Észak-Magyarország, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

- ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 ) 1976. aug. 20., pentek Négyen a negyvenezerből K itüntetett k A két és fél évvel ezelőtti közművelődési párthatáro­zatot megelőző felmérés negyvenezerre becsülte szamu­kat. Ennyien dolgoznak a közművelődésben. Bár a sok­rétű tevékenységet, amit végeznek, már évek óta közmű­velődésnek nevezik, ők még népművelőit maradtak. Nem akadt még jobb, a fogalmat jól kifejező elnevezés, amely egyértelműen összefoglalhatná azt a társadalomformáló erejű nevelő tevékenységet, amit ez a negyvenezres had­sereg végez. S talán ez a negyvenezres szám is túlhala­dott már. Hiszen nemcsak az újabb elnevezés hiányzik, de a pontos felmérés is. Ki tudná megmondani, mikor lesz valójában népművelővé a nem közművelődési Ierű­iden dolgozó ember, mikor válik akár főhivatású mun­kájában, akár társadalmi tevékenységében, vagy palru­názsmunkájában a köz művelődésének segítőjévé? Alig­ha lehet pontosan elhatárolni: innen, vagy itt kez­dődik a népművelő. Hiszen — mint a minap átadott, nép­művelési munkát honoráló kitüntetések is bizonyítják — soraikban található könyvtáros, tanácsi vezető, művelő­dési házban dolgozó hivatásos népművelő, pedagógus, üzemi dolgozó, gyárigazgató, üzemvezető, ayronómus, mű­szaki ellenőr, párlbizottsági titkár, zenész, mozi-dolgozó, szakkörvezető, sőt még újságíró is. Más-más területen végzik főhivatású munkájukat, de a közművelődést szol­gálják különféle eszközökkel, másféle módon. A most ki­tüntetett borsodi népművelők közül villámjuk rá néhány­ra a közérdeklődés fénysugarát... • 4 művelődési ház igazgató Volt rá eset, hogy „irigy­kedve” azt mondták kollé­gái : könnyű Tiszalúcon mű­velődési életet csinálni, mert hiszen ott a tanácselnöktől kezdve mindenki ,.be van oltva” kultúrával. Tény és való, hogy a nagyközségben egy emberként állnak min­den jó és okos kezdeménye­zés mellé, ha a művelődés- ügyről van szó. De ebben nem kis része van Cziko- ra Jánosnak, a tiszalúci Pe- tőíi Sándor Művelődési Ház igazgatójának is. A fá­radhatatlan jelző semmi­képp sem túlzás neve mel­lett, s bár Miskolcról jár ki már hosszú évek óta, legtöbbször csak az utolsó vonattal tud hazajönni. Va­lami mindig marasztalja, hol az ifjúsági klub rendez­vényén segédkezik, hol a bábosokkal vált szót — nemrégiben hozták létre a tiszalúci bábcsoport új báb­színházát, amely már te­rületi, járási előadásokat is tud tartani, hol pedig vala­melyik szakkörben van szükség tanácsaira. S köz­ben árgus szemekkel figyel minden, újra, amit úgy­mond a nagyközségben is pezsdítőleg hathat a műve­lődési életre, ami behozza — nem olcsó időtöltésre, hanem — igényes szórako­zásra, önművelésre az itt lakókat a művelődési ház­ba. S ehhez a munkához partnernek sikerült meg­nyernie a termelőszövetke­zetet csakúgy, mint a . ta­nácsot. Koránt sincs könnyű dol­ga. A nagyközségből az em­berek, a felnőttek többsége eljár dolgozni Miskolcra, az iparban vállaltak munkát, s mellette még' az otthoni teendők, a kiskertek is várják őket. A művelődés­re, az olvasásra kevesebb az idejük. Tiszalúcon mégis sikerült megnyerni az em­bereket. Czikora János egy­szer azt mondta: munká­jának az a legnagyobb elis­merése, hogy az irodalmi estekre megtelik a terem, az ifjúsági , klub rendez-" vényeire néha alig férnek be a fiatalok, a szakkörök­ben mind többen tevékeny­kednek, s hogy a bábcso­port előadásait várják nem­csak a gyerekek, hanem a felnőttek is. És ezért érde­mes folyton talpon lenni... A köny vtáros Utoljára Tarcalon talál­koztunk, u szakmunkásta­nulók közművelődési tábo­rában. Még mindig olyan törékeny volt, mint tizen- valahány évvel ezelőtt, amikor együtt koptattuk a gimnázium padjait. Az idő­vel nem sokat változott, csak határozottabb lett. Igaz, erre a határozottság­ra rá is „nevelődött”. Taná­ri pályára készült, s néhány év kihagyás után könyvtá­ros lett belőle. Már a sze­rencsi járás könyvtárigaz­gatója volt, amikor az utol­só vizsgáira készült,, a le­velező tagozaton. Nem volt kicsi a feladat, de a könyv­tári munkán alig lehetett észrevenni, hogy kétfelé kell helyt állnia igazgatónőjé­nek. Talán valamivel keve­sebb író—olvasó találkozón vett részt személyesen, de azok szervezésében, a mód­szertani munka segítésében igyekezett kamatoztatni frissen szerzett ismereteit. Szegedi Pálné, akit szerte a járásban csak Marikának emlegetnek, sohasem tarto­zott a hirtelen haragú em­berek közé. A dicsérő szót is elhárította magától, s ha valami jól sikerült, ha a könyvtári munka jobb, eredményesebb lett a járás­ban, mindig a munkatársai érdemeit emlegette. De ugyanezzel a halksággal — ám annál szívósabban! — kopogtatott újra meg újra a járási hivatalban, vagy a megyei könyvtárban, ha va­lamelyik könyvtárba új be­rendezésekre. vagy nagyobb könyvbeszerzési keretre volt szükség. Érvelt, magyará­zott, kért — többnyire si­kerrel. Ugyanezzel a makacs szí­vósággal dolgozott azért is, hogy mind több olvasót nyerjenek meg. Író—olvasó találkozók, könyvkiállítások, irodalmi estek egész sorát' tartották' meg az ejmúlt években a járás könyvtá­raiban. s mind szorosabb kapcsolatokat építettek ki az iskolákkal is. Sikerült élő kapcsolatokat kialakíta­nia, pedig hát szűkös kö­rülmények között dolgoz­nak a várkastélyban. Nem véletlen, hogy bármikor ta­lálkoztunk, az elhelyezés gondjáról-bajáról mindig szót ejtett. Az utóbbi hó­napokban a közművelődési tábor ügye foglalkoztatta, s ahogy ő fogalmazta meg: ha sikerül itt valamit ten­ni, akkor a fiatalság e ré­tegének megnyeréséért tet­tek valamit. S akkor nem hiábavaló sem a fáradtság, sem a folytonos feszült­ség ... A mozi üzem- vezető Senki nem hinné el róla, aki mostanában ismerte meg, hogy néhány hónap­ja már nyugdíjas. Nem­csak azért, mert nagyon fiatalos, külsejében és gon­dolkozásában egyaránt, ha­nem mert most is mindig mozi üzemben léhet vele ta­lálkozni. Czinkán Jenő moziüzem- vezető most, negyvenedik éve végzi eta munkát. Eb­ből harminchatot Miskol­con dolgozott. — Székesfehérvárott szü­lettem, ott jártam gimná­ziumba is, — emlékezik éleiére. — A mozis szak­mát most negyvenedik éve csinálom. 1937-ben. kezd­tem ugyancsak Székesfehér­várott, Gábor Miklós Kos- suth-díjas színművészünk szüleinek egykori mozijá­ban. Nagyon régen volt, de sokszor eszembe jut. Ami­kor meg 19ö4-bcn elkészült egy magyar film azzal a címmel, hogy Ha majd egyszer húsz év múlva, s abban egy kisvárosi mozi volt a színhely, a történet­ben ez a mozi főszereplő is volt, no meg Gábor Mik­lós is. Miskolci pályáját érdekes módon kezdte 1940-ben Czinkán Jenő. Az idősebb olvasók talán emlékeznek rá, hogy a íasizálódó Ma­gyarországon a harmincas évek végétől a mozikat el­sősorban a legfőbb Horthy- hívők, a Vitézi szék tag­jai között osztották fel. Így lett az akkor roppant kor­szerű miskolci Uránia (ma Béke) mozi gazdája egy Horthy-tábornok özvegye. S mivel a kegyelmes asszony mi (sem érteit a mozihoz, felvette Czinkán Jenőt üzemvezetőnek. — A felszabadulás után a romos, használhatatlan mozik életrekellésében, a működök korszerűsítésében vettem részt. Egészen rövid ideig vidéken, is dolgoztam, de ott is közöm volt a mo­zihoz. Czinkán az a fajta mozi- üzem-vezető, aki nemcsak tudja és érti, hogy a mozi a művészet-kereskedelmen kívül művelődéspolitikai in­tézmény, hanem ez utóbbi funkciót előtérbe is tudja helyezni. Most, mint nyug­díjas segítőként továbbra is dolgozik. Ott, abban a mo­ziban, a Békében, ahol 1940- ben miskolci pályafutását kezdte. A gyárigazgató Juza Károly, az Észak­magyarországi Vegyiművek igazgatója — főhivatásút tekintve — nem népműve­lő. De ha a nagy jelentő­ségű vegyimü életéről esik szó, ha a gyár melletti te­lepülésről, Sajóbábonyról, annak életéről beszélünk, csakhamar kitűnik, a gyár­igazgató tájékozottsága bi­zony sok esetben pironko- dásra késztet akár főhiva­tású népművelőket, közmű­velődési irányító embereket is. , Neve elég gyakran sze­repel a helyi — üzemi szakszervezeti és községi te­rületi feladatokat ellátó — Déryné Művelődési Ház műsorplakátján, program­füzeiében, meghívóin, mint különböző ismeretterjesztő és egyéb rendezvények elő­adója. Közművelődési sze­repe azonban nerrt elsősor­ban itt, nem ebben a sze­replésben jelentkezik, ha­nem vezetői szemléletében és gyakorlatában. Az elmúlt évek során többször volt alkalmunk gondolatot cserélni az Észak-magyarországi Ve­gyiművek dolgozóinak kul­turális helyzetéről, az ál­talános és a szakmai mű­veltség megszerzését szolgá­ló üzemi népművelési for­mákról. az önképzés szük­ségszerűségéről, s innen már csak egy lépés az üzem művelődési jellegű szerepe a korábban meglehetősen elmaradott, mezőgazdasági jellegű település kulturális arculatának megváltoztatá­sában lakói műveltségének emelésében. Juza Károly nemcsak ismeri, látja és vallja a vidékre telepített ipari üzem regionális mű­velődési feladatait, hanem igazgatói hatáskörében so­kat tesz is azok megvaló­sításáért. Jóval a közműve­lődési párthatározat megje­lenése előtt a sajóbábonyi gyárban már mindennapos gyakorlat volt a művelődé­si élet és a termelés elvá- laszthatatlansága, a dolgo­zók mindennemű kullúráló- dásának támogatása, a te­rületi kullúiTnunka segíté­se, hogy az üzem ne csak kenyéradó, hanem haladot­tabb, kulturáltabb életet is kisugárzó létesítmény le­gyen. Juza Károly gyár- igazgató ebben jár elöl pél­damutatóan. b. m. — cs. a. Ketten a faluból Nem veit Kiepsipli gyermekkora... élet Mire a nap feljött, meg­izzadt. Mint mindig, a so­sem volt gyerekkor óta. A villát, a munka súlyát de­rekában érezte. Most már a gerincét fájlalja, így hat­vannégy évesen. Az üszőre nézett, talán az orra alatt is dörrnögött valamit, ami­kor tenyerét a marján nyugtatta, hiszi, hogy mást érzett, de tudta, az utol­só... Az utolsó állat, amit ma­ga nevelt. Valamikor, — nagyon régen — mezítláb kezdte, az otthoni tehén­két gondozta. Cipőre nem tellett, apja katona volt, anyja dolgozott helyette cse­lédként a szomszéd major­ban, három bátyja sum- másként valahol ott kaszált a sajóhídvégi birtokon. Ezt már csak hallomásból tud­ja, vissza nem emlékezik, — hiába erőlteti — olyan távoli múltra. Neki három fia van. Mind az iparban dolgozik, tehenet csak ak­kor látnak, ha hátra viszi őket, az istállóba, megmu­tatni, hogy honnan kezdték. A lánya az más. Most is van jószága, igaz, ő még a sárkány tejet szopottat is megfeji. A tsz-be tizenhat évvel ezelőtt lépett be. A Vörös Csillagba. Akkor, Hernádnémetiben három is volt. Pont abban az évben, amikor az aszály megette a termést, és négy hónapig nem tudtak az irodán fizet­ni. Ma már a Hernádvölgye a legjobb tsz a környéken, de az ereje a hosszú évek alatt elfogyott. Majdnem 60 éves volt, amikor nekikez­dett szakmát tanulni. Szik­szón. Persze előbb tessék- lássék tiltakozott, hiszen a haja színe is elkopott, de azért nemcsak látni, tudni is akarta, miért beteg az állat. Bizony, sok este együtt görnyedt a könyv, felé az unokával — a legidősebbel a hat közül — és bizony nehezen fogott a feje. A lámpa még akkor is égett, amikor az unoka , rég pi­henni tért. Fehérre meszelt, kis ab­lakos, . íatornácos, régi pa­raszt házban lakik. A mes­tergerenda már meghajlott, ha nem is a mennyezet sú­lyától, inkább a kortól, at­tól a száztíz évtől, amióta beépítették. A szürke festék már nem rejti időrepesztet- te hasadékait. Jövőre le­bontják. A családban utol­sóként építkezett. Segített a fiainak anyagilag, sőt, téglát is cipelt és maltert kevert. Az övék rég elké­szült, amikor az „öreg” is belefogott. Itt,, a szomszéd­ban már áll a ház. Égy szoba persze, mit is kezde­ne ilyen korban többel. Vi­lágos, tágas szoba. A fal még vakolatlan. Onnan ve­szi el a kerékpárt, hogy munkába induljon. . A ho­mályt már legyőzte a pir­kadat. A nyugdíjig, az első igazán „öreg” napig még négy hónapon át indul a telepre, szemb- n a felkelő nappal Orosz János, a te­henész. E .portrét kezdhetném úgy is: Sárosi Ferenccel vé­letlen ül találkoztam. De nem ez a lényeg. Ebben az esetben a találkozáson van a hangsúly. Utólag bevallom, örülök, hogy megismerkedhettem vele. Még alig beszélget­tünk öt percet, ő alig mon­dott három mondatot, érez­tem, beszélgető partnerem rokonszenves fiatalember. Néhány nap távlatából próbálom magamnak meg­magyarázni a szimpátia okát. Alighanem maga az egész ember. Ültünk a • mezőkeresztesi Aranykalász Tsz gépészeti üzemének egyik sarkában. Szemben velem olajos ove- rállos mezőgazdasági gépész A keze is olajos. Nem cso­da: éppen egy kombájnt készítettek elő már a nap­raforgó betakarításához. Né­ha gesztikulált. Szerszám nélkül mintha nem érezte volna jól magát a kéz. Mintha kereste volna a he­lyét. Néhányszor a megfe­lelő szót kereste így Sáro­si Ferenc. De amit mondott és ahogyan mondta, őszinte volt — s bár először ta­lálkoztunk — tudtam, hogy igaz. Hiszem, hogy igaz. Mezőkeresztesen nőtt fel, s bár nösülés után a szom­széd faluban, Mezőnyárá- don telepedett le, — mun­kahelye révén továbbra is részese a falunak. Lakatos, szervizmester, mezőgazdasági vontatóveze­tő. Ez mind Sárosi Ferenc. Emellett minden betakarí­táskor (idén is) komba,inos, gépszerelő, no meg szocia­lista brigádvezető. És mun­kásőr, és tanuló. Most má­sodéves a Közlekedési és Gépészeti Szakközépiskola levelező tagozatán. Kél gyermek édesapja. 1971-ben hozzákezdtek egy családi ház építéséhez. Lassan min­den munkával készen lesz­nek. Ezt egy kicsit meg­könnyebbülve mondta. Munkahelyén, a termelő­szövetkezet gépműhelyében meglepően sok fiatal dolgo­zik. — Jó gárda, egy korosz­tály. Itt még a nézetelté­rések is könnyebben elsi­mulnak __ Ő maga 31 éves. — Elegeden: — kérdez­tem. — Azt hiszem, igen. A vágyaim elérhetőek ... Válasza akár a kiegyen­súlyozott élet titka is le­hetne. Elérhető vágyak. Amelyek képességével, aka­raterejével, no és jó mun­kája nyomán teljesülnek be. (ha)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents