Észak-Magyarország, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4

UCtttitt tfdfcUdtfKdG*

1975. április 4., péntek

Az alsó telepről indult

Feledy Gyula: érdemes művész

Ä szülőháza még áll a sa- jószentpéleri bányatelepi kolónia szélén, a sajókápol- naá út mellett. A másik bányász lakóház, ahol felcseperedett, közvetlenül a nagy múltú kultűrház (ma Petőfi Sándor Művelődési Köapont) szomszédságában, már régen összedőlt. Az egész alsó telep nagyon-na- gyon öreg már. A hajdani MÁK (Magyar Általános Kőszónbánya Rt.) érdekkörébe tartozó bányák kolóniái mindenfelé egyformák voltak. Akár a sajószentpéteri, alkar a rudolftelepi. vagy éppen a tatabányai telepeket nézzük, öregek, elavultak. Földszintes, sárgás házsorok, apró szoba-konyhákkal, tenyérnyi előkerttel. S mert a MÁK-nál szigorú hierarchia volt, Feledy Gyula özvegy anyjának és négy gyermekének ki kellett költöznie a korábbi, néhány 'négyzetméterrel nagyobb kertet jelentő lakásból az egy fokozattal alacsonyabb besorolást jelentőbe. A családfő, akinek múnkája után az előbbi lakás járt. elhunyt.

— A bánytelep mindig (kísért, ezektől az élményektől ; a bányászkörnyezettől, szülőktől, testvérektől nem lehet megválni. S nem is akarok megválni. Meghatározó tényező életemben, alkotómunkámban. Bárhonnan indulok, bármilyen módon közelítek a legkülönbözőbb témákhoz, a szentpéteri alsó telep, a gyerekkor, a bánya élményei mindig belejátszanak, feszítik közlendőmet — mondja Feledy beszélgetés közben, s nem teszi hozzá, így a krónikás pótolja, hogy az év elején Salgótarjánban megrendezett nagyszerű grafikai kiállítása, a Karancs- lejtős, 1944 című 25 litográfiája is a gyermekkori bányászélmények és a kárán- esi bányászok 1944-es marti riurna előtti tisztelgés ötvözetéből született.

•

(Engedtessék meg az újságírónak egy kis személyes kitérő. Megtisztelő feladatnak érzem, hogy fna Feledy Gyuláról írjak. Talán köny- nyű is róla írnom, hihető, mégis nehéznek érzem, hogy egy rövid cikkbe foglaljam össze, a leglényegesebbnek tűnő vonásokkal érzékeltetni próbáljam azt az utat, amelyet Feledy a sajószent-. péteri bánya alsó telepéből indulva a, mai napig megjárt. Az út egy részének magam is temúja, kísérője vagyok. Kicsi gyerekkorától ismerem.. öt is, környezetét is. Eszmélésünk színhelye nagyrészt közös — ha az életkori különbség miatt néhány évnyi eltolódás volt is hajdan: — a szentpéteri bányatelep és mindaz, ami ahhoz kapcsolódik, közös, egész életre meghatározó élményforrás mindkettőnk számára. Én ugyan a szomszédos alacskai bányánál dolgoztam, de a szentpéteri bányászok lcultúrháza előttünk is nyitva állt, akárcsak napjainkban. S mikor legénykorom kezdetén már

a kultűrház udvarán kuglizhattunk. a velem egykor dákkal, köröttünk csellengett egy kisfiú, néha a bábukat állítgatta, de többnyire raj- zolgatott. Alsó telepi gyerek volt. bátyja villanyszerelő a bányánál, a másik meg a szénfal mellett csákányozott, nővére adminisztrátor a bá- nyavasútnál. Feledy Gyulának hívták. Családjához, környezetéhez barátság kötött.)

