Észak-Magyarország, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

mmmmtm w—mm ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 10 1975. április A., péntek A rejtélyes rádiósnff —1944. AUGUSZTUS 8-ÄN délután indultunk. A néme­tek repülőgépünket kétszer is tűz alá vették ... A parancs­nok. Szőnyi Márton átvette tőlem a rádiót. Huszonnégy kilós volt... A Bükkben egy körben nem tudtunk leugra­ni. A gép iiáromszor körö­zött. A harmadik körben há­rom ember, Csizmadia Gyu­la, Báli Ferenc, Kiss Benjá­min elsodródott tőlünk ... A csoport történetének is­mert részletei ezek. Mégis égő szemmel figyeljük a be­szélőt. A partizántragédia koronatanúja, Larissza Pol- nickaja, a hosszú éveken át ismeretlen sorsú rádiósnő szólalt. meg. Felkereste az egykori harcok színhelyét, s hogy mit érzett a törzstiszt, Grigorij Novotnij, a politikai tiszt Ősz Szabó János sírjá­nál? A tisztelet visszatartja a kérdést. — Augusztus 9-én reggel 5 órakor volt az első adás. Hívójelünk: Sárga csikó. Ki- jevvel közöltem: „Leszálltunk a Bükkben. Megkezdtük a feladat elvégzését.” A mi fel­adatunk nem a harc, hanem az agitáció, az emberek meg­nyerése, a bázis megterem­tése, s az állandó rádiókap­csolat volt. A csendőrök ha­mar felfedezték a csoportot. Majdnem mindennap harc volt... — Se ennivaló, se szállás. Egy áruló értesítette a csend­őrséget. Felmentünk a hegy­re. Nem volt víz. Azt mond­ták: „igyál harmatot!” Tíz méterre mentem a csoport­tól, kezdtem szedni a leve­lekről a vizet. Megmozdult a bokor, valaki ordított. „Állj!” Visszaszaladtam az elvtár­sakhoz. Tűzharc volt. A par­tizánvadászok közül hét em­ber, közülünk senki nem sé­rült meg.. A pados-tetői tűzharc szín­helyéről alig vonulnak el, egy lovas, kutyás fegyveressel akadnak össze. A csoport két vezetője, Szőnyi, Novotnij beszélgetni kezd vele: ne tá­mogassák a német fasizmust, kapcsolódjanak a partizán­harcba. Abban egyeznek meg, hogy másnap három­három ember találkozik. A kikötés az volt: ne kutyával és ne fegyveresen jöjjenek. — Nem így volt. Kutyát is hoztak és lőttek is. Kis patak volt és sok fa. A vízben men­tünk, hogy ne maradjon nyom. Bebújtunk a bokrok közé. Hosszú ideig vártunk. Besötétedett. Sok volt a te­her, a lőszer, a rádió. Éjjel az egyik rádiót elrejtettük. A parancsnok azt mondta, hogy éjjel 30—40 kilométert kell mennünk. Ki kell jutnunk a partizánvadászok hálójából. — Éjjel vihar volt. Sokat gyalogoltunk. Nem volt erőnk menni. Veszélyes volt a hely­zet. Nem tudtuk, hol va­gyunk. A csoport három ve­zetője, Szőnyi, Novotnij, Ősz Szabó azt mondta: „Üljetek le, mi megnézzük, hogy hol vagyunk!” Csendben ültünk. Hallottuk a katonák érkezé­sének a zaját. Bennünket is megközelítettek. Egész közel értek. Mi is, ők is meglepőd­tünk. A partizánok lőttek, a katonák is. Nem lehetett ér­teni ki hol van... A kato­nák hamar felismerték, a cso­port el van vágva. Gyorsan el kellett onnan tűnnünk ... Nappal nem mozogtunk. Há­rom éjen át kerestük Sző- nyiéket. Nem találkoztunk többé... A HANG HIGGADT, ma­gabiztos és lágyan cseng. Egyszerre muzsikál és a bá­nattól remeg. Van egy fény­kép: fekete hajú, erős, izmos ukrán lányt ábrázol. Közel­ben repülőgépek, s a lányon ejtőernyős felszerelés. A lányt asszonnyá és ifjú nagyma­mává érlelte azóta az élet. A vérbő, pirosas arcon ott van az egykori Larisszás mosoly. A barna szem árulkodik. A rádiósnőt mélységes belső meggyőződés hatja át, de egyben ott égnek a pillan­tásban a tragédia napjainak nagy kérdőjelei, kegyetlen pillanatai, , amelyek beégtek életébe. — Először azt hittem, rosz- szul értem. Márton azért akar elküldeni, mert tudja, hogy a csapat elpusztul, és engen« meg akar menteni. Szóltam róla Novotnijnak. „Ez hiva­talos parancs. Csak te tudsz átjutni a határokon. Nő vagy, s ez kevésbé feltűnő.” — Ügy volt. hogy másnap hajnalban indulok. Vezető nélkül maradtunk, nem volt térkép, nem tudtuk, mi van köröttünk. A hiábavaló vára­kozás után Kijevet kérdez­tem meg, hogy mit tegyünk. A parancs: el kell szakadni. Más területet kell a csapat­nak előkészíteni. S mikor, hova jön az új csapat? Jön-e utánpótlás? Nem kaptam rá választ. Ismeretlen vidékeken ha­ladnak át. Az utakat őrzik. Az ellesett beszélgetésből megtudják: várnak rájuk. A csapda nem zárul be. A leg­képtelenebb utakon haladnak át, olyan sziklákon, hegyeken másznak át, ami alpinisták­nak is becsületükre válik. Élelem ritkán akad. — Nem hogy harcolni, de menni se bírtunk. Két hét alatt lefogytunk. Elástuk a rádiót. A határon a két jár­őr közt a hold árnyékában jutottunk át. Olyan gyengék voltunk, hogy a határtól nem messze halálos fáradtságunk­ban elaludtunk. Kalandos úton jutnak el szlovák katonák segítségével Besztercebányára, Alekszej Jegorov partizán dandárjá­hoz. Az orvos, r. robbantó más beosztást kap. Larisszát az ígéret, a nagy elhatározás fűti: visszajutni a Bükkbe, segítséget vinni Szőnyiéknek. Kapcsolatba lép Kijevvel. Két csoportot is szervez. Ve­le tart Mihajlov, a másik rá­diós. Mihajlov árulás áldo­zata lesz. Egy ízben a pa­rancsnokokat értekezletre hívják össze, az épületet fel­robbantják. Az áldozatok kö­zött van Mihajlov is. Larissza Polnickaja 1945 februárjában indul vissza a Szovjetunióba. A Komszo- molban, a pártban dolgozik. Most, több mint másfél év­tizede Poltava megyében új­ságíró. szerkesztő. Az orvos, Jevgenyij Jonov, a szovjet hadsereg őrnagyaként szerel le, Csebabszári városban te­lepszik le. Zsiljajev Altájban él, erdész, s négy gyereke van. Salgótarjánban, Molnár Ist­ván lakásában felberreg a csengő. Két nappal később Miskolcra, Báli Ferenc laká­sára érkezik a vendég, az egykori harcitárs, a rejtélyes rádiósnő, Larissza Polnickaja. S kezdődik a beszélgetés... — Emlékszel?... — Em­lékszem ... A krónikásból kikívánkozik a kérdés: hogyan, s miért lett partizán, rádiós. A vá­lasz tömör: — AZT TETTEM, amit egy szovjet embernek tennie kel­lett, és amit annyi százezer, millió szovjet ember tett. —r S barna szemeivel csodálkoz­va méreget, hogyan is nem lehet megérteni azt, ami olyan természetes és magától érte­tődik. Csorba Barnabás A nők üzeme K«sí néha veik tin Kazincbarcikán a vegy­ipar rohamos fejlődése mellett egyre inkább je­lentkezett egy sajátos fel­adat: a fiatal nők, asszo­nyok, lányok helybeli fog­lalkoztatási lehetőségének megteremtése. Ezért tele­pítették a városba a Hab­selyem- és Kötöttárugyár új gyáregységét is. Az anya­üzemnek már voltak közeli tapasztalatai: 1969-ben, a régi bányáépületek átalakí­tásával a vállalat már lét­rehozott Kurityánban egy textilfeldolgozó telepet. — Nem volt könnyű az indulás, hiszen egy új ipar­ágat kellett meghonosítani itt, s megkedvelteim az asszonyokkal — mondta Csánki Mihály, a kazinc­barcikai gyáregység főmér­nöke. A kurityáni biztató tapasztalatok, eredmények azonban jelentős mérték­ben ösztönzői voltak a ka­zincbarcikai gyáregység lét­rehozásának. Az üzem két éve műkö­dik, s a dolgozók létszáma a tervezettnek a kétszere­sére nőtt: jelenleg 980-an dolgoznak a gyáregységben. S aminek különösen örül­nek az üzem vezetői: jó ideig nem lesz gond az utánpótlással sem, hiszen dolgozóink 77 százaléka 30 év alatti fiatal. — De nemcsak az üzem fiatal, hanem az itt dolgo­zók jelentős száma is a fiatalok korosztályához tar­tozik — folytatta Váci Sándorné, a személyzeti osztály vezetője. — A lányok — kevés kivétellel — az általános iskola elvégzése után kerültek ide, életük első munkahelyére. Kettős feladat hárul ránk: a két­hónapos betanulási idő alatt meg kell ismertetni velük a munkafolyamato­kat, s hozzá kell szoktatni őket a hibátlan, pontos munkához és a munkafe­gyelemhez. Szerencsére szorgalmasak, ügyesek a lányaink: igen hamar clsa játiiják a különböző mun­kafolyamatokat. A szorgalomra, a kéz­ügyességre itt valóban nagy szükség van, hiszen ■ igen gyakran kell áttérni egy- egy új termék gyártására. Változik a divat, évente változnak az itt készülő ruházati cikkek is. Bár még ..gyermekcipő­ben” jár a gyáregység, a vállalat konfekció terme­lésének 77 százalékát a borsodi üzemek adják. Je­lenleg Barcilcán és Kuri­tyánban a napi termelés 54 ezer darab különféle ter­mék. Az ország valamennyi részén találkozhatunk az itt készült divatos rulfázali cikkekkel, s a hazai igé­nyek kielégítése mellett a gyáregység — bérmunká­ban — exportra is dolgo­zik. — Az elért eredmények munkásnőink derckas helytállásáról, jó munkájá­ról tanúskodnak — mond­ta a főmérnök. — A fiatalok a munka mellett azonban szeretnék szakmailag is to­vábbképezni magukat. Saj­nos, itt helyben erre nincs lehetőségük: ha tanulni akarnak, Budapestre, a textilipar központjába kell utazniuk. Jelenleg 30 dol­gozónk vesz részt a fővá­rosban szervezett szakmai tanfolyamon, magasabb szintű oktatáson. Dolgozni, tanulni, utazni: ez kimerí­tő feladat. A textilipar — megyénket közvetlenül érintő — dinamikus fejlő­désével valóban indokolt volna a szakemberek helyi képzése: egy tcxtilpiari szakközépiskola létreho­D. H. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz (Részlet) Rp 001*1 ^1 kilenc után néhány perccel egy alacsony katona sétált be az udvarra, hátán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét, nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet talált, aztán fesztelenül megállt az udvar közepén. A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszán is tolakod­tak, hogy a közelébe kerüljenek, keze után kapdostak, meg­érintették ruháját, fegyverét, kucsmáján a vörös csillagot. És kézzel-lábbal magyaráztak, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, németül, románul, franciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbújni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is oda­merészkedett, egész a közelébe íurakodott, és hatalmas, vörös öklével verni kezdte a mellét: — Kommuniszt, kommuniszt! A katona csak állt az embergyűrű közepén, állt. komo­lyan, csöndesen, mit is válaszolt volna, hiszen e soknyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, barnás arcáról azon­ban nem lehetett leolvasni, mire gondol. — Nyemet katona?... — kérdezte végül, lágyan felhúzva a szó végét. Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német. A katona lassan megindult, nyomában a lakók kis csapata: fél lépés távolságban követték, akár egy előkelő vendéget, aki a házat jött megtekinteni. Vóoioi‘írf‘l az óvóhelyet, sehol nem állt meg. A pince ' >> '*** egyik helyiségében tizenhét magyar katona tanyázott: két nappal ezelőtt ugrottak meg, hogy ne kelljen Budára vonulniuk, s behúzódtak az első házba, ahol nem láttak németet. Nem is voltak ezek igazi katonák, csak zené­szek, ezüst lanttal a hajtókájukon, sok fekete hangszeres ládával, amelyet most sem hagytak el, s mindössze egyetlen ócska puskával. Az orosz a puskát rögtön kettétörte a kőpad­lón, a zenészeket pedig fölvitte az udvarra. Még az emelete­ken is körülnézett, de csak Markóék laktak most fent. A miLnr a szobába lépett, a fiúk egyszerre fölálltak. íl III In 111 Yárkonyi elvörösödött és köhögött, Verébnek, a hallgatag Verébnek könnyek folytak le mozdulatlan arcán. Markó a hideg kályhának dőlt, ajkába harapott, és vádolta magát, miért nem tanult meg oroszul. — Szereda Gábor — mondta halkan. Ez volt az igazi neve. Gazsó felült az ágyban, és megbűvölten nézte a katonát, olyan kimeredt szemmel, hogy abban is földerengett valami, és lassan közelebb lépett. Gazsó elkapta az orosz bal kezét, újra érezte a tenyér érdes tapintását: a kisujj utolsó íze hiányzott. — Ugye, hogy ő az! Tudtam! Ö az a ruszki! — kiáltotta, és hangosan nevetnie kellett; két karral magához húzta a kezet. E pillanatban a katona is rájött, hogy ez csak az a sebesült magyar fiú lehet, akit az ostromlott banképület lép­csőjén látott. Ferde vágású szeme fölcsillant, örömében ő is hangosan, gyerekesen elnevette magát, és kutatni kezdett vattás zekéjének zsebében: mit is adhatna neki? A háború­ban ritkán szokott az ember ismerőssel találkozni. Csak egy megkezdett csomag kekszet talált: letette Gazsó lába mellé az ágyra, két ép sor foga villogott. — Nyem ruszki, kirgiz! — mondta, és csonka kezével a mellére ütött. — Turumbek! A zenészek közben az udvaron vártak ládáikkal. Ütött- kopott, szomorú külsejű legények voltak, soványak, piszko­sak, szakállasok; ócska, foltos, lerongyolt egyenruhában, s cigarettát kunyeráltak mindenkitől. Később egy szovjet tiszt is bejött, egy őszülő, de egyébként fiatal, borotvált arcú fő­hadnagy: Turumbek parancsnoka. Kérdezgetni kezdte a ka­tonákat, hogy kicsodák, hova tartoztak, miképpen kerültek ide, de azok nem tudtak válaszolni, csak hangszereiket mu­togatták. Tolmácsra volt szükség, s most már senki sem akart jelentkezni: Zoltán vérvörös arccal előre lépett. — ön beszél oroszul? — kérdezte a tiszt, rávetve szürkés­kék szemét. — Beszélek, kicsit — felelte Zoltán is oroszul, halkan. — A fronton tanulta? — Nem voltam a fronton. Diák vagyok. — önöknél a diákok tanulnak oroszul ? — Nekem a munkámhoz kellett. A magyar nyelvben sok a szláv szó... — ön nyelvész? — Igen — mondta Zoltán még jobban elvörösödve. A tiszt újra megnézte szürkéskék, acélszínű szemével, de nem kér­dezett többet, csak a zenészek parancsnokát hallgatta ki néhány kurta szóval. Bólogatott, valamennyiüket Turumbekre bízta, s már sietett is tovább. Az alacsony szovjet katona szétosztott a zenészek között egy doboz hosszúszopókás orosz cigarettát, és kivezette őket az utcára; ott sorba álltak a kocsi úton. Turumbek hangosan magyarázta, aztán a két kezével is mutogatta, hogy szedjék elő a hangszereiket. — Muzika! — kiáltotta. — Szabad te, magyar!... A katonák vállukat vonogatva, Ímmeí-ámma! kiszedték a trombitákat, sípokat, a fényes cintánvért, Turumbek nevetve, szemmel-kézzel biztatta őket, hogy rajta, csak rajta! — De mit játsszunk? — Hiszen kottánk sincs... A rongyos, éhes zenészek fejüket összedugták, tanakodtak. Az egyik kürtös, akinek vastag, piszkos kötés volt a nyakán, a Himnuszt ajánlotta, de leszavazták, mert az istennel kez­dődik, még baj lehet belőle. A Kossuth-nótát nem tudták hangjegyek nélkül; a dobos, egy kis cingár. cigányképű őr­vezető bizonygatta, hogy ugye ő mióta mondja, meg kellett volna tanulni az Internacionálét. Végül is a Rákóczi-induló- ban egyeztek meg. A t'/‘»L*í ll-ic karmester kiállt a sor élére, botját ma­rt s^cttwiiida gasba emelte: a menet síppal-dobbal, eget-földet hasogató csinnadrattával megindult az Apponvi tér felé. A trombiták a hosszú hallgatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és verték, mintha az életükért muzsikálnának. Kiégett üzletek és szét­robbantott betontorlaszok, lódögök, szakadt huzalok között vonult a tépett, sántikáló kis csapat a szürke, hideg téli reg­gelben, egy ledőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang magasan szállt, és csattogó, harsogó dallamokkal töl­tötte meg a Belváros gyászoló utcáit. Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá álltak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Olyan rég nem szólt itl zene, nézték, hallgatták ezt a csodát, férfiak és nők a sze­müket törölgették, nevettek és sírtak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents