Észak-Magyarország, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-07 / 57. szám
■i ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976. március 7., vasárnap Miért éppen a vízzel nem? AZ EMBER EZUTÁN valóIMMÁK KÖZHELY, hogy a hazánkba látogató külföldiek nemegyszer elcsodálkoznak, mennyire bőkezűen bánunk ivóvizünkkel. Mintha bizony hallatlanul nagy, mondhatni: kiapadhatatlan készletekkel rendelkeznénk belőle. Ilyenkor a belföldi polgár csendesen mosolyog, s eszébe sem jut az évenként többször'' is megismétlődő bosszúsága, amikor hiába, csavargatja vízforrásának a csapját, a frissítő, éltető víz nincs sehol; Legtöbb embernek elkerüli a figyelmét, hogy minden liter ivóvizéből körülbelül ti—7 decilitert az állam fizet. Mert igaz, hogy az ivóvizet világpiaci árán állítjuk elő, vagyis 2 forinttól 2,70 forintig, ám már az értékesítése korántsem a 3 forint körüli taksán, hanem mindössze 0,60 forintért, tehát 60 fillér mellett történik. Bizony elgondolkodtató, hogy a többi szolgáltatásféleséggel (villany, gáz, telefon stb.) párhuzamosan a vízfogyasztásmérők lakásonkénti jelenléte mellett is tényleg olyan sok csöpögő, csordogáló vízcsap és szivárgó öblítő volna, mint manapság? Éppen egy hete, hogy az Észak-Magyarországban megjelent a felhívás Miskolc város lakosságához az ivóvízzel való takarékoskodásra. A cikkből megtudhattuk, hogy a bükki karsztforrások- hoz a korábban már eljegesedett csapadékvíz még nem volt képes beszivárogni, a Bódva viszont az utóbbi időben oly mértékben szennyeződött el, hogy a KÖJÁL nem engedhette meg a regionális vízmű kapacitásának kihasználását. A pillanatnyi nehézségek áthidalásához az emberi belátásra kell támaszkodnunk. Magyarán: csak úgy juthat cl minden csapba a víz, ha mindnyájan takarékosan bánunk vele. Mindez igen logikus. ban azt hihetné, hogy ilyenkor az autók bármennyire is rendszeres nagymosása elvárhat néhány napot. Nem, erről szó sem lehetett! Hétfőn, csakúgy, mint kedden, számtalan helyen volt tapasztalható, hogy a ko nem hozhat szégyent kényes ízlésű gazdájára a bükki utak sarával, még akkor sem ba netán mások ezért nemhogy a kisgyermekük egészségügyi ápolásához, de még esetleg' az ebédjük megfőzé- séhez sem kapnak elegendő ivóvizet. Persze ettől függetlenül mar az is szerfölött elgondolkoztató, hogy mennyire szogálja a köz érdekét az utak aszfaltján zavarosan szélfolyó, gusztustalan, habzó mosóié. Például valami ilyés- fajta belső tiltakozás érződött azokon a járókelőkön is, akik most kedden, február 24-én délután 4 órakor a Kassai úti Általános Iskolával átellenes oldalon nézték döbbenten a fehér színű Zsigulinak a vegyszeres átfesti ápolását, vagy pár házzal odébb ugyanebben az időben a pasztellszínű Trabantnál a tulajdonosnő hasonló tevékenységét. Most arról nem kívánunk szólni, hogy egyes kocsitulajdonosok viszont felviszik a park gyepére autójukat a mosószeres tisztításhoz, s így a vegyszerekkel (detergensék!) a bokrok és fák gyökérzetét ölik eh ' Még mindenki emlékezhet egy néhány esztendővel ezelőtti tréfás hangvételű, ám annál komolyabb tartalmú plakát felhívására, hogy: Ha á borral nem is, de legalább a vízzel takarékoskodjunk. Igaz, sokan úgy vélik, hogy egy fecske nem hoz nyarat, s miért éppen ő takarékoskodjon? Mások úgy gondul- ják, felesleges a környezet- védelem problémáiról a sajtónak és a rádiónak annyit cikkeznie, amúgy is tudja mindenki, hogy mit kell tennie, ha egyáltalán tehet 'valamit. Azután elszíneződik a Szin- va — és máris tucatnyi telefonbejelentés érkezik erről nemcsak a szerkesztőségekhez, de a vízügyi szervekhez is. Erőteljesebben füstölög a Cementgyár kéménye —, s az aggódó hangok sokasága a telefon túlsó végén. Valahol hozzákezdenek egy fasor kivágásához —, s íme a tiltakozó levelek özöne érkezik! Ömlik az úttesten a tajtékos tetejű, olajjal szeny- nyezett kocsimosó víz, — és öt percbe sem telik, már negyedszer hívnak a telefonhoz ... Vannak tehát — és örvendetesen egyre többen lesznek azok —, akik a környezeti ártalmaknak az emberre, az egész emberiségre ránehezedő súlyának arányában igenis halálosan komolyan veszik az embertársaik könnyelműségéből, nemtörődömségéből vagy ismerethiányából fakadó környezetrongálásait, és ez így helyes. Signor Ruggero Suatrittit, a római köztisztasági vállalat . igazgatóját a Tiberisbe szórt mérgező anyagok tárgyában bűnősnek ítélték és egy ' évi feltételes börtönnel sújtották. A Nápolyi-öbölben Ischia szigetén fürdési tilalmat rendeltek el ,a tenger vizének , íekáliás szennyezettsége miatt. Por- lovenere tanácsa; nem járult hozzá a kiöregedett, nyugdíjba vonuló Raffaelló luxusgőzösnek a La-Spezia öbölben történő végleges lepar- kolásához a víz tisztaságának a védelmi szempontjaira hivatkozással. Indiában a nagy- mennyiségű háztartási szennyvíznek a hasznosítása érdekében, a tisztítókon ál vezetett vizet gyorsan szaporodó halakkal betelepített oxidációs medencén keresztül áramoltatják. Az ENSZ természeti forrásokat tanulmányozó szakértőinek kiadott jelentése szerint 1964-től 1984-ig —, vagyis alig 20 esztendő alatt a világ édesvízszükséglete éppen megduplázódik. A talajvizek szintmagassága szerte a világon vészesen csökken, ami nemcsak azzal jár, hogy a felhasználható ivóvizekhez egyre nehezebben juthatunk hozzá, hanem lehetetlenné teszi azt is, hogy kultúrnövényeink gyökérzete elérhesse az életéhez nélkülözhetetlen vízrétegeket. Például a hajdúsági területen, — Debrecen környékén — a legutóbbi 50—60 év alatt 3 métertől 30 méterig süllyedt a vízszint! SOROLHATNÁNK a példákat mind a hazai, mind a nemzetközi információkkal, ám felesleges, a romlások kisebb vagy nagyobb arányokban, de mindenütt fellelhetők. Tiszta, egészséges ivóvíz nélkül az élet éppúgy elképzelhetetlen itt a Földön, mint levegő nélkül. Az édesvízzel takarékoskodás is kifejezi azt a törekvésünket, hogy: MÁR MA KELL ÓVNI HOLNAPUNKAT! dr. Rcthly Gyula Tavaszváróban Az északi fekvésű domboldalakon, a, hűvösebb erdőkben, a bérházak árnyékos oldalánál még szeny- nyesen idézi a. telet egy- egy hófolt. A cinegék azonban már nem t kopogtatnak az ablakon, hűtlenek, lettek al kiakasztott szalonnadarabkákhoz, elfelejtették a hideg napokon vékony cérnahangjukon mindenfelé zengő „nincs-nincs”-et, és a ,Jcicsitér”-t. Inkább „nyit- ni-ké’’-nek hangzik a pily- tyegés. Az öreg Nap aranyló sugára be-bekandilcál az ablakokon, a növények rügyei örvendezve fordulnak feléje. Az ablakpárkányra tett hőmérő higanyszála az enyhelyen húsz fok felé kúszik. A tavakon pattogva enged a jég, tetején ikrá- sodva. mattul egy vékonyka réteg. A halak, békák, előbújnak az iszapból, a kis pelék a fák odvaiból, a sündisznók a téli fészekből. Egy reggelre kidugja, zöldsávos, fehér fejecskéjét a hajnali-fagyos földből a hő-' virág. Megpailannalc a fűzfák barkáin a vörösbarna tokocskák, selymes fehéren kukucskálnak elő a kedves virág-kezdemények. Az aranyesö ágán sárga-duz- zadtan ülnek fürtökben a négyszirmú bimbók, ■ vár- ván-óhajtván a meleget. Az erdei réteken lustán fickándoznak a nyulak, szendén csipegetik a zsen- dülö füvet az özek. szarvasok. A téli, puha hótakaró alatt megfakult gabonanövények sáslevelei zöldes árnyalatot kapnak, s észre sem vesszük, hogy egy reggelen megszólal az énekes rigó. Már tavasz közeledtét érezve fütyüli métáját vagy két napja, mikor ráeszmélünk. A városi fákon szerelmesen búgnak a balkáni gerlepárok, s az erdei hajnalba belekrúgat a hosz- szú vándorúiról érkezett odúgalamb. Napközben, a lavaszia- san fénylő napsugárban rneg-rnegtörülgetjük izzadó homlokunkat, s a. fűtött irodákból kikivánkozunk a természetbe. A la vaszsza- gú földekre, az avarszagot árasztó erdőkbe, a. pezsdü- lö rétekre, az olvadáslevet hordó patakok partjára. A tiszta, holdvilágos estéken megcsodáljuk az cg csillag- milliárdját, a. sápad t-sárga holdsarlót. Aztán dideregve összébbhúzzuk a kabátot, beülünk a. jól fűlött szobába. Mert az éjszakák még hidegek, hajnalra foga van az időnek. Dér borítja a füvet, a faágakat, s köd üli meg a városi, zúzmarát vonva mindenre. Várjuk, nagyon várjuk a tavaszt. Olykor már szinte itt érezzük. S hogy jön, elhiteti velünk az ezer apró jellel ébredező természet. Éjszakánként még erőlködik a haldokló, lejárt idejű tél. De a napfény, a nappalok erősebbek.... — vásárhelyi — in .. 22 éves volt, umi- “ kor leszerelt. Első útja külonváltan élő édesapjához vezeteti. Nem árult zsákbamacskát: minden ruháját kinőtte, szeretne magára csináltatni egy ünnepi öltönyt. Apa se árult zsákbamacskát. Havonta 1600, azaz ezerhat- száz forintot fizetett utána, az évente — írdd és mondd iü 200, azaz tizenkolencezer- kétszáz forint, tessék megszorozni tizenöttel (hároméves volt, amikor elváltak), igen. az egy vagyon. Fia látogatása után levelet kapott. Képeslap nagyságú fotó került elő belőle: fia és egy vadidegen nő mellképe. Csabán az a ruha, amelyben utoljára látta. Apa nem tudta, mit akar ez jelenteni. Fordított a képen. Szöveg semmi, csak dátum: „1974. dec. 10”. Rántott a vállán. „Ettől nem lettem okosabb”. Már hozzászokott annyi év után, hogy ne gondoljon a fiára. Egy év, pontosan egy év szaladt el fölötte, amikor a postás megint beállított egy levéllel, melyen fia kezeírását fedezte fel. Önkéntelenül megtapogatta a borítékot. Kemény fogása van, szakasztott mása a tavalyinak. Megint egy nő? A fénykép csecsemőt ábrázolt, pólyában. A kép hátlapján ismét dátum: „1975. dec. 10.” Apa a homlokára ütött. „Megvan! Leesett a tan- tusz!” Az első kép üzenete: „Megnősültem”. A másodiké: „Itt az eredménye”. Előkereste az esküvői képet, egymáshoz illesztette a kettőt. Hosszan nézte, igazán most vette először szemügyre menyét. Helyeske, de egy szépségversenyen aligha rúghatna labdába. Arcáról szelíd akaratosság sugárzik, tekintetében bánat borong, igen, .borong, ez találó kifejezés. Szája szögletében egy keserűnek is vélhető ráncocska verődött. Amikor tüzetesebben tanulmányozni kezdte fia arcát, az volt az érzése, rokon vonások húzódnak meg rajta, Csaba szemében ugyanaz a felhő, csak az akaratossága ércesebb, mondhatnánk: férfiasabb. Amikor lefeküdt, éjjeli- szekrényére helyezte a két képet. Az éjjeli lámpa erős fénye fel ragyog tatta unokája pufók almaarcát, melyből élénk szempár tekintett,rá. Beszélni kezdett hozzá: „Te vagy hát fiam folytatása? Belőlem is valami, egy foszlány. Én a múlt, fiam a jelen, és te? Te bizony nem lehetsz más, csak a jövő. Fogod-e egyszer is mondani: nagyapa ... Látod, vén szamár nagyapád, érzelgős alak, jó, hogy nem pityereg. Apád talán szóba se állna velem, hogy nem adtam neki vő- legényi ruhára, anyádat is ellenem hangolja ...” Reggelre se felejtette el a nagy családi eseményt. Igazában még ki se ment az álom a szeméből, keze elindult az éjjeliszekrény felé: hogyan fest az ő unokája természetes világításnál, a korareggeli verőfényben ? Jókedvvel érkezett a hivatalba. Beosztottainak hamar sze- met szúrt. Kérdezgették, különleges világnap a mai, hogy úgy ragyog? Alig várta, hogy közhírré tegye: „Nagyapa vagyok!” A férfiak rögtön rázúgták: „Erre inni kell! Ezt nem úszód meg szárazon!” És ő, aki mindig rossz szemmel nézte a névnapozást. a hivatali „házibulit”, kényszeredetten bár, de beadta a derekát — „záróra” után lehet róla szó. Fél órával a hivatalos idő letelte előtt emberünk szőrén-szálán eltűnt, senki se tudta, hová lett. Nos, a szemközti csemegeboltba ugrott le a telefonon megrendelt „minőségi” szendvicsekért — az üzletvezető régi ismerőse volt,, elkészíttette a finom étket. Kél kosárral tért meg. Az egyikben a harapnivaló, másikban — alig bírta cipelni — többféle rövid ital és tokaji borok, az italért kétszer kellett fordulnia. Ám csakhamar be kellett látnia, jobban tette volna, ha titkát megőrzi önmagának. senkivel se osztja meg. Tapintatlan, egyre kínosabb kérdések záporoztak rá: fiú?, lány? Hány kilóval lett? Mi a neve? Egyenes, becsületes embernek tartotta magát, aki inkább a nyelvét harapja el, de hazugságot nem ejt ki a száján. Legalább a nemét tudná. Igazán lefényképezhették volna csupaszon, a csecsemő anyaszült meztelenül a legszebb, és akkor kiderülne a neme. „Hazudj, költő, csak rajt’ ne kapjanak!” És ő hazudott, mintha könyvből olvasná. Arcának pirossá- gát a nagyapái örömmel magyarázták, semmi mással. Nem kaphatták rajta, hiszen maga se tudja, fia merre lakik, hol dolgozik. Ügy eltűnt a szeme elől, mintha soha többé nem akarna vele találkozni. Mert az „okos” ember első gyermeke lány, unokája mi más lehetne? — Lány! A neve? Emőke. Súlya? Ezen kicsit tűnődött, menynyit illik első gyéreknek és lánynak kidekázni. Hát akkor legyen háromszázhúsz dekagramm. Hurrá, valóságos óriás! És mi a menyed foglalkozása, öregfiú ? Megint magába merült. Felidézte menye értelmes tekintetét, „és úgy érezte, néni állhat messze az igazságtól, hu tanítónőt, „farag” belőle. És a kérdések még mindig nem hagytak alább. Valamirevaló ember nem vesz addig malacot, amíg nincs ólja — van-e lakásuk? Szemrebbenés nélkül lódított: beneveztek egy KlSZ-lukás akcióba. A menye már két éve tanít, szüleinél ingyen lakott, rakhatta félre a keresetét. A fia ugyan most szerelt le, de azért nem ment üres kézzel ö se a „házhoz” — és rejtelmes mosoly lepte be arcát. A főosztályvezető barátságosan hátba is veregette, mondja csak lei, mennyit „nyomott le”, leg- galább mások 'is okulnak belőle, nem engedik üres kézzel a gyereküket neki az életnek. És ő széttárta karját: „Higgyétek el, harmincezernél többet nem tudtam kiszorítani, de megígértem, ha még egy fiút is összekalapálnak, félrerakok nekik ugyanannyit...” Az egyetlennek, aki történetünk idején egy városszéli családi ház mellék- épületében, nyári konyhájában húzta meg magát harmadmagával. Felesége éppenséggel nem tanítónő, hanem apátlan-anyátlan árva, magyarán „állami gondozott”, aki tisztességes szakmát szerzett, s műszerészként 25 ezer forintot rakott félre — itt az apósa ráhibázott — valóban KISZ-lakásra, s hu minden jól megy, a következő lelet már abban kezdik, tsi unoka nemét is eltalálta, lány, de nem Emőke — Ilonka, anyja nevét örökölte. Nagvapiától egg; egyet kapott — vezeték-, azaz családi nevét. Mindezek ellenére a nagyapaavatás fényesen sikerült. A bácsik és nénik igazában az ő egészségére ürítették poharukat. Gulyás Mihály a; ni sí te k N ki te a: Sl 6! v. k ti S k é a a 1 li c s S i t l e S 1 t I 1 s s Barca Fái munkája.