— Elemista koromban eminens tanuló voltam. Ra.j- zolgatni lcilerfc-tíz éves kólómban kezdtem, elsősorban Pista bátyám inspirációjára. Ígéretes tehetség volt ő, de a kor villanyszerelőnek osztotta, be. 4 Én valahogy mindig bíztam a továbbtanulásban, ami akkor nem volt éppen erősen megalapozott remény. Sajószantpéte- ren az állami iskola volt. első nyolcosztályos kísérleti elpmi. Így az ' elsők között voltam, akik nyolc évig jártak elemibe. Azután a szentpéteri polgári iskolában folytattam. Megrázó 'élményem volt 1944. Bár családom révén a szentpéteri bányához kötődtem, ott nem kaptam munkát, így a hari- cavölgyi bányavasút ludna- völgyi telepén dolgoztam. Ott ért a nyilas uralom is. Egy idős mérnököt, akit nagyon jól ismertem és szerettem, s aki a Laicatos- kormány’ idején már azt hitte, hogy túléli a háborút, s erről gyakran beszélt is a bányászoknak, a nyilasok elhurcolták és a Sajó-parton agyonlőtték. A két gyilkosa közül az egyik az a kisvasúti fékező volt, aki a legtöbb szivart kunyerálta. tőle.

Így érte meg Feledy a felszabadulást 16 évesen,

®

— A felszabadulást követőéin, 1944. decemberében végre a szentpéteri bányához kerülhettem. Először telefonkezelő lettem, majd a mérnökségen alkalmaztak. Már-már bányamémöki ambíciók támadtak bennem, amikor 1946-ban bekövetkezett a döntő fordulat: a rádióban hallottam a felhívást, hogy tehetséges fiatalokat keresnek. Már korábban próbálkoztam felvétellel az Iparművészeti főiskolán, de a költségeiket nekünk kellett volna viselni. Miből? Aztán jött a NÉKOSZ, a kollégium. 1947-től a Derkovits Kollégium és Akadémia nevelt, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Kmetty János, Koffán Károly, Szőnyi István, Hincz Gyula voltak a mestereim. 1950-4»! Krakkóban folytattam tamukná- nyaimait. 1953-ban tértem haza. Diplomát és feleséget hoztam magammal. Két évig Pesten, a Képzőművészeti Főiskolán voltam tanársegéd, végül 1955-ben Miskolcra jöttem. Azóta itt élek. Ennek húsz éve. Tizenhat kilométernyire élek a régi alsó teleptől, de úgy érzem, igen nagy utat jártam be. Olyan messzi

utat, amilyet csak a felszabadulás nyílhatott meg.

Itthoni húsz esztendeje nyitott könyv azok előtt, akik a képzőművészet iránt érdeklődnek. Több mint két évtizede állandó részvevője nemcsak a legjelentősebb hazai tárlatoknak, hanem Európa legfontosabb képzőművészeti kiállításain is.számon tartják, sőt más földrészeken is. Tokióban éppúgy elismerték grafikáit, mint Damaszkuszba n, vagy Párizsban, önálló római, tam- perei, oslói torinói, varsói, velencei, egyéb kiállításain. Elsősorban grafikusként tartják számon, de nem hűtlen az ecsethez sem, legutóbb Olaszországban éppen festményeivel vívott ki elismerést. Kedvenc területe a. rajz, az irodalmi élmények feljegyzése tustollal. Ennek jegyében született például Gosztonyi 'János Dániel és a krokodilok című drámája ihletése nyomán egy kitűnő rajzsorozat, amely most miniatűr könyvben is megjelent;, s előkészítés alatt van újságrajzainak hasonló kötete. Üjabban könyveket is illusztrál. Munkássága sokirányú. Az elsők között részesült 1955-ben Derkovits- ösztöndijban, majd 1960-ban a Munkácsy-díj II., 1966-ban pedig I. fokozatával honorálták művészi munkásságát.

Érdemes ars poeticájából ide idézni: „Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem stíluseszmények. Az alkotás hagyományos vagy újkeletű, kötelezően divatos vagy éppen kárhoztatott niuhelymódszcrei helyett az előbbire fordítok jóval több figyelmet. Ez határozza meg viszonyomat a művészethez, a műhöz... az isleolás rend vagy akár a pályaív mula- tósabb stílusegységének kedvéért élményeim parancsát nem tudom átlépni... engem nem az a kérdés izgat tehát, mindenkitől megkülönböztető hangomat találom-e meg a művészetben, hanem, hogy formázva, alakítva ezeket az anyagokat sikerül-e nekem is korszerűen értelmes feladatot teljesítenem a dolgozók társadalmában?” — E hitvalláshoz nem kell kommentár. Élete, művészi munkássága ennek realizálása " jegyében teliik.

m

Feledy Gyula szendéin vette át művészi munkája újaibb elismerését, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetést. A szentpéteri alsó banyatelepi kolóniából hosszú utat járt be. Életútja, (kitüntetése példázza azokat a Lehetőségeket, amelyeket a harminc év előtti április 4-e hozott el — többek között — a bányász lakótelepek tehetséges fiainak, örömmel (köszöntőm az ifjúkori pajtást, tisztelettel köszön, tjük szű- kebb pátriánk neves művészét kitüntetése alkalmából.

Benedek Miklós

Űj MSZBT-tagcsoportok alakultak megyénkben

A magyar és szovjet nép testvéri kapcsolatainak erősítésében, kiterjesztésében kiemelkedő szerepet tölt be a Magyar—Szovjet Baráti Társaság. Eddig 35 MSZBT tagcsoport volt megyénkben. Felszabadulásunk 30. évfordulója alkalmából újabb 4 MSZBT-tagcsoport alakult megyénk zempléni településein.

A nagy múltú történelmi városban, Sárospatakon a tanítóképző intézet ifjúsága és oktatói kara - hozta létre a Magyar—Szovjet Baráti Társaság új tagcsoportját. Az MSZBT Országos Elnöksége nevében a tagcsoport felvételét tanúsító oklevelet az intézetben április 2-án mtdezett felszabadulási ünnepségen dr. Simon Sándor, az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja, egyetemi rektor adta át. Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonai alakulatok . képviseletében V. Szusanqv hadnagy köszöntötte az MSZBT új tagcsoportját. Az ünnepségen Székely Istvánná intézeti vezető tanár mondott beszédet.* A Tokaj-hegyaljai Bor- kombinát Tarealon, az ottani művelődési teremben rendezte meg április 3-án' a felszabadulási jubileumi ünnepséget. Ezen Tóth József, az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának vezető titkára mondott ünnepi beszédet, -s

adta át az MSZBT-tagcsoport oklevelet. Ünnepi beszédében megemlékezett arról a segítségről, amelyet szovjet katonák nyújtottak a tavalyi nehéz szüretnél, s ismertette azt a nemes felajánlást, amellyel a szovjet katonák szép példáját tanúsították a tettekben megnyilvánuló barátságnak. A borkombinátnál dolgozott alakulat szüreti keresetét — 150 ezer forintot — felajánlotta a komlóskai községi óvoda építésére. Ezt az ösz- szeget a borkombinát további százezer forinttal egészítette ki. A negyedmillió forintot a szovjet katonák és a borkombinát küldöttsége a délután folyamán át is adta Komlóska községinek.

Díszítőművészeti kiállítás Sajó vámoson

Nyolc község díszítőművészeti szakköreinek munkáiból nyílt kiállítás tegnap délelőtt a sajóvámosi általános iskolában. A kiállítást Nagy Istvánná, a Hazafias Népfront Miskolc járási Bizottságának titkára nyitotta meg. A sajóvámosi, sajóse- nyei, felsőzsolcai, hernádné- meti, bocsi, arnóti, girincsi és sajószentpéteri szakkörök legszebb munkáit oklevéllel jutalmazták.

A kiállítás megnyitása után a szakkörvezetők részére tanácskozást rendeztek, amelyen Szepesváry László- né népi iparművész adott szakmai tanácsokat a részvevőknek.

AKÁC ISTVÁN VERSÉI

A hátrányt már leküzdötték

Április-esti dal

A fecskék még alig jelezték tenyérnyi létezésüket.

Esőt ittak a levelccskék. — Fényt sóhajtottak a füvek.

Csatornák lágy ívén,

a falnak

áldott, szerelmes hangja

lett...

S Illatozó, szelíd fuvallmak lengtek a vonzó sár felett!

Szívekkel harcban álló

Szívekkel harcban álló, sokat-bofclott szívem, mért nem fürdés,; meg

végre

a tér vizeiben?

Űzd el kornak magányod, és valid a tiszta elvet: a mindenség parancsát, a törvényes szerelmet!

asit.7;

Emlékalbum

I

Vörös kötésben, aranybetűkkel díszített Emlékalbum készült, amelyben elhelyezték a felszabadulás előtti, Miskolcon élő kommunisták, partizánok, és MOKÄN tagok fényképeit. „A párt hűséges katonái — Mindig a népet szolgálták.” Ez a felirat szerepel az Emlékalbumon. A fényképek arany keretbe kerültek, és a nevek vörös színű betűvel íródtak, a hófehér lapokon. Hazánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére készítette a Magyar Honvédelmi Szövetség Miskolc városi Vezetősége és a KISZ Miskolc városi Bizottsága. A fényképeket a FENYSZÖV KISZ-szervczete készítette. A nyomdai kivitelezés a Borsodi Nyomdában történt.

Az Emlékalbumot tegnap adta át Drótos I-ászlónak, az MSZMP Miskolc városi Bizottsága első titkárának Viskevics Elemér, az MHSZ városi vezetőségének titkára és Fülöp Péter, a KISZ Miskolci városi Bizottságának titkára.

Ugyancsak tegnap, a szerencsi járás két másik településén is megalakult; az MSZBT-tagcsoport. Szerencsen a nagyközség felszabadulási ünnepségén lmri Gyula, a járási pártbizottság első titkára adta a Lenin Tsz közösségének a Magyar— Szovjet Baráti Társaságba való felvételről szóló oklevelet.

Mádon is ünnepélyes külsőségek között került sor a felszabadulási megemlékezésre, valamint az MSZBT- tagcsoport oklevelének átadására. Az ásványbányászok ünnepségén Túrós András, a járási párt-végrehajtóbizottság tagja, a járási rendőrkapitányság vezetője mondott ünnepi beszédet, majd ezt követően átadta az MSZBT-tagcsoport okle- (velét, jj*», I

emlékért — a nyolcadikos félévi bizonyítvánnyal a kezemben azon főtt az egész család feje, hogy hová adjam be a jelentkezési lapot, mert eldöntött tény volt, hogy gimnáziumban tanulok tovább, megvallom, csa utol-, sósorban, gondoltunk a szerencsi Bocskai István Gimnáziumra. Anyám, ajci már akkor álmodozott, hogy lánya egyetemista lesz, egyre azt hajtogatta: „.... olyan iskola kellene, ahonnan biztosan továbbjuthatsz...”. Végül is a családi költségvetés döntött a helybeli gimnázium mellett, így utólag szisszagondölva: szerencsére. Nem hiszem, hogy abban az 1958-as esztendőben csak mi lettünk volna ilyen dilemá- ban. A fiatal gimnázium —• csakúgy, mtnt társai a megyében — abban az esztendőben bocsátotta útjára az első érettségizőket, így hát talán egy kicsit indokolt is volt az idegenkedés. Pontosabban szólva, érthető volt. Mert az egymást követő évek, a minden esztendőben „kiröppenő” és a felsőfokú oktatási intézményben felvételt nyerő tanulók nagy száma bizonyította: ha a kezdetben, — a szűkösebb lehetőségekből adódóan, — talán hátrányosabb helyzetből is indultak a diákok, a különbséget le tudták bírni.

Szócialista társadalmunk egyik alapvető vívmánya, hogy biztosítja — biztosította — a tanuláshoz való jogot. A jogilag megteremtett lehetőség, amelyet alkotmány rögzített, akkor vált teljessé, amikor az iskolákat is megteremtették hozzá. Szerencs csak egyike volt azoknak a vidéki gimnáziumoknak, amely a mi társadalmunk erejéből, a mi társadalmunk fiainak és lányainak biztosította a középiskolai tanulás lehetőségét. De szerveződött a többi is, a szikszói, a mezőcsáti, az ózdi, az encsi, az ormosbányai, és később a gönci és az abaújszántói. Többségben olyan községekben indultak gimnáziumi osztályok, ahol korábban talán n1ég legmerészebb álmaikban sem mertek erre gondolni. Igaz, az első évek,, talán az első tíz esztendő, meglehetősen nehezek voltak, többnyire általános iskolákkal kooperáltak, fcanárhiánnyal is küszködtek, és a felszerelésük, a szertári állomány sem volt kifogástalan.

entlífeff fi*;

közül ma már nem mindegyik létezik. Egyikről-má- sikról — mint például az abaújszántóiról, a gönciről, az ormosbányairól — kiderült, hogy életképtelen, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek biztosítására nem volt meg a lehetőség, s vele szemben az igény sem. A többiek azonban léteznek, s ‘mivel általában az épület- gondoV siUgrült megoldani,

e korszak

ma már egyre inkább nemcsak el- és befogadott, hanem eredményes iskoláknak is tekinthetők.

Erre egyébként bizonyítékul elég talán átlapozni azokat a statisztikai évkönyveket, amelyek tartalmazzák, hogy melyik középiskolából hány diák nyer felvételt felsőfokú intézményekbe. De megemlíthetnénk azt az igazán friss példát — a tavalyi középiskolai országos tanulmányi verseny eredményeit, amikor egy szikszói érettségiző fiatalember negyedik lett a történelem versenyen. Már pedig — sajnos — Borsod az utóbbi években nem sok ilyen jó helyezéssel dicsekedhet. De nyugodt lelkiismerettel

mondhatjuk el azt is, hogy a szerencsi Bocskai István Gimnáziumban folyó művészeti, esztétikai nevelésnek országosan is kiemelkedő híre van.

De túl ezeken az egyébként szívet melengető eredményeken, e gimnáziumok legnagyobb érdeme mégis csak az, hogy alapításuk óta sok ezer fiatal számára nyújtották a tanulás, az érettségi bizonyítvány szerzés lehetőségét, természetes közelségben. Mert akármelyik ilyen gimnáziumot is nézzük, mindegyikbe húsz-harminc településről járnak ba a diákok. Olyan falvakból, ahol a felszabadulás előtt fehér holló-számba ment a felsőbb iskolában tanuló diák.

E gimnáziumok többsége már rangot szerzett magának, olyan hírnevet, amelyre az egykori diákok és a maiak egyaránt büszkék. Nem volt könnyű — kétségtelen. S ma sem az, mert a hírnévért minden nap újra és újra meg kell küzdeni, újra és újra bizonyítani kell. S ha anyagilag könnyebb is, mint a kezdeti években, hiszen mai szertáraikat már össze sem lehet hasonlítani a régi gimnáziumokéval, ha létükért és fennmaradásukért már nem kell mindennap csatázni, akkor is, nehezebb a helyzetük. Diákjaik ugyanis kisebb településekről jönnek, s tudjuk, milyen sok gond van még kisiskolásainkkal. S ha többé- kevésbé megoldott is már a gimnázium épülete, kollégium még csak elvétve akad. Igaz, egyre több fórumon esik szó arról, hogy lehetőségeinkhez mérten majd c kollégiumoknak is meg kell egyszer épülniük.

űrre az eddigi £g;ek

szolgálnak zálogul. Az, hogy ma már, mondjuk egy szerencsi kisdiák úgy válaszol a kérdésre: „hová akarsz menni?” mintha mindig is a világ legtermészetesebb dolga lett volna: „Hová? hová? hát a gimnáziumba.” S már hozzá se teszi, hogy a szerencsibe. Nekik már így természetes, és látják maguk előtt a távlatot is.

Csutorás Annamária