Észak-Magyarország, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

1976. äug. 20., péntek ES2AK-MÄGYARORSZÄG 7 » Csilla^íényesíto évek KISLÁNYOM ama bizo­nyos ltérdezős korban egy­szer — ha jól emlékszem esti mese után, amelyben csillagok is „szerepeltek” — azt kérdezte tőlem: Mondd, apu, mitől fényesek a csil­lagok? — Már nem is tu­dom, hogy hirtelenjében mit válaszoltam neki ... Ar­ra viszont emlékszem, hogy váratlan kérdésével kissé zavarba hozott és valami­féle rögtönzött mesével in­téztem el a dolgot, a rég­múlt időkről, a távolságok­ról, meg a csillagok szipor­kázó fényéről. A minap viszont, emlé­kezve e kis históriára, bi­zonyos képzettársítással ma­gamnak tettem fel a kér­dést: tényleg, mitől fénye­sek a csillagok? — De en­gem nem az égbolt csilla­gainak fényforrása érdekelt. Kíváncsiságomat a „földi” csillagok tündöklésének „titokzatossága” ragadta magával. .. Nevezetesen azoké az aranycsillagoké, amelyek ilyenkor, Alkot­mányunk ünnepén, évről évre, fényes nappal is, oly szemet'szívet-lelket gyö- nyörködtetően ragyognak néphadseregünk frissen avatott tisztjeinek vállap- jain. Ezért szegődtem nyomába néhány — a nagyközönség számára „titokzatos” — esztendőnek, amelyről a ka­tonák (egyszerűen csak azt mondják: ..csillagfényesítő évek”. Más szavakkal szólva, a múlt héten ezért utaztam Szentendrére, a Kossuth Lajos Katonai Fő­iskolára. hogy — találkozva a négy éve megyénkből in­dult és most végző katona­fiatalokkal — „kifürkész­hessem”, hogy valójában „mitől” fényes az arany­csillag — milyenek voltak, hogyan teltek el azok a bi­zonyos „csillagfényesítő” évek. A szép fekvésű, tágas és modern katonai tanintézet­ben aznap voltak az utolsó államvizsgák. — .JÓKOR JÖTT — mondta a politikai osztá­lyon Ságvári Árpád őrnagy — a fiúk túl vannak min­den izgalmon és feszültsé­gen, így nyugodtan beszél­gethetnek. — Kiss István .. . Hor­váth László, Kardos Dezső ... Kassai Csaba — mu­tatkoznak be előbb a sátor­aljaújhelyiek, aztán sorban a többiek is: Zsigmond Ti­bor Prügyről, Szabó Zoltán Bodrogolasziból, Décsei At­tila Ózdról és Rózsahegyi József Sárospatakról. Most még mindannyian zászló­sok, de — amint mondják, — már vállukon érzik az aranycsillag „súlyát" és ter­mészetesen a „fényét” is ... A képletes fogalmazást nem nehéz megérteni. Nem­rég a Zalka Máté Katonai Főiskolán jártam, s ott egy transzparensen is olvas­hattam: „A 'Magyar Nép­hadsereg hivatásos lisztjé­nek lenni — megtisztelő állampolgári rang és fele­lősség!” — Érzik és tud­ják ezt a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán is mind­azok. akik már „vállukon érzik” e szép hivatás társa­Kiss István dalmi rangját, egyben a fe­lelősségét is. — Milyen volt, hogyan teltek el ama bizonyos „csillagfényesítö évek”? Mit tanultak, mit kaptaka főiskolán? — Szép, nehéz négy esz­tendő volt. Az aranycsilla­got nem adják ingyen ... — mondják egybehangzóan. — Sokat tanultunk, sokat kellett tanulnunk, ez az igazság. Mateli, fizika, bio­lógia, elektrotechnika, orosz, neveléstörténet, neve­léseimé!e I, okta táselmélet, pedagógia, pszichológia, ka­tonai vezetési elméiéi, had- történelem, filozófia, poli­tikai gazdaságtan, tudomá­nyos szocializmus, plusz a katonai szaktantárgyak' — magyarázza a részleteket Rózsahegyi József. — Az is igaz ugyanak­kor, hogy jó ellátásban, sze­rető gondoskodásban és rengeteg élményben volt vészünk. A kollégiumi jel­legű elhelyezésre, a válasz-, tékos menüre, a BŰD—1200 forint közötti zsebpénzre, az oktatók-nevelők önzet­len, áldozatkész munkájá­ra. s a legmaradandóbb él­ményeikre, emlékeikre gon­dolnak. A beszélgetésből kiderült, hogy Szabó Zoltán és Kas­sai Csaba a négy év alatt kétszer nyerték el „A főis­kola élen járó hallgatója elmet”... Kiss Istvánt — akinek egy kivételével min­den államvizsgája jeles —, Kardos Dezsőt, Kassai Ca­bal és Zsigmond Tibort nemrég felvették a pártba is ... No, igen. A katonai főis­kolák tágabb értelemben is nagy nevelőintézetek. Túl azon, hogy mindannyian katonai szakképesítést, ál­talános iskolai tanítói okle­velet szerezlek — többen a pártba is felvételt nyer­hettek. — Szép, nehéz esztendők voltak. Szorgalmat, fegyel­mei, férfias helytállást kí­vánó évek. De megérte! — mondják most egybehang­zóan. Valamennyien tudják már, hogy az aranycsillag és a biztos jövő váromá­nyosai: hogy kezdő fizeté­sük 3000—3500 forint lesz, hogy 25 ezer forint kamat­mentes családalapitási köl­csönt kaphatnak; hogy pa­rancsnokaik és korábban végzett tiszttársaik első be­osztásukban mindenben se­gítségükre lesznék. AZT IS TUDJAK, hogy a csapatoknál sem lesz könnyebb, mint az iskolá­ban, hogy nem könnyű élet­re készültek, hanem a szo­cialista haza fegyveres vé­delmére! Sokan közülük már a továbbianulás gon­dolatát forgatják lejük­ben . .. Amikor e sorok nyomda- festéket látnak, — ma dél­előtt — Budapesten, a Kos­suth Lajos téren még fel­sorakoznak, hogy az Or­szágzászló és dolgozó né­pünk színe előtt ünnepélyes tiszti fogadalmat tegyenek. Cscpányi Lajos Szabó Zoltán Boldog emberek Lórincz Miklós Jung János gyáregység- vezető ezekkel a szavakkal fogadja a Munkácsy-díjas festőművészt, s a krónikást: — Akikkel találkoznak, azokban külsőleg nincs semmi „martinúszos” vo­nás. Nem csináltak semmi szenzációsat. Éppolyan egy­szerű, de nagyszerű enibe­, rek, mint sok-sok társuk. Talán abban különböznek, hogy egy kicsit jobban sze­retik szakmájukat, a közös­séget. egy kicsit jobban dol­goznak. s többet adnak tár­sadalmi munkában is. Lóri néz Miklós, a szabol­csi Opályiban látta meg a napvilágot. Nyolcadikos ko­rában a pedagógus egyszer a kohászatról, az acélgyár­tásról beszélt. Ez égető vá­gyai: ébresztett benne. Egyik falubelije, Végső János új­ságolta: a diósgyőri vas­gyárba megy dolgozni. — Ekkor határoztam el, hogy idejövök kohásztanu­lónak. Bőven volt jelentke­ző, négy osztályban százhú- szan kezdtünk a szakmával ismerkedni. Amikor először bejöttem a Lenin Kohászati Művekbe, rögtön a Martin tetszett meg. Igaz. eleinte féltem a fűztől, később, kü­lönösen, hogy elvégeztem a kohóipari technikumot, megtanultam parancsolni a tűznek. Huszonhárom év után is itt vagyok, épség­ben. — A beosztásom: főmes­ter. Szeretem a szakmámat. Mindig ad újat' e munka. Ahány adag, annyi új fel­adat. Olyan jelenségekkel is találkoztunk, amilyenre száz éve sincs oélda. — Mi volt életem lesiz-: galmasabb pillanata? Elő­ször itt Diósgyőrött az első adag, amikor a IV-es ke­mence olvasztóra lettem. A másik óival v Kubában volt. Havannában volt egv kohá­szati kongresszus, ahol ha­zánkat Sugár Györggvel. a vasasszakszervezet titkár-, helyettesével képviseltük.- Megnéztük az ottani kohá­szati üzemeket, aztán az' Ropply Tibor.. egyik elektrokemencében gyártottam egy adagot. Na- . gyón izgultam, ldegessé- : genfiben csak nyeltem a szódavizet, a feketét. Nehe- . zen telt el a két óra. Sike­rült az adag! A főmesterhez tartozik valamennyi S—M-kemence. . Lórincz Miklós — aki az :alapszervezet vezetőségi tagja is — megtanult bán­ni az emberekkel. — Szeretem az embere­ket. Nagyon jó, összetartó kollektíva. Ez kétszeresen fontos. Állandó létszámhi­ányunk van. A törzsgárdá­ra, mint többek között Ro- poly Tibor, Radax Dezső, Naán László brigádjára le­het építeni. A brigádok se­gítik egymást. Másképpen nem megy ... A zömök, izmos Ropoly Tibor társától egy évvel ké­sőbb, 1954-ben jött a szak­mába. A csupatűz Lőrincz- l cél ellentétben igen nyu­godt megjelenésű ember. Ö azt: mondja, hogy ez csak a j látszat. Tizennégy éven át volt a . 11. kemence olvasztóra. A brigádja elérte az arany fokozatú kitüntetést. Tavaly osztották a nyolcashoz. Ő es brigádja jó kapcsolatban vannak a két szomszédos kemence brigádjával, össze­hangolják a munkát, segíte­nek egymásnak. — > Mi volt életem legiz­galmasabb. inkább legöröm- leljesebb eseménye? Az 1900-ban volt. amikor, mint . olvasztár először főztem, csapoltam acélt... Nehéz, változatos szép szakma ez. Bátran . lehet mondani, hogy az egész kollektíva is, hiszen a vállalati szakszer­vezeti tanács tagjának vá­lasztották. Élete kiegyensú­lyozott. Munka, társadalmi (■feladat, aztán a kedvenc időtöltése: Zsnporozsecén .barátaival: Valasovics Im­rével, Radax Dezsővel, Szi­lágyi Jánossal ki-kirándul- ; nak horgászni. Az országban mór csak itt vannak öntőgödrök. Hogy ez mennyi emberi, vagy szinte emberfeletti munkát kíván, s mennyi verejtéket, fakaszt, Biidi István öntő- csarnoki brigádvezető tud­ja igazán. — Előzőleg a füszértnél voltam kocsikísérő. Nyolc évvel ezelőtt jöttem ide. Jobban jártam. Itt csak na­pi nyolc óra a munkaidő, s minden negyedik nap sza­bad. Van időm olvasásra, s a családdal, a kisfiámmal lenni. — Mi a feladatom? Én állítom be 'a kokillákat az acélnak, irányítom az ön­tést, kiadom a megdermedt öntecsei. Amikor az öntő- gödör 200—300 fokra lehűl, belemegyünk, előkészítjük a következő öntést. Muszáj le­tenni az alátétet és az an- guszt, s alá kell masszázni. Ez 10—12 percig tart. Nagy a hőség, legfeljebb 1—2 percig bir;a az ember, s le­megy a másik- A munka nehéz. A brigád négytagú lenne, de csak i^irman va­gyunk. s így van a másik félportál brigád is. Ez elég szomorú. Szerencsére meg­értjük egymást, összedolgo­zunk. össze kell tartani, ha előre akarunk haladni. A jól megtermett, s fiata­losan mozgó Kondi Albert olvasztárról aligha véli a látogató, hogy utolsó évét morzsolja az öreg elektro- acélműben. — 1942-ben kerültem az' elek íróba, azóta itt vagyok olvasztár. A IX-es kemen­cénél vagyok. Itt még ősi módon, lapáttal rakjuk be az anyagot. Nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választoltam. Amikor ide­kerültem, rossz volt, sosem volt pihenőnap, sosem volt vasárnap. Most, hogy né­gyes váltásban dolgozunk, hetenként kétszer van pi­henőnap. „vasárnap”. — A brigádban heten va­gyunk. Legrégebben Bere­gi Sándorral dolgozom, ö egy évvel korábban kezd­te. s neki most november­ben le is telik. Kertész Lászlóval —, aki Mezőkö­vesdről jár be, s most be­teg — negyedszázada dol­gozom együtt. Huszár- Si­mon két éve jött. Rendes ember, jó szakember lehet belőle. — A szakma? Megszokj tani. szeretem. Szép az acélgyártás, csak egy kicsit meleg ... Mi a kedvenc időtöltése? Motorkerékpár j ón ki utazi k Tiszapalkonyára, segíteni az anyósnak. Bátyjának, aki ugyancsak itt, az elekt­ródán dolgozott, innen ment nyugdíjba, van egy kis sző­lője, segít neki a metszés­ben és más munkában. S magának is van egy kis „birtoka” az egyetem kör­nyékén. Jövőre kapja meg a 35 év után járó jubileumi gyűrűt a gyárvezetéstől, s ekkor, 54. évében lép nyug­díjba. Ilyen korban kevés ember mondhatja azt, amit Kondi Albert: sohase vol­tam beteg, még a gyomrom se fájt. Négy diósgyőri munkás­sal — úgy véljük —. négy elégédett, boldog emberrel találkoztunk. Az egyiket vágya, a másikat a körül­mények, s talán a nagyobb darab kenyér sodorta ide. Munkájuk, különösen az öreg Martinban, az öntö- csarnokokban olykor ke­gyetlenül nehéz. Mégis ki­tartanak; „ezt választot­tam”. „megszoktam”, „meg­szerettem”, „nem szeretem válogatni a munkahelyet”. S elégedettek; ..megtalálom a számításomat”, „úgy ér­zem, hogy megbecsülnek”. Száz és ezer — baráti, elv­társi, munkahelyi — kap­csolat köt i őket a kemen­cékhez. öntőcsarnokokhoz. S a jövőben csak egy nagy változást akarnak, várnak: dolgozni az új, a korszerű acélműben. Szöveg: Csorba Barnabás Rajzok: Lukovszky László Á gép mellett... Lenszőke hajú, nevetős, kék szemű. Törékeny alakja hajladozik a gép mellett, mint erős szélben a nád- szál. ördögi ügyességgel igazitja-mozdítja a k ara­kat. fekete gombokat. Dol­gozik. Egyszer a kelő nap­pal egyidöben indítja a masinái, másszor a késő este sötétjébe lép ki mel­lőle. Aki idegen ebben a ha­talmas. mozgalmas terem­ben, annak, a gépek pilla­natra seih szűnő hangja nem más. mint furcsa, erős zúgás. Morvaközi Jolánt azonban a nap nyolc órá­jában körülzümmögik a gépek. Hét éve már. hogy elő­ször betette lábát a gép­terembe. Tizenölévesen lelt a Borsod megyei Nyomda­ipari Vállalat dolgozója. — Gyermekkoromban : nem is tudtam róla, hogy rgn ilyen mesterség is. Egy ismerősöm .ajánlotta: jöj­jek el ide, nézzem meg. Erekkel ezelőtt berakó lányként kezdte. Nézte, csodálta, ahogy a minden­tudó masina szivja-szip- pantja a. fehér papírosokat.- De titkon mindig azt re­mélte, hogy egyszer gazdá­ja lesz a gépnek. — Mégis, először meg­ijedtem. amikor gépmeste­ri tanfolyamra küldtek. Hogyan tudom én ezt meg­tanulni? De most már nem tudnám elhagyni. Megba­rátkoztunk. A munka min­dig változatos: tankönyvek, 'plakátok, röpcédulák száz­ezres példányszámban ... Egyik könnyebb, a másik nehezebb. De én valahogy jobban örülök a nehezebb. igényesebb munkának. Mert azt jelenti, hogy bíznak bennem.-4c offset gépnek minden rezdülését tudja. Két éve dolgozik rajta. A hangjáról megismeri1, ha valami rossz benne. S ha jön a szerelő, o nem tágít mellöle. Egy­szerűen érdekli a szerkezet, szereti látni a legkisebb csavarját is. — Volt úgy, hogy nem tudtam otthon aludni. Iz­gatott. sikerült-e a mun­kám. Két tónusú, piros-kék röplapokat nyomtam ak­kor, úttörőknek, kisdobo­soknak. Másnap aztán meg­dicsértek odabenn érte. .4:- óta a színes nyomást sze­retem legjobban. — Hogy mi az, ami még'- szép ebben a munkában? Képzelje csak: az ember megy az álcán, s mindenütt a házfalakon, a villamoson a keze. nyomát ismeri löl. Örömmel mutatom a pla­kátokat, a buszon a város kis térképét annak, aki ve­lem jön: látod, ezt az én gépem nyomta... Imik es)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents