Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 10 1974. dec. 25., szerda Az uborkamag példá ja Kedvező körülményektől el nem kapatott község is szol­gálhat országraszóló példá­val az okos gazdálkodásban. A honi térkép szélére szorult bodrogközi Riese például az uborkatermesztésben jeleske­dik. Ügyannyira, hogy ami­kor ennek a különleges is­mereteket kívánó művelési módnak nagyüzemi elterjesz­tését szorgalmazták az ille­tékesek, az országos szakmai bemutató színhelyéül is Ki­esét választották. Az itteni Üj Élet Termelőszövetkezet ugyanis teljes sikerrel ol­dotta meg azt a bogos fel­adatot, hogy a tá j termeszté­si hagyomány miként hasz­nosítható az új követelmé­nyeket támasztó nagyüzemi feltételek között. A MAGTERMELÉS ÉS A SZORGALOM A mai helyzet pontosabb megértéséhez tanácsos kissé visszapillantani az időben. Nyomasztó szükségből segí­tette ki az uborkamag a ri- cseieket a nagy gazdasági válság idején, az 1930-as években. A kevésföldű, szí­vósan szorgalmas falubeliek­nek — akik a fejük műve­lésével ugyanúgy törődtek, mint a földjükével — néhány hozzájuk húzó gazdasági ta­nár tanácsolta a kertészeti magvak termesztését. Már akkor az uborkamag vált be itt a legjobban. Ki is tartot­tak mellette a ricseiek. Csak­hogy a nagy változást hozó szövetkezeti gazdálkodásba kezdetben nem tudták beil­leszteni a hagyományos mód szerint sok aprólékos mun­kát kívánó magtermesztést. Előbb alkalmas, új művelési rendszert kellett kimódolni. Leghamarabb a vetést sike­rült gépesíteni — a szemen­ként ültető kukoricavetőgép­re szerelt speciális berende­zéssel. A gyomirtásra még ma sincs igazán hatékony vegyszer, ezért a nagy táb­lákon legalább kétszer kell í'ogatos és kézi kapálást vé­gezni. Ezt a munkát úgy biz­tosítják, hogy tagonként oszt­ják fel a táblát. (Segítenek a kapálásnál az érdekelt csa­ládtagok is!) Ugyancsak kéz­zel gyűjtik kupacokba az érett uborkát. Ettől fogva azonban már ismét gépek segítenek. Az elmés magfej- tőgép megkíméli az embert a hajdani legriasztóbb mun­kától, a kézi fejtéstől. (Az uborkalé bizony kiszívta a kézen a bőrt, s a segítségül használt fakanállal sepi volt könnyű kikaparni a magot a kettévágott, érett uborkák­ból.) Most öt fejtőgépe van a szövetkezetnek. Egy gép 7— a kezelővel és 3 kiszolgáló­val — naponta 1 hektár ubor­kából fejti ki a kocsonyás magvakat. Még mindig maradt azon­ban egy kritikus szakasz a nagyüzemi munkafolyamat­ban: a szárítás. A legutóbbi évekig napon szárították — a kistermelők most is csak így száríthatják — az előbb gondosan kimosott magot. Csakhogy így teljesen az idő­járás szeszélyétől függ az értékes mag további sorsa. Ráadásul az átvevő s az ér­tékesítő keresekedelem — a felhasználók különleges igényeihez igazodva — egyre kényesebb minőségi követel­ményeket támaszt. Csak a csontfehér mag számít ki­váló árunak. (Ha eső éri a magot, megbarnul a színe, s hiába marad nagyon jó a csírázó képessége, már sok­kal kevesebbet fizetnek ér­te.) EGYEDÜLÁLLÓ SZÁRÍTÓBERENDEZÉS A ricsei szövetkezet az egyedi szárítóberendezés megalkotásával tette igazán biztonságossá az uborkamag nagyüzemi termesztését. — Egymillió forintunkba és pénzzel nem mérhető, ren­geteg közös töprengésünkbe került a szárító, de megérte — mondja Kocsi József el­nök. — A mi gyakorlati el­képzeléseinkhez adta hozzá szakmai segítséget ragaszko­dó földink, Daku András fő­energetikus, aki most a Nagymiskolci Állami Gazda­ságban dolgozik. Az ő ter­vének kivitelezésében sokat segítettek a szövezetkezetün- ket patronáló, a Lenin Ko­hászati Művekből való sze­relők is. Persze, még évekig tartott a szárító tökéletesítése. Mos­tani formájában, az üveg- ház-szerű csarnokban meleg levegő befúvatásával törté­nik a szárítás. De előbb itt is gondosan kimossák a von­tatókon behordott magot, majd a szintén saját terve­zésű és megoldású centrifu­gával kicsapatják a rátapadt vizet. Csak ezután terítik szét a magot vékony rétegek­ben a szitalapú szárítóasz­talokra. — Ilyen nagyteljesítményű és ilyen jó minőségű mun­kára képes uborkamag-szárí- tó berendezés nincs még egy az egész országban. Ezt viszont már Koleszár János, a Vetőmagtermelő és Értékesítő Vállalat területi felügyelője jegyzi meg, aki egész éven át rendszeres szaktanácsadással segíti a szövetkezetét. A szaktanács- adáson felül a vállalat, hosz- szúlejáratú szerződés alap­ján, 450 000 forint fejlesztési hozzájárulást is adott a szö­vetkezetnek, speciális gép- beszerzésre. A ricsei szövetkezet évről évre 100 hektáron termel uborkamagot. S bár a Tisza árvize 10 hektárt, a belvíz pedig 24 hektárt tönkretett: ebben az évben az ültetvény­ből, a megmaradt 66 hektá­ron termett majdnem 200 mázsa uborkamag 4 és há­romnegyed millió forint be­vételt hozott a közös kasz- szába! A szövetkezet egész gaz­dálkodásában központi té­nyező az uborkamag-ter- mesztés. Ennek jó tapaszta­latai bátorították a gazda­ságot egyéb aprómagvak — például' 45 hektárnyi kony­hakömény — termesztésére is. S az így szerzett tapasz­talatok — valamint a szin­tén korábban meglevő lucer­naszárító és -őrlöüzem telje­sebb kihasználása, — ösztö­nözték még újabb vállalko­zásra: a Datura innoxia ne­vű gyógynövény nagyüzemi, 60 hektáron való termelésé­re. A KÖSZÖNET SZAVAI — Messze esünk minden nagyobb várostól, nehézkes innét a szállítás is, hiszen a bodrogközi utak közismer­ten nem kényeztetik a jár­műveket. Ezért mi a földraj­zi hátrányunkat csak azzal ellensúlyozhatjuk, ha olyan árut viszünk piacra, amely kis helvet foglal el és nagy az értéke. A szállítás szó­szerinti megrázkódtatásait is minőségi romlás nélkül vise­li el — összegezi a gazdasá­gi indokokat Kocsi József. — A gazdasági számadás­hoz az idén szorosan odakí­vánkozik a köszönet szava — toldja meg a beszélgetést Körmöndi István, a szövet­kezet főmezőgazdásza. — A próbatevő nehéz őszben a nagy értékű és a fagyra igen érzékeny maguborkát nem győztük volna csupán a tag­ság erejével mind betakarí­tani. Ezért különösen sokat jelentett nekünk, hogy a mis­kolci 101. számú Szakmun­kásképző Intézet tanulói az első hívó szóra a segítsé­günkre siettek. S velünk együtt iparkodtak minél több uborkát megmenteni. Ezzel az emberi kiegészí­téssel válik igazán hitelessé Riese idei helyzetképe. Berecz József — közművelődésünk néhány kérdése és gondja — A közelmúltban két művelődéspolitikai tanfolyam hallgatóival volt alkalmam találkozni; két-két előadáson és egy- egy kerekasztal-beszélgetés egyik válaszoló részvevőjeként. A hallgatók a gyakorlati élet sodrából közvetítették munkások és kul- túrmunkások közművelődési gondjait és kérdéseit. Ezekből néhány jellegzetes észre­vétel közzététele: figyelmet érdemelhet . .. Egy hónappal ezelőtt, midőn e találkozá­sok és beszélgetések történtek, még nem ol­vashattuk a Központi Bizottságnak a XI. pártkongresszusra kiadott irányelveit. Még­sem tartom meglepőnek, sőt, egészen ter­mészetesnek tekintem, hogy most, amidőn futólagos jegyzeteimet rendezem, úgy lá­tom: az akkor felvetett kérdések, szóvá tett gondok „egybevágnak” az irányelvekkel. Közelebbről: az ideológiai és művelődési feladatokról szóló V. fejezet 4. és 5. pontjá­nak egy-két mondatát szinte előrevetítették a gyakorlati életből. „Az állami oktatásban szé'esebb rétegek számára kell biztosítani a feltételeket az általános és szakmai ismere­tek magasabb szintű elsajátításához, a rend­szeres továbbképzéshez.” — „Érjük el, hogy mind többen folyamatosan művelődjenek, vegyenek részt általános és szakmai okta­tásban, továbbképzésben, önképzésben.” — „Fordítsunk különös gondot a munkásosz­tály tudásának gazdagítására, kulturálódá- sára”: Ezek a termelőmunkában közvetlenül dolgozók művelődési szükségletei és gondjai! — De lássunk néhány eredeti szemelvényt magukból a hallgatói véleményekből és kér­désekből. „Cselekedni csak anyagiak birtokában le­het” — mondta egyikük, arra célozva, hogy akad gazdasági vezető, aki nem azt látja, hogy hosszabb távon megtérül, hanem csu­pán azt, hogy pillanatnyilag „áldozatnak” tűnik a művelődési célokra „költött” anya­gi ráfordítás... Volt olyan — elgondolkodtató, de teljes egészében el nem fogadható — vélemény is, mely szerint „nem egészen illendő dolog”, hogy csaknem harminc évvel a felszabadu­lás után még mindig „közadományozások­ból is kell segíteni az oktatási intézménye­ket” ... Ügy látták, s ebben van igazuk is, hogy gyakran a „helyi sovinizmus” hely­zeti előnyt teremt, és így a szerencse tün­tet ki egyes oktatási intézményeket, a hát­rányosabb helyzetűek rovására, holott azok­nak kellene több társadalmi támogatáshoz jutniok... Ezen — gondolták — akár a gaz­dasági szabályozók módosításával is (!) le­hetne, kellene változtatni... Sokakat, elsősorban a közművelődés min­dennapi gyakorlati munkájának végzésére függetlenített népművelőket izgatja az a kérdés, hogyan lehetne „bevonni” ilyen vagy olyan társadalmi rétegeket, csoportokat, korosztályokat stb. a művelődésbe. Végül abban állapodtunk meg, hogy ne a „bevo­násban” gondolkodjunk, hanem a kedvéb­resztés, az elindítás, a művelődés útjáh le­gyen a célunk, hiszen: az önművelés is ré­sze a közművelődésnek... A kerekasztal-beszélgetéseken, bár „nyílt titok”, hogy lehetséges, de mégis felvető­dött a kérdés: egyesíthető-e a felnőttek szakmunkássá képzésével általános művelt­ségi képzésük? Ez a vita magában foglalta a sajátos oktatási módszerek, az egyéni ta­nuláshoz szükséges áldozatvállalás és kész­ség, továbbá a törvényekben, rendeletekben is biztosított, szabályozott kedvezmények átgondolását... Ez, de a mozi- és színházjegyeknek, az értékes könyveknek viszonylagos olcsósága hazánkban — szemléletesen bizonyítja, hogy a művelődés anyagi terheinek egy részét maga az állam vállalja; a szocialista állam, amelyben nem lehet „üzlet” a kultúra, a művelődés ügye 1... „Hogyan lehet hatékonyan és helyesen végezni akár az ismeretterjesztést, akár a szakmai továbbképzést olyan munkahelyi közösségekben, ahol a közönséget, a hall­gatóságot alacsony és egészen magas kép­zettségű egyének együttese alkotja?” — hangzott az úgynevezett „jó kérdés”. Jó kérdés, mert minden oktatás, közlés, kap­csolatteremtés (előadás, szónoklat, cikkírás stb.) „művészetét”, a „titkok titkát” tir­tatta!... — Hogyan is? — Ügy, hogy a legegyszerűbb hallgató, néző, olvasó is megértse, érdeklődéssel fogadja, ám egy­szersmind adjon valami újat, valami el­gondolkodtató többletet a legmagasabb kép- zettségűeknek is... Egyszerre színesen és tartalmasán, egyszerűen és színvonalasan... Ahogyan éppen a legkiválóbb tudósok te­szik, akik többnyire igen jó ismeretterjesz­tőle, „népművelők” is egyben 1,.. — Mint minden fórumon, itt is szóba került az anyagi és erkölcsi megbecsülés összhangjának gondja. A művelődés mun­kásainak és társadalmi munkásainak egy­aránt fájhat, ha akár az egyik, akár a má­sik marad el tartósan és méltánytalanul... A művelődési intézményeket — például a könyvtárakat — felelőssé tesszük, beszá­moltatjuk és „elszámoltatjuk” olyan moz­galmak, akciók helyzetéről, melyeknek ök csupán egyik tényezői voltak, ám elindítói, néha szinte névadói is — rajtuk kívül több társadalmi és szakmai szervezet, szövetség, „övék a dicsőség, miénk a kötelezettség” — megfigyelhető ez a gyakorlati élet sodrá­ban ... Csakugyan van ilyen jelenség. A közgondolkodásban az a nem egészen szo­cialista szemlélet eléggé egyoldalúan álta­lános, hogy a társadalmi munkásoknak min­denképpen tisztelet és köszönet jár, de a „függetlenítetteket” tesszük felelőssé azért is. amit mások nem végeztek el... A művészetek és a művészeti műveltség köréből viszonylag (és sajnálatosan) keve­sebb kérdést — gondot vetnek fel a gya­korlat emberei; ámde amit szóba hoznak, az lényegre mutat és figyelemre méltó. — íme: „Miért nincs a művészeteknek ma olyan vonzása, mint volt a felszabadulás előtt, vagy néhány esztendeig azután is az igé­nyesebb munkások és más dolgozók söré­ben?” — A „benyújtott számla” részben „vissza is dobható”: csupán a művészet a vétkes ebben? Nem fogyatékos és kezdetle­ges szintű-e gyakran maga a művészeti ne­velés és ismeretterjesztés is? nincs-e vaia- mi az okokból magukban a szánt szándék­kal a művészetek elől elzárkózókban is?! A közérthetőség mechanikus felfogása, n valóság lényegének sajátos és tipikus mu- vészi ábrázolása helyett a fényképszerű 'ifi ségű visszatültrözés számonkérése a mC vészi alkotásoktól: fájdalom, még vezető kultúrmunkások körében is meg-megla’ál-' ható szemlélet. Szót kellett vesztegetnünk arra, hogy Petőfi szobra: nem Petőfi arc­képe! (Különben is csak egvetlen hiteles fénykép maradt róia; ez ma sem eléggé közismert; arcképeként a köztudat emléke­zetében a múlt századi megszépített, ro­mantikus-idealista Petőfi-ábrázolások: raj­zok, metszetek és festmények élnek!...) Ar­ra. hogy egy Petőfi-szobor: Petőfi költésze­tének s benne a haladó, a forradalmi köl- tőknek-köitészetnek művészi érzékeltetése, „jelképe” is lehet, sőt. ha ez is. csak akkor jó igazán Petőfi szobrának is!... Joggal vetődött föl az a kérdés is: „Mi­ért készül az irodalmi és művészeti kriti­kák jó része csupán a „beavatottaknak”, a szakmai és a hozzáértő közönség szűk kö­rének?” — Megválaszolása, az „érthető” és ..érthetetlen okok” felsorakoztatása, a kriti­kusok mentegetése és elmarasztalása azon­ban messzire vezetne; túllépné e cikk illen­dő kereteit is ... A z említett íés nem említett) kérdések és gondok csak fejlettségünk mai szintjén jelentkezhettek. S bár meg­oldásuk és orvoslásuk figyelmet és törődést igényel, jó, hogy jelentkeznek’ Gyárfás Imre I pori éiel sonn...

Next

/
Thumbnails
Contents