Észak-Magyarország, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

ESZAK-MAGYARQRSZÄG 6 j 1977. júFius 3., vasárnap FORDULAT Nem vetlek hJ;rea gyerek fájlalja az olda­lát? — A főorvos az anyá­ra függesztette tekintetét. Az apa válaszolt, hang­jában keserű beletörődés­sel : — Ki figyelt oda .. 1 A főorvos vádat olvasott ki a férfi odavetett meg­jegyzéséből, melyet mély­ről szakadt sóhaj kísért. Elnézve a szülők feje fö­lött, kedvetlen tárgyilagos­sággal sox’olta: — Ha a gyereknek kö­ve volna . . . kérem, az olyan kínnal jár, a görcs­től lekuporodik, és jajve- székel. — Most az apát vette szemügyre. , — Arra se figyeltek. volna fel? A férfi lehajtotta a fe­jet, bólintott. — De... arra feltétle­nül. Az orvos előszedte a röntgenleieteket. Az élet­nagyságú felvételeken jól látszott a megnagyobbo­dott bal vese. Ujjúval mu­tatta, hol a hiba: — Itt valami elzárja a vezetéket, a vese nem ké­pes túladni a kiválasztott nedveken, megduzzad. Az urulógusokkal konzultál­tam. — Hirtelen elhallga­tott. zavart igyekezettel ra­kosgatva egymásra a lele­teket. Borítékba egyenget­te az anyagot, amelyen a kisfiú neve állt nyomtatott nagybetűkkel. Ügy vélte, a szülők már megértették, miről van szó. Feléjük fordult. — A műtét elke­rülhetetlen-. A férfi gyűlölködő tekin­tete az asszonyra szegező- ' dött. Ha a főorvos gondo­latolvasó, ezt olvasta volna: „Te, emancipált felelőtlen­ség!” Az apa emlékezeté­ben feldereng a kép. Mí­nusz 10 fok. A szél hordja a havat. Az asszony a téli szünetre időzítette rendes évi szabadságának egy he- , tét, hogy szemmel tartsa a gyereket, ilyenkor a nap- , közi se működik. Munká­ból megtérve, egyből ezt kérdi: „A gyerek hol?” Felesége ránt a vállán, csuda tudja, csavarog va­lahol; a szánkó nincs a he­lyén. a dombon lehet... Télikabátját le se véve, fordul ki az ajtón, rohanás a gyerek után. A dombol­dalt vad szelek járják, hő­hullámok szökkennek és ernyednek el. Rátalálva fiára, kérdése kérdést kö­vet: miért félcipőben... hol a kesztyűd ... elment az eszed?! Amint hazaérnek, a gye­rek elkezd pörögni saját tengelye körül, fájdalma­san sikoltozva: „Jaj, a ke­zem ... jaj, a kezem!” Az apa tudja, honnan fúj a szél. Kirohan a bérház elé, marék hóval tér meg. Nyilván körme alá ütött a hideg — a hó az egyetlen orvossága. Hosszan dörzsö­li íia_ elkékült ujjait, köz­ben ésitítgatja. — Mindjárt elmúlik, egykettőre meg­indul benne a vérkeringés. Ugye, már nem is fáj? — Lerántja cipőjét. Alig akar hinni a szemének, lábán bokáig érő zokni. Csupa víz. természetesen. Lehúz­za róla a nadrágot. Inge­rülten a gyerek fenekére csap. — Hányszor mond­tam, a jégeralsót vedd fel! & csizma nélkül nem me­hetsz ki?! Sebbel-lobbal berobban a nappaliba. Felesége ol­vas. — Ha valami baja lesz a fiamnak, nem állsz meg a szemem előtt, ezt vésd jól az eszedbe! Az asszony feléje fordítja álmatag tekintetét —imád­ja az érzelmes története­ket —• fintorogva mondja: — Mit ordítsz?!, A szom­szédok azt hiszik, megbo­londultál. — Melletted ■ meg is le­het! — Mondtam már, ne kiabálj. — Az asszony ma­ga a megtestesült nyuga­lom. Gúnyosan belemoso­lyog férje arcába. — Nem azért élek a világon, hogy unos-untalan a fiad sarká­ban legyek. Te vagy az ap­ja, parancsolj rá. Jó két hét lelhetett cl, amikor a fiúcska váratla­nul belázasodott, legyünk egészen pontosak: hőemel­kedése volt reggel. Némi levertség is mutatkozott rajta, és ügy döntött — igen, ezt a kifejezést hasz- „ nálta —: „úg^ döntöttem, ma nem megyek suliba”. — Nemcsak az anyja, ő is erre gondolt: fél a szám- tandolgozatoklól, s hátha ma éppen annak a napja van . . . Az anya fel is hív­ta tanítónőjét. Nos. a fel- tételezés beigazolódott. Kis hőemelkedésspl járó influ­enzát gyerek lábon is ki­hord. ám a fiúcska kötötté az ebet a karóhoz. A szü­lők néztek egymásra, me­lyikük a „társadalmilag fontosabb”. Az anya bolti pénztáros. éppen leltár. Az apa főelőadó a tanács igazgatási osztályán — ma fogadónap... — Te már nagy fiú vagy — így az anya —, clmégy a doktor bácsihoz, itt van húsz forint, kiváltod a gyógyszert, beveszel belő­le, amennyi rá van írva,, és bújsz az ágyba. A hű­tőben találsz kaját... Hazatérve, az apa egye­dül találja fiát. — Anyuci bement a vá­rosba — csacsogja a gye­rek szinte rátartian —, a doktor bácsi olyan gyógy­szert írt fel, amit csak a központi gyógyszertárban adnak. Nézd csak, apuci, már milyen magas a lá­zam! A gyerek lerázza a láz­mérőt, de mielőtt hóna alá dugná, beszalad a WC-be. Amikor megjön, koravén komolykodással, szinte bosszúsan panaszolja: — Hát láttál már ilyent, apuci?! Kellene, nagyon kellene, és nem jön, csak néhány csepp. — Lefek­szik, felhúzza pizsamáját. — Nézd csak, itt fáj! Nincs ott valami? Apa beteszi neki a hő­mérőt. Órájára pillant: — Öt perc múlva kive­szem. Ne fészkelődj! Harminchét-nyolc. Nyug­talanság keríti hatalmába. Ismét lerázva a hőmérőt, visszateszi. Harmincnyolc. Öt perc alatt két tized! A fiúcska lelkesülten: — Ugye, apuci, már igazi beteg vagyok?! — Légy szíves, ne idege­síts! — mordul rá. Agyában villámgyorsan kergetik egymást a gondo­latok: ha megint emelke­dik, nem vár tovább. Fia rákerekíti nagy barna sze­mét. Szája széle megduz­zadt, ■kiszáradhatott, mert nyelvével szüntelenül nya­logatja. Harmincnyolc-öt! Taxiért telefonál. Szeren­csére van bent kocsi, ösz- szekapkodja a gyerek pu­háját. — Öltözködünk! — Hová viszel? — kérdi a gyerek, ám nem várja meg a választ, maga felel. — Ugye, kórházba? — Furcsamód felnevet*- — Anyuci majd néz egy na­gyot. Plédbe bugyolálja a fi­úcskát, magához öleli, ro­han vele ki. A taxis első kérdése mi más lehetne: — Nem fertőző? — Ugyan, vakbélgya­nú. .. — vágja rá szem­rebbenés nélkül. — Az más. Tudja, uram, fér jőző beteg ... — Tudom, uram — vág­ja el a további fecsegést —, a gyermekkórházba. „Yesemedence-gyulladás... erős hólyaghurut... bent kell tartani ... Hogy lehe­tett ennyire elhanyagolni?! Igen-igen csúnya a vizele­te... Nagyon felfázhatott...” A taxi megvárta. Hamar hazaért, felesége még nem érkezett meg a gyógyszer­rel. Amikor kisvártalva-be- lépett, anyás „kotyogásba” fogott: — Itt vagyok már pin- durikám, egyetlen fiacs­kám . .. Fia ruhái egy csomóban, a nagyszoba asztalára vet­ve .. . Mentek a járdán. Ügy mentek a járdán, mintha nem egymáshoz tartozná­nak. Elöl a férfi, leütött fejjel, sietve. Aki; jobban megfigyelte őket, aligha­nem észrevehette. hogy mégiscsak közük lehet egy­máshoz. A jóképű, bundás hölgy sűrűn kapkodta a lábát, hogy tartsa a lépést, a távolság ne növekedjék köztük, sőt, minden igye­kezete arra irányult, hogy feltűnés nélkül beérje. Ez csakhamar be is követke­zett. Jobb keze menten be­surrant a férfi bal karja al a. — Gyűlöllek! — sziszeg­te a férfi. — Szeretlek — suttogta a nő. — A szeretet a gyű­löletet kioltja. — Csak a gondoskodás erényének gyakorlása olt­hatná ki — felelte a férfi meghiggadva —. amire le képtelen vagy. Tizenegy éve élek veled — a fia­mért. Te lökted a műtő­asztalra ... A férfi bal karja felcsa- pódolt, a nő jobb keze er­nyedten aláhullt. Szemlá­tomást növekedett közöttük a távolság, egyre növeke­dett. A férfi tempója vál­tozatlan maradt, a nőé las­sul t. Az asszony hirtelen hát- raai'cot csinált. Tekintete ä harmadik emelet egyik ablakára tapadt — fia madártávlati képe rajzoló­dott ki előtte, mindkét kar­jával eszelősen hadoná­szott, szája tátogott az üveg mögött. Csakhamar letapogatta szájának moz­gásából az ordítva formá­zott szavait: anyuci... anyuci... Csak akkor kezdhette el a kiáltozást, amikor anyja visszafordult, mert most termett mellette a nővér, lehajolt hozzá, te­nyerével betapasztotta a száját, szabad kezével fe­jét simogatva. Beszélt hoz­zá, nyilván azt igyekezett a fejébe verni, hogy inte­getni szabad, kiabálni nem, anyuci úgyse hallja. A te­nyér egy pillanatra eltűnt a szájról, de mivel a tóío- gás nem szűnt, menten visszairamodott. A nővér is integetett, dühösen, „menjen már, nem bírok ezzel a kölyökkel, felveri az egész kórházat”... Sírás és nevetés kevere­dett az asszony lelkében, szapora léptekkel eredt Mégegyszer búcsút intett, s férje nyomába, picit sza­ladt is, hogy behozza tete­mes hátrányát Valósággal belecsimpaszkodott, leállí­totta, és lelkendezve újsá­golta : — Ugye, te nem vetted észre, hogy a gyerek inte­get?! A férfi ingerülten felelte: — A tarkómon nem hor­dok szemet. ,, — Én hordok! — kiál­totta boldogan. — Én meg- érezlem, a lelkemmel meg- érezlem, és azt ordította — szinte megrázta férje termetes alakját: — Mit gondolsz, mit?! A* férfi kíváncsian fúrta tckinlelét felesége arcába. — No mit?! Az asszony szemét elön­tötte a könny, sírás nélkül képtelen lett volna e fon­dorlatos fordulatra: — Apuci . .. anyuci .. A férfi kihúzta magát. — Ugye, elsőnek csak .apuci”... Észre “ 7Ue- h<?gf bal karja ulat enged felesége kezének. Szótlanul folytatták útju­kat, csak az asszony szipo­gott kicsit. Gulyás Mihály 9,Jó Itt élni, higgye meg 99 te» * * • — Tábla jelzi: a völgyben emberek élnek Lent a völgyben, Szanticska Se nem közel, se nem távol a Kupa felé vezető, Gagyvendégitöl távolodó úttól van egy falu, Szan­ticska. Az út, ami ide vezet, kö­ves. Ritkán jár erre autó, s ha jár is, sír az alváz a fel-felpattanó kövek kínzá­sától. De még ezt a rossz utat is alig találni meg. Hiába jelzi tábla, úgy bú­vik bele a mezőbe, úgy torkollik az aszfaltos útba, mintha féltené a völgyben húzódó pár épülefcnyi tele­pülést. '* A falu, Szanticska, „al­szik.” Pedig már elmúlt délelőtt tíz óra, de embert nemigen látni a házak kö­zött. Nézzük a kéményeket. Egy sem füstöl a falu egyetlen utcájának házain. Néhol lakatra zárt ajtók jelzik: elment a ház gaz­dája, talán örökre. Ott, ahol kanyarodik az út, harangláb hallgat. Valami­kor azt írta róla valaki: olyan mint a kolonip. Hát, ha nem is egészen olyan, mégis csak van valami ben- mégis csak van valami eb­ben a hasonlatban. Teteje, alapzata elkopott, nem is nagyon használják már. A nem messze levő kis templomot is csak hétszer nyitják meg egy évben. Hiába, nincs pap, aki en- ,nél többször eljönne ide egy évben misézni. Kint, a falu szélén, az egyik szélső házban él Fe­hér András és felesége. Az asszony éppen főz, az em­ber az istállóban levő, me­legtől tikkadt bikabor.iúk alól almoz. Nemigen jár erre idegen, bizalmatlan a férfi is, az asszony is. A szépen berendezett szobában hűvös van. Fehér itt született, itt él születé­sétől. — Talán hárman, vagy . négyen vagyunk itt fiata­lok ... — mondja, azután tréfásan-keserűen teszi hozzá: — mármint ölven év alattiak. — üreg falu ez, akik itt élnek még. már nem men­nek el. Se boltunk, se kocsmánk. A postát is Aba- újlakról hozzák. Mázik Lajos bácsi egy másik porta gazdája, nagy munkát végez: vizet hord. Billeg kezében a két ve­der. s a kiloccsanó vizet azon nyomban felissza a ki­száradt föld. — Volt pedig eső erre­felé — szól bosszúsan. — Olyan eső, amit már régen látott ez a nagy fa — mutat az utca túlsó ol­dalán álló, hetvenéves dió­fa felé. Annak levelei, kisebb gallyai bizonyítják igazát. Jég törte nemrég az ágait. Fél óráig esett a környék­re. törte a kihalt házak cserepeit, döntötte a falu túlsó szélétől messzibe nyúló gabonatáblát. Kint, a falu szélén, ahol felkanyarodik az út az or­szágúira. ember jön. Kaszával, tarisznyával indult el reggel' akkor, amikor még alig világoso­dott. Buggnó Sándor most ebédelni tér haza. — Meleg napunk volt, árnyékban is legalább har­mincat mutat a hőmérő. De — teszi hozzá egyked­vűen — kinek van hőmé­rője? Itt született, itt nőtt fel és nem is akar innen el­menni amíg él . .. — Jó itt, higgye meg. Csend van, nincs füst, mint a városokban, és az embe­rek is békésebbek. Dolgoz­ni meg itt is lehet. Látja — bólint a vállán lévő ka­sza felé — füvet kóstolt ez ma, nem is keveset, ezért ilyen fényes ... Se nem közel, se nem távol a Kupa felé vezető, úttól asszonyok térnek a Gagyvendégitöl távolodó völgyben megbúvó falu fe­lé. Ebédidő lesz nemsoká­ra, elmegy az öreg Buggnó Sándor is’. Vállán fényesedbe a ka­sza pengéje, egészen addig, amíg el nem tűnik a falut körülfogó fák között. Pusztafalvi Tivadar Fotó: Szabados György Á parka hinta fs a magyarázat AMIKOR csak nem esik az eső, dolgoznak a mun­kások. Egyengetik a földet a városi mértékben tenyér­nyi területen, fűmag kerül majd bele, s ha a felhők nedvessége még pár napig nem lesz szűkmarkú, ak­kor nemsokára üde zöldbe borulhat minden. S milyen más lesz ez a zöld. mint az akár csak egy-két hét­tel ezelőtti. Mert akkor is volt itt fű, kihajtott a gö­röngyökön, ami még az építkezésből maradt meg. A bérház lakói .szóvá is tették — merthogy vagy két nyár elmúlt már azóta, amióta beköltöztek a to- ronyházakba az Eszperantó téren —, hogy jó lenne már. ha a kertészek egy­szer itt is megjelennének a gépekkel, meg a kézi- szerszámokkal, s a gyere­keknek lenne hol játszani, labdázni, s lenne pad is. ahová este ki lehetne ülni egy kis tercierére, nézge- lödésre. Csakhát persze nagy ez a város, s ahogy szaporod­nak az új lakótelepek, úgy szaporodnak a területek is. amelyek a kertész keze után áhítoznak. Várni kelj hát rájuk. Dehát íme, most végre itt vannak. S nem* csak pázsit, a park terü­lete alakul kezük munkája nyomán, hanem a régen áhított játszótér is. A to­ronyházak között már ott a „dühöngő”, a kerítéssel védett kis focipálya, hogy a közeli úttestre ne szá­guldhassanak ki meggon­dolatlanul a messze szálló labda után a srácok. A ke­rítésen kívül még kupac­ban magasodik a föld. de ők már ott vannak a ke­rítésen belül, birtokba vet­ték. A kisebbek pedig már bujkálnak a még készülő játékdombba beépített alagútban. Vártak rá. örülnek neki S bizonvára a felnőttek is lesik majd. hogy a ma- gocskákból mikor hajt ki a fű. mikor lesz pázsit a föld hányások helyén. Csak úgy mellékesen: egyébként egy-egy ilyén kis park kialakítása is sok tízezer forintba kerül. S jó lenne megérni azt is, hogy akkor is örömöt adjon a park, a játszótér, amikor már árnyékot adnak a csemetefák, gyermeket ta­karnak a bokrok. Szóval, hogy ne vágjunk tizedszer is csapást a pázsiton két-, mélernyi előnyért. S hogy ne szaggassuk le a hinták akasztóját. légyen bár nagyujjnyi vastag. RONGÁLNI könnyű. — nehezebb megőrizni. Pedig elég csak egyszer belenéz­ni egy csalódott gyerek szemébe (legutóbb a ta­polcai * játszótéren tapasz- . talhalták sokan), amikor lélekszakadva fut a hintá­hoz. s csak ott derül ki: a semmiért futott. Nem­csak letépték az akasztó­iadat. össze is görbítgették. S hát nehéz megmagyaráz­ni egy gyereknek, hogy a játszótér szerencsére egyre több lesz. de kevés a mun­káskéz, mely a pusztításo­kat helyrehozza. (cs. a.) I* r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents