Észak-Magyarország, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-04 / 157. szám

* ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976, július 4., vasárnap PORSZEMEK Kísérik az országutat, sze­gélyként határolják az asz­taltól, beborítják a íöld- utakal, , finoman, észrevét­lent tapadnak a lábbelire. Szürke az 'országút pora, tele van apró és nagyobb kődarabkákkal, amelyek — ha éri a cipőtalp — meg- csikordulnak, akár a vizel eresztett hó. * A Hernádcécére vezető be­kötőutat útjelző tábla, meg egy köfeszület mutatja. Még 10 perce sincs, hogy —. alig több mint egyórányi uta­zás után — leszálltam Kor- lát-Vizsoly megállóhelyen. Hernádcécére, pontosabban Alsócécére készülők, mert bár a folyó elönevét jó né­hány éve viseli két község, az erre élők csak Alsó- és Felsőcécéről beszélnek. Egy­szóval; a Hernád menti kis falúba igyekszem. Gyalogo­san. Nincs nagyon messze, ahogy én saceolom (ezt az utat kocsival már máskor megtettem) négy kilométer. Gehet, hogy valamivel több, az is lehet, kevesebb. Min­denesetre ennyi gyaloglás még'jól is esik. Bandukolok, egyedül rá­érősem. Már az országút ivét sem követem, letérek egy lucernás mellett, akár útnak ,is nevezhető csapás­ra. A dülőulak, a csapások a 'falvaknak az idegen szá­mára kevésbé ismert ré­szei. Ez például szénailla- tos, akácos választja el Fel- sőcécétől, megszűrve jut el ide a falu zaja, a gépek zú­gása, a kut.yacsaholás. A két Céce között nincs egy kilométer távolság. A délelőtti nap egyre feljebb hálád az égi országúton. Rövidül az árnyék. * Az első ember, akit Cé- cén megszólítok. Törölt Já­nosáé, Az udvaron most, egy fehérre meszelt kis ab­lakos épület udvarán. — Ne a láptóra tessék ■ ülni! — kérlel, amikor he­lyet foglalok a falnak tá­masztott létra alsó fokán, és máris szalad á házba székért. Beszélgetünk. Erről-arról a faluról, a céceiekröl. — Még 10 évvel ezelőtt vagy 350-en éltek Itt. Most a fiatalok elmennek dolgoz­ni, sokan lakni is. Itt csak a tsz-ben lenne munkaal­kalom, meg az állami gaz­daság sertéstelepén — be­széli el a falu dolgát az asszony. Ö 46 éves, 17 esztendeje tsz-tag. Kezdte az alsócé- cei Petőfiben, majd a két cécei tsz egyesülésével a Béke és Barátságban. Az­tán újabb egyesülés követ­kezett Vizsollyal. Most nap­pali őr a szarvasmarhatele- ppn. Osxőkie és néhány ló­ra vigyáz. Ebben a vertfalú öreg házban már 17 éve laknak. Bérlik az épületet. Rövide­sen azonban ők is hozzá­fognak saját ház építésé­hez. Férje villanyszerelő az EMÁSZ-nál. Mindennap jön-megy. Mégsem akarnak elmenni Cécéről. — Szeretünk itt élni. Már a szüleim is itt éltek. Ma­radunk mi is . .. * Az utcák néptelenek. Ki- haltságában még kedvesebb Céce; a girbe-görbő föld­utak, az itt is, ott is épült házak. Az egyik kertből kasza­suhogás hallik ki az útra. Bemegyek. — Hornyok Bé­la — mondja a nevét be­mutatkozáskor a tagbasza­kadt, erős férfi. — Kevés embert látni a faluban — kezdem a be­szélgetést. — Kapál a nép. Kint van a határban. Máskülönben sem élünk itt sokan, Meg lehetne számolni hányán vagyunk, öregszik a falu. — Maga miért nem megy el? — Gondoltam már rá; de nem szeretem a kóboréle­tei. Viszont szeretem a me­zőgazdasági munkát. Hornyák Béla 12 éve tsz- tag. Most a tehenészetben dolgozik. Harminchárom­éves, két családja van.'Szó­ba kerül a háztáji is. Egy tehenet tart, egy növendé­ket nevel. — A tsz-lől idén 600 öl- nyi lucernást kaptam, de bizony elég ritka, kapálni lehetne. Lett volna még az árokparton kaszálni való, de mire odaértem, lekaszálta más. Ez itt .,bőrög'’ — mu­tat a vaslagszárú, derék­magasságú növényre. — Gondoltam rá, felszecská- zom és a jó takarmány kö­zé keverem. Hadd legyen ezzel is több ... * — Szerencsétlen borsó ez, alig van benne szem — füs­tölög a kiskonyhában And- rássy István, borsófejtés közben. Ősz hajú, öreg bá­csika. — Én már vénember va­gyok. 61 éves és beteges. Romlik a látásom, olyan, mintha rostán látnék át. A bal lábam is rossz, azt még az első háborúban lőtték keresztül. Fut az ember, amíg tud, de egyszer aztán megszűnik. Elhallgat. Legyint egyet az elmondottakra. Ülünk a lócán, nézem, hogyan bajlódik az öreg kéz a pár hüvely borsóval. Pista bácsi jó gazda volt. A faluban így tartják nyil­ván. Földet művelt, állato­kat tartott, most is abból élnek. — Már csak két tehenet és két bikát tartunk. Azelőtt, míg bírtuk, volt nyolc tehe­nünk is. De ez a két tehén már eltart' bennünket. A lányóm 30 liter tejet visz be naponta a csarnokba. Csodálkoznak is az embe­rek, hogy .honnan van ne­künk annyi tej. Az öreg hamiskásan el­mosolyodik. Azután mintha egy titkot árulna el, azt mondja: — Minden a szájáról szép. Ki hogyan ételi. Mi őket, tartjuk, ők'meg meg­fizetik a gondozást. így ha­vonta kijön 4000 forint is a tejből, abból vehetünk újabb takarmányt, Az öreg nyelvére a mon­dandót a tapasztalat tolja. Mert hát itt van ez a gaz­dálkodás is. — A magyar ember élt- halt az istállótrágyáért. Most meg csak szórják a műtrágyát — azóta nem te­rem bab a földben —, az istállótrágya pedig gyűlik, senki sem becsüli igazán. Pedig abból szívja lelkét a búza... * Ha egy idegen Cécére csöppen, az is esemény, hogyne lenne akkor az egy lakodalom híre. Szóba jön az mindenhol, ahol csak megfordulok. A boltban, Törökéknél, de még And- rássvéknál is beszélnek róla. Tóth Miklóséit portáján nagy a sürgés-forgás. Fér­fiak, asszonyok dolgozzák fel a levágott sertést és a sátor már félig készen áll az udvaron. — Milyen egy alsócécei lagzi ? — ezzel a kérdéssel állítok be a.,lakodalmi elő­készületek kellős közepébe. — A csigacsinálás már na­pokkal ezelőtt megtörtént, 50 levél tészta várja a ven­dégeket. Körülbelül 120 sze­mélyre számolunk. A vőle­gény korláti, onnan is jön­nek rokonok kocsival, mik- robusszal — sorolja *az örömanya. — A vacsora lesz a fő étkezés, tyúkhús­levest, töltött káposztát, ri­zs® és kirántott húst,. fa- sírozotlat, és természetesen süteményt kapnak a vendé­gek. Egy hízót, meg vágy 30 tyúkot vágtunk . .. Azt mondják Tóthék, nem jókor jöttem Cécére. Egy nappal később kellett vol­na érkeznem, akkor láthat­tam volna, milyen egy iga­zi lagzi! Végül megegye­zünk a házigazdával, hogy szüret táján majd ismét fel­keresem, mert hat az alsó­cécei szüret sem akármi­lyen. * Delet harangoznak,. ami­kor az itteniek elmagya­ráznak egy rövidebb utat, amelyen negyedóra alatt a boldogkőváraljai állomáson lehetek. Valóban, még siet­nem sem kell, ami a földet forrasztó hőségben és több kilométerrel a lábamban nem is hiányzik. Da a fá­radtságról a vonaton uta­zók nem nagyon tudhatnak. Legfeljebb a cipőmre ta­padt porrétegről gondolhat­nak valamire. A porszemekről, amelyek végigkísérnek minden utat, s amelyet az utas — leg­alább — cipőjén magával visz, emlékeztetőül. Hajdú Imre Lenkcy Zoltán munkája KALÁSZ LÁSZLÓ Változatok Ökör-hagymák a föld alatt álltóhelyben száguldanak fent szarvuk villáz bojtjuk gömböz ragaszkodnak mégis a röghöz A sárgarépa meg la torma belérugdos minden vakondba Föld felett és ég alatt földön élünk minden álmot nézem pillantásodat — nézésed merre sugárzód? ég fölött azúri színben boldog dobbanás a szívben: mily’ megejtő állapot! Föld felett és ég alatt elálmodunk minden álmot végre jöhetne a tett! madár száll mit is csinálunk? í A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál elkészült az leiéi könyvhét mérlege. A vállalat, amely tudvalevőén a vidéki v a­rosok és üzemek könyvellátását végzi, közel 20 és fél millió fo­rint értékű könyvet adott cl a könyvhéten, ami az előző év­hez viszonyítva 13,6 százalékos emelkedést jelent. Kiemeli az értékelés Borsod megye ered­ményeit: míg az átlagost meg­haladó emelkedést felmutató megyék között borsod a maga 20.0 százalékos növekedésével a hetedik helyen van, az összfor­galomból való részesedés alap­ján az ország valamennyi me­gyéje közül az első helyet log- lalja el, itt fogyott el a legtöbb könyv. Valahonnan — valahová Elindulsz valahová, mos­tanában egvre többször. Ha­ladsz az. úton, se nem sie­tősen, se nem lassan. Ke­véske motyódat lógatod ma­gad mellett, nem viszel sok holmit, hiszen minek? Ha várnak valahol, azért; ha nem vár rád senki, akkor miért cipekedni? Előtted az út, fényesen, ahogyan csak ilyenkor, nagy melegek idején tud csillog­ni. Néha átnézel a szembe­jövő kocsikra, másodpercig találkozik tekintetetek, az­tán a motorzúgás távolo­dik. Eszedbe jut, mehetnél arra is, de minek? Távolról közeledik valami a te olda­ladon, onnan, ahonnan el­indultál valamikor, arra, amerre mégy. Integetsz. Mozdulatod kérésében van valami, ’amire ki-ki más­képpen reagál. Van. aki in­teget, mutogat; van, aki megáll, megvár, és együtt mentek tovább. Néha megállsz és nézel a távolodó kocsik után. Fel­emeled kezed, hiszen ehhez jogod van. Ha sikerül, ha nem, mindig nyersz vala­mit. Tudod, egyszer úgyis csak' sikerül. így természe­tes ez, neked és nekik is. Ismered őket, ám ők is is­mernek téged; látjátok egy­mást naponta, tudjátok a „kérdezz-felelek”-ek sor­rendjét; az útról, időről, cé­lokról már ezerszer elismé­telt variációkat. Néha em­lékszel eg.y-egy arcra, fel­villan egy-egy hosszabb út. Azután elfelejted. , Melegek mostanában a reggelek. Amíg zötykölőd- tél a városból kivezető el­ső autóbuszon, mór a hol­napi induló a gondoltál. A város épületei kifehé- redtek a hirtelen jött nyár­ban. Elindultál valahonnan- valahová ezen a napon is. Érkezésed, amit egyelőre semmi sem jelez, most nem is fontos. Az út, az utazás az, amiért felkeltél, amiért elindultál ma, és elindulsz holnap is. Stopolsz, és va­laki egyszer megáll mellet­ted. Van valaki, aki pár évvel, hónappal, vagy ép­pen nappal még ugyanúgy, ahogy most te, állt az út mellett, mert elindult ő is minden reggel, ugyanígy intett a mögötte közeledő kocsik felé; várt türelem­mel, mert megérte várni. Te is, én is találkoztunk velük. Két végállomás kö­zött néha elmentünk va be­rnit •■’eginni. ők általában kávét, te sört. vagy ha nem tellett másra, egy pohár szódát kértél. És hiába te hívtad meg őket, a számlá­dat is fizették. Aztán men­tetek tovább. Amikor mór úgy érezted, megérkeztél, hidd el, vitt volna tovább szívesen. Csak azért is, hogy emlékeztesd az eltelt pár évre, hónapra vagy napra... Hosszú, nagyon hosszú ez az út. Nem lehet, nem ér­demes mérni — talán csak években. Reggel vagy este, délelőtt vagy délután — eg3’re megy. Néha akad va­laki, aki ugyanúgy elindul mint te. Találkoztok, aztán mentek tovább saját uta­lókon, hiszen így van ez rendjén. Sokszor össze­akadsz igazán furcsa ala­kokkal is: kérsz valamit, vagy kér valamit — nem a szándék, a cél fontos. Va­lakit vagy valamit — va­lakiért vagy valamiért: te tudod, jó-e neked, vagy sem... Régebben, amikor még nem gondoltál az indulásra — var ' éppen nem indul­tál el reggelenként —, fel sem tűnt az a pár szál friss virág, sárgára fakult ko­szorú a szegélyjelző mel­lett. Ott most kicsit her­vadtabb a fű, mélyebb a föld. Pékig ő is olyan idős lehetett mint te. korán reg­gel indult. Lehet, úgy érez­te, várják, de nem érke- zett-érkezhetett meg. Mert sehol, semmikor nem tör; vényszerü az érkezés. Ö nem érkezett meg. és niost- már elindulni sem fog so­ha többé. Valahdgy így vagyok. így vagyunk mostanában. Te is, én is. Ha néha-néha mégis elindulunk, sosem fogjuk elmondani, bevallani még önmagunknak sem. Utoljára az a két lánv . . . azt mondják, szinte lé fű ré­szel te őket a szembejövő kocsi. Vagy tavalv. amikor szinté lálásnyira a várostól kelten összeégtek. Utolsó mentségként lehetne felhoz­ni. hogy nem volt szerencsé­jük, de mint minden ment­ség, ez is sántít. Valahol, valakik ngovon várták, le­het. még ma is. várják őket. Lehet, hogy holnao megint találkoz” "’•• lehet, hogv te veszel föl engem, s az is le­het. hoav én fégerl. Azután két végállomás között, valahol a fénves or­szágúton elbeszélgetünk mindenről: a munkáról, a világról, a lányokról, akik már nem indulnak velünk együtt többé és azokról is, akik majd utánuk innnek. S ha megérkezünk, úgy bú­csúzunk agvmástól mint ré­gi-régi ismerősök ... I’uszlafalvi Tivadar

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents