Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-22 / 19. szám

KZAK-MAGYARORSZÄG 4

T978. joiraár 22., wrsőmap

Nem Firenze története

LORENZACCIO

Sótét színpadra nyílik fel a függöny csupán szoborsze- rüen dermedt emberi csoportokra hull rá, egymás után némi fény, — mintha valami sejtelmes borzongás futna végig a színpadon és a nézőtéren, előre éreztetve a mélyről fakadó indulatok vérgőzét, a .velejéig romlott’ poshadt bűzét, a megaláztatásokban, a tobzódásokban, a * tivornyákban és a megbecs- telenítésekben fetrengő emberek kiszolgáltatottságát. Van valami misztikus ebben az indításban, de a sejtelmes homály egy-kettőre felszakad, amikor az éles színben megvilágított színpadi térben előlép Lorenzaccio, hogy semmi mást ne tegyen, csak végigmérjen bennünket, hogy megmutassa magát, s már tudjuk, néki semmiképpen sem lehet majd igaza, soha, semmilyen körülmények között nem válthatja be szabadságálmát, bármit tegyen is.

©

Könnyű lenne annyival elintézni Alfred de Musset Lo- renzaccióját, hogy romantikus. vérgőzős rémdráma. S túlságosan könnyű dolog lennel kimondani szentenciaként, hogy nem jellemző mindaz, ami 1536-ban történt Firenzében a reneszánsz Itáliájára. Mert tény és való, hogy a reneszánsz fényéből, a reneszánsz nagyságából már csak emlékképek maradnak, s legfeljebb Fílippo Strozzi alakja őrzi a mi tudatunkban is élő reneszánsz ember alakját Ám mégis azt kell mondani: Musset kétségtelenül felismerte az olasz reneszánsz történetének néhány olyan politikai gócpontját, amelyek jellemzőek voltak a XVI. századra. Persze, mindezt a XIX. század fiaként tette, annak a Franciaországnak ifjáként. amelyet ő, és 20 éves kortársai a legkeservesebb csalódásként éltek át, akik részesei voltak az 1830- as forradalomnak, amelyet Franciaországban nem demokratikus köztársaság, hanem polgárkirályság követett. Nehéz lenne nem kiérezni Lorenzaccio és Firenze történetéből a „század gyermekeinek” gondterhelt vergődését. „

__ A háború ölén

s

zülettek; Napóleon katonáinak gyermekei voltak, az anyatejjel még a gloire má- konyát szívták magukba — és mire felcseperedtek, a restauráció korának reakciójában, egy tespedő, kushadó társadalommal találták szemközt magukat, amely minden becsvágyukra ezt a választ adta: „Menjetek papnak”. A múlt mindörökre összeomlott. Napóleon halála után ténylegesen helyreálltak

ugyan az isteni és emberi hatalmak, de a beléjük vetett hit megszűnt. A jelen: a félhomály, a bizonytalanság. A jövő messziről derengő fénysugár. A szabadság jelszava elhangzik, de akik túlságosan korán, vagy hangosan -találják kimondani, börtönbe kerülnek”. (Benedek Marcell.)

m

Ám még mindig itt a kérdés, hogy van-e közünk nekünk az 1830-as Franciaország szemével látott 1536-os Firenzéhez? Tűi azon, hogy Musset Lorenzaccio ja. amely a Miskolci Nemzeti Színház színpadán az eredeti 5 felvonás helyett, — talán nem egészen megalapozott átgondoltsággal — két felvonásban játszódik le, (noha mindvégig mozgalmas, dinamikus az előadás, az I. felvonás egy és háromnegyed órája, hosszúnak tűnik), talán önmagáért is megéri a bemutatást, szerepeiért is érdemes elővenni — Reviczky Gábornak találták ki ezt a szerepet, mondhatnánk, hiszen oly meggyőző erővel játszotta el, az először csak álarcként magára ) CUött, de azután Nessuainként rátapadt romlottságot és gonoszságot. De van ennek a darabnak egy. a történelmi korokon is átívelő erkölcsi tanulsága, amely a kristály ragyogásával süt át, mindenen : morális alap nélkül, erkölcsi tisztaság nélkül semmi sem igazolhatja az elkövetett cselekedeteket, s ha a népben nem él a szabadság vágya, egyetlen ember ugyan fel nem szabadíthatja. Ha úgy tetszik, a tömeg és egyén kapcsolatát is felfedezhetjük a Lorenzaccióban, noha természetesen Musset messze állt e kapcsolat marxista felfogásától. Musset Lorenzaccio ja moralizáló dráma. Be- ke Sándor rendező nagy érdeme, hogy hagyta kisütni ezt az erkölcsi mondanivalót, nem akarta mindenáron XX. századivá erőszakolni gondolatait. Meghagyta a történelmi illúziót, amit még rá is hangsúlyozott a zárókép csontváz-párkáival, a beszűkülő fénnyel, amely a hintaként lengő fejedelmi széken hunyt el.

Lorenzo Mediciként, akit a nép csak Lorenzacciónak nevez, nevében is kifejezve megvetését. Reviczky Gábor volt az, aki e monumentális történelmi tabló morális tanulságainak megvonásában a leginkább segítette a rendezői elképzelések megvalósítását. Reviczky játéka, noha kétségtelenül kiélezhettük belőle egy korábbi szerepének, a Vili. Henriknek kísértését; — de ezt egyszer már mondottuk —•. tökéletesen meggyőző vott. Talán külön tanulmányt in érdemelne, ahogy egy-egy pillanatra megkísértette tiszta múltja, ahogy a felrémiéstől a rá- döbbenésig jutott annak a felismerésében, hogy alapvetően magára maradt, hiszen már akkor sem hisznek neki, amikor előre kikiabálja a fejedelemgyilkosságot, ' s amelyet úgy hajt végre, hogy már tudja, hiábavaló: „Megölöm Alessandrót. Ha utána a republikánusok helyesen cselekednének, könnyen alapíthatnának köztársaságot, mégpedig olyan szépet, amilyen sohasem volt még a földön. Feltéve, ha a nép is velünk lenne... És ezzel mindent megmondtam. Fogadjunk hogy sem ők, sem a nép nem fognak semmit sem csinálni”. És még megéli, hogy valóban semmit sem csináltak. S a miskolci előadásban ebben a felismeréstől a rádöbbenésig folyamatban, így természetszerűleg jut el odáig, hogy a darabtól némiképp eltérően, illetve jobban hangsúlyozottan feladja magát és a halált választja. Nemcsak r megírt, megtanult, elmondott szavakkal, egész lényével dobja oda magát a bérgyilkosnak. Alessandro Medici Blaskó Péterben kelt életre. Az élvhajhász, puhány, züllött fejedelmet formálta, s kissé elsikkasztotta — ez viszont rendezői tévedés is lehet — a marcona' „zsoldos fejedelmet”, a romantikának azt a végletét, amelynek egyik oldalán (hiszen Musset művében, csakúgy, mint a romantika más képviselőinek műveiben, színpadi darabjaiban vagy regényeiben ' a végletes jellemek és végletes helyzetek összecsapása történik meg) Filippo Strozzi, a másik oldalán pedig a történelmi valós személy, Alessandro Medici állt. Így egy kissé halványabb igazolási nyert a „semmi sem változott” végkicsengése. A fejedelem figurája ilyenten- ségének rendezői koncepcióját jelzi véleményünk szerint az is, hogy olykor talán nem eléggé megalapozottan kerültek bele jelenetek, túlságosan és nem teljesen hitelesen, jobban mondva nem eléggé indokoltan —* gondolunk itt például az erotikus jelenetekre. Filippo Strozzi a darab legszebben megformált figurája. Igazi reneszánsz alak; méltóságával,' emberi hitelességével néhol még adósunk marad Fehér Tibor, talán egy kicsit túl korán véve magára az atya-fájdalmát. De ezzel együtt benne rejlik egy nagy alakítás ígérete szerep- játszásában. Ehhez viszont a fejedelem alakjának is mélyebben, gazdagabban kellene kibontakoznia a mostaninál.

©

A Lorenzaccio szereplőivel — a színlapon felsorolt 29 szerepet 28 színész játsza el, s hosszú listát tesz ki a közreműködők felsorolása is — óhatatlanul kell „kegyetlenül” bánnunk, hiszen az olykor villanásnyi jelenetekben, a szűkös játéktér adta lehetőségekben, a mai értelemben vett epizódszerepekben is igyekeztek teljességre törekedni, pontosabban szólva arra kényszerültek, „kényszerítették” őket. hogy egy- egy mondatban, egy-egy mozdulatban sejtessék meg jellemüket. Nagyon jó epizódalakításokat láttunk, de értékelésükre most nincs lehetőségünk, hiszen olyan szerepalakításról kell feltétlenül szólnunk, mint Csiszár András, Cibo bíborosa vagy Gyöngyössy Katalin Ricciar- da Cibo márkinéja. A rendezi* koncepció szabadossága következtében lett olyan Cibo bíboros, amilyen lett, néha talán meghökkentően közönségesen világi, akikből azért hiányoltuk a hatalom megszerzéséért folytatott harchoz a kenetteljesebb, fortélyosabb simulékonyságot. Ez azonban —. de hiszen leírtuk már — következik is a darab értelmezéséből. Legalábbis ilyentén értelmezéséből, noha végeredményben arra a megoldásra kell jutnunk: így is érdekes, értékes vállalkozása volt a színháznak a Musset-darab színpadra állítása. Gyöngyössy Katalin márkinéja nagyon tetszett, reneszánsz nőalakjával tisztán őrizte meg magát, noha mélyre kellett lemerülnie. A népes szereplőgárdából csak név szerint említenénk még meg Páva Ibolyát, Máthé Évát és Matus GyörgyötBe ke Sándor segítői voltak — meghívott vendégként Ján Hanák díszlettervező és Helena Bezárková jelmeztervező. Előbb Bezárková jelmezeit dicsérjük meg: pazarfényűző jelmezek voltak, a reneszánsz ragyogását csillantották fel. Noha Ján Hanák díszletterve impozánsan nagy lélegzetű volt — a bíboros és a zsoldosfigurák „be- lógatása” nyilván a történelmi-politikai ' meghatározottságra utalt — Bosch — háttér-illusztrációja (minden nagyszerűsége, szépsége ellenére!), kissé zavarólag hatott. S nem volt egységes a díszletváltás sem, leginkább talán a Strozziak összeesküvé- si jelenetének megoldása nem tetszett. S ugyancsak nem éreztük egységesnek a zenei kíséretet sem, amelyek olykor a sokkolás szándékát erősítették fel.

Mindezekkel a megjegyzésekkel együtt, végül is jó előadást láthat a miskolci színházlátogató közönség, amely a premieren vastapssal jutalmazta az előadást. Nagy lélegzetű dráma, nagyra vállalkozó előadásának lehettünk tanúi. S semmiképp sem válik hátrányára a színháznak, hogy Musset művét, amelyét csak jóval a szerző halála után, már a mi századunkban, 1946-ban, Párizsban mutattak be, műsorára tűzte. Van helye a ma színpadán is.

Csutorái Annamária

Illusztráció

Új kötet az állam és az egyház viszonyáról

Jelentős és nemzetközi érdeklődésre is számot tartó francia nyelvű kötet készül el a napokban az állam és egyház viszonyáról — Ensemble pour une bonne cause... — címmel. A Corvina Kiadó e kiadványában. Lukács József gyűjtött össze olyan -tanulmányokat, nyilatkozatokat és dokumentum- anyagokat. amelyek az egyházak és a Magyar Népköztársaság közötti kapcsolatokról vallanak. A könyv a katolikus, a református, az evangélikus és a szabad egyházak vezetőinek a kapcsolat alapvető kérdéseire vonatkozó állásfoglalását, egy Lukács Györggyel 1973-ban a vallásról folytatott interjú részleteit, valamint Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek e témával foglalkozó beszédeit tartalmazza.

Eiiékeh pjfése haszonnal és veszéllyel

Napjainkban már örvendetesen társadalmi mozgalommá izmosodott a honismereti, helytörténeti munka, az ehhez kapcsolódó adat- és anyaggyűjtés. A múzeumok ezzel foglalkozó munkatársain kívül ezt igen sokan művelik, olyanok akiknek nemes hobbijuk, és olyanok, akiket valakik erre biztatnak, serkentenek. Ez utóbbi kategóriába sorolhatók a különböző iskolások, akiket nevelőik serkentenek erre, szakköri tagok, a népfront által patronált hon ismerteti körök tagjai és más lelkes társadalmi kutatók, gyűjtök. Folyik a kutatás a kéknyak- kendős úttörő gyerekektől, — illetve az úttörőmozgalom szintjétől —. a jól felkészült szakkörvezető irányította munkán át a diplomások tudatos és célratörő seregéig. Ennek eredményeként előkerülnek kisebb és nagyobb értékek. Előkerülnek és vagy rendeltetési helyükre, a múzeumokba és a levéltárakba, illetve helytörténeti gyűjteményekbe jutnak, vagy mert nem ismerik fel azonnal az értéket, elkallódhatnak, és előfordul olyan is, hogy valami furcsa kanyarral magántulajdonba kerülnek, esetleg üzérkedés alapjául szolgálhatnak.

A múzeumi és levéltári

törvény meglehetős pontossággal írja körül, mely tárgyak miként kezelendők, hogyan kell arról az illetékes állami szerveknek tudomással bírniuk, de ezek a törvények bizonyára nem elég-, gé széles körben ismertek. Így adódhat hát, hogy a sokféle, alapvetően jó szándékú gyűjtőmunka a honismereti cél mellett vadhajtásokat is szülhet, vagy jobb esetben olyan mellékhajtásokat, amelyek nem a köznek gyümölcsöznek.

Mint a múzeumi felvásárlások is igazolják, rendkívül sok történeti érték van magántulajdonban, lappang magángyűjteményekben, nem ritkán kinyomozhatatlan

odakerüléssel. A felszabadulást követő időkben, elhagyott kastélyok, intézői lakóit és egyéb olyan helyek, ahol történeti értékű levelezések, egyéb tárgyi emlékek lehettek, sokszor elpusztultak. — máskor egy-egy értőbb ember a pusztulás elöl nem kevés muzeális értéket kimentett, azokat vagy beszolgáltatta múzeumnak, vagy magángyűjteményébe sorolta ritkább esetben üzletelni kezdett vele. Napjainkban is egy-egy nagyobb gyűjtőakció során akár iskolás gyerekek is fel-felfedeznek nem pgy olyan értéket, amelynek múzeumait, levéltárak féltett

kincsei között lenne a helye, nem pedig iskolai gyűjteményben vagy magántulajdonban. A tárgyi emlékek múzeumi begyűjtésének is igen sokat ártott az elmúlt évek nagy divatja, a népi használati eszközök felvásárlása, amely valóságos üzletággá növekedett, s így nem ritkán felbecsülhetetlen nép- művészeti, történeti értékek sikkadtak el, jutottak élelmes műkereskedőkhöz, vagy egyszerűen üzletelő emberekhez, és vétették el azt az utat, amely a köztulajdonba vételhez vezetett volna.

A múzeumi és levéltári szervek minden jó szándékuk ellenére sem tudják kézben tartani, akárcsak egy megye területén is a teljes helytörténeti adat- és anyaggyűjtést, már csak azért sem, mert egyrészt nincsen erre megfelelő apparátusuk, másrészt, mert szinte lehetetlenség lenne azt ellenőrizni, ki mit talál egy lebontásra ítélt ház, padlásán, a pincéjében, annak falában, évtizedek óta át nem nézett magánkézben levő könyvtárban, levelezésben, egyéb helyen. Igen jó, hogy egyes helyeken szervezett iskolai akció keretében valósággal betakarítják egy- egy település mindenféle ilyen „lomjait”, hiszen az esetek döntő többségében olyan értékek is előbukkannak ilyenkor, amelyek a falu, vagy környék határain túl is magas értéket képviselnek, a megye vagy a nagyobb terület történelmének, néprajzának kutatásához adalékkal szolgálhatnak.

A régészeti leletekről eleve nem beszélünk, azok kizárólagosan múzeumi kezelésbe kerülhetnek. Csakúgy, mint a földmunkák során előbukkanó, a föld felszíne alatt húzódó leletek. Legyen az akár egy értékes faragott kő, vagy egy fazék aranypénz. Pedig ezekkel is lenne visszaélés. Igaz, jó példákat is tudtak említeni az elmúlt évben a muzeológusok. Elsősorban azokról a tárgyakról szólunk most, amelyek egy- egy település lakosságának életére, történelmére vonatkozó adalékokkal szolgálnak.

Borsod nagy múltú iparvidékein még roppant sok kincs lehet feltáratlanul. Régi szakszervezeti ülések feljegyzései, jegyzőkönyvei, a munkásmozgalom különböző relikviái, a munkáskultúra tárgyi emlékei, például régi könyvtári olvasójegyek. egyebek, a különböző manufaktúrák, majd későbbi magáncégek üzleti levelezései, régi bányák műszaknaplói, és hasonlók. Ezek a szakember kezében mind vallanak korukról. Magánember

szekrényéből őrizve holt ér* lékek.

Mit érhet a még oly értékes XVII—XVI1L századi könyvtári anyag is, ha gaa- dája kulcsra zártan tartja, és szűk családi és baráti körén kívül senki nem tud. e művek létezéséről. Mit érhet hires emberek magánlakások fiókjaiban őrzött levelezése, ha csak új gazdájuk nézhet bele olykor, és mit ér például egy régi községi adójegyzék, ha az nem szolgálhatja a tudományos hrtnliW és közvetve a köz érdekeit. A múzeumok és levéltárak átvesznek ilyen anyagokat, megvásárolják, g célszerű s, hogy mind több ilyen anyag kerüljön múzeumhoz, levéltárhoz. Ha nem megfelelő kézbe kerülnek a különféle úton módon begyűjtött hely- történeti anyagok, ha továbbra is a köz elől elzárva lap- panganak valahol, tulajdonképpen értéktelenek. Értéküket az emeli, ha a köznek használnak vele, ha a tudományt szolgálják, ha belőlük a megfelelő szakember olyan következtetéseket vonhat le, hogy azok közreadásával a társadalom épülését szolgálja, a társadalomnak ad újabb ismereteket vele. Elő kell hát a rejtekhelyekről szedni mindenféle értékes régi iratot, tárgyi emléket.

Nem szóltunk a fentiekben e helytörténeti gyűjtőmunka jogi és elsősorban tulajdon- jogi vonatkozásairól. Rendkívül bonyolult ez, hiszen a múzeumi és levéltári törvények körülhatárolják, mely tárgyak nem lehetnek magántulajdonban, melyeket kell azonnal felajánlani az illetékes állami szervnek, de amelyek magánszemély, vagy gyűjtő közösség tulajdonában maradnak is, azoknál is tisztázandó a tulajdonjog, hiszen valakié volt korábban. Számos visszásság található e területen is.

Helytörténeti gyűj teménye- ink, múzeumaink, a levéltári szervezet messzemenően segíti a társadalmi méretűvé nőtt helytörténeti anyag- és adatgyűjtési mozgalmat.

Ugyanakkor éber őrei is annak, hogy a gyűjtőmunka során előbukkant értékek megfelelő helyre jussanak, és ne válhassanak csak hobbiból gyűjtögető emberek ma- gánkincsévé, netán üzérkedések tárgyává. Ebben viszont ezeknek az irányitó szerveknek össztársadalmi segítségre van szükségük. Mert a honismereti helytörténeti gyűjtések során előkerülő értékek mindenképpen köztulajdoni rangűak, s azokat úgy is kell kezelni.

Benedek Miklós 1