Észak-Magyarország, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

- ÉSZAK- MAGYARd^SZÄS‘4 1976. április T8,, vasárnap Az alkotó, meg a labirintus Vau egy új magyar film, amit a minap mutattak be a premiermozik. Igaz, a mis­kolci mozik valami szervezé­si okból mellőzik most ennek a bemutatását és csak a na­gyobb vidéki településeken találkozhat vele a közönség, a miskolciak pedig va­lamikor májusban. Amit vi­szont most el akarok róla mondani, nemcsak azokra tartozik, akik mar látták, vagy a közeli napokban lát­ni fogják. 15c a nyitó képsort feltétlenül azok kedvéért kell idéznem, • akik még nem lát­ták Kovács András legújabb alkotását a Labirintust, Egy párizsi moziban ma­gyar filmet vetítenek. A ve­títés után a fiatal nézők kö­zül néhányan leülnek, hogy a rendezővel vitatkozzanak. Hiányolják a filmből az éle­sebb osztályharcosságot, s megkérdezik: vajon Magyar- országon már arra nincsen szükség? Aztán később egyik vitázó fiatal azt kérdezi meg, bemutatták-c egyáltalán Ma­gyarországon ezt a filmet. Az igenlő válaszra azt is meg­kérdezte. hányán látták. Mintegy kétszázezren — hangzott a magyar rendező válasza. És hányán látták Louis de Funes legújabb filmjét Magyarországon. S mikor megkapta a választ, hogy kétmillióan, hitetlen- kedve kérdezte, miként le­hetséges, hogy a szocialista Magyarországon egy szocia­lista szándékú és kicsengésű film csak tizedrészt annyi né­zőt vonz a. mozikba, mint a miivészi mércével nehezen mérhető, olcsó humoreszkö­zökkel szórakoztatni akaró kapitalista filmipari termék. Erre a kérdésre a bevezető képsor ábrázolta- beszélge­tésben nem adódik válasz, de a film, a Labirintus egésze keresi az elfogadható magya­rázatot. És választ keres még sok egyébre is. Kovács András nem sze­reti a könnyű témákat. Szin­te egész életműve, de külö­nösen a Nehéz napok óta ké­szített filmjeinek sora közel­múltunk, vagy jelenünk égető valóságára kérdez rá és pró­bál a filmművészet sajátos eszközeivel választ adni. A Labirintus című filmje talán a nyolc évvel ezelőtt készült Falak-hoz áll legközelebb. Mint emlékezetes. abban azokról a félelem-görcsökről mondta el véleményét rend­kívül egyéni játékfilm-pub­licisztikai nyelven, amelyek a szocialista építés adott idő­szakában. a hatvanas évek második felében képzeletbeli falak közelségével bénították e mberck cselek vökópessegét és -készségét. Ugyanakkor megpendítette gondolatmene­tében az okos kompromisszum szükségességét is. Ez-a filmje hajdan igen sok vita forrásá­vá lelt és előrelátható, hogy a Labirintus ugyancsak vi­ták forrása lesz, bár tagad­hatatlan. hogy az a közönség, amely nyolc évvel ezelőtt még vitára kész volt egy film kapcsán, ma naav hányadá­ban közömbösebben szemléli az életet, a társadalom vál­tozásait és benne a filmet is. Lehetséges, hogy a francia diák által megfogalmazott kérdés — sajnálatos módon — a Labirintusra is érvényes lesz. művészek összességéé, de ezen túl a társadalom min­den egyedét érintik, közvet­lenebbül, vagy áttételesen, hiszen valamennyien ebben a társadalmi környezetben élünk, az élet valóságát saját szubjektumunkon átszűrve, valamennyien el kell, hogy fogadjuk. A Labirintusban Kovács András igen vonzó keretet talál mondandójának, vagy méginkább töprengéseinek közlésére. Egy film készítésé­ről szól a film. Ebben a filmbeli filmben a rendezőt — akiben nem nehéz magá­ra. Kovács Andrásra ismerni és akit Avar István alakít — súlyos gondok foglalkoztat­ják. Filmjének készítése köz­ben újabb és újabb bonyo­dalmak adódnak. Egy nap­jainkban szituáció ábrázolá- i sál, sőt annak előzményeit és természetesen a kibontako­zást. illetve folytatást más­képpen képzeli cl a film több jelentős főszereplője, mint- a rendező, másképpen képzelik el a rendező segítőtársai, el­sősorban a sikeresebb film­karrierről álmodozó vágó és másképpen azok a véletlen betekintést nyert kívülállók, akik valami módon kacsolat- ba kerülnek a rendezővel. ; Ilyen például a rendező el­vált felesége, akinek hatását a rendező nem is próbálja tagadni és mind alakját, mind gondolatait bele akarja sűrí­teni filmjébe. Vagy ilyen a vágó bátyja, egy indulatos középiskolai tanár, aki a va­lóság-ábrázolás keménységét kéri számon a rendezőtől. A rendező ügy érzi labirin­tusba tévedt, ahol igen sok út lezárt falakhoz, zsákutcá­hoz vezet. De minden labi­rintusból van kivezető út. S ezt meg kell találni, mert hi­szen az alkotónak kötelessé­ge legjobb felkészültsége, tu­dása szerint választ adni a közönségnek azokra a kérdé­sekre, amelyek az ábrázolt szituáció kapcsán benne je­lentkeznek. De sajnálatosan, ez esetben a néző is kicsit labirintusban érzi magát a valódi mozi nézőterén. És ta­lán reménytelenebből is, mint a filmbeli rendező, mert ő nem látja és nem is talál­hatja meg egykönnyen az egyetlen kivezető utat. A filmbeli film története, illet­ve az abból látott két kép­sornyi részlet annyira vázla­tos — egy öngyilkosságot eredményező vállalati, vagy intézményi személyi ellentét­ről leliet szó, meg annak ké­sőbbi megítéléséről —. hogy a néző teljes értékűen nem­hogy elkötelezni nem tudja magái a játékbeli játék alak­jai, vagy fordulatai mellett, hanem a nyomonkövetés is ne­hézkes. Ez a film szembetű­nő, de talán egyetlen gyen­géje. Viszont annál nagyobb a hatása a film egészére. Megismerjük _ például a film íőszereplőnőjének — Ruttkai Éva ragyogó alakítá­sa — elképzeléseit, aki a rendezővel homlokegyenest ellentétesen, valami köny- nyebb közönségfogó megol­dásokat szeretné; merőben más a Kállai Ferenc alakítot­ta férfi főszereplő elképzelé­se. Teljesen kiábrándult és szinte a nézőt is kiábrándító megnyilatkozásaival a vágó — Bencze Ilona —, de sajnos a magyar film és a mozikban csak szórakozni vágyó nagy- közönség viszonyával kapcso­latban nem kevés igazságot mond ki. Ha sorra vesszük mindazoknak az álláspontját, akik a Labirintusban a film­mel kapcsolatos elvárásokat, elképzeléseket a közönség és a film egymásra találásáról, illetve egymásra nem találá­sáról szóló nézeteiket megfo­galmazzák, mindegyikben van igazság, és valójában teljes | elfogadásuk esetén mindegyik tévútra vezetne. Különösen a volt feleség — Csomós Mari — véleménye, amely szerint ma már nálunk olyan fásult­ság van, hogy közéleti témák senkit sem érdekelnek, tehát a filmbeli rendező vívódása ' is tulajdonképpen magánügy, ■— teljesen (tarthatatlan. Végeredményben akkor mi a Kovács András álláspont­ja? Az, amit a filmben ex- pressis verbis meg is fogal­maz: az alkotónak meg kell találni a labirintusból kive­zető utat, választ kell adnia a kor kérdéseire nézőjének. Az természetesen nem hagy­ható viszont figyelmen ki- vü'l, hogy a mai mozilátogató, illetve annak nagy többsége milyen kérdésekre vár vá­laszt, egyáltalán olyan filmet akar-e látni, amely a való életet tükrözi, vagy pedig kacagni akar Louis de Funes és más hasonló fiimiparosok produktumain. Kovács And­rás és vele együtt nagyon tjo- kan szerencsére azt akarják, hogy a néző gondolatokat kap­jon a moziban, hogy töprengve jöjjön ki, ne egy múló nevetés emlékével. S ha abban a la­birintusban, amely az alkotói szándék cs az értő nézővel való találkozás között még az utat nehezítő torlaszként jelentkezik, az alkotó mű­vész nagyon lassan is halad előre a találkozás elé, mégis ezt az utat kell végigjárnia, Kovács András immár sokad­szor járja végig ezt. Figyel­met érdemlő akarással, együttgondolkodást kívánó művésziséggel. Kitűnő segítő­társa volt a már említett sze­replőkön kívül Kende János operatőr és a magyar film- élet néhány kiválósága, aki a filmben ' kisebb-nagyobb szerepet vállalt. Sokat fo­gunk a Labirintusról vitázni, de feltétlenül értékes filmal­kotásaink java közé kell so­rolnunk. Benedek Miklós SERFÖZO SIMON: Már csak A DENEVÉR Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban Miről is szól hát Kovács András a Labirintusban? Ön­maga gondjairól, belső vívó­dásairól. Olyan gondokról, amelyek nem személy szerint Kovács András filmrendező foglalkozású magyar állam­polgár kizárólagos gondjai, hanem elsősorban az alkoló­a megalkuvás dicsőül meg. Tolakszanak az önérdekek. Ellomposodunk kabáttal, n varjak ülnek "fölérik minden fára. Szélekre szoríthatunk, s kofaság és komaság van. Feszülő inas ág volt a dac. Kifulladnak a dühök. S már csak legyintenek a gallyak. SALLAI FERENC: Eloldom a szelet Hogy bevetetlen ágyainkból madaraink kirepüljenek a rétre Anyám konhyából eloldom a szelet dombos öledből a telet kiűzöm arcom melegével öleléseimből virágszoknyát bontok derekad köré forgó kereket A mezöcsáü Egressy Béni Művelődési Központban nyí­lik meg április 23-án lapunk fotóriporterének, Laczó Jó­zsefnek gyűjteményes kiállí­tása. A hivatásából adódóan is sokfelé, sok mindenre fi­gyelő fotóriporter ötvennyolc képéi. — közülük több orszá­gos és nemzetközi pályáza­ton dijat is nyert — láthat­ják majd az érdeklődők: sportesemények felidézett pillainaitadt, portrékat, életké­peket. A kiállítást Benedek Miklós, lapunk főmunkatársa ajánlja majd az érdeklődők figyelmébe. A m iá í i f nem lehet el- )Elíu<l jl pusztítani. Az operett valószínűleg mindad­dig élni fog a színpadokon, amíg az emberekben él va­lami nosztalgikus vágy, hogy legalább időről-időre kilép­jenek a mindennapok való­ságából, s valaki másnak, valami másnak képzeljék magukat. S ahogy a képzelet megszüli a i;ettenthelellen sárkányölő vitézek, a bűbájt legyőző mesebeli szegényle­gények alakjait, ügy terem­tette meg a színpad az ope­rettel, mellyel szemben sem születésekor, sem napjainkban nem támasztották a hús-vér valóság igényét. Akik szere­tik, esküsznek rá azért, mert gondűzö és feledtető, mert kedvesen romantikus, s mert zenével párosul. így hal nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy azt merjük mon­dani: a Miskolci Nemzeti Színház új sikerdarabja, az ismételten felújított Strauss- operelt, A denevér lesz. Mert a néző, aki beül a székekbe, eleve valamilyen könnyed ki­kapcsoló élményre számit, egy csipet táncra, egy csipet mókára, vidámságra, sok-sok jó melódiára, csillogó díszle­tekre és jelmezekre. És ugye ennek legalapvetőbb alapfel­tétele adott: Johann Strauss neve, s az operettek képzelet­beli ranglistáján a Csárdás­királynővel vetélkedő darab, A denevér, olyan mint az aranytallér. Eleve csábító. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ez az előadás ugyanolyan fényesre sikere­dett, mint amilyen fény öve­zi még ma is szerzője nevét. Bár Bor József rendezésének van egy nagy érdeme: neve­zetesen az, hogy nem veszi komolyra. Maga ad fricskát neki azal, hogy hangsúlyo­zottan babaházba helyezi át a történetei, Ki-ki veheti úgy, hogy egy vitrin porcelán fi­guráiról porolják le a port, vagy ügy, hogy egy bieder­meier stílusban készült ze­nélődoboz szerkezetét felhúz­va kezdenek mozgásba a fi­gurák. S ha nem is sikerült végig következetesen megtar­tani ezt a játékstílust, mind­végig kicsit kívülről megele­veníteni a történetet, akkor is erényeként kell betudnunk. S ha már *mlit<Sjra hogy „kicsit eZ, meg egy ki­csit az"... akkor az előadás­ról is valami hasonlót mond­hatunk el. Érezhetően jó kedvvel játszottak a színé­szek, dehát zökkenőkkel is, mert Varga Gyula — enged­tessék meg ezúttal nem a fő­szereplőkkel kezdeni a. szí-1 nészi játék elemzését —.ked­vesen esetlett-botlott, Frosch fogházőr ruhájában, dehát hasonlót már láttunk tóle job­ban is. S erre nem mentség az sem, hogy a műfaj eleve kínál egy sor bevált manir- lehetőséget. Eisenstein ma­gánzót Rózsa Sándor játszot­ta. Kulturált énekhangjáról, csakúgy mint a Rozalindát a premieren alakító Várhegyi Mártáéról annyi sikeres sze­rep után talán már nem is kell külön említést tennünk. A felszabadult színészi játék­kal viszont Várhegyi Mária kevésbé maradt adós, Rózsa Sándor néha túl komolyra vette a figurát. Adél, a szo­balány Komáromy Éva ebben az előadásban, de mintha nem sikerülne elég tempera­mentumosra a figura. Mint ahogy Mátyás Jenő sem ta­lált magára a kicsit bamba, mondhatni, bárgyú tenorista szerepében. Szili János, dr. Falke ügyvédje és Kulcsár Imre Frank fogházigazgatója korrekt munka, Szántó Lajos Orlovszky hercege viszont nem elég titokzatos. Bősze Péter dr. Blind ügyvédjéről egy hatásos és hálás szerep jó kihasználását mondhatjuk el. Héczey Éva kedvesen mo­solygott, mást nem is kíván­tak tőle. Adós maradt viszont a lánckar, amely nem igen talált magára, pedig egy ope­rettben majdhogy nem fősze­rephez jut. Ügy kell, mint kenyérbe a só. így aztán ha visszatérően ismételt — i más előadásokból visszaköszönő — fa ncmozd u I a toka t láthatón k, akkor az sem villanyoz fel különösebben. Még akkor sem, ha Hruby Mária, baba- jelmezei kitűnőre sikerültek. Ízlésesen dekoratívak voltak. Csakúgy mini. Székely László díszletei, amelyek éppen az­zal érdemelnek dicséretet, hogy úgy voltak hatásosak, hogy nem csúsztak el a túl- hangsúlyozottság felé. A ze­nekart a bemutatón Mura Péter vezényelte, de nem mindig sikerült a helyes ará­nyokat megtartania, néha mintha elvesztek volna, néha pedig túlmuzsikálták az éne­keseket. Nem kell , venni az egé­szet — mondtuk —, ezt érez­tük ki Bor József rendezésé­ből. Játék ez, izig-vérig játék csupán. Nos, aki így ül be a nézőtérre, és csak az idejét, akarja tölteni — már pedig egy operett esetében ennél alig valamivel több az elvá­lás —. az megteheti. És a későbbiek során, felszabadul­tabban, minden bizonnyal pergőbb ritmusú, kedves fin- torú előadást is láthat. Vé­gül is itt maga az „alap­anyag” a Strauss-operett a döntő. Az pedig adott. Csutorás Annamária A televízió és a gyermekek figyelünk Felmérések bizonyítják, hogy a televízió legérdek- lődőbb, leghűségesebb né­zői a gyermekek. A ma gyermeke már együtt él a televízióval, .egészen pici korától látja annak adá­sait, a műsorok jelentős része kifejezetten őhozzá szól, a televízió segíti a szórakozásban, tanulásban, életének kiegészítője lesz. Nem közömbös hát, hogy milyen műsorokkal elégíti ki a gyermekeket és a ser­dülő fiatalokat a televízió, hiszen nemcsak jelen ko­ruk igényeivel kell a mű­sorszerkesztésnek szembe­sülni, hanem az sem hagy­ható figyelmen kívül, hogy ezekből a mai fiatalokból lesznek a holnap felnőtt tévénézői, nem mindegy, milyen megalapozottsággal ülnek majd később is a képernyők előtt. Magyarországon a televi- 'y.jó adásainak kezdeti ide­jétől folyik a küzdelem a hasznos, értelmes gyermek- televíziózás kialakításáért, s most a csaknem két év­tizedes — 1957. augusztus 20-án kezdte meg rendsze­res adását a Magyar Te­levízió — munkára kivan­nak visszatekinteni, nap­jaink eredményeit szárnba. venni, a jövő feladatait kö­rülírni azon az ötnapos munkatanácskozáson, ame­lyet első ízben rendeznek meg, amelynek helyéül a történelmi emlékekben gaz­dag Kőszeget választották, s amely hivatalosan a Te­levíziós gyermekműsorok és gyermekfilmek szemléje cí­mét kapta. Kedden, április 20-an a J urisics-vár lovagtermében — dr. Csiszár Károly kő­szegi tanácselnök köszön­tője után — Nagy Richard, a Magyar Televízió elnöke nyitja meg a szemlét, s at­tól kezdve szombat estig tart a szorgos munka. Fil­mek, játékok, tematikus csoportosításban, azokhoz kapcsolódó eszmecserék, élő játékok peregnek majd a programban, s a tervezett öt tanácskozás bizonyára nemcsak jó következteté­sekre alkalmas mérleget ál­lít fel, hanem olyan taná­csokkal is szolgál, amelyek a jövőben a televízió gyer­mekműsorainak további szinvonalemelkedésében gyümölcsöznek. ,om)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents