Észak-Magyarország, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-21 / 69. szám
* ESZAK-MAGTÄROESZÄG 6 1976. március 21., vasárnap ff* Kő, Icalawacs* kenyér Királyi Sándor munka közben Kiráiyi Sándor kőfaragó két és fél évtizede formálja Királyhegy kemény kőzetét, a kvarcilot, kétkilós kézikalapáccsal, köténynyel, kesztyűvel védve magát a lepattogó kő-kartács ellen. Akaratlanul is keményre, kőkeményre sikerül az egy mondatba kényszerítelt közölnivaló, ha az 56 éves kőfaragómester, brigádvezető munkájáról akar a krónikás egyszuszra szólni. De hiszen ez így is van rendjén. A kő, a kvarcit, maga is könyörtelenül kemény és kíméletlenül kopásálló. A kőfaragás, az emberiségnek ez az egyik legősibb —, ha nem a legősibb — mestersége, az elmúlt évezredek alatt nem sokat változott. A munka ma is kemény, könyörtelen küzdelmet kíván. Két és fél évtizede dolgozik Királyi Sándor az Országos Érc- és Ásványbányák Hegyaljai Műveinek • Malomkőüzemében, amely egyedüli az országban. A Sárospatak közelében levő királyhegyi és botkői bányában termelt kőzetből ma már alig húszán formálnak úgynevezett dobmalom béléskőkockákat a kerámiaipar számára, ásványanyagok vizes őrlésére — darálóköveket mezőgazdasági üzemeknek termények, élelmi- szeripari üzemeknek paprika —, és egy tonna súlyú, 48 coll átmérőjű öntött malomköveket ridegásványok őrlésére. A kvarcit, ez a világos színű, tömött, kemény és kopásálló kőzet nagyon megfelel ezekre a célokra, hiszen nem szennyezi, színezi az őrölt anyagot. — Próbálták ezt már fűrészelni, köszörülni, de a kő kifogott a legkeményebb acélszerszámokon is — mondotta Királyi Sándor. — Ezért csináljuk vésővel, kalapáccsal, ahogy őseink is. Igaz, a vésőnek már vídiaéle van, de a munka így is nehéz. Na- gyan nehéz. Mint a kő... A kőfaragó félig nyitott színben dolgozik. A munkaállások egymás mellett sorakoznak. Mindegyikhez hozzátartozik a kőből készült tőke, vagy üllő, amelyre ráhelyezik, és egy erős, sokat szenvedett fatönk, amelynek neki támasztják a formálásra váró követ. Közvetlen közelben ágaskodik a porelszívó berendezés. amelyet ritkán használnak, „mert olyan nagy zajjal jár, hogy megsike- tül tőle az ember”. Periig a porelszívónak állandóan dolgoznia kellene a szili- ,közisveszély elhárítása érdekében. Nem véletlen, hogy ebben az üzemben csak hatórás a napi munkaidő. A kőfaragás a szakmai ártalmakon, betegségen túl, igen erős fizikai igénybevételt is jelent. Deszkapalánkokkal elválasztott munkahelyeiken, napi hat órán keresztül állva formálják a követ a kőfaragók. A leválasztott kődarabok úgy pattognak szerteszét, mint a puskagolyók, vagy a bomba éles repeszei. A kő eszi az ember ruháját, tenyere bőrét, bakancsát. A bőrből készült kötény, a védőkesztyű és a védő- szemüveg tele ven „sérülésekkel”. A kő r ra a tüdőre rakódva eszi az ember egészségét. A kétkilós, rövid nyelű kézi kalapács megeszi az ember erejét, karjának izomzatút. Az. állandóan marokba szorított véső eszi, görcsbe rántja a bal kar idegeit. S mindehhez az időjárás viszontagságai is hozzátartoznak, hiszen a félig nyitott szín nem véd a széltől, a hidegtől. Királyi Sándor kőfaragó munkája fölé hajol, mintha testsúlyával rögzítené a követ. Pontosan, méretre kell dolgozni. A kvarcit. akár-- milyen kemény, az ember végül is legyőzi, embert szolgáló formát, arcot ad neki. Sorjáznak a kalapácsütések, pattognak a kődarabok. Ügy tűnik, mintha a kőfaragó minden kalapács- ütéssel mondana valamit. Ütöm, mert barátom. Ütöm, mert ellenségem. Ütöm, mert mérgem. Ütöm. mert kenyerem. Ütöm, hogy legyőzzem. Ütöm. hogy hasznos legyen ... A szín előtt öreg nyárfa áll. Vastag törzsén a lepattogott kődarabok sebeket ejtettek. Ennek támaszkodik pihenni, szusszanni egyet Királyi Sándor kőfaragó, aki munkájában, szakmájában kemény, mint a kő, amellyel nap mint nap birkózik. De. ha leteszi a kalapácsot és a vésőt, ha megszabadul a védőfelszerelésektől. ha csend veszi körül, ha elernyednek izmai, idegei, akkor igazi emberi ember. Mint ahogy másképpen. más hangsúllyal formálja, ejti ki azt a szót, hogy kő. és egészen másképpen azt, hogy- kenyér. Az egyiket keményen, a másikat lágyan ... # Királyi Sándor kőfaragó, brigádvezető, a szakma kiváló dolgozója, nemrégen vette át a kitüntetési., a Bányászati Szolgálati Érdemérem arany fokozatát huszonöt éves munkájáért. Szöveg: Oravcc János Kép: Ljlczó József MiikásiiiflBáziom Patakon a Tanácsköztársaság iiején A történelmi jelentőségű politikai, társadalmi, gazdasági kezdeményezések mellett, amelyek a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos uralmát jellemezték, igen nagy horderejűek voltak az oktatási, kulturális és közművelődési intézkedések is. Ilyeneknek gyakorlati megvalósítására nemcsak Budapesten és a nagyobb városokban került sor. hanem a kis városokban, községekben. tanyákon is. Sárospatakon például — szinte a vidéki városok közül legelsőnek — már 1919 márciusában megalakult az Országos Ismeretterjesztő Bizottság helyi csoportja. Az egykorú feljegyzések szerint a vezetőség programot tett közzé, s ebben többek között ez olvasható: „A tanulást mindenki ionénak ismerjük el cs erre mindenkinek módot óhajtunk nyújtani.” Az előadói gárda elsősorban a jogaka- démia, a gimnázium és a tanítóképző intézet tanáraiból verbuválódott, akik a földreformról, a tanácshatalom és a proletárdiktatúra fogalmáról, a „választójogi néptörvényről”, továbbá biológiai, kémiai, matematikai, fizikai és földrajzi kérdésekről tartottak előadásokat. De hangzottak cl előadások Marxról és En- gclsről is. mégpedig nem- csali Sárospatakon, hanem a közeli Tolcsván is. Sárospatak politikai és kulturális életének a vezetői azt is elhatározták, honv a nár héttel azelőtt elhunyt Ady Endrének szobrot állítanak, s erre a célra műsoros estet hirdettek. Előadóul nem kisebb személyiséget, mint a kollégium egykori diákját. Ady legkedvesebb barátját, Móricz Zsigmondot kérték fel. Április 6-án zsilett le a nevezetes irodalmi-z.enei esemény. A műsoron megzenésített Ady-versek is szerepeltek, amelyeket H. Bathó János kollégiumi és Kovács Dezső tanítóképző intézeti tanárok zenésílet- tek meg. A szoboralap javára befolyt összeg 1962 koronát tett ki. Az ismeretterjesztő előadásokat többnyire filmvetítéssel illusztrálták. Hogy milyen nagy volt irántuk az érdeklődés, erre vonatkozóan egy különleges felhívást olvashatunk a korabeli hirdetményekben. Amikor például a nők politikai jogainak fejtegetése volt az »; egyik előadás témája, a ' rendezőség kérte a fér fia- , kát, hogy „ne jöjjenek el j erre a gyűlésre, mert a terem nem nagy, s így kiszorulnának a nők, akiket az előadás elsősorban érdekel.’’ Az ősi kollégium árkádos folyosói, öreg falai is benépesedtek 1919 tavaszán. A rendes korúak gimnáziuma mellett ugyanis munkásgimnáziumot is nyitottak „Pártunk megalakulásának kezdete óta legfőbb törekvésünk az volt — hangzik a felhívás —, hogy oktassunk, felvilágosítsunk, mert nekünk nem kell félnünk a felvilágosodolt, tisztán látó és józanul gondolliodó néptől, mi nem a butaságra s építjük hatalmunkat, a mi hatalmunk a tudás.” A munkásgimnáziumbar megkezdődött és esténként rendszeresen folyt is a tanítás. A három osztályra beosztott tantervi anyag felölelte az Írást, olvasási, a matematika, fizika, biológia, kémia, földrajz, történelem, irodalom, társadalomtudomány, közérdekű ismeretek, egészségtan legfontosabb kérdéseit. A tanárok elsősorban a kollégium és a tanítóképző intézet tanárai közül kerültek kk H. J. Baráth Lajos; likőr Budai elfutott a szélen... Az öreghegy alif££ lelhető a Balaton kéksége, s szinte egybeolvad az égboltozattal. Az út rossz, a kaptató meredek. s minduntalan kettéágazik. — Kovácsot keressük, a brigadérost! — állunk meg sokadszor. Egy ember szalonnázik a tisztás szélén, öreg bükkök árnyékában. Oldalt, a fal- szerűen magasodó hegyoldalban két-három kemence izzik. Int, dörmög valamit evés közben. — Szóval, tovább? — A kőbányába’ megtalá- lik! A kőbánya igazán közel van.’ Meredeken, lenn a mélységben fészkel. Három ember stangázza a laskás kőlapokat. — A brigadéros? Most ment el egy fiatal asszony- nyal... A bánya felett kőkunyhó. A hangoskodásra előbűjik egy középkorú férfi. — Itt vagyok! — kiabál, s mintegy mentegetőzve hozzá teszi. — Most csinálom az elszámolást... Jöjjenek fel! Jómagam maradok; kimásznak a bányászok is az útra, szemlélik a kocsit, kérdezgetik, hogy’ megy, menynyit fogyaszt. — Nem akarja eladni? — kérdi az idősebb; arcából nehezen vehető ki a lélek. — Eladni? — kérdem. — Nem azért vettem. — Megadná érte az árát... — biztatgat. — No? A másik keltő erre már kuncog. Két különböző ember. Az egyik fiatal, szinte kamaszos: hosszú ‘ a keze- lába és tele pattanással képén a bőr. A másik kicsiny, mokány, amolyan elpusztíthatatlan harmincas. — Ide valósiak? — Most igen — ravaszko- dik az öreg. — Ügy értem, hogy: vá- zsolyiak...? — Kétszer nem jártunk a faluban... Pilisiek vagyunk ... csabaiak. Értem. „Szóval nem Balaton környékiek” — jegyzem meg. — Pedig én szeretek úszni — villan az öreg szeme. — Homokban ... Nevetünk mind a négyen. S az öreg mintha csak erre várna. — Ez itt — mutat a kamaszképűre. — Ez itt meg még homokba’ se tud. Ö ment elől — mutat a harmincasra —; apróka ember, hónaljáig se ért a víz... ez a kódorgó meg nem mer utána menni! A kamaszképű lesüti a tekintetét, szégyelli a dolgot. — Mert Jenő aztán tud úszni. Ügy is, mintha állva járna. De közben úszik. Bolond vagyok utána menni! — Maga honnan jött ide? — kérdez az öreg, most már bizalmasan, hiszen beavattak a tréfáikba, meg egy igazi történetbe is. Mondom neki. — A lányom oda ment férjhez — örül tel az öreg. — A vejem ott dolgozik. Nem ismeri? Nagy Árpád. Az Árpi. — Nagy Árpád? Nem rémlik... A gyárban dolgozik?. — Dehogy! Hát tűzoltó! Ismernie kell. Olyan csavargó ... | — Mint az apósa! — szól közbe a mokány. Ezen is nevetünk egy jót. — Olyan bizony! — erősí tgeti az öreg. — Ha nem nagyobb! — mordul a kamasz, de ez a beszólás nem sült el, senki nem ’kuncog rajta. — Maguk hogy’ kerültek ide? — Kőfejtők vagyunk. — Jó a pénz? Az öreg viszi a szót. — Nyolcezer! Azt ígérte a brigadéros. A Kovács, akit kerestek. Nyolcezret... két hónapra *—, s kibuggyan belőle a nevetés. — De még így is szép, mi? — s kacsint. — Vagy másfélhavönként! — morog a fiatal. — A téeszcsének mi hozzuk a pénzt! — Aztán a téesz maguknak adja a pénzt... — No, persze! Jön az útitársam a briga- dérossal. Kezelünk és lessük a bányát és a követ. — Ez, kérem, fehérebb lesz, ha beépítik. Mert a sorja között agyag van, az befesti a követ. De príma kő ez! Mennyi kellene? — Két autóval, bárommal. Olyan ötlonnás kocsikra gondol ok. — Ki győzi azt! — jajdul fel az öreg. — Mi az a két-három kocsi kő! — néz el az erdő irányába a fiatal, sercint közben. — Egy cigarettával megkínálnának? — kérdi az öreg. Nyújtom a dobozzal, kínálom a többieket is. — Az öreg se dohányzik .. i csak a potyát szívja: — Az a legjobb dohány ... Igaz? Az olasz ... — Igaz! — A vejem is azt szívja. Van is mindene. Mert mi lenne, ha még dohányra is szórnák a pénzt. — Elegánsan forgatja nehéz, bütykös ujjai közt a finom cigarettát. — Szóval, lehetne a kőről szó? — kérdi újra a társam. — Jövő hét péntekén jönnénk érte... — IMcm megy az! — mondja az öreg és szigorú tekintetet mereszt a íiatalabb- ra. — Tudja aztat a briga- dérosunk is, hogy sok a megrendelés, és csak hárman vagyunk. A negyedik emberrel meszet égelletnek... Ki győzi? — Nincs azzal nagy munka! — támad a brigadéros. — Csak leltikködik a lapokat, és passz! — És a föld? Az agyag? Azért persze nem fizetnek! — A téeszcsének talán fizetnek? No? — Arról mi igazán nem lehetünk! — És a követ nem kell a szövetkezetnek kapáltaink Az itt van, és csak ki kell bányászni! — Nézze, öreg, maga aztán tudja forgatni a szót. De azt mondja meg, mire haladtak másfél hét alatt...? Mire? — Mire, mire! Nyolcezer, meg minden! Az is kunyhó már, amiben alszunk? Meg a pénz! Arról beszélhetnénk mar egyszer. Az elnökkel. Mert maga csak jön a motorral, meg megy a motorral. És aztán már nem is látjuk. Az elnök szava kellene. Akkor lesz kő... Oldalt kerülünk, veszekedjenek csak maguknak kedvükre. — Ebből nem lesz víkend- ház... — búsítom a barátomat. — Ebből nem! Se kő, se murva! — Csak bízzák rám ezeket! —mérgeskedve jön utánunk a brigadérosunk. — Pesten tanultak ki ennyire, azért ilyenek. Én meg kerülővel vissza az öreghez. — Szereti maga a főéit? — kérdem. Az öreg néz rám, nem érti a váltást. — A maiakat? — köp egy tisztességest. — Nem! A régieket! — Még Öcsiék játszottak, kérem ... — No, látja! Nézze csak meg a barátomat. Jól nézze meg! — Ezzel meg mit akar mondani ...? — Hát nem ismeri meg? Az öreg nézi a brigadérosnak magyarázó társamat. Nézi és hümmög egy dara- big. — Hát... ismerős ... Csak nem ő lenne? — Nézze meg még egyszer! Az öreg törli a homlokát, meredten néz. — Az annyát neki! — s megiramodik. Ha nem lenne olyan keszeg, talán egészen a bánya aljáig gurulna. Mikor megállnak egymással szemben, az öreg sebesen magyaráz valamit és néha a brigadérosra bök. Olyan .élénk és határozott az öreg kőfejtő, mint aki 15—20 évet visszafiatalodott. Cseleket mutat be, nagyokat rúg a levegőbe, az ormótlan bakancsa majd elszáll. — Nem, szakikáim, ma semmiképpen nem tudom a kocsikat küldeni. A jövő hél péntekén jön a kocsi, ha tudnak akkorra ... — Akkorra? Az a két lufik kővel mit vucakol az ember, mit gondol ... — méltatlankodik az öreg. — Ezt a gyereket, ni — s megfogja a kamaszképű vállát. — Ezt ni, pedig ez még a homokban se tud úszni, ha én ennek azt mondom: Jóska fiam, kellene egy óra múlva másodosztályú kőből ... — Elsőosztályút kérek! — Maga csak ne szóljon közbe. Másodosztály, és kész! — és közben kacsint. — Érti? Akkor ez a Jóska nemcsak hogy megcsinálja, de közbe’ még úszni is megtanul. Mert az semmi! — Péntekre ... — Akkorra lesz! A brigadéros meg csak néz, nyelni sem tud. — Bolondok ezek! — legyint. rám nézve. — Az isten se tud eligazodni a csabai eszükön! — az öregbe? fordul. — Holnap kiküldőm az elnököt. Mat-a csak JJSJgaz elnök elvtársat. Van annak ezer meg eay más dolga is ... Hanem figyeljen ide, ha én azt mondom, hogy az a kő príma lesz. és hogy meglesz, akkor maga arra mérget vehet. Amikor Budai elfutott a szélen, és beadott, és ott öcsi, meg... maga is... Szóval, meglesz a kő' Bizony isten, ha mondom!
