Észak-Magyarország, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-29 / 151. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6

1975, június 29., vasárnap

A SZÉGYEN

H

eten feküdtek a kórteremben. Gál volt a legújabb közöttük. Este hozták be, azonnal megműtötték vakbélre. Kínosan vigyorgott, miközben a műtős elővette a borotvát. Emlékezett, hogy amikor lehozták a kórterembe, homokzsákokat pakoltak a sebre. Vizet kért, de nem adtak, így hát elaludt. Reggel valami matatásra riadt fel. A nővér hozta a lázmérőt. Köpenye világított a félhomályban. Félig takarta combját. A másik ágysoron, ha adahajolt valakihez, egészen felcsúszott. Gál úgy tett mintha aludna. A seb fájt, mégis kicsúszott az ágy szélére. Teste meggörnyedt az erőlködéstől, nyögött egyet, mire a nővér megfordult.

— Csak vizet szerelnéjí ... — mondta zavartan és megszorította az ágy vasát.

— Rögtön — szólt vissza a nő és tovább osztogatta a lázmérőket. Amikor végzett, odavitte a poharat. Mohón ivott.

— Még ha hozna.... — nézett rá és felkönyökölt. Azt is megitta. Erezte, hogy a seb szaggat, lüktet Észre sem vette eddig. Próbált felülni, de nem sikerült. Egészen beleizzadt.

— Várj még vele, pajtás, legalább délig. Én is így voltam — kelt fel a mellette levő ágyról a kövér fiú. Cigarettát vett elő és elindult a folyosóra.

Megnézte óráját. Fél hat' múlt. Megfordult és elaludt újra.

Arra ébredt lel, hogy ki kell mennie. Persze, kérhetett volna ágytálat, de szé- gyellte. Nehezen ült fel. Lábait óvatosan bebújtatta a strandpapucs pántjai alá. Bal kezével az éjjeliszekrényre, jobbal az ágyra támaszkodott. A többiek biztatták. Le vagytok... —

gondolta a harmadszori nekirugaszkodást- közben. Felállt. A kövér, akit a többiek Sanyónak szólítottak, a kezét nyújtotta.

— Támaszkodj csak pajtás, kikísérlek. Tudod — mondta már a folyosón — kimegy ma a városba egy krapek a másik kórteremből. Kéne valami szeszt hozatni. Pótolsz?

— Mennyit?

— Hát. itt a húsvét. mi meg' úgvis bent leszünk... Egv ötvenest. Pár üveg sör. egy kis tömény. Oké?

Gál bólintott. Bent a laktanyában . biztos, hogy csak- kévésén maradnak. Ügy voll., hoav hazamegy, aztán ill kötött ki- Három honvéd, három szakaszvezető és nav tizedes. Leszerelés pinti' négy hónappal, felvágott hassal, ebben az istenverte kórházban.

Hú,svét első napján megint az a nővér voll szolgálatban, akit először látott. Mikor belépett a kórterembe, Gál intett neki.

— Haragszik? •— kérdezte.

— Miért? — nézett rá csodálkozva .a lány.

Zavarba jött, megköszörülte torkát.

— Hát... Igaz, nem érdekes. Hülye vagyok, meghülyít ez az állandó tétlenség.

— Örüljön neki, hogy pihenhet — szólt a lány. — Bent úgyis lehajtják magukat.

— Maga csak tudja ... — nézett fel a fiú, de már megbánta, hogy szólt.

A lány zavartan állt.

— Akar még valamit?

Gál nem válaszolt. A nővér kiment. Kintről még visszanézett, száját elhúzta és az ajtót bevágta maga mögött. /

Kicsit később megkereste Sanyót. Kint ült a folyosón.

— Tudod, hogy tetszel a nővérnek? — kérdezte az, mikor leült mellé. — Itt, a sok közül téged szemelt ki, de' hogy miért pont téged ...? — nézett kíváncsian Gálra.

— Honnan veszed ezt a marhaságot? — szólt Gál és rágyújtott.

— Ugya.n pajtás, csak rá kell nézni. Ma reggel is rólad beszélt az éjszakással. Véletlenül hallottam, azt mondta, nem rossz krapek az a Gál, csak suta. Tudod, hogy mi kell egy ilyennek? Valaki szépen néz rá, már oké minden. Na?

— Menj a francba. Nem hiszem.

— Nekem mindegy kispajtás. Csak mondtam.

— Mit?

— Hát, hogy jó vagy nála.

— Kinél?

— Hülye vagy, vagy ugratsz?

Bent a kórteremben rriin- denki feküdt. Gál is betakarózott. Nézte a plafont. Kínjában elvörösödött.

A seb fájt és viszketett. Kínjában egészen elvörösödött. Amikor a főorvos és a többiek beléptek, felkönyökölt.

— Na, mi újság, Gál? — állt meg az ágy előtt az orvos őrnagy. Mögötte a nővér jegyezgetett valamit egy füzetbe.

— Viszket, őrnagy elvtárs. (.

— Az a jó. Más? ...

— Jelentem, semmi.

Az őrnagy mondott valamit a nővérnek, az beírta a füzetbe és mentek a másik ágyhoz.

Gál a lányt nézte, de az nem figyelt rá. Krákogolt, hogy felhívja magára a figyelmet.

— Megfázott? — nézett vissza az őrnagy.

— Nem, csaik kapar a torkom — válaszolt és látta, hogv a lány elmosolyodik az őrnagy mögött.

Vizit után újságot vett elő. Haragudott a lányra, hogy lejáratta magát. Kint a folyosón civilek mászkáltak. Igaz, ma'reggeltől van látogatás — gondolta, és felült.

— Megjött már a fiú? — • fordult a kövérhez.

— Majd dél fele.

— És hozza?

— Biztosan.

Ez megnyugtatta. Mielőtt belekezdett volna az újság- olvasásba, elaludt. cr

| tható sülthús- és süteményszag töltötte meg a folyosót és a termeket. A látogatás véget ért, a szekrények és az ablak alatti asztalok szinte roskadoztak a sokféle hazaitól. Gál felült. Szappant, törülközőt keresett és elindult a mosdóba. Mielőtt a tus alá állt, sebét leragasztotta.. Borotválkozás után egészen jól érezte magát. Sanyó kiabált az előtérben. Résnyi- re nyitotta az ajtót.

— Ezt kapd el, ne a nővért ... — nyújtott be egy kétdecis üveget. — A jsör a

szekrényemben van, de ötöt holnapra eltettem —mondta, és eltűnt az ajtó mögött.

Ivott. Torkát égette a

rum. Nem szerette különösebben, de most kellemes volt. Megint ivott. Az üveg kiürült. Felöltözött. Kint a folyosón rágyújtott. Bambán vigyorgott.

— Nem is olyan vészes ez a kórházi élet — mondta, amikor belépett a kórterembe. — A baj csak az, hogy ez a rohadék vacakol — bökött a seb felé.

— Van még vagy három napod, aztán kapsz két hét egészségügyi szabadságot — nem frankó? — kérdezte a tizedes.

— Persze ... — válaszolt Gál és felbontott két üveg sört. Esteledett. Érezte, hogy ivott, de tisztán és logikusan gondolkodott. Nem volt részeg, még spicces sem. Megnyugvást talált minden egyszerű megállapításában; tudta, hogy a hátralevő négy hónapból a két héten kívül még két hét szabadságot biztosan kap. A három hónap pedig gyorsan eltelik. Ha leszerel, újra dolgozni fog. Műszaki rajzoló volt egy megyei vállalatnál. Kiemelt beruházások, rövid határidős melók, célprémiumok. Igaz, hajtás volt, de megfizették. Mi kell még?

A tizedes is elmesélte, hogy mit fog csinálni. Azután feküdtek, nézték a plafont és vicceket meséltek.

Elhatározta, hogy kipróbálja, mennyit bír. Az előtérből lépcső vezet fel az emeletre. Tizenöt lépcsőfok.

Az ötödiknél visszafordult. Kezét a hasára szorítva megállt a nővérszoba előtt. Nem tudta, hogy miért, de benyitott. A nővér csodálkozva nézett rá.

— Nem tud aludni?

Gál topogott, aztán kért egy cigarettát. Amikor rágyújtott, érezte, reszket a keze.

— Nem tudja, mikor engednek ki? ■— kérdezte hirtelen.

— Három nap múlva.

— Sajnálja? — nézett a lányra.

— Mit? — kérdezte csodálkozva, és felállt az asztal mögül.

Gál érezte, hogy elvörösödik. — Mit sajnálok én?

— Hát, hogy elmegyek.

A lány. élesen felnevetett. Gál érezte, hogy süllyed vele az iroda, az emelet, a kórház. Lassan hátrált az ajtó felé. A lány még mindig nevetett, Gál a kilincset kereste. Életében még nem alázták me'g ennyire. Dühös vojt.' Rohanni szeretett volna. Hirtelen fordult meg. Strandpapucsa beleakadt az ajtó melletti székbe. Zuhanás közben felborította a széket és a mellette álló padlóvázát.'

A felszakadt sebet még akkor éjjel összevarrták. Nem ’ sok vért veszített. Amikor levitték a kórterembe, a nővér az ajtóban állt.

Hajnalban arra ébredt, hogy valaki simogatja a homlokát. Úgy tett, mintha aludna.

Puszfafalvi Tivadar

Kútfő és szerszám: az irodalom

Minden megújuló, sejtjeiben átépülő társadalom, nemzeti közösség igenli az irodalmat. Szükség van a müvekben megfogalmazott érzelmi-értelmi integrációra; — nem csupán tudományos és erkölcsi eligazítás kell, hanem sokkal több: az eddig megismert világ emberbe vetítődön képének érzékletes mása. Azt igényeljük, hogv az írók éppen úgy megrajzolják egyéni életünk és közösségünk mozgásának pályaívét, ahogy a csillagászati térképeken ott van a bolygóké, holdaké és üstökösüké, vagy a történelmi atlaszokban a hadak, kalmárok és felfedezők útvonala.

A század első felének egyik nagy francia fizikusától kívánkozik ide idézet, Paul Langevin-tői aki1 — többek között — felfedezte az ultrahangot, akiről a mágnesesség egyik — Joliot. Curie-vel közösen felfedezett — új törvényét nevezték el, s aki korunknak nemcsak természettudomár nyát, hanem marxista művelődéspolitikáját is gazdagította felismeréseivel.

A következőt írta Paul Langevin a műveltségről; „Azt mondhatnánk, hogy az általános műveltség az, ami lehetővé teszi az egyénnek, hogy teljességgel átélje a többi emberrel való összetartozását a térben és az időben, a saját nemzedékével csakúgy, mint az előző nemzedékekkel és az eljövendőkkel. Műveltnek lenni tehát anv- nyi, mint ismerni és egvre inkább megismerni az emberi tevékenység legkülönbözőbb formáit, függetlenül az embernek a saját szakmájától, oly módon, hogy kapcsolatban, közösségben élhessen a többi emberrel ”

Századunk a forrongó, viharos változások* százada;

harmadik negyedének utolsó évét taposva, meggyőződéssel mondhatjuk. Nemzeti történelmünk lépésváltásai is bizonyítják ezt, de mindjárt hozzáilleszthetjük szűkebb világunk képsorához az afrikai, ázsiai, önállóságuktól évszázadokon át megfosztot népek felszabadító harcának történelmi tablóját, s köré még egész Földünknek a tudományos-technikai forradalom forróságában szüntelenül változó, lüktető képeit.

Elődeink is megsejtették, felismerték a közelgő jö-. vöt, a viharos változásokat ígérő XX. század elemi követelményét. Érdemes felidéznünk ennek egyik kevéssé ismert dokumentumát. 1869-ben jelent meg először a „Typograpnia” című szaklap, amelyet ,,.a pest-budai könyvnyomdászok ön képzőegylete” adott ki. Ennek beköszöntő, „Műtársainkhoz!” szóló írásában többek között ez ól!:

„Igen, itt a kikelet! Mert megértve az előrehaladó kor intő szavát, kezdünk száguldani azon lobogó alá, melyen »Műveltség!« áll felírva, mint jelszó. Harmadik éve, hogy a pest- budai könyvnyomdászok — követve külföldi műtáisak példáját —* »önképző egyletet« alapítottak, elismervén, hogy anyagi helyzetük valódi javítása csakis úgy leend lehetséges, ha szellemi kiképzésünket állítjuk előtérbe.”

Ma, száz évvel később, harminc évvel azután, hogy a magyar munkásság vette kezébe a nemzet irányítását, nyugodtan magunkénak vallhatjuk a hajdani nyomdász műtársak önképző egyletének törekvéseit.

A szocialista magyar társadalom létkérdése, hogy minden dolgozó elérje a kor megkövetelte tudás- szintet, s ennek ismereteivel éljen, munkálkodjék. „Az előrehaladó kor intő szava” mind nagyobb és nagyob követelményeket rá mindnyájunkra. A kötelező alapismeretek évről évre gyarapszanak, ma már az induláskor jóval több tudásról kell bizonyságot tenni, mint kellett száz — de akárcsak tíz — évvel ezelőtt. A kor szédítő irama megköveteli, hogy szakadatlanul és szívósan tágítsuk ismereteink körét, mert aki ezt nem teszi, az végzetesen lemarad, s a maradozók a maguk szü- kebb-tágabb közösségének, az egész nemzetnek a haladását is hátráltatják.

Fábry Zoltán — a pár évvel ezelőtt meghalt szlovákiai magyar író — fél évszázada, a fasizmus tel- fakadásának ijesztő éveiben fogalmazta újjá a „vox humana” követelményeit, erkölcsi létünket meghatározó tör vény ei t,

amelyek nélkül nincs igazi irodalom. Ezt írta:

„A szív: hús. Lüktetése: vér. Ritmusa: lélek. Együtt: élet. Hús-vér valósága, lé- lekritmus valósága. Mi az irodalom? Ennek a szív- lüktetésnek lélek és szellem állal való újjáterem- tése. Az irodalom: a szív hús-vér valóságának — emberi öntudattá teremtett igazsága.”

Mi mást tehetünk többet — /szabad-e kevesebbet tennünk! —, mint: újból és újból felragyogtatni ezt az erkölcsi-művészi törvény- nyé fogalmazott igazságot?! írónak, éljen bárhol a világon — de most szűkebb- re rajzolva a kört: éljen éppen itt, Kelet-Közép- Európának ebben a szocializmust teremtő-formáló fészkében, s ezen belül Magyarországon —, nem lehet más fontosabb dolga.

Fábián Zoltán

Szauna-fürdőzés

Egy merőkanál víz az izzó kövekre. A vendégtől függ. hogy mekkora gőzt fejleszt. Ez a szaunázás első fázisa, gőzfürdő a hö-lég kamrában. A fürdés másik fázisa már a romantikus barlangban történik: megmártódzás a medence hideg vizében.

Izzik a kő a szaunakályhán. Serceg, sistereg minden csepp víz és gőzzé válik, ahogy ráloccsantjuk fakanállal fadézsából. Csiklandozva futnak le hátunkon, karunkon a verejtékpatakocskák. Kicsit szokatlan is minden, eleinte sütötte arcunk bőrét a hőség, égette szemünket, szánkat a forróság, egy picit még orrunk nyálkahártyáit is a légvétel. Ám hiába fordítottunk hátat az izzó köveknek, a levegő sütött. Azért csak ücsörgünk nyugodtan, hadd izzadjunk, ránk fér a fogyás.

Szó, ami szó, időnként pang a miskolci szauna, az ország harmadik szaunája, amit Miskolc testvérvárosa, Tampere ajándékozott nekünk. Nem fedeztük még fel ezt az egészséges fürdésmódot. „Talán az is visszatartja a vendégeket, hogy félnek, megfáznak, megbetegszenek, ba a hőségből belemennek a hideg vízbe” — vélekedik Horváth Istvánná, aki a szaunával foglalkozik a strandon. Ám azt hiszem, sokan inkább valami aszkétikus, önsanyargató tortúrának vélik ezi a fürdésmódot, pedig szó sincs róla. Másokat pedig tán a 15 forintos belépőjegy riaszt el.

Mindenesetre gyönyörű környezetbe, a diósgyőri várfürdő vár felé eső részébe, a hatalmas szikla tövébe helyezték el a tetszetős, barátságos faépületeket, melyeket magas fakerítés szeparál el a strandtól, nyugodt és békés udvarral, lépcsőkkel, fateraszokkal, ahol pihenni lehet. A hidegvizes mártódzó medence pedig a szikla alatt. barlangban van. Romantikus és egyedülálló Európában.

Izzadok, patakokban folyik rólam a verejték. Vajon mennyit fogytam? Akadémikus kérdés, ugyanis mérleg még nincsen, állítólag késlekednek véte, ahonnan megrendelték. Megjegyzem (agyam is frissül a szaunában, melyet a szakemberek a szellem munkásainak külön is ajánlanak), egyszerű fürdőszobai mérleg is megtenné.

A sportolók is fogyasztani járnak ide. Télen a birkózók szinte kibérelték. Egy biztos: egyszerre fél óránál tovább nem tanácsos a hő-légkamrában maradni. E pillanatban például a hőmérő már majdnem eléri a 110 Celsius-fokot, Most tehát fogom magam, s lesz, ami lesz, kimegyek és be- lemártódzom a hidegvizes medencébe. Ha a finnek nem halnak bele, mi sem, elvégre rokonok vagyutfik...

Ny. P.