Észak-Magyarország, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-229. szám)

1977-09-25 / 226. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1977. szeptember 25., vasárnap Isméi kézben n szerszám és u fegyver Iván István épületüvegezö szakmunkás tegnap töltöt­te be 33. életévét, ünnepelhette meg születésnapját. Ha megünnepelte, volt mit ünnepelnie neki is, családjának is, elvtársainak is, barátainak is, munkatársainak is. Iván István épületüvegezö szakmunkás ugyanis az cí­műit harminc esztendő és három év alatt tulajdonkép­pen többször született meg. Az anyakönyvi kivonat sze­rint 1944. 'szeptember hó 24-én Sajókazinc köz­ségben bányászszülök gyerekeként látta meg a nap­világot. Ez a hivatalos. Kél esztendő múlva, apró kis emberként beleesett a megáradt Sajóba, ahonnan bányászapja mentette ki. Hatesztendős volt, amikor bátyjával és még másik két utcabeli gyerekkel egy há­borúból visszamaradt kézigránáttal játszadozva felrob­banlak. Négyük közül hárman, közöttük a bátyja, éle­tét vesztette, ő sértetlen maradt. 1955-ben, tehát tizen­egy éves volt, amikor fejjel belezuhant a régi erőmű egyik Sajó-parti, vízzel teli almájába, centiméterekkel a nagy öntöttvasból készült szívócső mellé.. . Tavaly pedig, október 6-án, mint a Borsodi Állami Építőipari Vállalat dolgozója, munka közben, önhibáján kívül le­zuhant Kazincbarcikán egy tízemeletes lakóház tetejé­ről. Pontosan 38 métert zuhant. Szemüvege és a zsebé­ben levő szerszámok, a kalapács, a gitt-kiverökés, a gittelőkés, a harapófogó, a csavarhúzó talán valamivel hamarább földet ért, mint tulajdonosuk. A szemüveg egyik üvege. eltörött, a szerszámok — vasból lévén — sértetlenül megúszták a nagy zuhanást. Iván István üvegező szakmunkás szerencséjére egy friss földhalom­ra zuhant a testének jobb oldalával. Fájdalmat érzett a lábán, de ezenkívül semmi mást. Fel akart tápász- kodni, de munkatársai nem hagyták. Mentőt hívlak. A kórházban kiderült, hogy csodával határos módon, tulajdonképpen nem életveszélyes sérülésekkel élte túl ezt a nem mindennapi zuhanást. Egy fiatal villanysze­relő, aki az esetet látta, idegösszeroppanást kapott. To­vább ápolták a kórházban, mint Iván Istvánt. * A szabadesés olyan mozgás, amelyet egy test a nehézségi erő hatására végez, ha kezdősebessége zérus. Ha egy test nem nagy magasságból szabadon esik, megtett útja (s) az eltelt idő (t) négyzetével arányos: s —g:2 t2, ahol aga nehézségi gyorsulás. Iván István üvegező szakmunkás a 38 méteres utat szabadeséssel valamivel több mint kettő és fél másodperc alatt tette meg, s amikor földet ért, sebessége megközelítette az óránkénti száz kilométert... * Már akkor, amikor lezuhant, aztán később, amíg a kórházban f olt, többször is halálhírét terjesztették. A kórházi ápolás után Iván István épületüvegezö szak­munkás még négy es fél hónapot pihent, aztán újra munkába állt. Balesete esős, ködös, őszi napon történt. Baleset utáni első munkanapja verőfényes tavaszi nap­ra esett. Miskolcon, az Avas-délen egy hasonló tízeme­letes lakóháznál kezdte a munkát. Reggel, amikor meg­látta az épületet, felnézett rá. Minden eszébe jutott, az emlékektől és a magasságtól egy kicsit meg is szédült. De aztán az újra üvegezett szemüvegével, a munkatár­sai által összeszedett régi szerszámaival felballagott az épület tetejére. És folytatta a munkát. Azóta is dolgo­zik. Sőt, annak az erkélynek az üvegezését is ö végez­te. ahonnan annak idején lezuhant. Most Kazincbarci­kán dolgozik egy iivegezöbrigádban. Azt mondja, nem tudná másképpen elképzelni az életéi. Nagyon szereli a szakmáját. Róla úgy vélekednek, hogy nemcsak sze­reti, hanem kitünően műveli is. Micsoda erő, micsoda hátország szükségeltelik ahhoz, hogy egy ember ennyire egészséges maradjon testben és lélekben, fizikumban és idegekben egy ilyen zuha­nás után?.' A hátország egyik része a bányászelődöké, a bányászszülöké. Annak idején édesapját is odanyom­ta a bánya több esetben is Herbolyán, Berentén. A mama féltő szerelele és nagy-nagy ijedtsége, kedvenc ételével való látogatása a kórházban, szinte olyan láp- erő, mint az anyatej, És olt van a család. A feleség, Piroska, aki szinte meg azóta sem hiszi el, hogy ez va­lóban megtörténhetett. És ott van a két gyerek, a 12 éves leány és a 11 éves fiú, akikből Iván István becsü­letes embereket akar nevelni. Ez a szives kényszer szin­tén erőt ad. És a hátországhoz tartozik természetesen a kommunisták családja, a kazincbarcikai munkásörszá- zad, ahol felépülése óta ismét részt vesz a szolgálatok teljesítésében és a kiképzésben. Azt mondja, szerencsé­re balkezes. Az íráson kívül mindent bal kézzel csinál. Bal kézzel forgatja a szerszámot, bal kézzel fogja a fegyvert, mert a jobb válla nem akarja az igazat. És a szive is baloldalt dobog. Egészséges, életerős ember. Munkásember, céltudatos ember, akaralerös ember. * Balesete, illetve felépülése után könnyebb, nyugalmasabb elfoglaltságot ajánlónak neki. Ö nem vállalta. Azt tartja, hogy semmiféle előnye nem származhat az embernek abból, hogy 38 méter magasból lezuhant, és életben maradt. Csak az az egy előnye lehet, hogy cl. És folytatja ott a munkát, szocialista társadalmunk védelmét, ahol annak idején a kény­szer egy időre abbahagyatta vele. Nagy céljai nincsenek. Becsületben akarja felnevelni családját, cl akarja végezni az építőipari szakközépiskolát és szeretne egy nagyobb lakást a másfél szobás helyett. * Kazincbarcika, Csokonai Vitéz Mihály utca 22. Tíz­emeletes lakóház: A legfelső emelet hármas számú la­kásában már egy család él. Iván István nem ismeri őket. Csak a háztömböt ismeri, az emlékezetes erkélyt. Az erkélyt, és alatta a többit, amelyeken kék üveg a korlát, és ahol most gyerekkocsik, virágosládák és fris­sen mosott ruhák száradnak. Szöveg: Oravee János Kcp: Laczó József A Szovjet Kultúra és Tudo­mány lláza gazdag program­mal köszönti a Nagy Októberi Szocialista Forradalom íiü. év­fordulóját. Ivan Vasztljevies Szalimon nagykövetségi taná­csos, a Szovjet Baráti Társasá­gok Szövetségének magyaror­szági képviselője ismertette a programot. A többi között ..A forradalmár alakja a szovjet filmművészetben’’ címmel in­dítanak nagy sikerű szovjet al­kotásokból összeállított filmso­rozatot. Láttam, hallottam... A gyorsjárat simán indul a majális-parki végállo­másról. Utas bőven van. jó száz ember ül, vagy az ülé­sekhez préselődve kapasz­kodik az autóbusz mennye­zetéhez erősített fémcsö- vecskébe. A közhangulat igen barátságos, közvetlen, mindenki magával hozza a felszippantott napfényt, a már őszülő Bükk illatát. — Fijujujujujjj. Gyermek trombita vijjogó hangja metszi ketté a ko­csiban uralkodó csöndet. — Fijujujjujjjj — rikolt a másik is. Több utas ar­cén megértő kis mosoly su­han át. A zaj-szerszám a nem is olyan régi, vagy több évtized előtti gyer­mekkort, a játék igazi örö­mét idézi vissza. A zajára­dat túl soká tart, az arco­kon a mosolyt bosszús vo­nás váltja fél. Egy középkorú férfi — felesége ingerült ösztönzé­sére — jóindulattal figyel­meztet : — Gyerekek, elég már, hagyjátok abba! Mintha bomba robbanna. Egy nő, az anya hisztérikus hangja csapódik fel, a dü­hös fellobbanás végigre­meg a kocsiban. — Azért se hagyjátok ab­ba! — parancsol szinte csi­korgó fogakkal a figyel­meztetésnek már-már en­gedelmeskedő gyerekekre. — Fújjátok csak, ahogy bírjátok, ezt én parancso­lom! Parancsolom, értitek?! Akinek nem tetszik, száll­jon le! Az utóbbi felszólításnak nem lehet hatása. A Marx térnél járunk, ahol a 1 ül­és járat közismerten nem áll meg. A két gyerek értelme­sebb a mamánál: a har­sány zajú játékot annak ölébe helyezi, s csöndben ül. A játéktrombita —, hol az egyik, hol a másik — fülsértőén felvijjog, borzol­ja az idegeket. A tükörből látom, hogy a „pilóta” ar­cán is el-elsuhan egy ide­ges villanás. A szokatlan, agresszív természetű mama azonban, az utasok és a ve­zető bosszantására — jól látom oldalról —, hol az egyik, hol a másik játék­trombitába lúj bele vörös­lő. dühös arccal. Aztán ol­dalra, hátra figyel, látha­tóan valaki merész közbe­szólón szeretné kitölteni hisztérikus dühét Valószí­nűleg élete nagy csalódá­sa ; senki utas nem szól, nem ad okot újabb, rob­banásszerű kitörésére. Csak egy tűnik fel: az első megállóban, a Tanács­ház téren gyanúsan sokan szállunk le. Magam is úgy vagyok, hogy a békesség kedvéért inkább két' meg- állónyi utat gyalogolok. * A belváros járdáján bak­tatok. Mögöttem két asz- szony jön. Nagyon . elmé- lyüllen beszélgetnek. — Erzsiké — kezdi az egyik —, bár nem régen la­kunk együtt, de ügy látom, maga is, a férje is rendes emberek. Adhatok egy ta­nácsol? — Tessék ... — Nem jó dolog, ahogy maguk csinálják. Alig jön haza a gyerek az iskolából, rögtön nekiesnek: „há­nyast hoztál?” Ha gyenge a jegy, hol maga, hol a fér­je elkezdi verni, van, ami­kor mindketten ütik. Ne haragudjon, de így nem le­het gyereket nevelni, csak félresikerült ember lesz belőle, megutáltatják vele az iskolát, a tanulást. — Tudom — hangzik a válasz —, hogy nem a leg­jobban csináljuk, de... A többit elnyomja a járműáradat zúgása, a vil­lamosok csörömpölése. Visszapillantok, futólag elemzem a gyerekét szen­vedélyesen verő asszony jellemét. Olyan típusú em­ber benyomását kelti, aki nagyon bele tudja magát vetni a munkába, de mert nem kitartó természetű, meg-meglazul a fegyelme, s holtbiztos, hogy minden­nap elkövet kisebb-na- gyobb hibákat. Szokatlan képzettársulás villan végig bennem. Kép­zeljük el: az asszony mun­káját a közvetlen vezető a nap minden órájában osz­tályozza. Neki is vannak szülei. Az apa, az anya az­zal kezdi: mutasd a jegyei­det, s már csattan is a po­fon. Valószínűtlen képzelet. Az. A felnőtteknél a hibás munkáért, a figyelem lazu­lásáért. a rossz felkészülé­sért ritka a felelősségre vo­nás. S ha van is, a fegyel­mezés eszköze nem fizikai, többnyire jó emberi szó. Miért nem alkalmazzuk ezt' a gyermekeknél is? (csb) „Nem látja, hogy zebra?!” Tudja-e,hogy nem zebra? \ miskolci üjrgS£ ték a gyalogátkelőhelyeket Van bőven belőlük az Ady- híd és a Tanácsház tér kö­zött. Maradt még így is, hogy kettőt ismételten ki­hagytak a jelek felfestésé­ből. Az egyiket — Diósgyőr felé haladva — a Kazinczy utca és a Széchenyi utca kereszteződéséhez közel eső ABC-áruház előtt; a mási­kat pedig a színház utáni (Weidlich) csemegeüzletnél. Hogy miért e mostoha bá­násmód a két említett zeb­rával? — erre kértünk vá­laszt a KPM Miskolci Köz­úti Igazgatóság forgalom- technikai osztályának veze­tőjétől. — Ez év januárjától meg­szüntettük a szóban forgó két gyalogátkelőhelyet — kezdte a tájékoztatást az osztályvezető. — A gyalog­átkelést jelző táblát lesze­reltük és nem festettük új­ra az úttesten a jeleket. Íme, tehát a válasz: az a kettő nem zebra. Ezt mond­ják az illetékesek. Megkérdeztünk néhány gyalogost is — miután át- evickélt az úttesten az egyik oldalról a másikra —, hogy tudja-e: ez nem gyalogát­kelőhely?! — Maga nem látja, hogy itt a zebra?! — így reagál­tak azok, akik nem szere­tik, ha az utcán szólítják meg őket. Ez itt mindig zebra volt és az is maradt; láthatja, hogy mindenki itt megy át, aki a másik oldalra akar julni — így vélekedtek azok, akik hajlandók vol­tak szóba elegyedni a kér­dezővel. Aztán voltak más válaszok: ezeket azonban nem írhatjuk le ... Egy kö­zepesen mogorva úr pedig visszakérdezett: — Nem talál magának jobb szórakozást? Szó, ami szó; „szórako­zásnak” sem rossz álldo­gálni az emlegetett gyalog­átkelőhelyek környékén, és figyelni a közlekedőket, a gyalogosokat tudván azt, hogy tilosban járnak, és azt is, hogy mindezt ők nem tudják. Csakhogy, a dolog ennél komolyabb. Azért például, mert a gép- járművezetők a tábla hiá­nyában azzal a tudattal ve­zetnek, amit az illetékesek­től hallottunk, hogy ez nem kijelölt gyalogátkelőhely. A gyalogosok viszont ugyan­úgy közlekednek itt, mint­ha valóban zebra lenne; mintha valóban gyalogos átkelésre kijelölt hely. Ilyenformán korántsem ki­izzadt szójátékról, hanem adott tényről van szó: nincs, ami van, illetve mégiscsak van — ami nincs. Való igaz: a közúti igaz­gatóság a gyalogátkelést jel­ző táblát leszerelte. Enélkül pedig a zebra érvénytelen. De nem tévedünk, amikor azt mondjuk: a gyalogosok­nak eddig is a zebra miatt volt gyalogátkelőhely az a kettő is. nem pedig a tábla miatt. Ugyanakkor: el le­het és kell fogadni azt az elvet: a gyalogosoknak is a KRESZ előírásai szerint kell közlekedniük. Hogyan tovább? Elkép­zelhető, hogy a jelenlegi zűrzavaros helyzet mindad­dig fennmarad, amíg ez a két zebra „ki nem hal”?! Vagyis, hogy lekopik min­den festék a még megma­radtból. Akkor majd elfe­ledjük, és nem megyünk át rajta. Sajnos, egyre nagyobb a valószínűsége annak is — éppen azért, mert a gépjár­művezetők „bátrabban” ha­ladnak e helyeken —, hogy baleset történik. Éppen ezért d5Ä c témával. Hogy a magunk lehetőségét felhasználva fel­hívjuk a gyalogosan közle­kedők figyelmét: az emlí­tett két gyalogátkelőhely már „nem él”. Nem szabad rajta közlekedni. Januártól nem lehet. Most szeptem­bert írunk. Jó, ha tudjuk. , (ténagy)

Next

/
Thumbnails
Contents