Észak-Magyarország, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 175. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1975. július 27., vasárnap Mai legendák nyomában ... lángossütő, jelentik ki az emberek, ha valami mesés jövedelmet akarnak mondani. Mert a Krőzus már ósdi, a király gazdagsága ma — ugye — kissé kétes. Marad a lángossü- tő. De vajon valóban olyan gazdag a lángossütő? Elhagyón jt ra n y hánya k” Gondolatban feltérképeztem a várost. Hol is ettem én lángost Miskolcon? Valamikor a vasgyári piacon. Reggel zárt ajtó, zárt ab- >ak fogad a bódénál. A szomszéd lacipecsenyés végi gmér: — Miért keresi? Nem nyit ki ma. — Mikor nyit ki? — Ebben az évben még alig láttam ... ritkán. A Béke téri piacon sokáig kell keresgetni. A pecsenyesütők bódéihoz megyek, de ott nincsenek. Végül meglehetősen eldugva, a csarnok mögötti zöldség- árusok között ráakadok három bódéra. 'Kettőből sokat ígérő illatok szállnak, a harmadik itt is zárva. Ha tanultam volna! Nem mondhatom, hogy túl barátságosan fogad a testes barna asszony. Ügy látszik, a magánkereskedők körében mindenki gyanús, aki kívülálló? — Adóügyben keres? — Nem, dehogy. Csak azt mondja meg, mi az igazság a lángóssütők mesés gazdagságából ? — Miért érdekli? — Meg akarom írni. — Az jó. Írja meg, hogy mese az egész. Nem utasít el most már, sőt! Hátul támasztom a nyitott bódéajtöt, s küszöbön át társalgunk. Bentről hőség és a sistergő asír illata árad. Az asszonynak közben nem áll meg a keze egy pillanatra sem. Szaggatja a tésztát, adogatja a másiknak, aki süti és kiszolgál, míg mi beszél- í getünk. — Tudja, ha én tanultam volna, ha tanulhattam volna, nem ezt csinálnám. Dehogy csinálnám. — Azért most is kaphatna más munkát, ha akarná ... — Mindenféle szakma nélkül olyat nem, amivel legalább ennyit kereshetek. Az égyik lányom mérnöknek tanult, mi pénzbe volt az! A másik fodrász lett. Tpszt a a kukában-t- Elkel megint a tésztám — zsémbeskedik a tulajdonos. — Akkor mit csinál vele? — Eldobom. Mi mást tehetnék. Igaz, tiszta ráfizetés, de nem lehet kiszámítani pontosan a napi igényt. A déli naptól perzselt házikóban egyre elviselhetetlenebb a hőség. — Eladom, feladom! — fogadkozik az asszony. — Nem éri meg már régen. Hajnalban kelni, dagasztani, itt főni délig, s azt a rengeteg adót fizetni... méghogy gazdag, mint a lángossütő! A „vérbeli” kereskedő A szomszédban magas, szőke asszony nyújtogatja öklén a tésztát. Ö közvetlenebb. — Vagyon? Azt a balatoni lángossütő megszerezheti, de a miskolci nem. — Miért nem? — Látja mi van? Dél, s elapadtak a vevőim. — Télen gondolom jobb, nagyobb keletje van a meleg lángosnak. — Téved. A tél rosszabb. A lángos hamar kihűl a hidegben, s azt már nem veszik meg. De nem állnak egy percet sem, hogy megvárják, amíg kisül a friss. A tél nem jó. De a nyár sem. Ilyenkor sietnek haza a piaci árusok kapálni. — Akkor a ráfizetésből élnek a lángóssütők? — Azt azért nem — nevet derűsen. Évi 53 ezer forint tisza jövedelem után fizetek adót. — Mi az eredeti szakmája? — Bérelszámoló voltam egy intézetben. De én kereskedőcsaládból származom, s mondhatnám a véremben van a kereskedőszakma. Ezt szeretem, s én voltam Miskolcon az első lángossütő. 1 apasztó latcsere — Hogyan tanult' meg lángost készíteni, kitől? — A Balatonnál ettem, s elhatároztam, hogy felhagyok a bérelszámolással. Pesten volt egy híres lángossütő, a Lehel téri piacon. Elmentem hozzá, hogy tanítson meg. Így kezdtem. — A férje mivel foglalkozik? Az asszony egy pillanatra zavarba jön, aztán nagy nekiszánással egy szuszra válaszol: •— Kétdiplomás mérnök a férjem, a gyárban dolgozik, de ez a világon semmit sem jelenthet. Mármint neki, hogy maszek a felesége, — Ugyan mondja már meg — szakítom félbe a lelkes szóáradatot — nem volt elég mégis ebből a lángossütésből ? — Néha belefáradok, de nem tudok megválni tőle. Nem vettünk villát a jövedelemből, kocsink már korábban volt. Nem a pénz tart meg itt. — Akkor mi? — Talán az, hogy önálló vagyok, magam osztom be az időmet. De eljárok én a népfrontba is, jut időm társadalmi munkára. De visszatérve a kiinduló kérdésére a gazdagságra, higy- gye el, nem a lángossütők- re illik a mondás. Tudom, mert én vagyok a megyei adóközösség elnöke. ★ Tehát a legenda megdől. A lángóssütők azonban szinte egyhangúan továbbdobták a labdát, s állítják, hogy a mondás így aktuális ma már: — Gazdag, mint egy pecsenyesütő ! Adamovics Ilona Dél körül jár. Egy asz- szony nyerstésztát kér az uborkára. Népművészeti táborban Gurger Kornélia kéziszövéssel tarisznyát készít Dugár János keze nyomán készül a korongon a kis játékkancsó (Fotó: Laczó) Tokajban — a huszonkettedszer itt működő nyári művészteleppe! párhuzamosan — ismét megrendezte a Népművelési Lá'ézet a népművészek táborozását is. A megszokott helyen, a kereskedelmi szakmunkásképző intézet szépen parkosított telepén kapott ismét helyet az ország minden tájáról ide vándorolt és sokféle ágazatban dolgozó népművész, hogy egymás munkáit megismerjék, baráti együttlét- ből új erőt, inspirációt merítsenek, tanuljanak és alkossanak. A telepen jó szomszédságban élnek a középiskolások nyári képző- művészeti táborával, sokan közülük bejárnak azok korrektúráira, konzultációira, a diákok meg közös társadalmi munkában segítenek velük együtt építeni a tokaji alkotóházat, megpróbálják „ellesni” az egyes népművészeti ágak — például a korongosok — mesterfogásait. Fafaragók — országosan ismertek és kevésbé ismertek, először itt járók és-már törzslakónak számítók —, keramikusok, kosárfonók, ötvösök, bőrdíszművesek, szövők, fonók élnek itt együtt, alkotó barátságban. Ez évben először vesznek részt a tábor életében a népi énekesek, és népi hangszeresek. Jelenlétük még hangulatosabbá teszi a tábori életet. A szó legszorosabb értelmében „összemuzsikálják” a különböző műfajok, ágazatok képviselőit, feloldják a középiskolásokban még olykor felbukkanó tartózkodást, se-, gitik a kollektív élet erősödését. Tábortüzek mellett kötetlen beszélgetések és azokból értékes eszmecserék — például a népzenei kutatásokról, vagy a művészet funkcióiról, élet- kapcsolatairól stb. — születnek. Ilyen beszélgetésen volt a tábor vendége például Nagy László ésCsoó- ri Sándor költő, meg néhány építész. És közben születnek az alkotások. Hangulatos, tartalmas az élet az idén is a tokaji népművészeti táborban. (bm) AKÁC ISTVÁN Telj es nyár Tavaszt feledtet, őszt idéz. Komoly, mint régvolt hun vitéz... Ő, akiről azt sóhajtják bölcs szavú aggok: „Hát megadatott ?...” Ifjak testében lakik. — az új termésben lakik. S ha megbűvöl valakit, — nézésétől, hajnalra, fölforrnak a csillaguk... Csak lennék sokszor ÉoralÉ Ök pörgetnek, a tenyerükre vesznek. Ök lesznek: a múlás. — Ők voltak: a kezdet. — ... Dicséretüket majd még halódva is zengem; földtől az égig, égtől a földig ök pörgetnek engem! Mennyibe kerül cqv bankjegy ? Az 500 frankos bankjegy \ előállítási költsége 0,48 frank, a 100 frankosé 0.25 frank, az 50 frankosé 0,22 frank és a 10 frankosé 0,12 frank. A 10 és 50 frankos bankjegy élettartamát kettő, a 100 és az 500 frankosét pedig öt évben határozták meg. Ezután a bankjegyeket „visszaforgatják”. A lejárt bankjegyek visszakerülnek a Francia Nemzeti Bankba, ahol szakemberek válogatják: az elrongyoló- dott bankjegyeket elégetik, a még felhasználhatókat ismét forgalomba hozzák. A francia gazdasági életben jelenleg 1215 millió bankjegy van forgalomban, amelyek összesen 100 milliárd frank értéket képviselnek. Summássors TÉL VÉGEKEN, mint fürge tavaszi szél vitte a községi kisbíró dobszava a hírt; a két-, a négyhóna- pos és a féléves szerződések hírét. A kenyér hírét, mert ezeknek a földmunkába gyökerezett embereknek ez az értesülés az évi kenyeret jelentette. Űjra elszegődhettek sum- másnak, répát egyeseim, aratni, csépelni, vagy répát ásni. Többségük nem először indult, hozzátartozott már az életükhöz, mint léthez a levegő. A dobszó „hírét” követte a lázas szervezés. A bandagazdák serényen gyűjtötték a csapatot, „egészkezes” férfiakat, „félkezes” asszonyokat, lányokat. Aztán eljött a szerződéskötés ideje. A községházára,* a jegyzőhöz megilletődve mentek a munkavállalók. Volt ebben a megilletődésben bizonytalanság is: idén hová kerülünk, hat hónapig mi vár ránk? — Április 27-én reggel indultunk szekereken a kövesdi vasútállomásra — emlékszik vissza a bogácsi Fekete János, • az egyik Mosom megyei útra. — A hatalmas summásládában vittük a pokrócot, a munkásruhát, fehérneműket és némi élelmet. Az állomáson már ott álltak a „kupék”, a marhavagonok. Ezekben döcögtünk két- három napot a végállomásig ... Ott már várta őket a szálláshely. Legtöbbször istálló, vagy kiürített. magtár adott otthont ezekre a hónapokra. Maris néni a Rozmaring utcából így meséli : — 1913-ban Zsujtán egy ököristállóban szállásoltak el bennünket. A földre szalmát terítettünk, erre ró a pokrócot. Az istálló apróablakos, öreg épület volt. Az ablakok a vasútra néztek, ami közvetlen ott haladt el az épület fala mellett. Éjszaka egyszer mindig elment arra egy vonat Nem tudtuk megszokni mindig fölébredtünk rá. A holminkat a jászolba: tartottuk, ládába, vag> zsákba csomagolva. Kinél mije volt... VIRRADATKOR már tál pon voltak. Vállon a ka oával, vagy kaszával, harmatos fűben gázoltak c földekre. Az istállót csal este látták újra. Napnyugtakor. Addig régen felszáradt a harmat a bakancsról és helyére vastagon tapadt a por. A pallér, vagy ispán mindig ott járt a hajladozó emberek nyomában. — Egy alkalommal a vasút mellett a répaföldön összejöttünk. Jött a vonat, mi megálltunk nézni. Akkor ijedtünk meg, amikor az egyik ablakban feltűnt az úr haragos tekintete. Jött is hintóva] nemsokára. Kiabált, hívta az ispánt, szerinte nem dolgozunk rendesen. Az ispán nagyon megijedt, hát még akkor, amikor az úr a görbe botjával agyba-főbe verte. Az egész esetnek végül csak mi ittuk meg a levét, az ispán rajtunk töltötte ki a mérgét. Még jobban hajtott, mint annak előtte. A summásmunka egy- langúságát csak az étke- -ések egyhangúsága tette változatossá”. A reggelire valót, kenyeret, szalonnái egész hétre megkapták. Az ebédet szekéren vitték ki a *ábla szélére. Leves és mellé legtöbbször tészta vagy bab került a tálba. Az út szélére, a fák árnyékába húzódva hatan ültek körül egy nagy tálat. Ez volt a hatos tál, ahogy a summások nevezték. A vacsora már bent várta őket a tanyában, az istállónál. Előre tudták: estére megint bab lesz. És a napok egybefolytak, még a vasárnapok szalmán heverésző tétlensége, vagy a szerszámélező mozgalmassága sem hozott nekik változást. Csak a napok, a hónapok múlását várták... és a fizetséget. Summások. Számukra a szerződés, a munka kenyeret jelentett. Ezért minden évben szekereken és marhavagonokban végigutazták az országot. Mosontó] Baranyáig és ököristállókban, vagy düledezö barakkok „szalmaágyán” felejtették álomba a — világostól sötétig verejtékezett — napokat. SUMMÁSSORS. Két, négt vagy hat hónap családtól messze töltött órái. őket emberszámba sem tekintő urak, a tésztával, a babbal csillapított éhség, mind ennek a része. Akár a meg- könnyebült búcsú — a szerződés kitelte után — a tanyától, a hatos táltól, a sokszor meggörnyedt répaföldektől. Akkor csendült fel utoliára a sum- másnóta, benne a dalba öntött nyomorúság: ..Intúző úr, lia kiáll a gang alá. Onnan r.izi, hogv a summflr mit csinftl Oolgozilt-e, vagy esnie lopja a napot, \Tegérdemli-e a savanyú babot.v Hajdú Imre
