Észak-Magyarország, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-23 / 19. szám

I I .ESZAK-MAGYARORSZAG&■............... .. — 1 977. Január 23., vasárnap Egy nap Erdőbényén A nyári, őszi munkák zaja hallgatásba öltözött a tájon. A termő élet, a termésért szorgoskodó emberek sok­színű, sokhangú serege ré­gen pihenőre tért. Másfajta, látni, érezni való szépség üli körül most ezt a hegyek katlanában található köz­séget, Erdőbényét. A te­lepülésről, az itt élt embe- rek életéről már 1404-től írásos feljegyzések is tudó­sítanak. (Ebben a nagy csendben, az erdők, hegyek, dombok hóval borított szép néma­ságában mintha jobban éreznénk a múltat. A letűnt évek, századok halkan meg­szólító szava tisztábban, jobban hallatszik. Talán a tél a múltra jó ... Talán az öregkor az emlékezésekre... A Mulatódomb oldalában hóval fedetten barna szo­morúságot üzenő kőoszlop áll, hírt ad egy régmúltú hagy csapásról. Közel há­romszázan haltak meg itt elődök, ősök, erdőbényei lakosok 1831-ben, kolera- járványban. Alig száz év­vel korábban, 1739-ben az itt élők felét magával ragad.- ta egy másik vész: a pestis... És tudósítás hangja állít meg töprengésre más pusztulás emlékeit őrizve. A tűzvésze­ké. Itt is, mint máshol. És ugyanúgy, itt is. mint máshol, az élet újrakezdé­se, a remény, az érdemesre szült hit kezdett építkezni. Ha nem így lett volna, ho­gyan is állhatnánk most itt, élettel találkozón. Hiszen 1853-ban leégett az egész település.-És újraépült. Az­tán újabb tűzvész követke­zett, már ebben a század­ban. Erre sokan emlékez­nek az öregek közül is, akik most napjaikat kivál­tani a magányosságból, együtt vannak nap mint nap. Ügy neveztük ezt el: üregek napközi otthona. És így is van. Huszonötén jár­nak ide, ebben az otthonba, itt Erdőbényén. Tudják tör­ténetét az 1903-as tűzvész­nek is, amikor egy csűrben a vasalás közben kipattanó szikrák szalmától, széltől, zsuptetőtől felhatalmasodva tűzzé mérgesedtek, a község fele leégett, még a temp­lomharang is . megolvadt. Felparázslanak senkinek nem ártón persze, a negy- ven-ötven évvel ezelőtti emlékek, a fiatalkor emlék­szikrái lobbannak, régi-régi téli esték emlékei. Elmúlt idők, szép emlékek... — veti közbe olykor valaki a- hatvan-hetven-nyolcvan évesek közül, csillapításul az emléktűznek. Mert hát úgy van az, hogy sorjára- szabadjána engedve elhatal­masodik a senkit ki nem kerülő lobogás... az im- már-volt-fiatalságé ... Csa- náltilolás, vászonkészí­tés... tollfosztás és. tenge­rihántás, szőlőkötözés, szü­ret és a b:'ok, szilvamago­lás és a mindig közös ösz- szetalálkozások. Legények és lányok „összemesélései”, hajdani csóklopások. És bá­lok ... a bodnárbál, a ká- dái'tánc, a kapásbál, a szü­reti bál ..., és a ritmusok is régi lendülettel telítőd­nek .. ., mert ezt húzta csak a zenekar, ami most is ide- hallik: tá-ürari-tá, tirarira- tá ... Idehallik, behallik a kinti hófödte csendből. Már nem szeretik azért annyira a telet, mint régen. Innen hazatérve nap mint nap, most már csak egy lehető­ség marad. Az, amit egyi­kük így summázott feled­hetetlenné: tüzelünk, hogy ne fázzunk ...) A tanácselnök szobájában nem vetkőztet a meleg. Igaz, nincs hideg sem. A kályha, mint pontosan sza­bályozott műszer „mondja a magáét”. Balázs Ferenc tizenhatodik éve lakója, egyben gazdája is ennek a községnek. Múltról, jelen­ről és a tervekről szóivá ő sem ragadtatja magát_ a végletek hőfokára. Bár nem „idevalósi”, a község rég­múltját jól ismeri. Doku- .................... m entumokat mutat, régi híradásokat. ldetartozóan, büszkén említi, hogy több más anyaggal együtt a le­véltárnak adták át „Erdő- bénye város képviselőtestü­letének” egyik 1770-es évek­ből való jegyzőkönyvét is. A bényeiek egyébként is büszkék múltjukra, törté­nelmükre. Meg az is tény, hogy azért az utóbbi évti­zedben, ha alig számottevő­en is, csökken az itt lakók száma. Most két és fél ez­ren vannak. A fiatalok azonban messzebbre ka­csintgatnak. Pedig, itt a községben ma is bárkinek tudnának munkát találni. A mezőgazdasági és ipari üze­mek, vállalatok nemcsak „Uumaradtak”, hanem ál­landóan bővülő munkalehe­tőséget is kínálnak, kor­szerűbb munkafeltételeket teremtenek. Hatvan asz- szonyt és lányt foglalkoz­tat egy pesti vállalat ide­telepített labdaüzeme. A mezőgazdasági szakszövet­kezet az elmúlt évben kilá­balt ■ a hullámvölgyből, ez megnyugtató hatással van a tagokra. A község és az üzemek, vállalatok kapcso­lata, mint a tanácselnök ki- ' emeli, túlnő persze ezen az alapon, kölcsönösen saját­juknak érzik egymás prob­lémáit, örömeit. Kölcsönö­sen dolgoznak is ezért. A legutóbbi és egyben a leg­szebb példája ennek a két hónapja átadott rtapközi otthon, amelyben 84 általá­nos iskolás tanuló talál nyu­godt körülményeket, kor­szerű eszközöket és szak­mai segítséget a tanulás­hoz. A másfél millió forin­tos felújítás, épületbővítés anyagi terheinek döntő többségét a vállalatok vet­ték magukra. Az összefogásra az idei tennivalókban is szükség lesz. Ez évben, mint Balázs Ferenc tanácselnök elmond­ta, a Tokaj és Vidéke Áfész megkezdi a • község­ben egy 450 négyzetméter alapterületű szolgáltatóház építését. Szeretnék végre befejezni a művelődési ház felújítását, a községi tanács épületében pedig új házas­ságkötő- és tanácstermet alakítanak ki. És itt van gondként még az utak fel­újítása, gyalogjárdák építé­se. Mindez nemcsak külle­mében szépítené a közsé­get . (Jókedvű, tréfás emberek éltek itt Erdőbényén. Egy mai, játékos kedvű lakos bizonyára most is könnyen megtréfálhatná az először erre járót. Az utcáról pin­cék nyílnak itt is, ott is. Ugyancsak várakozhatna a vendég, ha házigazdája be­menne egy pinceajtón. Itt a föld alatt is el lehet jutni egyik utcából a másikba ... Szép ez a község, szép té­len is, levegője van romos falainak, dombra fel, domb­ról le utcáinak, egész kör­nyezetének. Délben, ha­rangszó táján alig találkoz­ni valakivel is. Csak az is­kola környékén gyerekek­kel, ők még a télnek is tud­nak örülni. Nem fáznak, őket még a jövő is melen­geti. Szén hagyományú köz­ség örökösei. A jövő tervei rájuk várnak, megvalósu­lásra. Hogy milyen lesz Er- dőbénye ötven év múlva? Amikor majd a mai gyere­kek mesélik, emlegetik egy­másnak a múltat? Ki tud­hatja? A 84 éves Mariska néni, az örege' napközi otthonában szóba hozta, hogy annak idején estén­ként felolvasások is voltak. Nekik a Tolnai Világlap járt, édesanviának abból ol­vasgatott. Még akkoriban írták, hogy a Duna alatt alagutat terveznek. „Nohát, ilyen bolondokat tervezni, hiszen a víz úgyis elmossa az egészet” — gondolta ak­kor hitetlenül egy fiatal lány. Ma azt mondja, hát tessék; ezt is megértük. Ezt is megcsinálták...). Ténagy József AKÁC ISTVÁN: Egyre nehezebb Ügy vergődünk a súlyos cg alatt, mint a vízpartra kivetett halak. Mert hol vannak már az idő szöge által átlyuggatott kezek, s a segítő kezek? — Nehéz a hűség, egyre nehezebb... JUHÁSZ JÓZSEF: Felmérem Felmerem kél gondolat közét: ell'ér-e ott illetéktelen ítéletnapig a sötét? Neki vetem arcom a fénynek, mert akik fölfelé néznek: soha sem félnek. Megtámasztom hátam a hegynek, bazalt esücskéi tőlem még erősebbek. Téti zöl Pontosabban: örökzöldek mivel úgy tűnik, hogy a té- li hónapokban is megvan­nak és maradnak a maguk állandóságai, nemigen her­vadó, makacs következetes­séggel kitartó dolgai. Nem a fenyők, nem a fagyban, hóban is csodás, élő lombo* kát tartó növények, ámbár a téli örökzöldekről szólva mégsem kerülhetők ki ezek sem. De mindenekelőtt a fűtés, a fűtési szezon. Mert ez a tálkezaet sem múlt el anél- mii, hogy ne íródtak volna panaszlevelek a fűtés hi­ányosságai miatt. Hol az egyikj hol a másik miskolci városrészből. Megszülettek ezekre a válaszok is, ha nem is valami meleg hangon, nem is valami gyorsan, de megszülettek. A meleg? Az talán még lassabban. De akkctr már másik örökzöld-, de! foglalkoztunk, a fenyő­vel. A karácsonyfával. Lesz- e elég, milyen lesz, hol lesz? Hozták a fenyőket, hozták most is, de valahogy még" is nehezebben lehetett hoz­zájuk férni, mint a legutób­bi években. Megvolt a íe" nyő, megvolt, de kicsit több veszekedéssel, tülekedéssel, nem éppen a békesség ün~ népéhez illő megjegyzések­kel. A szaloncukor pedig közvetlen az ünnep előtt Miskolcon a hiánycikkek lis­tájára került. Főként azok az újdonságok, melyeket leginkább most is ígéretként kaptunk, együtt azokkal a különleges tonyőígéretekkel, melyek még a panelházak­ban is kitartanak néhány napig. Dehát az új. szalon­cukrok, a tartós fenyők szintén az örökzöldek közé tartoznak. Mint ígéretek. Mindettől persze már messze vagyunk, azóta már hó is hullott. Hogy, hogy nem, de hullott, méghozzá becsületes mennyiséggel, sőt nem \ árt nagy mennyiséggel amint az a hullást követő napokban kiderült. Az út­tisztítás nehézségeiből. Eh­hez, mindenesetre tegyük hozzá, hogy a megye útjai hihetetlen gyorsasággal jár­hatóvá váltak, örökzöld té­maként ez esetben inkább csak Miskolc maradt meg. De — korábban már szól­tunk róla — a hóeltakarítás technika és munkaerő kér­dése. Miskolcon is. Készü­lünk, készülgetünk a hóel­takarításra, de, hogy meny­nyire sikerül, azt csupán a hóeltakarítás üteme mutat­ja meg. Azt pedig tapasz­talhattuk, milyen. A házfel­ügyelők nem söpörték el a járdáról a havat. Örök mondat ez is, ugyanígy hangozhatott el évekkel ez­előtt, meg most is, persze kiegészítve azzal, hogy a házfelügyelők egy része, vagy nagyobb része nem söpörte el. Most inkább a nagyobb része az érvényes. Azt is tudjuk, hogy köteles­ségük elsöpörni, ha nem teszik, büntetés jár érte, csak éppen arról nem érke­zett meg soha egyetlen hír sem, hogy lcaotak-e bünte­tést. A hó első hulláma viszont megolvadt, ami persze szin­tén elég baj. Mert, ha meg­olvad, víz lesz belőle, a víz valahová folyni akar, rend­szerint a mélyedéseket ke­resi, és már ott is van az utak rengeteg gödrében, ká­tyújában és persze ott van a Bajcsy-Zs. út vasúti híd­ja alatt. Jó ideig ott is ma­rad, mivel a csatorna nem tudja elvezetni. Ez a csa­torna valahogy, nem alkal­mas az elvezetésre, télen ugyanúgy nem, mint a nyá­ri záporok idején. Mint a korcsolyapályák hiányát. Mennyi szó volt, ugye, ezekről is minden té­len! Miért nincs? Hogy le­het az, hogy az ország má­sodik városa, stb. Itt-ott néhány iskolaudvart elá­rasztanak -ízzel, ha meg­fagy, jó, ha nem, mit lehet tenni. Igazi pálya? Műjég? Miből? Jászberényben, vagv másütt? Azoknak is kell kapniuk valamit, nem kell tőlük irigyelni. Az Alföldön viszont nincsenek hegyek. No, ugye! Szóval akadnak, akadnak zöldjeink, téli örökzöldjeink, de azért velük együtt is csak megvagyunk. Valójá­ban nem is olyan nagy zöl­dek ezek, inkább csak amo­lyan zöldecskék. Túlzás len­ne akt mondani, hogy hiá­nyoznának is, ha nem lenné, nek, mert azért olyan na­gyon nem hiányoznának. Egyet s mást tehetnénk is, hogy ne legyenek. A mai technikával például már az utak állapotát is rendbe lehetne hozni, a lakásokat lehet fűteni, az ’-’edig sem­mibe sem kerül, ha nem ígérünk meg, ne... reklámo­zunk árucikkeket, melyek­ből csak mutatóba jut va­lamicske a boltokba. Nem olyan nehéz ezeket a téli zöldeket eltüntetni, csök­kenteni. Érdemes is lenne, mivel egyrészt jelenleg is télben járunk, másrészt pe­dig valószínű, hogy kábé egy év múlva szintén lesz tél. Priska Tibor Egy fekete mellett A borozóba — pincébe — 17 lépcsőfok vezet. Valami­kor törzsvendégének számí­tottam, volt időm megje­gyezni, talán abból a prak­tikus meggondolásból, egy­szer hátha szükségem lehet a pontos terepismeretre (például áramszünet esetén, amikor vakon botorkál az ember, s az a rögeszméje, hogy a lépcsősor sosem ér véget, pedig tudván tudja, aminek kezdete van...). ön­kéntelenül számolgatom a fokokat, mintha létszámel­lenőrzést tartanék, megvan- e mindegyik, hiszen egy lát­hatatlan eró oly gyorsan vál­toztatja környezetünket, az ember eleve gyanakvóvá vá­lik. A pince fölött — hogy nagy szavakkal éljek — megállt az idő. Az elna­gyolt falfestmény —freskó? — semmit sem vesztett ere­jéből. Meglehet, aktivitást szomjúhozó piktor álmodta ide. A puttonyos férfiakról szakad a veríték a tehertől és loholástól, de a sajtoló munkás még ezt a tempót is kevesellheti, mert száját harsány szó feszíti szét: ..kecmergünk ... „kecmer- günk, a sajtoló meg üres?!” Egy tűzrőlpattant menyecs­ke - orcája érett szőlőszem — fürtöt csippent ujjai kö­zé, aj Icáról az elégedettség mézédes mustja csurran: „láttatok már ilyen hatal­mas fürtöt?!” A rejtett hát­térvilágítás őszutót vará­zsol a helyiségbe. A nyers- színű tölgyasztalokon sza­kajtószerű szalmakosarak agyonsózott tepertős pogá­csával és kiflivel, csalétek­nek. — Mit parancsol? — Egy kávét. Beszédes fintor, érthető okokból. A személyzet ugyan kicserélődött, a fin­tor maradt: „egy fekete mellett fog itt ücsörögni, lefoglalva egv egész boxot.” — Felgőzöljem? — kérdi a kávéfőző lány. — Ne strapáid magad — hangzik az unott válasz, olyan hangosan, mintha én a világon se lennék a ma­gam meghatározott, bizony­nyal ellenszenves érzékeny­ségével. Leteszi elém a tálcát, s már fordítaná is felém a há­tát, amikor: — Én gőzölve szeretem. Ha szemmel karmolni le­hetne ... Belém bújt az ördög. Kedvemre való a játék, s azon tűnődöm, hogyan fe­szíthetném tovább a húrt úgy, hogy nem hágom át a vendégjog határait. Megvan! Az alumínium lányérkán három kocka. Tehát: — Már megbocsásson, kisasszonv, de én néni sze­retem a páratlan számot —■ hozna még egy kockát? A pultról felmarkolja az egész dobozzal. — Micsoda bőkezűség! —’ áradozom ártatlan képpel, s abban a reményben, ösz- szeharapott száját szólásra pattan tóm, két szemet te­szek a kávé mellé. Bár észrevette a felszapo­rodott páratlanságot, szó nélkül fakáonél hagy. Időmből futja a tűnődés­re. Ezek után aligha férkőz­hetnék kegyeibe, piszok, kö­tekedő fráternek tart, pe­dig a napnál világosabb, hogy ő kezdte. Egyes-egye- dül vagyok a helyiségben, ráért volna „feltupíroztat- ni” feketémet, de nem, mert borozóban nem illik egy dupla mellett lopni az időt. Az emberek többsége nem szeret úgy távozni valahon­nan, hogy rosszat hagyjon maga után. így vagyok ez­zel én is, és menten elha­tároztam, fizetéskor kikö­szörülöm a csorbát, azaz megváltoztatom rólam alko­tott véleményét. — Kifli, pogácsa nem volt? — kérdi elbiggyesztett szájjal. — Nem. — Nép- húsz. Fémtízest koppantok az asztalra, és mondom: — Tegye eh Szeme villámokat szór. Égy ötforintoshoz sebesen kiszemel mée nyolcvan fil­lért a tenyerébe markolt pénzcsomóból, és az asztal­ra csörrenti. Se szó. se be­széd, felkapja a tálcát, és elviharzik. Hallani, amint becsanódik egy ajtó. Kedvetlenül lépek ki a januári hidevi-0. már-már szomorúan. De ügy kell ne­kem. Ieazán beérhettem volna langyos, felgőzöletlen feketével is, és három koc­ka bőven elég egy duplá­ba. * Talán még szellőztetne is utánam, ha volna a pincén ablak. Gulyás Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents