Észak-Magyarország, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
- ÉSZAK-MAGYARORSZÁG f 1976. november 7., vasarncsp JEVGENYIJ VINOKUROV: A katona Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs. ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Toros út... delelő nap nyila/.... Régen volt. Most csak azért idézem, mert én voltam az. PETRO SZKUNC: • Eljönnek sírunkra mind a zöld juharfák, mind cgy-cgy kis zsenge kölyökfát vezet. Juhar voltál te is, törzsed kicsavarták, s hevertél a sorban, társaid között. Leveleid hulló álmokként keringlek, nedved clíolyatták nyitott ereid. Mczétlábas ágad mégis megvetetted, tápázkodtál újra és éltél megint. Aztán rengetegben erdei vad voltál, zsákmányleső, éhes, üzött-kergetett. juharfa tövében sokszor meghúzódtál, nem is sejtve, hogy a testvéred lehet. De feléd az éjből sejtelem bolyongott, hogy szimatod prédát hasztalan kutat, hisz ez a te törzsed, gyökered és lombod, itt fut össze minden tekergös utad. Fa ez? Vagy a te sok utad ringatózik ágas-bogasan a szeles ég alatt? Szcdcrinda-e az, ami lenn kígyózik, vagy kígyó, amely vad indaként szalad? Léptél — botlasztottak lenn gyűrűző szörnyek, amíg cl nem kaptál egy hajszálnyi fényt — s ember lettél végül. Gyilkollak, megöltek. ezer halált haltál ... Nincs vége azért. Nincs örökhalálú sirdombja a földnek: az ember nyomába fák sereglenek. Juhar voltam én is. Tépáztak, letörtek. Feküdnöm kellene. S látjátok — megyek. SZILVA KAI’UTIKJAN: Nem kötöttél meg, eloldottál, rajtam, gyöngén, meg nem indultai, életem fölött nem vacogtál, életem fölött nem ragyogtál, forrólázammal nem vacogtál, vihar morajloll, nyugodt voltál, veszedelemben mosolyogtál. Hangod nem ér cl: messze vagy' már. Partodhoz úsztam — úszni hagy tál. Rab Zsuzsa fordításai ALEKSZANDR PROKOFJEV: Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet, Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvivók között. Az állam fiaiként fölrepített. Bevércztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevérzett. Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Téi volt. A hó megroggyant mint a kása. Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az evek Fölött — zene, mi utakon kfsér __ l m igy harcoltunk mi Októberért! Havas Ervin fordítása Fridon Halvasi (iPWplifi/PcIli íl saülőía- UI&U1U/AU1I, ]um Adzsúria hegyei közt terül el, Grúzia fekete-tengeri partvidékétől néhány kilométerre. Szigliget pedig egv távoli magyar falu a Balaton nyugati partján. Mi a közös e két faluban? Valószínűleg semmi. Azonban mégis létezik köztük valami közös vonás — legalábbis számomra. Egy közönséges őszi nap tetté őket rokonná a lelkemben. Őszintén megvallom." hogy amikor először hallottam Szigligetrői. úgy tűnt nekem, hogy szülőfalum nevét hallom magyar fordításban. Akár így van, akár úgy. most egy tavalyi őszi .nap történetét akarom elmesélni önöknek... Azon a reggelen, amikor elindultam Gegelidzeebiből, a chmori hídnál útitársam akadt. Rögtön rám zúdította nézeteinek lavináját a kozmoszról és a földről, a hegyekről és a völgyekről, a városiakról és falusiakról, a munkásokról és az értelmiségről. — Hová igyekszik ilyen hajnalok hajnalán? — kérdezte. — Moszkvába repülök, onnan meg Budapestre. Rövid hallgatás után úli- társam kinyitotta aktatáskáját. kutatott benne, aztán át. nyújtott egy kis dobozt. — Fogadja el. Ad.zsika, még szüksége lehet rá. Benne van kertjeink illata, a szülőföldjére fogja emlékeztetni — nevette el magát, és az arcomba nézett. . .. Amikor a repülő elszakadt a földtől és irányt ve*tf észak felé. önkéntelenül is azt szerettem volna, hogy partnerem ismét i 11 üljön i mellettem,. és továbbra is zúdítsa rám végtelennek tűnő szóáradatát. „Hol voltam az imént, és hol vagyok most?” — gon-, doltam Seremelyevo felé utaztamban A IpriSlíMfVl repülőtér S L1 I kiiáratánál régi ismerősként fogadott egy derűsen mosolygó lány, és szívélyesen maga után invitált. Mikor beültünk az autóba. hátrafordult, és .sebtében elmagyarázta, hogy őt csak a fogadásomra küldték, kísérni azonban másik tolmács fog, aminek — hogy őszinte legyek — egyáltalán nem örültem. — Szeretnék jövőre Grúziába menni — mondta a lány. — Grúzia az álmom, annyit olvastam és hallottam róla. Még a SzulUíól is megtanultam grúzul. — Ha Grúziában lesz, jöjjön el Gegelidzeebibe — mondtam. , —- Milyen város az? — A szülőfalum. — A maga Gegel. .. Gege- litebje. elnézést, nem tudom kimondani, egy kissé a mi Szigligetünkre hasonlít. Szig- ligeten születtem. Az ország nyugati részén van. a Balatonnál. olt az írószövetség alkotóháza is. — Szóval mi majdnem egy faluból valók vagyunk? —- Korunkban az egész földkerekség egyetlen falu. „Ezt igazolja a mai nap is” — gondoltam. A grúz és a magyar falu neve közt valamilyen kapcsolatot éreztem, és nagyon jó érzés volt egymás után kimondani a nevüket. A régi lift lassan, zajtalanul és puhán vitt fel a második emeletre. Bemutatták a tolmácsomat, egy magas, hosszú hajú. kopott bársonynadrágos fiút. — Venczel Csaba — mondta tagoltan a fiú. és erősen megszorította a kezem! — Szólíthatom Dzsabának? — kérdeztem. — Rendben: ]egven Dzsaba — egyezett bele azonnal. — Tudod mit, Dzsaba: kezdjük a programot a végén. — Hogyhogy a végén? — bámult rám csodálkozva. — Menjünk most mindjárt Szigligetre. a többit majd el. döntjük később. Néhány perc múlva az utcán voltunk. Dzsaba taxit fogon. kivitt a pályaudvarra. Hirtelen kihajolt a kocsiból, és integetni kezdett valakinek : — Gundo! Gundo! A szembejövő oszlopból egv kocsi könnyedén fékezett. szőke fiatalember szállt ki belőle. Dzsaba bemutatott a barátjának, mindent elmondott neki, aztán közösen úgy határoztak. hogy Gundo elvisz minket Szigligetre. — Gundo a budapesti egyetem aspiránsa, a magyar folklórral foglalkozik. Kitűnő fiú! Gundolphnak hívják, a vezetékneve Duestr. Barátok vagyunk. Nekünk egyszerűen csak Gundo — mondta Dzsaba. Gundo szemmel láthatóan értette amit Dzsaba elmondott nekem. Rámnézett és helyeslőén bólintott. Ismert pár orosz szót. és ügyesen fűzve őket, magáról kezdett mesélni: — Én vagyok Lübeck városból — kiáltotta vidáman, egy pillanatra elengedve a kormányt és felém fordulva. — Lübeck Thomas Mann ha. zaja. Apám munkás, acélgyárban dolgozik. I cl óra múli v.i elénk tárult a Balaton kék víztükre. Egyre gyakoribbak lettek a szőlők a dombhajlatokon, feljebb pedig ódon várkastélyok látszottak. A kahétiai hegyek jutottak eszembe, váraik és templomaik szakadatlan sorával. ... Ütünk lejtőn vitt lefelé. Az ablak mögött kis üdülőtelepek suhantak tova. A fiúk fogukat összeszorítva figyelték az utat. Kocsink teljes sebességgel száguldott. Dzsaba .jobbra, balra tekingetett, aztán egyszerre elkiáltotta magát: — Fékezz, Gundo! Szigliget! Az alkotóház gyönyörű kastélyban volt, valaha a helyi íöldesúr lakott benne. Kitűnő szobát bocsátottak a rendelkezésemre. Mialatt el- " helyezkedtem, a fiúk végigjárlak néhány parasztházat, azt remélték, hogy találnak szobát Gundonak. aki egy darabig itt akart maradni; sajnos. az emberek a mezőn volíak, és a fiúk eredménytelenül tértek vissza. Az egyik udvarban, régi ház tornácán egy-öregasszony galambokat etetett. Akkor újra azt gondoltam: „No lám. az a nap. amely Szigligelen huny ki, Gegelidzeebiben kezdődött. Hol voltam reggel, és .. — Kérdezzük meg a nénit, lehet .hogy van kiadó szobája — mondta Dzsaba. Gundo egy pillantást vetett a ros- kadt. házra, és tagadólag rázta a fejét. A mezőről hazatértek a parasztok. az udvarokon sürgölődtek. Összejártunk egy csomó házat, de egyikben sem akartak új lakót felvenni. Mikor visszamentünk a kocsihoz. már egészen besötétedett. Nem maradt más hátra, mint hogy annál az öregasszonynál próbáljunk szerencsét, akinek a haza nem nyerte meg Gundo tetszését. Visszamentünk, kinyitottuk a kiskaput. A kertben nem volt egy lélek sem. a házban sem volt semmi fény. nyilván mindenki nyugovóra tért. Dzsaba megzörgette az ablakot. Fény villant az ablakban, s az ajtóban nyomban ott termett a zajra felriadt öregasszony. — Mj történt? Kik maguk? — kérdezte félénken. Dzsaba mindent elmondott az öregasszonynak, gyorsan eloszlatta a kezdeti félreértést. Móricz néni behívott a Móricz néni leültetett minket a régi bútorokkal és holmikkal telezsúfolt hatalmas szobában, és a családi fényképeket kezdte mutogatni: — Ez itt az uram, a háborúban halt meg... A lányom. .. Ez meg az unokám... összeszedte a fényképeket, elrakta .és ezután mintha hirtelen megváltozott volna: felélénkült, ledobta válláról a bánat súlyát, levett a polcról egy korsót, mondott valamit Dzsabának. és kivitt bennünket az. udvarra. Beszédében ismerős szót hallottam: „mocsári’’. Dzsaba azt mondta, hogy a néni arra invitál, kóstoljuk meg az édes új bort. — Az ilyen bort nálunk mocsárinak hívják — szóltam. — Á macsari! No nézd csak — vidult fel egyszeriben Móricz néni. — Milyen vidékről való ez a fiatalember? — kérdezte Dzsabát. — Grúziából... Grúzia... Kaukázus, Szovjetunió... — Á. grúz! Ismerem a grúzokat, ismerem — csapta ösz- sze a kezét az öregasszony — Ott. arrafelé, ahol a szőlők vannak ... holnap majd elviszlek benneteket... — mutatta Dzsabának. hogy tor. dítsa —, • • állt egy kiégett tank. Tavasszal történt... Mindenütt áthatolhatatlan sártenger. Az oroszok támadtak. De kilőtték a tankjukat. Mindenki azt hitte, hogy üres. Este. mikor minden el- csöndcsült. mi falusi asszonyok odamentünk a tankhoz. Halljuk, nyöszörög valaki. Látjuk ám, hogy lenn a her- nyótalpak között a sálban egy ember fekszik. Negyed- magammal alig tudtam a faluig vonszolni. Az én házamban helyeztük el, abban a kis szobában. O mi mindennel nem gyógyítottam! Végre sikerült talpra állítanom. Az egyik öreg tötyörgött valamit oroszul, megkérdeztük tőle, hová valósi. „Grúz — mondja —, Grúziából”. Így hát Grúznak kezdtem hívni, noha Bondo volt a becsületes neve. Amikor már tudott járni, mindig a szőlőben sürgölődött. •Szerette a szőlőt. Őszig" maradt nálunk. A szőlőt a maga módjára préselte ki, és korsókba öntötte a levét. Akkor mondta, hogy az ilyen bort a hazájában ma- csarinak hívják. Még pohárköszöntőt is tartott, éppen itt az udvaron. Annyira megszerettem, hogy sírtam, ríttam, amikor hazament... házba. „Egyedül élek —FYlfHiioif(mii a macsarival mondta — van egy másik1 1 teli poharat szobám is, csakhogy oda egv — folytattam a pohárköszön- éve nem lépett be senki. Ha töt. amelyet Bondo harcos megfelel maguknak, használ, kezdett el ... ják egészséggel"’. (Zahcmszky László fordítása) Lcnkey Zoltán munkája
