Észak-Magyarország, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-06 / 157. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1975. Július 6., vasárnap UXI Próhatévő Anna gyent. Nehéz volt meg­V: ember • r r nB Keresi az mazsaga Tizennyolc éves korában, 1966-ban indult szerencsét próbálni egy vékony, tö­rékeny lány, Kiss Anna. Az ismerősök és a gyer­mekkori játszótársak ha­mar napirendre tértek a történtek felett, aztán lassan el is felejtették. És egy­szer, ahogy az már a me­sékben szokás, hétvégi bo­lyongás után hazatért szü­lőfalujába, Bogácsra. A lányt — aki a hét év alatt erdei munkás­ként fát. vágott, segéd­munkásként három mű­szákban dolgozott, majd el­végzett egy gyors- és gép­iiéi tanfolyamok utána le­érettségizett egy közgaz­dasági szakközépiskolában — bizalmatlanul fogadták az egykori ismerősök. Hu­szonöt éves volt akkor, 1973-ban. Sokan találgat­ták: mi lett ebből a Kiss Annából? A községi taná­cson alkalmazták gazdasági előadói munkakörben. Ami­kor pedig az a szülési sza­badságon levő kolléganője, akit helyettesített, ismét munkára jelentkezett, új állást kapott. A bogácsi fürdő vezetésével bízták meg. — Bizalmat kellett éb­resztenem az emberekben és ez nem volt könnyű. Az itteni dolgozók, sőt, még a tanácstagok is kételkedtek bennem. Sokat, nagyon sokat kel­lett dolgoznom és figyel­nem, hogy ne vallják szé­— Hát kérem, én erről csak annyit tudok' monda­ni, amennyit gyerekkorom­ban az öregektől hallottam. De őík sem ismerhették pontosan az eredetét, .mert voltak, akik azt mondták: temetkezési hely céljából készültek az üregek, mások szerint meg méhószkedss- re használták. Állítólag a neve is innen ered. Kap­tárkövek. Én így hallot­tam,. .. De felőlem hasz­nálhatták bármire. Azért azt meg kell mondani, ezeknek a köveknek az alakja tényleg hasonlít a régi méhkasokra ... Gyermekkoromban sokat játszottunk a környéken. Főleg a csordásnyaki kap­tárkőnél. Emlékszem, egy­szer emberek jöttek, öten- hatan, akik elkezdtek ásni a környéken. Azt mondták, az egri múzeumtól vannak. Itt voltak néhány napig, de nem találtak semmit. Egy Lukács nevezetű volt a ve­zetőjük, vele én is beszél­tem. Tőle tudom, nogy semmit sem leltek. Aztán átmentek a bábaszéki ol­dalba. de ott sem volt sze­rencséjük. Azóta nem nal- lotlam, hogy kutattak vol­na erre. Nekem olyan. mintha kopna a kő. Ügy tűnik gye­rekkoromban magasabb volt. Igaz, vagy öt éve nem láttam, öreg vagyok én már ahhoz, hogy ki­baktassak a Csordásnyakra. Meg aztán fiatalabb ko­romban láttam eleget... Ezeket a 99 éves Boza Já­nos bácsi, Cserépváralja legidősebb embere mondot­ta a váraljai kaptárkövek­ről. Azokról a ritkaság- számba menő, érdekes kép­ződményekről, amelyek a község határában fellelhe­tők. A kaptárkövek eredete „titkai” nemcsak a dél­borsodi apró, bükki telepü­lések lakóit foglalkoztatták. Szakemberek, tudományos kutatók is felfigyelték er­re a nem mindennapi lát­sxokni, hogy az akkori be­osztottjaim jóval időseb­bek voltak, mint én, ne­héz volt őket irányítani. Mégsem tehettem mást. Az itteni tapasztalatokat gya­korlatban szereztem meg. Csináltam én mindent... Slagoztam a medencét, ta­karítottam az öltözőket, klórmeszeztem, engedtem a vizet, szóval igyekeztem bizonyítani — előttük. Az volt az érzésem, hogy sokan azt hitték maguk­ról, hogy nélkülözhetetle­nek. Ezt — mert látták, hogy mindent elvégzek, ugyanúgy, ahogy ők — megcáfoltam. Igazoltam magamat. A módszerem bevált és már egy hónap múltán elfogad­tak. * Ballagunk a medence kö­rül. Az út mellett frissen ültetett rózsák virítanak. Ameddig a szem ellát, se­hol egy darab papír, sze­mét. — Tavaly önerőnkből készítettünk szeméttároló­kat. A helyi tanács is min­den segítséget megad. Fá­sítunk, virágot ültetünk, kabinokat, járdákat épí­tünk. Megfigyeljük, hogy a vendégek merre szeretnek átjárkálni a parkon és ahol már kitaposták az ös­vényt, oda járda leéli... Két éve dolgozik ebben a beosztásában. Szépült, csi­ványosságra. Többek pró­bálták magyarázni ezeknek a feltűnően szabályos rio- littufa kúpoknak a felüle­tén megtalálható, bevájt fülkék „rendeltetését”. A kaptárkövek első ku­tatója, Bartalus Gyula, eg­ri főkáptalani levéltáros úgy vélte, hogy a késő vas- korszakban itt élő kelta eredetű néptörzs elégetett halottainak hamvait he­lyezte el ezekben a fülkék­ben. Borovszki Samu, Bor­sod vármegye történetében szintén temetkezési hely­nek tartja, de ő a bronz­kor emberére gyanakszik. Klein Gáspár, Borsod me­gye volt főlevéltárosa a fülkéket honfoglaláskori pogány bálványtartó, vagy áldozófülkének tartotta. Dr. Saád Andor, a kaptárkö­vekről szóló tanulmányá­ban részletesen foglalkozik a kutatások eredményével. Legvalószínűbbnek azt a feltevést tartja, amely a kaptárköveket méhészke­déssel összefüggő emlék­nek tekinti. Ezeknek a dél­bükki községeknek a lakói évszázadokkal ezelőtt bar­langlakásokban éltek. Az állattartó ólakat — akár­csak a laíkást — szintén riolittufába vájták. Az ilyen munkához . szokott ősöknek nem okozott gon­dot, hogy a méhek részére e'obe a puha kőzetbe vájja­nak „méblakást”. Bebizo­nyosodott, hogy a fülkék mérete alkalmas lépek épí­tésére, és megfelelő volt a méhcsaládok fejlődéséhez is. Kökénybokrokkal szegé­lyezet szekérúton haladunk. Fenyők mellett, megyünk tovább, majd hirtelen el­fogynak a fák, a bokrok; az út beszűkül. Az. árnyék­hoz szokott szemünk hu­nyorog a vakító fehérség­ben. — Ez a kőkapu — mond­ja a kísérőnk és előremu­tat. Ez elkeskenyedő út két oldalán a kőpárkány való­ban olyan, mint egy termé­nosodott a strand. A be­osztottjai — valamennyien nyugdíjasok — elégedettek a főnökasszonnyal. A tő­lük jó pár évvel fiatalabb Annával. A terveiről beszél. A strandról, az elképzelések­ről, melyekkel még kelle­mesebbé lehetne tenni a fürdőzők környezetét. A napozóról, amely a főépü­let tetején lesz, a szalon­nasütőről, a sportpályáról, a játszótérről s az utak menti sövényről, szóval, a tennivalókról. Mert bőven álcád még itt munka. Csak győzze erővel, s legyen rá keret. Tizennyolc éves korában indult el „szerencsét” pró- báLni a bogácsi Kiss Anna. Hét év után, ahogy a me­sékben meg van írva, ha­zajött. Az egykori játszó­társak már mind felnőt­tek. Ahogyan hétévnyi pró­batétele után a hazatért lány. Haja jelzi az elmúlt éveket. Néhol egy-egy ősz szál csillan meg a nap­fényben. Állunk a meden­ce partján, a jövő tenniva­lóit beszéljük, és meggyő­ződöm arról, amit eddig csak sejtettem: Kiss Anna legnagyobb próbájára ké­szül. Arra, hogy ne csak egykori távollétiével bizo­nyítson önmagának, má­soknak. Ö most azért a kö­zösségért akar tenni, amely egyszer elbocsátotta őt, hogy visszakapja — ilyen­nek, amilyen ... Pusztafalvi Tivadar szét alkotta kapu. A szür­kés-fehér puha kőzet sze- metbámtóan veri vissza a rásütő fényt. IjCell egy kis idő, amíg szemünk meg­szokja. Felkapaszkodunk az egyik párkányra. Lábunk alatt szabályosan lekerekí- tet kúpok, mint sok-sok vakondtúrás. Vagy még in­kább olyan, mintha eay több pupú teve hátán jár­nánk. Ott a teve feje, az a legmagasabb kúp. A tu- fatömb legvégén áll, a sza­bályosan, karcsú képződ­mény. Körülötte tátongó mélység. A völgyből, ma­gasra nőtt tölgyek és aká­cok ölelik közre. Egy meredek ösvényen óvatosan ereszkedünk alá a völgybe. Néhány perc múlva alulról csodáljuk ezt a ritka természeti képződ­ményt. Tizenöt-húsz méter magas kúp. Mérnök nem tervezhette volna szabályo­sabbra. A kaptárkő aljánál az ember úgy érzi magát, akár egy várfal, egy bás- . tya tövében. Innen alulról nem is látjuk a tetejét. Az öreg fák leveles ágai — mint felhők a hegycsúcsot — elrejtik a szem elől. De az üregeket látjuk. Egy, kettő, három ... hat, hét. .. Csaknem egyforma vala­mennyi. Mint várfalon az ablakok. Olyan 20 centiszer 40 centi átmérőjű üregek. A kő északi oldalát — aho­vá spórolva jut csak a fény — faikózöld moha borítja. Itt-ott egy-egy silány gyom is zöldell rajta, meg egy­két emléket hagyó turista monogramja látható ... János bácsinak igaza van. Válóban „kopik” a kő. A hőménsékletváiltozás, az eső vékony rétegeket hámlaszt le, hol itt, hol ott. A tu­fakúp foltos. Olyan, mint az erős napfénytől felógett emberi hát. Amikor újra félkapasz­kodunk a „kőkapuhoz” az út mellett szerényen meg­búvó táblát pillantunk meg: Mangótetői kaptárkö­vek. Természetvédelmi te­rület — hirdeti a felirat. Hajdú Imre Tapasztalataim arról győznek meg, hogy az em­berek mind többet adnak önérzetükre, a hántásokat „lelki betegségként” élik át, amire — csakúgy, mint gyötrő testi bajra — orvos­ságot keresnek. Az igazság­talanság ellen a leghatáso­sabb gyógyszernek a kide­rített igazságot tartják, mely két ember — vezető és beosztott :— között visz- szaállítani igyekszik a meg­felelő munkatársi kapcso­latot. Az újságíró tudja, hogy az igazsághoz vezető út egy mezei dűlőútriál is he­pehupásabb, tele nemcsak bukkanókkal, de buktatók­kal is, s ha nem akar el­tévedni, kutatásában óva­kodnia kell a részrehajlás­tól. Iránytűje a kételkedés. A panaszos „igazát” se veheti készpénznek. Közel két esztendeje nyugtalanít egy ügy, mely­ben két ember megromlott viszonya összegződik — nem is egy egész, csupán egy mondat fele képezi az ügy tárgyát. A sérelmes félmondatért a teljes szöveget idéznem kell. „Megállapítottam, hogy f. hó 6/7-én éjjeli szolgálatá­ban 7 óra 15 perckor, szol­gálatának letelte előtt, az ügyeleti szolgálatból haza­utazó műszerész... a for­galmi irodában tartózko­dott és szeszes italt öntö- getett a pohárba. Feltehető, hogy a személyes megjele­nésem akadályozta meg az elfogyasztását. Kivételesen eltekintek a munkafegyelmet és a for­galom biztonságát veszé­lyeztető magatartás — fe­gyelmi úton történő — tár­gyalásától, azonban szigorú Írásbeli fegyelmeztetésben részesítettem azzal, hogy — mivel nem megnyugtató a szolgálatában a forgalom biztonságára való törekvés — a jövőben hasonló mu- - lasztás esetén a legszigo­rúbb felelősségre vonásban fogom részesíteni”. A második dőlt betűs fél­mondat igen-igen zokon esett a vidéki állomás for­galmistájának, ám az állo­másfőnök nem volt hajlan­dó új írásbeli figyelmezte­tést megszövegezni, sőt, ha­tározottan tetszett neki az a félmondat. (Ezt a pana­szos állította.) A panaszával újságíróhoz forduló, férfi egyetértett a szigorú írásbeli figyelmez­tetéssel, sőt, azt se bánta volna, ha fegyelmi úton vonják felelősségre, hiszen tudván tudja: 1. A forgal­mi irodában illetéktelen személyek nem tartózkod­hatnak; 2. Szeszes italt for­galmi irodába behozni, azt elfogyasztani szigorúan ti­los — a rendtartás a for­galom biztonságát súlyosan veszélyeztető cselekmény­nek minősíti (a forgalmi szolgálattevő a szó szoros értelmében. az állásával játszik!). Megkérdeztem a pana­szostól; amikor az állomás- főnök betoppant, tartózko­dott-e illetéktelen személy a „forgalmiban”, s ott volt-e az ital? Igennel válaszolt. Szét­tártam a karom, azt kapta, amit megérdemelt, s nincs olyan fórum, amely kira­dírozhatná a szövegből azt a fájó megjegyzést. Valósággal búskomorság­ba esett. Tekintete a sem­mibe révedt, arcán egybe- gyült 44 esztendejének min­den szomorúsága. Mélyről szakadt sóhajjal mondta: „Ez hát a 27 évi hűséges szolgálatom jutalma!” Bár túlzottan nem ked­velem az önéletrajzokat, azon kaptam magam, a fér­fi pallérozott előadásában az övét szívesen hallgatom. Szinte gyerekfejjel, rövid­del a felszabadulás után állt a MÁV szolgálatába. Csakhamar íékezöként be­kóborolta majdnem az egész országot. Kezdetben tarisznyából, majd aktatás­kából étkezett, ritkán, rend­szertelenül jutott főtt étel­hez. Nyáron majd megégett, télen csontjáig hatolt a hi­deg a meglehetősen szellős fékezőfülkében. Végül egy alapos gyomorsüllyedés, or­vosi paranccsal, „leszedte” a tehervonatokról. Az az- elve: megmaradni egy he­lyen. Tanulásra adta fejét. Az elemiben mindig az eminensek közé tartozott. Agrárproletár szüleinek nem futotta tanittatására, ő azonban akaratosan kö­vetelte jussát a továbbta­nuláshoz. Minden nyáron felcsapott tehénpásztornak egy vasutasnál. A jószágot őrizve makacs szorgalom­mal nyűtte a polgári iskolás tankönyveket, magolta az akkoriban kötelező néme­tet — a megmutatott vég­bizonyítvány szerint kima­gasló eredménnyel tette le vizsgáit. A forgalmi szolgálattevői vizsgákat szintúgy.. Harmincévesen már saját házában lakott, egyetlen támasza, szorgalmas felesé­ge közreműködésével épít­kezett. Abban semmiképpen sincs igaza, hogy a MÁV nem méltányolta munkáját. Kitüntetések sora bizonyít­ja, sőt, az Igazgatóságra is berendelték — a vasútnál katonás fegyelem van —, de a hivatalnokoskodást nem neki találták ki. Kér­te magát ki a termelő mun­kába, abba a faluba, ahol lakik, s ahol korábban is dolgozott, megbecsült for­galmistaként. Kerestem az állomáson. Nem találtam. A sértést nem tudta elviselni, áthe­lyeztette magát. Az állomás párttitkárától tudtam meg: „A dolgozók egy része kárörvendéssel szerzett tudomást az eset­ről, a forgalmi szolgálat- tevőt ugyanis eleven pa­ragrafusnak tartották, aki mindig a legszigorúbban kötötte magát a szolgálati szabályzathoz, az ellen so­se vétett.” Egyszer vétett. Az a bi­zonyos műszerész igen „rá­menősnek” bizonyult, tiltá­sa ellenére betolakodott az irodába illetéktelen sze­mélyként, erőnek erejével rátukmálta az italt, amit — gyomorbeteg lévén — nem kívánt, s azzal tette be, vizes pohárban, a szek­rényébe, hogy 10 vagy 20 perc múlva lejár a szolgá­lata, / akkor elfogyasztja. A mészerész — úgy rémlik a forgalmistának — arra hi­vatkozott, hogy kislánya született. A szekrényajtót jóformán be se zárta, amikor betop­pant az állomásfőnök, egye­nest a szekrényhez, s ott volt a corpus delicti, a bűn­jel, amit a forgalmista in­gerülten szétloccsantott a padlón. A panaszos meggyőző­déssel hangsúlyozta, hogy fölöttese „megtorlásnak” szánta azt a sérelmezett félmondatot, ugyanis nem sokkal az eset előtt, az egyik termelési tanácsko­záson, hibáztatta a főnök elvtársat az egyik munka­hely elhanyagolt balesetvé­delmi berendezései miatt (a forgalmista szerint: a főnök rögtön felfüggesztet­te a közöttük kialakult „pertut”...). Az alapszervi párttitkár jól emlékezett rá, hogy a kritika valóban elhangzott a forgalmista szájából. Az álloniásfőnök megke­seredett ember benyomását tette rám. Bánkódása híján volt minden mesterkéltség­nek. Őszintén elmondta, „bal lábbal” kelt azon a napon, mert igen rosszul aludt, s ilyenkor az ember hajlamossá válik az elha­markodott ítéletekre. Az a megjegyzés valóban nem illik a forgalmistára — jó munkaerőt vesztett vele az irányítása alatt álló vasúti csomópont. Kérlelte is, ne menjen el, a szigorú írás­beli megrovás ugyan letét­be került, de hamar érvé­nyét veszti, s nem jár kö­vetkezményekkel, a forgal­mista azonban hajthatat­lannak bizonyult. Igen: a sértő félmondat miatt, mely — úgy érzi — 27 évi szol­gálatának érdemeit úgy fújja el, mutt szél a pity­pangot. Értesültem arról is, hogy az önérzete sérelmére elkö­vetett — valóban igazság­talan! — megjegyzés miatt harag lobbant benne, s en­nek tüzénél most a kölcsö­nös vádaskodás, acsarkodás elvakult indulatai meleged­nek. Mi a tanulság? Két, jobb sorsra érdemes ember idegeit rombolja a megromlott viszony. A sza­kadék nem tömődik, egyre mélyül köztük. Csakugyan, a tanulság ... Bizony, azt nehéz levonni ebből az ügyből, de azért nem lehetetlen. Nagy az ítélkezés, a döntés jogával felruházott személyek fele­lőssége. Lám, egyetlen meg­jegyzés, mely az általáno­sítás erejével gázolt bele egy ember önérzetébe, mennyire fájó nyomot ha­gyott rajta. A fejlődő szo­cialista közgondolkodás és \morál körültekintőbb ügy­intézést' sürget — önérze­tünket is a szocialista de­mokrácia biztató fejlődése tette oly érzékennyé. Egyetlen eset, melyet nem erősít, ellenkezőleg: gyengít egy ember érdemes életútja, nem lehet alapja sértő általánosításoknak. Gulyás Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents