Észak-Magyarország, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-12 / 216. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 j 1976. szept. 12., vasárnap *’ indulta vissza- indultam a vonathoz. veszekedtünk. Talán először életünkben. ... — Itthon már gépek dolgoznak a halastavak építésénél, te meg talicskából. Ráadásul másutt. Ott fogsz felfordulni a sárban. Ezek voltak feleségem búcsúszavai. Az állomáson mondta, mikor beért a gőzös pár régi kocsijával. Az állomáson, ahová még soha nem kísért el. Most kijött. Ki érti az asszonyi észjárást? ... Felér a domb tetejére, megszokott mozdulattal dű- ti ki az agyagot. Rokkant dóznit húz elő, körbekí- nálja. Rágyújtanak. Kiszáradt szájszéllel fújják a keserű füstöt. Csak nézik a gödröt, meg a növekvő dombot. ...Akkor is így álltak. Szánakozó pillantásokat vetett rá a banda. Rá, a kubikosgazdára, a vezérre. Mert megcsúszott. Igen, be kell látni, erőtlen már a lába. Síkos az agyag is. Arra is foghatta volna. De mikor ott lógott a gödör fölött, a furik fölébe kapaszkodva, megrettent. Az el-sőfurfkos húzta ki. Kötéllel. Megalázottan balla- \ gott utána. Nyomta a talicskát a lejtőn. Fenn kárörvendő vigyorrai lesték a többiek. Eszükbe sem jutott egy jó szót szólni. Nem ; szokás, de mégiscsak jólesett volna. Takács Balázs 1898 októberében született valahol az Alföldön — írta róla nemrégiben egy tollfor- gató újságíró. — Tizenkét éves korában már apja mögött tolta a íurikot a kubikoscsapatban. Idővel maga is előlépett a ranglétrán. Kubikosgazda, bri- > gad.éros let.1. Ma hatvannegyedik éve tapossa az ' anyaföldet a talicskánál. a firkász naphosszakat a gödör mellett. Nem törődött ' esővel, sárral. Rá volt kíváncsi. A vénemberre, az agg kubikosra. Rá. Ugyan mit akart vele? Egyszerűen azt csinálta, amit a többiek. Csak tovább bírta valamivel. Este a bogrács, | meg az öhönszag mellett még mesélt is neki. Ő, a szótlan vasember. Annak is mi lett a vége? Összevesztek. Nem a firkásszal, : ahhoz nem volt mersze. A bandával. Mesélt nekik a csendőrökről, a sztrájkok- . pál. ...— Miért csinálták? Jobb lett azzal maguknak? — vágta a fejéhez a fiatal. Az elsőfurikos. Igaz, utána kihúzta a gödörből. De azért csúnyán bánt vele. Nem értik már ezek a régi dolgokat — kesergett magában akkgr éjszaka. Mérgében nem tudott aludni. Megfordult a fejében, hogy hazamegy. Megfutamodjon? Azt már nem! Itt maradt. Aztán' jött a csúszás. Csak az ne lett volna! Tövig égnek a bütykös kézzel csavart cigaretták. A csutkát sárba tapossák, mennek az ú.i fordulóért. Sikongva indulnak a kerekek. — ... Itthon akkora gépek ásnak, mint a ház ... — mutatta az asszony a diófa alatt, mikor indult vissza. — A pofájuk meg úgy klaffog, mint a sárkányoké .. . — Láttál is le sárkányt, anyjuk... Ennyit mondott csak és indult a kapu felé. Igaz, igaz. Minden tele van. géppel. De az ő két kezére is szükség van még a technika mellett. Ezzel fogadta fel őket az a íialal mérnök, az útépítőktől. Ezzel vigasztalta magát ő is nap mint nap. A kubikos élete a föld, meg a tűrik. Bogrács és a tűz. Meg a vándorlás. Mióta az eszét tudja, mindig távol, messze földeken járt a nagyapja, az apja is. Aztán ő következett a sorban. Megfordult sok, munkát adó föld- túrás környékén. Életét a családtól, a kis háztól tá- \ ol élte le. Lassan romló szeme előtt városok nőttek ki a földből, a banda keze nyomán gyáróriások törtek az égre. Szótlan, mogorva, agyondoígozott izmú ember lett. Munkájának, életének számtalan nyomát hordja magán az öreg föld. És mit ért el vele? — A fene tudja — csútiszttartó, meg az uraság is látott szájjal hallgatta a kubikosmesét. Eszükbe sem jutott, hogy róluk van szó. Tisztára mosott kézzel készülődnek a főzéshez. Némelyikük eszik is már. Itt-ott krumplit hámoznak, máshol rotyóg az étel a nedves fűzfa síró lángja felett. .. Komótosan, lassan kell enni. Mindig ezt mondta az apám. Így jobban telik a has. Aztán a bográcsot szárazra töröljük fűvel, hogy meg ne szik ki a száján. — Mi baj, öreg? — szól hátra az. elölte haladó. — Mi volna ... — mondja megrettent szemmel. Még a végén belebolondulok. villan az eszébe. Magamban beszélek. Mondtam többet is? Vagy csak ennyit? — morfondírozik. — Nagyapám is így fordult fel. Egyszer csak elkezdett magában beszélni. A szemei meg üresek lettek. Akkor is ilyenféle gödörben voltunk. Mikor leért a pallókról, csak elhajította a íurikot, földhöz vágta magát, kimutatta a szeme fehérjét. Ordított, káromkodott. Szidta a földet. ezt a drága földet, ami egész életében kenyeret adott neki. Később az urasággal volt baja. Aztán az öreganyámat szidta, mini a bokrot. Végül apámat hívta. ráordított, hogy azonnal menjen haza, mert megdöglik a munkában. Akkor akadt fel a szeme, mikor kimondta: Balázst is vidd! Es vége lelt. Menynyi idő telhetett bele? Űristen, mennyi? Nekem is ez lesz a végem? Beszélni , már elkezdtem .... Mindjárt itt a deszka vége. Pár lépés. Mennyi lehet? Nyolc? Tíz? — Ne topogjon, menjen már! Mi lelte? — ... Jól van na... Megyek már ... A rg is itt . . . Most 1\{j Ml L” bakkan a ke_ rék ... Itt dobta el. Na mi lesz? Nem jön semmi? — Honnan jönne, Balázs bá? — néz vissza az első. — Semmi, semmi .. . elgondolkoztam. Belevágja a lapátol a sikamlós agyagba. Vidáman, megkönnyebbülve hányja a sarat. Ez lesz az utolsó fuvar. Aztán megyünk a barakkba. Főhet a slambuc, Totyoghat , a bogrács. A morcos, munkával telt nap csendes befejezése a vacsorafőzés. Mesék százai keltek életre valamikor a hosszú vándorlások sovány evései alatt... a hamvadó tüzek üszökszaga melleit, mesehősökbe álmodtuk vágyainkat. Könnyebb volt így. Nemegyszer a rozsdáljon. Ezért nem szabad mosni ... . Szegény öreg. Ö is a talicska méh lett végezte. < Ott bukott fel. valahol külhonban. Vonattal hozták a koporsót ... Aztán már külön utakon jártunk. Magam is gazda lettem . .. Elszállt már az utolsó forduló füttyös hangulata. Búskomor, emlékektől gyötört arccal ül az öreg a harmatosodó íüvön. A csillagokat nézi. Élvezi a hűs, fekete felhőket kergető szelet. A többiek elcsendesedtek. Itt-ott hortyognak is. ...Nem unja még? — kérdezte az újságíró. — Nem gondolt rá, hogy abbahagyja? Hogy sokáig nem bírhatja? Akkor egyenes derékkal, vidám szemmel vágta rá: Nem! Pedig már megfordult a fejében. , Nem komolyan, de eszébe jutóit. Aztán jött az a gödör fölött lógas. Csak azt tudná felejteni. Tán egy hónapja is elmúlt, de álmából sokszor felriad rá. Meg ez a mai. Magában beszélt! Mint a nagyapja. Tán az apja is így halt meg. Jó lett volna látni. Akkor most jobban tudná: vele mi lesz. Otthon gépekkel építik a gátat. Azt mondta az asz- szony. A regi urasági főidből halastavat csinál a tsz. Meg kellett volna nézni. Hátha oda is kell a munkáskéz. Mégiscsak közelebb volna vénségére. Egy banda tán befogadná . . . 8 Badarság. Hol kell a gép mellé ilyen vén kubikos? i *ícc*«n pirkad. Az öreg LdSS.Hl halkan szüsz_ .mötöl. Összeszedi cókmók- jat. Bepakol a sáros, világot látott tarisznyába. Pár hasábot vet a hamvadó tűzre. Körbejárja a sorba állított talicskákat, reszkető kézzel végigsimít egyen-egyen. Aztán megindul a kitaposott ösvényen a vasúthoz. Egy vén fűzfánál megáll. Hátrafordul. Könnyes szemmel, emelt fejjel szól vissza: — Elég volt... Hazamegyek ... — vásárhelyi — Három napig esett az eső. Nyomát még őrzi az út. Viztócsák, a hegyoldalból lehordott, kimosott homok ezt jól jelzi. \ Ez a Pendicsi út amúgy is megérzi az esőt. A vízmosások mélyebbek, mint máskor. Kő kövön, természet rendezte rendellenségben. Hát ez bizony szekértörő ! Ballagunk ketten, lehajtott fejjel. Kerüljük az árkokat. kőről kőre lépünk. — Ezen az úton szüretelni' — mérgelődik, türelmét vesztve társam. Pedig ő itt lakik a faluban, megszokhatta volna! — De hát mindenki csak nyavalyog, hogy nincs út, hogv nincs út. Mindenki csak azt mondia. tenni kellene valamit. Aztán ezzel el van intézve . .. Borult az idő. szellő alig lebben. Az emlegetett út két oldalán a szőlők leveleibe a szeptember sárga színt kevert. Alig észrevehetők. De hol van már a nyári haragos-zöld szín! Felérünk egy kisebb emelkedőre. Embert semerre sem látunk. Üresek a szőlők. A tőkéken hízik a szem. — Jól jött ez az eső — vetem oda, hogy mondjak valamit. — Hát kellett nagyon, az már igaz — kapom a választ és rá még egy bólo- gatást. — Most meg napsütés kellene, jó sok — próbálkozom a beszéddel újra. _ — Az — hagyja rám ő, még kurtábban. Társam felkapaszkodik a katlanszerű út falán. Mustrálja az egyik táblát. — Az öreg Zemlényi bácsi szőleje — mondja, mintha csak érezné, hogy a kérdés bennem van. Nézze meg, milyen tiszta. Az öreg sokat ad a szőlejére ... Valóban szép szőlő. Nem gyomos, nincs egyetlen kidőlt karó sem. A termés sem alábbvaló. Szemközt, az út másik oldala valósággal ellentéte. Karóig ér a gyom, már ahol megvan a karó, mert egy részük a földön fekszik. Tőke is csak imitt-amott van. Sajnos, nem az egyetlen pusztuló szőlő. Ha végigtekintek itt a Sátor-hegy oldalán, látok belőle sokat. Van, amelyik terület már teljesen parlag. Fent, az oldal legtetején már csak a régen épített teraszok romjai jelzik — mint földvárakat a sáncok —, hogv ott valamikor szőlő termelt. — S micsoda szoló. s micsoda bor! Ez a leni), hol van attól! — mono lak az öregek, ha azokról a legfelső szőlőkről érdeklődöm. És legyintenek hozza Hol van az már — mondja mindennél ’ beszédesebben a kézmozdulat. De ni csak! Az esvik szőlőültetvény újjászületik. A régi káros tőkesorok között már látszanak a/ azt felváltó, széles sót közű, kordon művelés első jelei. A szőlő K. Szabó Ferencé. Kertészmérnök, tudását szőlőtermesztő szakmunkás- j.elölteknek adja át. Ezt az öreg szőlőt amolyan hasznos időtöltésre vásárolta. Ha jól emlékszem, három, vagy négy éve. Azóta az ő területe lassan átalakul. Fiatalodik, korszerűsödik. Az az igazság azonban, hogy K. Szabó Ferencnek kevés követője akad. Pedig talán nem is a vállalkozó kedv hiányzik. A szőlőtelepítés nem olcsó mulatság. Bizony drága dolog. Pénzben is, munkában is. Azelőtt a szőlő biztosított az erre települt embereknek megélhetést. Es ma? Nem meglepő: az ipar. v— Még akkor is jobb, ha ingázni kell — ez főleg a fiatalok véleménye. A szőlő nem biztos pénz. Októberig csupa izgalom. Amióta elindultunk, lia jól számoltam, most értünk a negyedik lomos présházhoz. Itt, a Sátor oldalán van belőlük több is. Illetve talán jobb volna úgy fogalmazni: ép. használható már alig van. Ez, amelyikhez most lépcsőkön ballagunk fel. romjaiban is impozáns. A falak mögül hirtelen fejszecsapást hallunk. — No, végre egy ember — gondoljuk mindketten, s követjük a hang irányát. Megkerüljük a romokat. x Gumicsizmás, zöld kalapos ember ritkítja a bozótot. Kicsit meglepődik, amikor meglát berniünket. — Hol jöttek fel? Nem láttam magukat. — Ott a Pendicsi úton, az aljban. Azért nem látott. Mondjuk a nevünket, ő is a magáét. — Kassai István, szőlő- pásztor. Ez itt a tanyám — mutat körbe. A rom présház körül a támfal olyan, akár egy bástya. Innen az egész lei ület jól belátható. Valóságos magasles. A présházról kérdezem. — Amikor idejöttem, 1950-ben még ép volt, de azóta széthordták a köveit. Ez itt alul volt a présház — mutatja —, ott felül, az emeleten pedig a lakórész. Most már csak rom. Évről évre pusztul, mint nagyon sok szőlő. Nézze, például azt — mutat a közeibe egy parlagterületre. — Olyan szőlő lehetne, de oívan ... Így meg egy gaztenger. Az az igazság, még a gazdáját sem tudom, hogy ki ... Sípjelet hallunk. Halija ő is, mert két rövid jellel válaszol. — A társam. G sípolt. — A két rövid je» mit jelent? '•*— Gyere ide. — Van más jel is? — Van. Az egy hosszú például azt ielenli, raegen van a szőlőben. — — És a többi? Nem mond többet. — Elég maguknak ennyi — s mosolyog. A várható termésre terelem a szót. — Ilyen talán sosem volt. A tavalyinak tán duplája is lesz. De hát kell is a termés, a forint. Drága a műtrágya, a permetszc-r. A napszám idén 170 forint körül alakult. Meg másfél liter bor. Szőlősgazdának lenni nem olcsó mulatság. — Sokan vállalnak napszámot? — Kevesen. Nehéz munka ez. Az emberek nem szívesen vállalkoznak ilyen munkára. Inkább csak mi, öregek, nyugdíjasok... Én- velem még ma is jöhetne kapálni egy 25 éves. Nem győzne követni!... Most 62 éves. — Dé á fiatal nemcsak nein tudja, írem is akarja vállalni az ilyen összehasonlítást. Azt felelné ilyen ajánlatra: minek — mondom neki. — Látja, ez az. Nem is akarja. Higgye el nekem, ha az én generációm kihal, ezek a szőlők is kihalnak... Csemegeszőlővel kínál bennünket. Maradt még néhány fürt a Csabagyöngyéből. Már ragadnak a*- ujjhoz a szemek. Mézédes. A borszőlő még savanyú. De szüretig van még idő. Csak jó idő legyen! Ahogy Kassai bátyánk mondja búcsúzékor: Napos, meleg idő. Az kéne. Az jó a szőlőre ... Hajdú Imre
