Észak-Magyarország, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-20 / 145. szám
CSZAK-MAGYARÖRSZÄG 6 j 1976. június 20., vasárnap w A hátizsák Nézegetjük, juk, ámulva-dicsérve. mert mestermunka ez a hátizsák. A mérete se kicsi, se nagy, éppen olyan, amilyennek lennie kell. Elég nagy ahhoz, hogv egy túrához minden beleférjen és elég kicsi ahhoz, hogy teljesen megtömve se érezze magát vele az ember öszvérnek. Ahol szükséges, erősítőként, mindenütt ott a bőr, gyönyörű, szép varratokkal, pontos rádolgozással. A hordszíjak belső része puhára bélelve, hogy ne vágjon a hosszú úton. Alul hevederek: az összetekert pokrócot ezekhez lehet erősíteni. Zseb a termosznak, a kulacsnak. A zsák fedelében belül jókora zseb, pl. az összehajtott törülközőnek. Ugyancsak a fedelén, kívül bőrrel felerősített karabiner: a bográcsot lehet ráakasztani. Látszik: aki ezt a hátizsákot elkészítette, erdőjáró, túrázó ember. Nem sportszerbollban nézegetjük ezt a zsákot, hanem Lillafüreden az egyik ..hivatalosan” nyugdíjas embernél. Hivatalosan, mert pár éve még művelődési intézménynél dolgozott, egyebek között számos túrát is szervezett, vezetett és most a nyugdíjkorban is csak véletlenül lehet otthon találni. Ö készítette el magának ezt a hátizsákot, és elégedetten nyugtázza a zsákkal kapcsolatos, irigykedő megjegyzéseinket. Valóban irigyeljük, mert kívánni sem lehet jobbat. Mármint azoknak, akik szeretnek császkálni a hegyekben, a vízpartokon. ' A csúszkáláshoz viszont a már ki tudja mióta meglevő hátizsáknál célszerűbbet még nem találtak ki, úem is igen találnak. Útra kelő embernek valamikor nélkülözhetetlen kelléke volt. Bárminő ügyben is kelt útra. A kőműves például ebbe rakta bele a ví- zimértéket, a függőónt, a simítót, a vakolókanalat, a kalapácsot, a fándlit. Azután jött időszak, amikor nem volt olyan keletje a hátizsáknak, bár sohasem tűnt el teljesen. Napjainkban viszont ismét sok szó esik róla, leginkább kirándulás, táborozás kapcsán. Nem csupa la. Akik szólnak róla, általában a szűk választékot és az eléggé magas árakat panaszolják. Van is ebben igazság. Háromfélénél több nemigen kapható ma sem, színük pedig ugyanaz. Valami furcsa kék. Áruk pedig úgy nagyjából háromszáztól ötszáz forintig terjed. Milyenek? Hát... nem olyanok, mint amilyenről a cikk. elején szó volt. Nem bizony. Hátizsákok persze ezek is, használhatók, csak nem olyan jól, nem olyan célszerűen, mint amilyet az idős ember elkészített. De azért mégis vannak hátizsákok, föl lehet velük szerel kezni. Más vonatkozásban is szó esik a hátizsákról, a hátizsákosokról, elég gyakran. A turistaházakkal összefüggésben. Vajon a turistaházban — sok ember előtt ismeretes-e még a kifejezés: menedékházban — elfogyaszthatja-e a hátizsákban magával hozott élelmet? Igen, a szabályok értelmében elfogyaszthatja. A turistaházakat ugyanis a turisták érdekében építették meg. Ez érthető, világos. Hogy időnként mégis adódnak nézeteltérések, ennek pedig az lehet az oka, hogy a turistaházak vezetői anyagilag érdekeltek a konyhájuk tekintetében. Nekik az a jobb, ha nem a hátizsákból, hanem az étlapról megrendelt étel fogy. Ez is érthető, világos. Nyilvánvaló, hogy a békés egymás mellett élés, illetve ülés érdekében a fogyasztást illetően is ki kell alakulnia valamiféle tisztes aránynak. Úgy tűnik, hogy ez az arány itt, nálunk, a bükki, a zempléni turistaházakban ki is alakult, mert az utóbbi időben panasz sem az egyik, sem a másik fél részéről nem érkezett. A borsodi, illetve a bükkvidéki vendéglátó kezeli ezeket a házakat és az eddigi tapasztalatok alapján elismerésre méltóan. Örvendetesen fokozódik azonban a turizmus és sokasodnak a hátizsákos, bakancsos emberek is. Előfordulhat, hogy itt-ott mégis akadnak majd kisebb- nagyobb nézeteltérések. A mindannyiunk számára nyugodtabb, tisztes megoldások fejlesztése érdekében érdemes lenne felfigyelni arra a javaslatra, melyet legutóbb az Idegenforgalmi Hivatalban hallottunk. A lényege: a turislaházak közvetlen szomszédságában meg lehetne építeni fából elkészített, a környezetbe illő, stílusos szárnyékot, masszív asztalokkal, padokkal, éppen azoknak a számára, akik nem kívánják igénybe venni az ebédlőt. Valószínű egyébként, hogy az itt letelepedettek is növelnék a túristaház bevételét, ha mással nem, legalább egy-két üveg itallal. Mert ez a hátizsákban cipelt, hosszú gyaloglás után jó étvággyal elfogyasztott ebéd után különösen jól esik. legalább ne láttuk volna azt az igen jól elkészített hátizsákot Lillafüreden! Vagy ha már láttuk, legalább mondhatnánk: a boltokban is ilyen jók. vagy még jobbak kaphatók. rriska Tibor Csigasorok Fotó: Laczó József Pataki ünnepség Diploma-átadó ünnepség lesz a Sárospataki Tanítóképző Intézetben június 2(i-án délelőtt fél tizenkettőkor. Két tagozatban 146 tanító, illetve ugyancsak két tagozatban hetvennégy óvónő veszi át oklevelét. Á kőfarag Szomolyán mindig nagy becse volt a kőnek. Nemcsak a lakhatóság, a lakóházak biztos alapját jelentette, hanem a megélhetést, a munkát is. A szakmával rendelkezők többsége ma is a kő megmunkálásának mesterségét űzi. Hatan továbbra is itt dolgoznak a faluban: kőfaragók; a többiek eljárnak a környéken levő üzemekbe, vállalatokhoz. Jut belőlük még a Dunántúlra is. Vífjh Zoltán szomolyai kőfaragóval az udvarán beszélgetünk. Megkérdezem, mióta foglalkozik kőfaragással. Nincs dátum. Nincs kerek szám, évforduló. Vigh Zoltán a kövekkel nőtt fel, az édesapja is kőfaragó volt. Kövek ... — Ezek?! — mulat dü- hös-keseredetten az udvaron szanaszét heverő munkatárgyakra. Ezek műkövek. Harmadideig tartanak mint az igazi. Ott, hátul, az udvar végében van még mutatóban, emlékben egykét terméskő. Innen való, Szomolyáról. Itt bányászták, még a 60-as évek elején is. Aztán bezárták a bányát. Pedig van még olt kő bőven. A miértre Vígh Zoltán nem tudja a választ, pedig ő is olt dolgozott, onnan élt: neki is csák a kérdés maradt meg: miért... A kőfaragó kivel beszélgessen? Előtte a kőtömb, a megmunkálásra váró. Izmaiban a szükséges mozdulatok. Pejében gondolatok kergetőznek. — Így, pecsmegelés közben, sok-sok kérdést teszek fel saját magamnak. Itt van a falunk, Szomolya. Tíz éve még az elsők között voltunk. Most akárhová megyünk a környéken, mindenütt azt látjuk, hogy mennyit haladtak, fejlődtek. Utolértek, megelőztek minket. Mi meg leragadtunk. Azt kérdezem én magamtól. mi oka van ennek? Mert nézzen körül; itt mindenki dolgozik, gyarapszik, gazdagodik: a saját portáján belül. Nem szegény nép az itteni. De a falunk, az nem gyarapszik. Pedig az emberek akaratával sincs baj, ezt biztosan mondhatom. Ha itt — régebben — dolgozni kellett, építeni valamit, mindenki megmozdult. Ma más lenne a helyzet? Biztos, hogy nem. Az emberek már csak egymás előtt is megmutatnák, hogy nem maradnak le a közös munkában. De akkor miért állunk mi egy helyben? Nincs nekem személy szerint bajom egyetlen községi vezetővel sem, de azt gondolom, hogy hiányzik egy erő, amely összefogná az itt élő embereket... A köveken túlról csak visszakanyarodunk a kövekhez. Vigh Zoltán már csak módjával dolgozhat. Nem a kövek ették fel ereje nagy részét, hanem a háború, a gyerekkori nélkülözések. Annak idején, munka közben gondolatait még a ,.holnap mit fogunk enni?” kérdése kötötte le. Nagyot fordult azóta a vi/ lág Szomolyán is, azt mondja, nem is érdemes emlegetni a régit. Gondolatait,ma már másféle kérdések forgatják, míg izmaiban a megfelelő mozdulatok alakítják az élettelen-mozdulat! annak hitt követ. Vigh Zoltán kőfaragó, szomolyai tanácstag... talán így lett volna illendő kezdeni az egészet... (lenagy) [mm‘ír nemes patinájú mim dl hagyománya a könyvkiadóknak, hogy esztendőről esztendőre mind a szépirodalom területén, mind pedig a szaktudományok szinte valamennyi ágában új munkákkal jelentkeznek az ünnepi könyvheteken. Így történt most is. A sok-sok, gazdag tartalmú, s egybep tetszetős formába öltöztetett kulturális kincs között viszonylag szerényen húzódik meg környezetvédelmünknek egy friss hírösszeállítása, Jócsik Lajosnak a Környezetünk védelmében című munkája. A szerző gyakorlott tollú írója és szószólója, hazai környezetvédelmi felvilágosító szervezetünknek, hiszen már korábban — még 1971-ben — ugyancsak a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál adta ki Az öngyilkos cicvilizáció, A levegő és víz szennyeződése. a talajerő pusztulása című könyvét. Talán ez a történeti háttér fokozza fel a környezetvédelmi szakember érdeklődését, s növeli kíváncsiságát a hazai környezetvédelmi könyvkiadásunkban az ismételten szót kérő szerző szokatlan jelenségével szemben. És ennél a kérdésnél érdemes felidéznünk Jócsik Lajos első tanulmányához fűzött hivatalos jellegű bírálat; néhány sorát, ami a Természet Világa oldalain látott napvilágot. „A könyv olvasmányos, alapos, rengeteg adatot közöl igen spk forrásmunka felhasználásával. Nem azt állítjuk, hogy nem lehetne jobb, bár konkrét kifogást nem emelhetünk ellene. Ha azt jósoljuk, hogy ebben a tárgykörben sok könyv fog még megjelenni az elkövetkező 10—15 évben, aligha tévedünk, s valószínűleg lesz közöttük jobb is. De az elsőnek mindig nagyobb a jelentősége. Kétségtelenül nehezebb összeállítani is, szerzőjének járatlan utakon kell botorkálnia. Elismerést érdemel tehát a szerző és a kiadó is a könyv megjelentetéséért, hogy első fecskeként kezdje meg veszélyt jelző funkcióját a hazai olvasók körében, s ráirányítsa a figyelmet a környezetvédelem ma már mindennél fontosabb problémáira.” Az 1972 elején íródott észrevételek igazsága napjaink valóságának önnön magára eszmélésében hatványozódott az elszakított jelenségek sűrűsödő állapotaiból állandósuló folyamattá. Az öngyilkos civilizáció keserű hangú vádemelését követte a visegrádi konferencia huszonnyolc felszólalójának komor beszámolója a mindennapos tapasztalataikról, és megjelent Gerle György könyve Környezetvédelem Magyarországon, nemkülönben Bogárdi Jánosnak a Környezetvédelem — vízgazdálkodás, illetve Kovács Margit szerkesztésében A környezetvédelem biológiai alapjai című összefoglaló tanulmány'. Oldalról oldalra nyomon lehet követni ezekben a munkákban, hogy a tudományos-technikai forradalom eredményeivel párhuzamosan, mint növekszik a nem-kívánatos környezet- romboló melléktermékek, pontosabban azoknak hatása életünk sodródó óráiban. A példák tárházának félelmetes nyújtózkodásával szemben mi az, amit arcvonalba állíthatunk? A kérdés logikai végigkövetése juttat el bennünket Jócsik Lajos most megjelent könyvéhez. Ha a szerző újólag kopogtat a környezet védelme feletti aggodalmaink szervezkedésének az ajtaján, abból megítélve amivel előállt, joggal teszi. Egyrészt a két könyve közötti időszakban bekövetkezett további helyzetsúlyosbodásról nyerhetünk információkat, másrészt betekintést kapunk hazánk hivatalos szerveinek abba a folytonosan felcsepe- redö küzdelmébe, ahogyan a külső és belső környezetrombolással szemben fellépnek. A szerző több hel.yen és nagy nyomatékkai mutat rá: a környezetvédelem programja az egész világon jellegében előbb diagnosztizáló, majd a veszélyek pontos felmérésének nyomán válik prognosztizáló, tehát nemcsak a tényékét rögzítő, hanem a bajokat idejében felismerő, azokat megelőzni képes cselekvéssé. Ez a logikai pálya Magyarország környezetvédelmi helyzetére szintúgy igaz. A könyv mice — a második főfejezet — teljes egészében a magyar viszonyokkal foglalkozik, legyen az akár szokványosán illeszkedő is a bioszféra rendszerére vagy éppenséggel hazai színezetű sajátosság. Például az ipari füst- és- porszennyeződés vagy a vízminőségromlás a világon mindenütt gond, az eltérések inkább mennyiségiek, mintsem a minőségben találnánk számottevő különbözőségeket. Viszont az automobilizmus, a technikai ■népesség felfutása, s az élthez formálódó magatartási normatívák honunkban — mindenki által tapasztalhatóan — mások. stb. Víz ... halpusztulás. 1954 és 1959 között 42 esetben szennyeződtek hazai vizeink oly mértékben, hogy „biológiai indikátoraink”, a halak elvesztették benne létfeltételeiket. A következő esztendőkben tovább romlott a helyzet. 