Észak-Magyarország, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
ÉSZAK-MAGYARQRSZAG 6 1975, április péntek A nép szoSgálaááíian Tanulni és tanítani Nyúlánk, vékony fiatalember rótta a szikszói utcákat 194G-ban, zsebében a friss kinevezéssel. Zsíros Károly járőrként ismerkedett meg a rendőri munkával az akkori Abaúj vármegye székhelyén. Nem sokkal később rádiókezelővé nevezték ki. Felejthetetlen időszak ez a megyei rendőr-főkapitányság köz- rendvédelmi főelőadójának számára. Ha a légköri viszonyok miatt kedvezőtlenné váltak a vételi lehetőségek és érthetetlen volt az adás. Zsíros Károly gyalog indult Miskolcra, hogy átvegye az üzenet anyagát. Nem számítolt, hogy esik az eső, vagy hó fedte az utakat. A féltve őrzött, megsárgult okmányok között ott az első kinevezés és alig valamivel későbbi dátummal az első miniszteri dicséret is. Az emlékezetes, pócspetri’oen történt reakciós támadás során egy rendőr életét vesztette. A kivezényelt deort- ceni rendőriskola tanulói között részt vett az akcióban Zsíros Károly is. A magyar államrendőrség sorai azokban az években egészültek ki munkás és paraszt származású fiatalokkal. Közülük nagyon sokan értek el magas tiszti fokozatokat elkötelezettséggel végzett szolgálatukkal. Közülük való Zsíros Károly is. Az egykori szikszói járőr kezdettől készült arra, ha teheti tanul, képezi magát. Az alapfokú rendőri iskola, a tiszti minősítő, az érettségi, majd a rendőr- tiszti akadémia következeit. Tanulni és tanítani egyformán szeretett. Hosszú éveken át előadások, tan föl vamok szervezője, előadója. Azok, akik évtizedek óta ismerik, hivatástudatát, belső igényességét értékelik a legtöbbre. Többféle rendőri funkciót töltött be, munkássága mégis legjobban a közrendvédelemhez köti. Erről beszélgettünk a munkahelyén, a szerény, de barátságos hangulatot árasztó kis szobában. — Az a csaknem harminc év, amit eddig a rendőrség soraiban töltöttem sok munkát, olykor nehéz feladatok megoldását jelentette. Nem nagyon akadtak köztük látványos sikerek, mégis úgy érzem, a közrend érdekében tevékenykedni magasztos dolog, és ezt másokkal, fiatalokkal megismertetni, megszerettetni ugyancsak szép feladat. Hosszú évek óta jólesően nyugtázhatjuk, hogy a fiatal rendőrök is többre tartják ezt a szolgálatot, mint egy munkahelyet. Nem feledkeznek meg arról, hogy milyen nagy felelősség maguk mögött érezni a lakosság bizalmát, támogatását, segítségét. Zsíros Károly alezredes az iskolák és tanfolyamok ismeretanyagának elsajátításán till szigorú önképzést írt elő magának: olvasnivalóját a politikai irodalom újabb és újabb köteteiből válogatta össze, de jó ismerője a magyar és a világirodalomnak is. Ha a fiatalabbak megkérdezik tőle. mit tart a jó rendőri munka legalapvetőbb elemének, azt feleli: a humánumot, törvényeink betartását. Olyan hivatás ez, amelynek gyakorlásához tudni kell: az emberek formálhatók, tulajdonságaik alakíthatók. A csaknem harmincéves szolgálat során Zsíros Károlyt többször is kitüntették. Megkapta a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérmet, az Elnöki Tanács által adományozott Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, a Haza Szolgálatáért kitüntetés és a Közbiztonsági Érem mindhárom fokozatát. ■ ■ UEiEiepéíyesei (eSvoBták az áSísii zászlót Hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából csütörtökön reggel a Paria- ‘ ment előtti Kossuth Lajos téren ünnepélyes külsőségek között, katonai tiszteletadással felvonták az állami zászlót. Zászlófelvonás: ünnepség volt csütörtökön reggel a Gellérthegyen is a Felszabadulási emlékműnél, ahol a magyar nemzeti lobogót és a nemzetközi munkásmozgalom vörös zászlaját vonták fel, ugyancsak katonai tiszteletadással. Rékassy Csaba rézkarca Harminc éve szabadult fel - hazánk, Magyarország dolgos, alkotó népe. A több mint negyedszázad hosszú idő egy ember életében, hiszen majd fél emberöltő. Az emlékek azonban tovább élnek, mint az emberek, mert apáról, fiúra szállnak. A történelmi emlékek pedig örökké élnek, írásokban, visszaemlékezésekben, szájhagyományokban. Különösképpen olyan történelmi események és emlékek, amelyek egy nép életében a legnagyobbat jelentik: a szabadságot, a függetlenséget, az újjászületést, az újjáéledést. Ez nekünk április 4-e. hazánk legnagyobb nemzeti ünnepe, felszabadulásunk évfordulója, S ez nemcsak nekünk, felszabadultaknak, hanem a felszabadító hős szovjet népnek is, mert emlékezetükbe örökre belevésődtek a felszabadító harcok emlékei. Harminc év után is él bennük és utódaikban mindaz, ami Magyarországon emlékezetükbe vésődött. Több meleg hangú levelet kaptunk a Szovjetunióból. Feladójuk olyan emberek, akik harminc évvel ezelőtt, mint szovjet katonák, felszabadítók harcoltak értünk, népünkért a fasizmus elnyomása ellen. Hogyan emlékeznek ők erre a viharos időre, erről írnak leveleikben. © „Egy volt katona ír Önöknek, aki ma már ötvenéves, három felnőtt gyermek anyja, két unoka nagyanyja. A Nagy Honvédő Háború éveiben én is részt vettem az Önök városának, Mis- kolcnak felszabadításában. Amit elmondok, április hónapban történt, ISgységün- ket — már nem emlékszem pontosan, milyen nevű utcában — egy kétemeletes házban helyezték el. Egy emeletes házban kapóit helyett a rádióállomásunk is. Ez nem messze volt a templomtól és kolostortól, ahol gyakran megszakadt a rá- diókapcsolat. Mivel telefon- kezelő és összekötő voltam, egv csoport katonával, akik mind nők voltak elküldték, hoav keressük meg a szakadást és hárítsuk el a hibát. Tőlem jobban senki nem tudott fára, falra és oszlopra mászni. Engem küldtek akkor is a csoporttal. A szakadást magtaláltuk és én megkezdtem a kábel összekötését és magasabbra helyezését. Közben magasabbra másztam a kerítésen és a kolostor falán. A kábelt megerősítettem, s jelentettem a KP parancsnokságának. Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat és gépiesen a magasfeszültségű vez.eték után kaptam. Hallottam, hogy nőkatonáim nagyon kiabálnak. Nem vesztettem el lélekjelenlétemet, és a lábammal erősen ellöktem magamát a faltól. Elestem, beszorultam a kerítésbe, a többiek segítettek volna, de leestem az aszfaltra. Kórházba vittek, ahol gyorsan gyógyultam, de erősen megsérült lábammal azonban sokáig sántítottam. A napi torna adta vissza az egészségemet. A mi szolgálatunkat akkor rövidítve VNOSZ-nalc hívták, ami azt jelenti, hogy „Légvédelmi Figyelőszolgálat”, amit mi, nők láttunk el. Repülőseinknek közöltük a szükséges adatokat az ellenséges gépekről: hogy milyen irányban repülnek, hány darab, és milyen típusúak. ... Egységünk ezután áttelepedett Miskolcról Uzs- gorodra. Bennünket nagyon melegen búcsúztatlak, a lányoknak ajándékokat adlak. Én megkaptam a „Németország felszabadításáért” emlékérmet az egységünk parancsnokától. Az Önök képviselőjétől pedig — már nem emlékszem a nevére — ajándékot kaptunk, két ruhára való anyagot mindannyian, mi nők. Már meg sem tudtuk várni, amíg levetjük a gimnasztyorkát, a szobában rögtön elkezdtük magunkra illeszteni az anyagot, néztük magunkat a tükörben, puszilkózlunk és sírtunk az örömtől. Mindenre úgy emlékszem, mintha most történt volna. Nagyon szeretnék még egyszer az Önök városában, Miskolcon lenni, látni hogyan változott meg. Én nagyon jól beszéltem magyarul, bár már kezdem elfelejteni, de még sok megmaradt az emlékezetemben a legszükségesebb szavakból. Bocsássanak meg, hogy nem valami jól Írtam, de beteg az unokám és nem engedi, hogy a nagyanyja kellőképpen odafigyeljen. Elküldöm a fényképemet, ez az egyetlen ilyen képem, lehet, hogy valaki emlékszik majd rám. Ezt a képet az Önök városában, Miskolcon készítették. Baráti üdvözlettel egy volt szovjet katona, most pedig már nagymama”. Kámcriyeya Z. í. t I — Emlékszel még Prókai Pista bácsira, az egykori Vörös Zászló Tsz elnökére és a feleségére, Irma nénire? — Csak nem ...? — Nincs velük semmi baj — nyugtatott meg edelén.vi ismerősöm. — Csak megöregedtek, de gondolkodó >uk, szívük most is olyan, mint régen. Mikor beszéltél velüt; utoljára? Utánaszámoltam, és szégyenkezve vallottam be, hogy az öreg proletárt, — mert mindig csak annak vallotta magát — már másfél évtizede nem kerestem fel. — Amióta nyugdíjas lett, mások se nagyon ... Ha teheted, keresd fel. Boldog, ha beszélgethet valakivel. Azaz, hogy politizálhat, mert ő az a típusú proletár, akinél a beszélgetés egyenlő a politizálással ... — Hol laknak most, hol van az új házuk? — Prókaiék és az új ház'H — nevetett fel az ismerősöm. — Ott laknak most is a borsodi várdomb tövében Az ősszel kiöntötte őket a Boldva, ismerősöknél húzódtak meg, de azt hiszem, hogy •'v haza tudtak költözni.. * Edelény legszéle, a megyének nevet adó egykori Borsod falucska, s ott it a Bors Vezér 'utca 8. számú, legszélső házikó felé tartva a két veteránnal kapcsolatos emlékeimre gondoltam. Mindketten alapító tagjai voltak már 1944 decemberében az MKP-nak, aztán Pista bácsi volt a földosztó bizottság elnöke. Talán senki sem örült úgy a földnek, mint ő, es a juttatott 5 holdon kevesen boldogultak olyan ügyesen, igaz, hallatlan szorgalommal, mint ők. Aztán ő javasolta elsőnek a borsodi proletároknak, hogy fogjanak össze, alakítsák meg a tsz-t. Nemrégiben, az Alkotmány Tsz krumplicsíráztató, ócska, sárga épületének a falán fel is fedeztem a kis emléktáblát, ami az 1949 őszén történt nevezetes eseménynek állít emléket. Pista bácsit választották elnöknek. Bajusza alatt huncutul mosolyogva, ezt mindig úgy mesélte, hogy csak azért, mert az ő kezébe került először egy működési szabályzat. Hogy az öt elemijével jól megértse, többször is elolvasta, ettől aztán olyan jól tudta „megmagyarázni” a többi proletárnak, hogy őt választották elnökül. Irma nénibői. Prókai Istvánná, született Szegedi Irmából. a 18 gyermekes, szegény vasutas lányából* pedig 1950-ben járási mezőgazdasági felügyelőt csináltak. Emlékszem. így mesélte: „Három esztendeip és három hónapig bírtam. Kevés voltam én ahhoz, kevéske volt az iskolám, de a proletárok, a kis és szegényparasztok érdekeit" kellett képviselnem .. Valamikor 1955-ben egy fiatal rádióriporter társaságában jártam náluk a Vörös Zászlóban, a megye akkor egyik leghíresebb, legszorgc- sabban dolgozó, valóban proletár tsz-ében. Háromperces, kis riportnak indult a beszélgetés, aztán valami húsz perc lett belőle. Még a stúdióban sem volt szívük megvágni. Pista bácsi olyan ízesen, okosan, politikusán beszélt múltjukról és akkori jelenükről, no meg az álmaikról, ahogy ő a terveiket nevezte, hogy az egészet leadta a rádió. Akkoriban arra gondoltam, hogy Prókaiékról, élec- útjukról, a két öreg, de lelkesedéssel teli, mindig harcolni kész proletárról regényt lehetne írni. * És most, másfél évtizednyi feledés után kopogtattam be hozzájuk. A kis házat, a még 1937- ben épített, akkoriban égre- nyíló szobát a felszabadulás után hozzáragasztott konyhát. könnyű volt megtalálni. Legszélső ház most is. Errefelé nem nőhetett a falu. Ez az utolsó 91 szögölnyi házhely, ami még idefért az egykori várdomb, az ezeresztendős jelkép szikláinak tövéhez. Az udvaron két puli íel- zett. Emlékszem, mesélték: mindig volt kutyájuk, csak 37-ben. amikor felépült az „égre nyíló”, akkor szegényedtek el annyira, hogy a négylábú is megszökött az éhezés elől. Prókai néni már a pár lépésnyi udvarról megismert. Az idő, a sok munkától megcsuszamlott gerinc felé- nyíre Toppantotta az amúgy is kicsike öregasszonyt. De mosolya, barátságos szava, érzéseit eltitkolni még az okuláré mögött sem tudó szeme a régi. — Az árvíz óta, éppen ma költözünk vissza — magyarázta a rendetlenséget. — A szobába még csak most hozzák majd a bútort. — Újat? — Ugyan lelkem, minek az nekünk. Jó még a régi. Van új a fiaméknak, a lányomék- nak, az unokáknak, s . k°l! majd a legújabb módi a kis dédunokámnak. A dédunoka emlegetésekor Pista bácsi is felébredt a kis konyhai dikón. Kidörzsölte szeméből az álmot, mert, hogy régi nyugdíjassá- ga ellenére még mindig éjjeliőrködik a tsz-ben, s nappal muszáj kicsit szundikálni, — aztán sodort egy méregerős illatú cigarettát, s ott folytattuk a politizálást, ahol vagy másfél évtizede abbahagytuk. * — Emlékszik még, hogy miről is beszélgettünk utoljára, az Alkotmánnyal történt egyesülés előtt, abban a régi, proletár tsz-ben? Emlékszik. hogy milyennek álmodtam az igazi, nagy, közös gazdaságot — kérdezte felragyogó szemmel? — Hát most ezt is megértük. Százmilliónál több értékű árut termeltünk az elmúlt, árvizes esztendőben ... Nincs többé proletár tsz. nincs mezítlábas, éhes gyerek .. Talán csak az a baj: nem mindenki érzi. vagy érti egészen, hogy milyen sokat jeleni ez... Ha mihdenki érezné. akkor jó páran többet tennének érte ... — Persze, könnyű nekem — folytatta megbocsátó mosollyal. — A fiatalabbjának, a csak most élőnek nehéz belegondolni a múltba ... Én sem emlékezem szívesen arra, ami volt... Kilenc gyerek közt nyomorgás, cselédeskedés, kukáskodás, aztán esztendők a bánvá- ban ... (j?sak arra ' emlékszem most is, mindig jólesően. ami a nagy égzéngés után jött... Tudja, akkor mi proletárok olyan nagv.ot szippantottunk a szabadság levegőjéből, hogv máig sem fogyott ki a szuszunk .., — És mind így éreztek az akkori borsodi pártalapi! 'k V — Mind proletár volt, mind gyűlölte a múltat és mind egy szebb, egy jobb világot akart — válaszolta határozottan, majd elgondolkodva folytatta. — Csak tudja, a földhözragadt, szegény ember sokszor nem lát eléggé messzire... Amikor jót 'akar, boldogságot, gazdagságot. igazi emberi életet, akkor csak magára gondol... De azért sokan voltunk olyan proletárok, akik előbb a hozzánk hasonló, három millió magyar koldusnak, aztán később, amikor már nemcsak a szívünk, de a2 eszünk is a párttá volt. akkortól minden becsületes embernek kívántuk és akartuk a boldogságot. * Közben meghozták h kopottas. napjainkban mar szegényes bútort. A kis éjjeliszekrény megdöccent. s fiókjának tartalma szétszóródott a földön. Prókai nénivel szedegettük össze a sok fényképet. mindkettőjük féltucatnyi. féltve őrzött kitüntetését, Kicsike, bütykösre dolgozott kezével úgv töröli,-' le valamennyiről n föld porát, hogy én bizony simogatásnak láttam. — Látja ezt — húzott kicsit odébb a párjától, amikor a sok sárguló írás, oklevél között egy frissebb színű papíros akadt a kezébe —, még esztendeje sincs, hogy ezt kaptuk a nyugdíj- intézettől. És ez a papír arról szólt, hogy Pista bácsinak havi 900 valahány forint nyugdíj iár * jogosan, s nem 548 torint, amit hosszú esztendőkig felvett. — Az öregnek ne szóljon róla — súgta oda Prókai néni. — Ismeri, tudja, hogy milyen. Nem kért, nem panaszkodott ő sohasem Az első esztendőkben hiába volt elnök a Vörös Zászlóban, csak annyi munkaegvsés után vette fél a fizetséget, amennyiért a két kezével megdolgozott, mint a többiek. * . Nem szóltam róla, de ahogy elnéztem a negyvenes évek végén- gyártott kicsike néprádiót, a szalmazsákot, a pirosra festett betonpadlót, a szemem úgylátszik elárulta Pista bácsinak, hogy mit szeretnék megkérdezni. — Latom. Hogy kevesli — jegyezte meg mosolyogva. — Lehetne több is, szebb is.de nekünk ez elég. mert már ez is sokkal több. mint ameny- nvink azelőtt volt . Meg aztán az is a miénk, amit a gyerekeknek, az unokának s most a kicsi dédunokának adunk. Jut részükre bőven mert nyugdíjat kapunk s nekem a telepen az éjjeliőr- ködést is Cél esztendeje bavi 1200 helyett 1000-ával fizetik' Es fönn a hegven is van 800 tőke szőlőm. 72 szép gvümölcsföm. amit nasair gondozok még a 74 esztendőmmel. i — És ami ennél is nagyobb gazdagság — tette hozzá —. az. hogy minden megvalósul amit mi proletárok akkoriban megálmodtunk. Pozsonyi Sándor «
