^fo eJSoVi.skolaniesterc, Nagy Mihály (1586) . hiába boltja,,a 'nebulókat írásvelésre, olvasásra,. szinté évszázadok tűnnek el írásos krónikák nélkül — a vidék a hadak átjáróháza lesz egészen 1714-ig; egyetlen nemzedéknek sem adatik meg, hogy nyugodtan éljen bölcsőtől a koporsóig. Felperzselt falvak jelzik a török hordák és a labanc hadak útját, az őslakosság meggyérül vagy szerteszéled. Az 1714-es császári összeírás 40 abaúji falut kihaltnak nyilvánít, s a maradékot is csak szlovák és rutén bete- . lep ülésekkel tudják feltölteni. Forróra szlovák ajkúak kerülnek. Bizonyára ők hozzák magukkal a sok falusi kisiparost, főleg építőmestereket: kőműveseket, ácsokat, asztalosokat. Cseppet ; sem véletlen, hogy ezelőtt 19 évvel éppen itt jött.létre egy kisipari szövetkezet, elsősorban, építőipari teendők ellátására. Meg- , hökkentő adat az 1960-as népszámlálásból: (Forró keresői, közül 172 ember építőipar- - ban dolgozik! (összevetésül: az ekkor már jóval népesebb Encsen csupán negyven- ,. nyolc.) De vessünk még egy röpke pillantást a múltra. Ä vendégfogadó, mely ma is ki- , magaslik a falu házai közül, 1839-től a Pest—Kassa közötti postakocsi állomása, itt, váltják pihentre a fáradt lovakat, az , utasok szállást és kasztot kaphatnak. A vándorkereskedők naptárában bekarikázva a forrói oszágos vásárok napja — a dombvidék lakosságának népünnepély számba megy a forrói vásár. Nos, 1860-ban megnyílik a kassai vasútvonal, a tömeges forgalom a vaspályára tevődik át. A vasútállomás — ahogy akkoriban nevezték: „indó- ház” — homlokzatára két település neve kerül: Forró—Encs. Az „első helyezés” a nagy múltú Forróé, hiszen ekkoriban még kétszerannyian lakják, mint Encset. ám csakhamar kiderül, hogy a technika új vívmánya nem Forró malmára hajtja a vizet. Harminc év múlva már a vásár is Encsre kerül. A népesség-kiegyenlítődés csak 1920 —30. között megy végbe. Ma Encset közel négyezren, Forrot 2130- an lakják. Lesinszki Gézáné tanácselnök mondja: — Itt már mindenki dolgozik, a nők is. Ez. persze, nem azt jelenti, hogy a nők csak napjainkban kaptak munkára Forrón. A, falusi nők sosem henyéltek, csak megváltozott a foglalkoztatás minősége. Helyben itt a „Hernád-menti” Építőipari Szövetkezet meg a tsz — férfi már alig van benne. Encsen a bútorgyár, gépjavító. Aba- ' újdevecserben a labdaüzem, és a kereskedelem, az oktatási intézmények is sok nőt foglalkoztatnak. Hiába hirdetjük-ajánljuk: 1 nem jön senki hivatalsegédnek. A falu régen lenézte az Üjsort — falu alatt a főút mentén lakókat értették, mert az Újsorról kerültek ki a kepések, napszámosok, harmadoskapások. Ma már csak mi, idősebbek emlékezünk ezekre az ellentétekre. Fizikailag most már az Újsor nézheti le a falut, mert magasabban épült. A tanácstitkárnál, dr. Bodnár Istvánnál éppen ügyfél van, ötven körüli férfi. Hallgatom a beszélgetést. — Én is íratnék telket. — Neked van házad — így a tanácstitkár. — Tudod, az inasnak (Abaújban „inas” a fiúgyerek). — A férfi szomorkás tűnődéssel néz maga elé. — Nem szeretném, ha itthagyná a falut. Január 16-án házhelyosztás volt Forrón, egyetlen nap alatt műid a húsz elkelt, ami annak a jele. hogy többre is lenne igény. Négyszögölét 60 forintért adják, egy-egy telek 230 négyszögöl. Ezzel kezdjük a beszélgetést. — Csak addig nyújtózhatunk, ameddig a takarónk ér. — Nincs föld? — kérdem. — Az még megakadna — mondja Bodnár elvtárs —, de a legelemibb, kapcsolódó beruházásra sem futja. A telektulajdonos egyelőre nem emleget utat. villanyt, de csak fogjon hozzá az építkezéshez, rögtön jár a nyakunkra. Érthető — elgondolkozva néz egy papírlapot, amin nincs semmi. Amikor megszólal, hangjába keserűség vegyül. — Meggyőződésem, hogy a községfejlesztési törvény elavult. — Tollat vesz elő, számokat vet papírra — Forrón és Fancsalban mintegy 700 család él, de csak 300 fizet községfejlesztési hozzájárulást Tulajdonképpen öreg parasztemberek fizetik öreg házaik után meg a néhány magánkisiparos. Az új ház után nem szabható ki, pedig elsősorban ahhoz kell a járda, az út a villany. Befolyik 130 ezer forint. Summa summarum: egy főre nálunk 60 forint jut a községfejlesztési alapból. Az idén például 1,5 lem utat kellene építenünk — ára 2 millió forint. Kérdem én, miből? Mosoly verdes arcán, majd nevet is picit. — Én is úgy vagyok ezekkel a fejlesztési gondokkal, mint az egyik Afrika-ku- tató. Átküzdve magát az ember-nemjárta rengetegen, megkérdezték tőle: hogy bírta, hogy sikerült? így felelt: „Sosem az előttem álló nehézségekre gondoltam, hanem azokra, amelyeket már leküzdöttem,” Tanácsunk igen nagy erőfeszítéseket tesz, no és a lakosság — a forróiak mindig kaphatók társadalmi munkára. A helyben levő két gazdasági egység, az építőipari szövetkezet. és a tsz nekünk egy fitying községfejlesztést nem fizet, de a kbsz kitesz magáért: ad fuvart, földgépeket. Sajnos, a tsz nem ad semmit, legalábbis eddig, pedig lenne kitől tanulni. A tanácstitkár országosan is egyedülálló példának hozza fel a fancsali „Egyetértés” Tsz közreműködését a község gyarapításában, ugyanis minden községfejlesztési beruházáshoz 30 százalékkal járul hozzá. Így lett ebben az alig ötszáz lakosú faluban óvoda, sok út és járda. Szalipszki András személyes igyekvésének is eredménye, hogy tavaly megnyílt az öregek napközi otthona, kizárólag a tsz fenntartásában. Azt tartja, becsületbeli kötelességük gondoskodni az öregekről. Ezek az emberek közel egy évtizeden át hét- meg nyolcíorintos munkaegységért küszködtek a nagyüzemi gazdálkodás alapjainak lerakásában, öreg napjaikban élvezzenek valamit a megerősödött tsz hasznából. Most saját erőből egy iskolai napközi otthont szerelnek fel. 1960-ban még csak 370, tavaly éy végén 520 ház volt Forrón. Évente — átlagosan — 20—25 új családi otthon kerül tető alá. Gondolnak a jövőre. A pedagógusok, tszés üzemi szakemberek 75 százalékos kedvezménnyel juthatnak házhelyhez. Az elmúlt. években tizenhét képesítés nélküli nevelő szerzett diplomát itt. Amikor felmérést készítettek az ügyről, maguk is meglepődtek: a taníttatás személyenként 37 ezer forintot emésztett fel (helyettesítés, útiköltség stb.). Mivel a tanács nem tud lakást adni, a tizenhétből egy maradt meg — idevaló. A saját tulajdonú ház és telek megköti az embert. A hazavágyás is igen erős, főleg elnősült fiatalok igyekeznek telket szerezni, építkezni szülőfalujukban. A Ln/cón legnyomasztóbb gondja: luuisif, nincs egészséges ivóvize. Leleményességgel, a forintok élirerakásá- val, társadalmi munkával sok utat, járdát építhettek, — egy vízmüvet már nem lehet összeügyeskedni. Jelenleg a házak több mint 40 százalékában van fürdőszoba, „csapi víz”, de ami ezekből a csapokból csörgedezik, emberi fogyasztásra általában alkalmatlan. Igen, a vízmű csak állami támogatással valósulhat meg. — Maholnap Encs eléri Forrót — jegyzem meg. — Mi lesz az összenőtt település új neve? Dr. Bodnár István nem volna igazi forrói lokálpatrióta, ha másképp válaszolna: — Ami 1860-tól, tehát száztizennyolc éve az állomás homlokzatán olvasható — Forróencs. Gulyás Mihály Emberek utaznak a drót- kötélpályán. Az ingatag jármű ötven méter magasságban himbálódzik. Idefent erősebb a széljárás, csípőscbb a levegő. De a vonal vizsgálók fittyet hánynak az alattuk lévő mélységre, a zord időjárásra. Dolgoznak; ellenőrzik a szénszállító csillék tartóköteleit, kijavítják a hibákat. Nem ritkán vasár- és ünnepnapokon teljesítik önként vállalt kötelességüket. Fotó: Laczó József T ársadalmunk évente több milliót költ környezetünk védelmére. Az ország nemzeti parkjai, valamint a védetté nyilvánított területek páratlan ritkaságai megérdemelten csábítják a külföldi és a hazai természetkedvelők ezreit. Az emberi társadalom a természet fejlődésének szükségszerű következménye és így, ha nincs bennünk valamifajta leküzdhetetlen ellenérzés a környezetünkkel szemben, valamennyien szeretjük és büszkék vagyunk a bennünket körülvevő világra. Mindez az ember számára nemcsak természetes, de szükséges is. Életünket és közérzetünket azonban nap mint nap számtalan dolog és esemény befolyásolja. Valamennyit felsorolni még nagyjából sem lehetne. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy életünk, közérzetünk mennyire függ ezektől a dolgoktól, eseményektől. A meteorológiai frontátvonulások, az apróbb vagy nagyobb bosszúságok, avagy egyes hivatalok, vagy szolgáltató vállalatok bürokratikus intézkedése most már nemcsak kellemetlenséget, de egész napra szóló rossz közérzetet is eredményezhet. Közérzetünk tehát nem magánügy. Különösen nem ott, és nem akkor, amikor közösségben élünk, amikor egymásra vagyunk utalva. Elmondhatjuk: szeretjük városunkat és mint szűkebb környezetünkhöz, kétségtelenül bensőségesebb kapcsolat fűz. Éppen ezért valameny- nvien igényesebbek, sőt mondhatnám, egy kicsit követelősebbek is vagyunk akkor, ha a bérházunk, lakótelepünk vagy éppen az utcánk fejlődéséről, szépítéséről van szó. Nemegyszer még arra is hajlamosak vagyunk, hogy apróbb gondjainkat, lakóhelyi problémáinkat felnagyítsuk, netalán elégedetlenkedjünk is. Követeljük a rendet, a tisztaságot, igényeljük a szép, esztétikus környezetet. Ha viszont ez megvan, megteszünk-e mindent, mindennek megtartásáért, megóvásáért? Igen, ezen már elgondolkodhatunk, hisz még korántsem tettünk meg mindent, amit elvár tőlünk a közösség, amit el kellene saját magunktól várnunk. Ilyenkor vajmi keveset gondolunk arra, hogy a vandál módon tönkretett parkok és játszóterek felújítása és rendbehozása hány és hány új létesítmény elkészülésétől fosztja meg városunkat, valamennyiünket. Nem árt talán elmondani, hogy MisÜZLET — Az úr — mért végig az asszony — komoly vevőnek látszik. Ezt a kisebbet odaadom százötvenért. Ezt meg, a kutyásat, kétszázért... Mindezt egyszuszra közli a miskolci Búza téri óra alatt. Kezében két subát tart. A kisebb, a százötvenes, egy pincért ábrázol. A sárga alapon levő fehér szegéllyel díszített, sötétbarna figura éppen egy csésze kávéval kínál egy inkább kutyára, mint emberre hasonlító alakot. A másik, vörös, fehér és barna 'színösszetételű csendéletével riogatja a jobb ízlésű járókelőket. — Én inkább ezt javasolnám lakása falára — folytatja az asszony. — Nézze csak meg. ez — már a színeket tekintve is — bármilyen tapétához, vagy falhoz jól megy. De — teszi félre a két darabot — van itt igazán ér- < ikes szőnyeg is. A kosárból elővesz két intarziát. A sötétzöld alapon búzaszárból ragasztott pálmák dőlnek a sárga tenger felé. A kép bal felső részén egy helikopter kering. Kering, hiszen alatta a vízhul- lámosan-tajtékosan szökell felfelé, a gép irányába. — Ez csak harmincba kerül — szól reménykedve. — Talán annyi pénze csak van... — De hát — kockáztatom meg — ez nem szőnyeg... — Nem baj az, persze, hogy nem! Jobb annál, mert — mély lélegzetet vesz — nem kell mosni! Arrább, a kukoricaháncsból font kosarak közül egy cigánylány szemléli — egyelőre csendesen — az üzletkötési ceremóniát. Ö virágtartókat, kis és nagy szobadíszeket árul. — Falra, padlóra, asztalra — mutatja be tömören a földön levő készletét. — No, vesz vagy nem tartja fel a botot? Már melegem van. A sző- nyeges asszony még nem mondott le teljesen az üzletről, de kolléganőjét sem sértheti meg; — Vegye meg ezt a képet, meg vegyen hozzá egy virágtartót! — próbál jobb belátásra téríteni. kolc város Tanácsa 1977. évben 16 millió 300 ezer forintot fordított környezetünk szebbé tételére. Ebben az évben ugyancsak erre a célra 19 millió 800 ezer forintot irányoztak elő. A közvetlenül beépített forintokon túl, szinte kifejezheted en az az érték, amit a nagyüzemek munkásai, a szocialista brigádok, a város lakossága mint társadalmi munkát végeztek környezetünk szépítésére. Ennek ellenére mégis kevés a park, a pihenést, a jó levegőt biztosító zöldövezet, a virággal díszített útszegély. Elégedetlenkedünk is mindezért eleget, De elégséges-e a mérgelődés, az óhajok, a kívánságok felsorakoztatása? Ügy gondolom, éhnél ma már mindany- nyiunknak többet kell tenni. Lassan vége a télnek, közeledik a tavasz. A több milliós költségből minden bizonnyal újra rendbe fogják tenni a parkokat, játszótereket. Kicserélik a félig szakadt hinta láncait, új padok kerülnek a parkokba, a télen kitaposott fű helyére újat vetnek. Újra szép lesz városunk. Hogy meddig? Az már nem utolsósorban tőlünk is függ. Tőlünk, mindnyájunktól, akik szeretjük és érzelmileg is kötődünk szűkebb pátriánkhoz. Miért ne tehetnénk meg az ország más városaihoz hasonlóan mi is, hogy még többet tegyünk magunkért, esztétikus környezetünkért és annak védelméért. A néhány éve elültetett díszfa kettétörése láttán még ma is eszembe jut a több évtizede forgatott ábécéskönyvben tanult vers: „Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, Szép gyöngéden nyúlj leveléhez. Ágát ne törd, lombját ne tépd, És hagyd annak, ami épnek- szépnek, Ne bántsd a fát” Nagyon sokaknak kellene, hogy eszébe jusson e pár soros versike, akkor is, amikor erejét egy gyenge fa értelmetlen derékba törésével, vagy a , kerti pad ülőkéjének felszakításával fitogtatja. F ogjunk össze ellenük, védjük környezetünket! Rólunk van szó, a közérzetünk, a nyugalmunk függ tőle. Márpedig senki számára sem lehet közömbös, hogy milyen lesz. a magatartásunk az elkövetkezendő időszakban nap, mint nap az emberi, a munkahelyi közösségekben. V. M. A cigánylány már felmérte a helyzetet: — Csőri ez, Margit néni, csak itt tátja a száját... Az út másik oldalán levő borozó előtt páran felkapják a fejüket e magvas megállapításra. Később, a Hági étterem előtt reg’ nem látott katonacimborám üt vállon. A szokásos kérdések után a szokásos kérés: — Gyere, lekapunk egy korsóval... Megyünk. Két sörre még futja. Talán. Bent, az étteremben meséli, hogy s mint él. Megnősült például, amit pár éve még nem hittem volna, hogy bekövetkezik. Bekövetkezett. — Igaz, még csak a jövő hónapban lesz névnapja a feleségemnek, de már vettem neki valamit. Nézd csak — nyúl a táskája után —, ugye, szép? Az asztalra pakolt ajándékon egy helikopter kering. A sötétzöld alapon levő sárga tengervíz még mindig felfelé szökell. Miután kellőképpen kiköhögöm a félrenvelt sört. cimborám elpakolja a képet és kér még két korsóval. Igazán jólesett..• — pusztai*! v! —■ Közérzet! nem magánOgy