1960 és 1965 között már 63 tömeges halpusztulást, illetve 1966—71 között 135 (!) súlyos vízszennyezést észleltek. „A kép önmagában is megdöbbentő” — írja Jócsik. „Korábban a vízszennyezés fő forrása az ipari teimelés technológiája volt. Újabban a mezőgazdaság nyomul előle... a szakosított üzemek, hizlaldák, baromfitelepek a fő szennyezők. A szakosított üzemekben évente 10 millió tonna híg trágya keletkezik, és elhelyezése környezetvédelmi problémákat okoz.” Levegő... „A gépjárművek produkálják... a lég- szennyezés 50,5 százalékát... a robbanómotor az a szerkezet, amely mindenüvé betört, és elfoglalta az egész világot, csaknem úgy, mint Capek szalamandrái Harc a szalamandrákkal című könyvében .. .van olyan rendezési elképzelés, amely a személygépjármű-forgalmat bizonyos útvonalakra terel’ .. Zaj... „Budapest is szolgálhat, sajnos negatívumokkal, például az óbudai lakótelepen, ahol más és más ablakos háztömböket ^közvetlenül ráépítették a nagy forgalmú, magas zajszintű Szentendrei és Vörösvári útra.” (Gondolom, a s/erző nem járt a miskolci Glósz- ban, ahol az Üjgyör felé eső házgyári lakótömb ugyancsak ily módon helyeződött el.) ... „A városokban megindult a saját környezetük féltésé... A gépkocsi, mint városi közlekedési eszköz teljesen idejét múlta. Az elkövetkező tíz éven belül minden városból ki fogják tiltani. Ez elkerülhetetlen” — idézi a szerző McLuhan kanadai pszichológus megállapítását. Feltétlenül szólni kel! itt a befejező rész újszerűségéről. Az iró egyszerűen környezetéhségnek, más helyen klorofiléhségnek nevezi a mai nagyvárosokban élő tömegeknek a még soha nem tapasztalt, hallatlan _ mérvű mozgó turizmusát, azt a nyugtalanságot, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több helyet bejárva ismerkedhessenek meg a természet s az ember alkotásaival. Sorra veszi tájegységekre bontva hazai kiránduló ajánlásainkat, s egyben megtesz’ környezetvédelmi észrevételeit is. „A tömegek a környezetet, a természetet is úgv fogyasztják, mint a hamburgert vagy a frankfurter!. Megállnak, bekapják, és továbbmennek.” A harmadik főfejezetben a már közismert Római klub által felvetett gondolatok környezetvédelmi megvilágítása foglalja el a mondanivaló tekintélyes részét, hogy záró főfejezetként utaljon azokra a nemzetközi kapcsolatokra, amelyek már megvalósultak s létjogosultságukat, hasznosságukat a környezetvédelmi program sikerei bizonyították. Szántszándékkal hagytam legvégiilre éppen az első fő- l'ejezet említését. Amíg a második és a további fejezetek is lényegében eseményekről szólnak, eseményekről az események sokszor szélfolyó vagy nehezen követhető összefüggései között, az első íőfejezel valami egészen újat — és tegyük mindjárt hozzá, hogy újszerűén — nyújt. A Tárgyiasitolt természet címszó alatt a szerző a korszerű rendszerszemléletű elemzés mellett tör lándzsát, s aláhúzza: „A természetben nincsenek egyvo- nalú, csak hálószerű összefüggések. Az elv, hogy minden mindennel összefügg. Aki lineáris logikával közelíti a természetet nem érti meg. Aki ilyen logikával indít cselekvéseket a természetben, olyan következményeket támaszthat, melyek cselekvése céljait is lerombolják.” Jóllehet az ember — túllépve saját biológiai lehetőségeit — mint társadalmi tényező, már olanetáris változtatásokat létrehozni képes geológiai tényezője is lett világának. mégis a Siedentopf- féle 170 millió esztendőt egyetlen naptári évre redukáló modellév tanúsága szerint a megszerzett erejét, mind napjainkig inkább a természet pusztításara hasz- ' nálta lel. Ám a korszerű tu^: nyos szemlélet eredményei új utakhoz adtak kulcsot az embernek. A környezetei immár technológia védi a technológiákkal szemben, 'amelyek elrontották, és ma is rontják. Hinni kell a környezetvédő technológia jövőjében’ — biztatja olvasóit a szerző, hiszen a természet is önnön pusztítása révén születik mindig újjá, pótolva saját rendszerének előbb kiesett láncszemeit. Ezt kell ellesnünk életünk, jövőnk fennmaradása érdekében. IJr. Rcthly Gyula
