Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

1974. dec. 25,, sierda RZAK-MAGYARORSZÄG 9 ........III II I .. .1. Mil. S zolgalatban A MOZDONY három ref­lektorának fénykévéje be­lehasít a sötétbe, a lassan leereszkedő köd vibrálva menekül a rohanó, belema­ró fények elől. A vezető­állásban sötét van, csak a műszerek zöldesen foszfo- reszkáló számlapjai és mu­tatói világítanak. Egyre sű­rűbb, vastagabb lesz a köd. A vonatvezető megigazítja sapkáján a piros szalagot, s fejét a két öklére tá­masztva mereven figyel előre, a reflektorok vágta fényútba. A mozdonyvezető szemei végigsiklanak a műszere­ken. Minden rendben van. Mögötte a gépházban, s alatta a négy tengelyen kétezer lóerő dolgozik. Két­ezer lóerő hatalmas és erős energiáját vigyázza, szabá­lyozza, uralja. S a mozdony mögött tíz kocsi. A komi­ban utasok százai... „Vajon hová utaznak ilyenkor, karácsony villá­ján az emberek? Mi kény­szeríti őket a vonatra, mi az, amit el kell intézniük? Mindenkit a családja vár...?” — Hosszú lesz a kará­csony ... — szakítják meg gondolatait a vonatvezető szavai. — Hat éve ilyenkor min­dig szolgálatban vagyok. Nem tudtam kifogni, hogy otthon legyek — válaszol­ja, majd kimutat az ab’a- kon: — Nézze csak! A térköz­őr mekkora fát állított a gyerekeinek... A száz kilométeres roha­nás közben csak egy villa­násnyi ideig látják, amint a töltés melletti kicsiny őr- ház ablakánál ott áll a fel­díszített, csillogó fenyőfa. Gondolatai ismét elka­landoznak, miközben sze­mei figyelik a rohanó tájat, a jelzőket. „Otthon most díszítik a fát... A két fiú. Közben a konyhában jobb­nál jobb illatok kevered­nek. Sül a piskóta, a ked­vencem. Majd holnap. Hol­nap eszem belőle. Azért ér­dekes dolog, hogy a vasút nem állhat meg ... Minde­nütt karácsony van. Ün­nep ... A szeretet, az aján­dékozás ünnepe. Több mint harminc éve ez van. Szol­gálat. Rohanás az idővel, rohanás az időért, rohanás az emberekkel, akiket va­lahol várnak. Ott, hátul a kocsikban eszébe jut-e va­lakinek, hogy mi itt va­gyunk...? Itt vagyunk elől, ketten. S rohanunk ... Egy­re erősebb a köd. A jelző­ket alig látni. Eddig ponto­sak vagyunk. Pestig nem lesz késés...” A sűrű, gomolygó ködben alig észlelhető piros fény villan. Szinte egyszerre mondják: — Piros ... A mozdonyvezető való­sággal megfeszül a szék­ben. Jobb keze már húzza is a légfék fogantyúját. A kerekek sisteregve, szikráz­va lassulnak a féktuskók szorításában, s a szerelvény pontosan a jelző oszlopa előtt áll meg. — Nem veszélyes, ezt még behozzuk — szól a menetlevelet vezető társá­hoz. Két perc múlva indulnak tovább. Két perc jótékony, de ugyanakkor szorongató pihenő után kezdődik az újabb rohanás. Állomások váltóin pattognak a kere­kek, miközben a nyolcvan, száztíz kilométeres sebes­séggel száguldó szerelvény mozdonya vad táncot jár. Olyannak tűnik, mintha a háborgó tenger egy kicsiny dióhéjat dobálna. Házak, faluk, tanyák ma­radnak mögöttük. A töltés­ről belátni a házak abla­kain. Csodálatos látványt nyújtanak a feldíszített, ki­világított karácsonyfák, az új játékaikat, ruhácskáikat próbálgató gyerekek, a te­rített asztalok mellett ülő koccintgató felnőttek, a hófödte, fehér tetejű, pi­páló kéményű házak. Hatvan után ragyogó, tiszta az égbolt, ködnek nyoma sincs. Minden olyan meghatóan békésnek, nyu- godtnak látszik, mint a mesékben. Nevető, mosoly­gó felnőttek, vidám gyere­kek ... S a vonat rohan tovább. — Egy ember a sínek között...! Mindketten egyszerre észlelik a veszélyt. Keze már a gyorsféket húzza. A kerekek sikítanak, hirtelen megtörik a rohanás lendü­lete. Homlokát kiveri a ve­ríték, nem keres zsebken­dőt, csak a kézfejével tö­rülközik, amikor a moz­dony a sínek között im­bolygó alaktól néhány mé­ternyire megáll... A kocsik lehúzott abla­kain kíváncsi és szitkozódó emberek. A részeget bevi­szik a közeli őrházba, s amikor tovább indulnak, a mozdonyvezető akkor veszi észre, hogy remegnek a lá­bai, s a cigaretta sem esik jól. A Miskolcról 17 óra 50 perckor indult Tokaj-ex- pressz menetrend szerinti pontossággal érkezik a Ke­leti pályaudvarra. A lehú­zott ablaknál állva nézi a rohanó, tolakodó utasokat. — Maga egy állat...! Menjen lovaskocsit vezetni. Nem tud finomabban meg­állni?! — üvölt felé egy borízű hang, s a férfi még fenyegetően az öklét is megrázza. Egy pillanatra elönti a keserűség ... Mondaná, hogy egy ember életét mentette meg. Ha nem a gyorsféket használja, ak­kor ... VIDÁM TARSASAG siet el a mozdony mellett. Fér­fiak, nők, gyerekek. Az egyik fiatalember barátsá­gosan felmosolyog rá, majd hirtelen a zsebébe nyúl, s egy borospalackot kínál felé. — Köszönjük a pontos­ságot ... Szépen jött a „ve­zér úr”. Kellemes ünnepe­ket kívánunk valamennyi­en. Tegye el ezt a bort. Most úgysem ihat... Ezért nem jó maguknak. Viszik ezt a sok vidám, ünneplő embert, s maguk nem szó­rakozhatnak ... Majd ha letelik, megisszák. Egészsé­gükre! Választ sem várva, a töb­biek után iramodik. A moz­donyvezető nézegeti, for­gatja a bort. Már nyoma sincs benne az iménti ke­serűségnek. Eszébe jut a megmentett ember. Vissza­adta az életnek, a család­jának. Ez volt az ő karácsonyi ajándéka. FELFÖLDI GYÖRGY Juhászat a Kishortebágyon Az mondják, Gelejen „szent állat” a bir­ka. Az pedig csak tiszta véletlen, hogy a geleji tsz nem juhászatáról lett elne­vezve, hanem a mezőcsáti halászokkal történt egye ■ sülésekor „örökölte”, és kissé halastavának, a geleji víztárolónak is köszönheti, — itt, ebben a kishortobá- gyi juhos-világban — fur­csán hangzó nevét: Dél­borsodi Halászati Szövetke­zet. D név ellenére halról csak a Csincse-patakot tó­vá duzzasztó gát környékén illik beszélni, ott, ahol több vagon ponty és busa szun­dít a telelő medencékben. A tótól, s a falutól délebb­re már csak juhokról s ju­hászairól esik szó. Mert a geleji kertekaljá- tól majdnem a Tiszáig, ezen a Gelej, Mezőcsát, Ároktő, Tiszabábolna es Tiszadorog- ma övezte, vagy 12 ezer holdnyi rét-legelővilágban amit joggal neveznek Kis- hortobágynak, vadmadáron kívül csak birkát találni. A Kishortobágy vagy két­ezer holdnyi geleji csücské­nek egyik tanyája, a Füzes felé tartunk. Gépkocsival kétpercnyi út lenne, s az is lesz jövőre, amikor megépül az 1300 méteres bekötőút. "Zörgős szekéren, sarat, zsombékokat, vízzel teli egykori holtágat kerülget­ve most jó időbe telik, míg odaérünk. Útközben oko­sodom. Kíváncsiskodó, ér­deklődő egymagám vagyok, s válaszolgató, hozzáértő szerencsémre három is akad. Mindhárman a hasznos négylábút, a juhot vallják __________________________L_ a Kishortobágy kincsének, a rét-legelővilág legjobb hasznosítójának. Egyikük, dr. Demeter Jó­zsef, a tsz elnöke. A másik, Tóth József, az egyszerű ju­hászból lett juhászati bri­gádvezető. A harmadik, Agócs Béla, maga is ven­dég, de mint a Gyapjúfor­galmi Vállalat miskolci ki- rendeltségének vezetője, s ezt megelőzően, mint szak- felügyelő is gyakran járta, jól ismeri ezt a „juhos bi­rodalmat”. Tőle tudom az egész megyében ez a leg­számottevőbb termelőszö­vetkezeti juhászat. Kiváló a csaknem ötezer anyajuh árutermelése. Szinte ro­hamléptekkel fejlesztenek, anyává nevelik a legszebb jerkéket. Még igy is több mint három és félezer te­jesbárányt, pecsenyebá- rányl értékesítettek az idén exportra. Kiváló n gyapjú- termelés is. Visszakanyarodunk... N em az úton, csak kissé az idő­ben. Az elnök s a számadó, azaz mostani „rangján” bri­gádvezető mesélik el, ho­gyan fejlődött néhány esz­tendő alatt 600 darab anya­juhról ötezerre az állo­mány. Nem volt könnyű elérni azt, hogy itt a Kis­hortobágy on ismét „szent állat” legyen a birka. Mert valamikor már az volt. A régiek is rájöttek. Kita­pasztalták, hogy ez az igénytelen jószág hasznosít­ja legjobban a dél-borsodi rét- és legelőterületeket. Már a csáti halászokkal történt egyesülés előtt, a ge­leji Petőfi Tsz-ben is év­ről évre fejlesztették a ju- hászatot. Fejlesztették azok­ban az években is, amikor szinte az egész országban „divat” volt lebecsülni, száműzni a juhot. És ma már ott tartanak, hogy a gazdaság árbevételének mintegy 40 százalékát, hat­millió forintot ad ez a jó­szág. Közeledünk a Füzes ta­nyához. Ha most nyár len­ne, azt hinném,, hogy déli­bábot látok. A nagy síkság egy kissé kiemelkedő ré­szén jókora, száz méternél is hosszabb épület körvona­lai bontakoznak ki a köd­ből. — Itt születik a jövőnk — mondja kis büszkeséggel az elnök. A juhászat kor­szerű tanyája. A már majd­nem kész, ezer férőhelyes, eternittel fedett hodály szomszédságában már egy újabb is készül. És a helyszínen a többi, az összesen négyezer kor­szerű férőhely kijelölt he­lyét is megmutatják. Az anyaghiány, a mindenért való kilincselések, utánjá­rások ellenére gyors az építkezés üteme. Maguk építik, saját építőbrigáddal. A vasszerkezetet a műhely dolgozói szerelik. Dicsérik is Kékedi Sándort, Hajdú Kálmánt és a többieket. Elmondják, hogy az egyen­ként hatmázsás, vasbeton tetőszerkezeti oszlopokat ifj. Afra Lajos, a kazlazás- hoz használt homlokrako­dóval emelte a helyére. Szinte napok alatt, itt váltak az építkezés szak­embereivé. — Elsősorban ennek kö­szönhető — magyarázzák —, hogy a tervezők kalku­lálta 3000 forint helyett 2000 forintnál is jóval ke­vesebbe kerül itt egy juh- férőhely. Ezt a pénzt is nehéz volt kiszorítani, de már sürge­tően kellett, hiszen a szép állomány, a 18 juhász gon­dozta falkák zöme szükség- férőhelyen tengődik. — A hajlékát magának kereste ki nálunk a birka — hallom örömmel a szám­adótól. Előbb az állo­mányt fejlesztettük, most jöhet az épület. Meg kellett teremteni a rávalót. A következő lépés a to­vábbi fejlesztés. Az anya­juhok számát mintegy nyolcezerre növelik. Hogy elbír-e, eltart-e ennyit a Kishortobágy geleji csücs­ke? Dr. Demeter József pon­tos számítások adataival vá­laszol. A rétek s legelők ho­zama megsokszorozható. Csaknem másfél ezer hold­nyi területre dolgozták ki a tsz gyepfejlesztési tervét. Az első szakasszal, 270 hold gyepterület felújításával, újratelepítésével már el is készültek. Jövőre már a Füzes tanyai juhászati központhoz. „Kihozzák” a villanyt, bevezetik a vizet. Olyan modern, nagyüzemi juhászat valósul meg itt, ezen a pusztaságból alig néhány méternyire kimaga­sodó homokdombon, hogy csodájára járhat az egész Kishortobágy. POZSONYI SÁNDOR kormányos A kis srác megkapaszkodik az ajtófá­ba, lecövekel, és nem moz­dul beljebb semmiért. A hatalmas, díszes karácsony­fa kedvéért sem, csak nézi, bámulja, messziről. Az apja biztatgatja a belépésre, de eredmény nélkül. „Miért nem jön be?” Fél a kor­mányostól.” „Kormányos? Miféle kormányos, és hol van?” „Az elefántot neve­zi kormányosnak. Nem azt mondja, hogy , ormányos, hanem kormányos.” Jókora elefánt tornyosul a kará­csonyfa közelében, ki tud­ja hányféle más játék tár­saságában. Szép, szürke ele­fánt, lógó füllel, lehajtott fejjel, kunkorodó ormány­nyal, csak éppen nagy, ma­gasságra körülbelül olyan, mint a srác. Az apa kissé restelli a dolgot, mármint a gyerek félénkségét, más­részt pedig büszke is a ha­talmas elefántra, amekko­rát játékban még ő sem látott. Különösen nem a maga, — a magunk — gyerekkorában. Nem bizony. És azokat a mechanikus játékokat sem láttuk, ismertük, — na­gyobb részét nem is gyár­tották —, amelyeket most a srác, mondhatni, magától értetődően működtet, kap­csol, elindít, irányít, tisz­tes távolból az elefánttól. Más játékokat ismertünk, leginkább saját készíté­sűeket, amelyekhez a szük­séges tudást az elődöktől örököltük. Sikeres elkészí­tésük — főként, ha valami módosítást, továbbfejlesz­tést is kitaláltunk — min­dig hatalmas örömet szült, ha ismertük volna a ^si- kerélmény” kifejezést, rög­tön meg is magyarázhattuk vón’ a miértet. Ez az apa, a gyerekkori barát, kivel most falusi, szép házában úgy csodáljuk a karácsony­fát, mintha az elsőt lát­nánk életünkben, ugyan­csak jeleskedett a sokféle játék elkészítésében. Aszta­los vált belőle, csodásán szép intarziás készítmé­nyekhez van tudása-türel- me. Akkor minden időszak­nak megvolt a maga játé­ka. Ilyenkor, télen egyebek között a traktort készítet­tük. Egy cérnás karika kel­lett hozzá, áthúzni benne a gumit, végére darabka fá­ból a hajtókar, ezzel húz­tuk fel a „motort”, a gu­mit, melynek gyors lepör- gését viaszgyertya fékezte meg, és lassan néhány mé­tert szépen elhaladt a trak­tor. Elbírta a gyufásdoboz- ból készített kocsit is, vagy a bokszosdobozból gyártott ekét. Kerekeibe fogakat fa­ragtunk, így a lejtőn is ügyesen kapaszkodott, aka­dályokon is átmászott. A bocfapuska, vagy kócpuska ugyancsak ebben az idő­szakban készült. A bocfa, vagy bodzafa belső részét kellett kiégetni, fából bele­ülő tolót faragnunk, löve­déknek kenderkóc, és már működött is. A krumpli- puska ugyanígy működött, ámbár jóval kisebb hatósu­gárban. Ennek a csövét lúd- toll szolgáltatta, lövedékét pedig a karikára vágott krumpli. A szeles ősz a sár­kánykészítések, eregetések ideje. Micsoda munka volt egy jól repülő, díszes sár­kány elkészítése! A tavasz pedig a fák nedveit, főként a fűzfák nedveit mozgató, serkentő tavasz, a fűzfasze­kerek, sípok, dudák készí­tését tette lehetővé. Dehogy ismerhettük ezt a sokféle mechanikus játékot, melyet most nézegetünk a karácsonyfa alatt! Dehát természetes, hogy mással játszanak a gyerekek, mást kell megismerniük. Például szikrákat vető, kelepelő géppisztolyok is vannak a karácsonyfa alatt. Akkor még nem lehettek, hiszen a sorozatlövő fegyverek, ame­lyekkel — az igaziakkal — egyszerre akár több embert, is agyon lehet lőni, még nem terjedtek el annyira, mint napjainkban. Most már szinte minden gyerek ismeri a sorozatlövőket. Még rakéták is mereceznek már a karácsonyfa alatt. A nagyobb gyerekek ismerik azt a szót is, hogy inter­kontinentális. Meg azt is, hogy robbanófej, meg atom­töltet. A nagyobbak már hallottak Hirosimáról. És hogy’ megy például ez a tank! Itt a karácsonyfa alatt. Elemmel működik, gomb­nyomásra, kapcsolásra, elő- re-hátra indul, kanyarodik, forgatja a lövegtornyot, pontosan be lehet vele cé­lozni mondjuk ott, azt a kis házikót, és durr!... Persze itt vannak a fe­nyőfa alatt a holdautók Is. A billenő teherkocsik, a nagyszerűen működő, ügye­sen emelő daruk. Erős mun­kagépek is vannak a fa alatt, amelyek sokkal jobban ka­paszkodnak, messzebbre is mennek, sokkal többet tud­nak, mint például a cérna­gurigából készített traktor. Egyiknek-másiknak szinte teljesen úgy mozognak az alkatrészei, mint az igazi gépeknél, a gyerek el tud­ja mondani, miért, miként működik ez a gép. És olyan rakéták is láthatók a fa alatt, amelyek nem robba­nótöltetet visznek, hanem szputnyikot. Meg űrhajók, melyek a csillagok felé re­pítik az embert. És a nem is olyan nagy gyerek koz­mikus sebességet említ, súlytalansági állapotot, bolygót, naprendszert, fény­évet. Meg Gagarint, meg Armstrongot. Sok minden van bizony a ma karácsonyfája alatt!... Ez alatt is, melyet most né­zegetünk, mely alatt eleve- nítgetjük az 'emlékeket, a hatalmas „kormányos” kö­zelségében. Más. természe­tesen, mint a mi gyerekko­runkban. Maga a ház is más. A régi, öreg épület helyén emelték az új, sokszobás, nagy házat. A kócpuskát igen nehéz lenne most mű­ködtetni. hiszen honnan lenne például kóc? Vala­hogy lejárt a kender ideje, legalábbis nem termesztik, dolgozzák, most itt a falu­ban. A szátva. a tiloló, a gu- zsaly, a motolla, a vetélő, a gombolyító, a csörlő piúzeumba került. Persze, hogy más a karácsonyfa is, s ami alatta van. az is. Néhány ijesztő dolog is jut alá. Jó lenne úgy intézkedni, hogy csupa szép, csupa kedvesség le­gyen alatta, de ez bizony nehéz. „Gyere, ne félj a kormányostól!” — biztatja az apa a srácot, de az to­vábbra sem hisz az elefánt mozdulatlanságában. Isme­retlen, új ez a nagy szürke valami, nincs vele haver­kodás. „No, majd lesz ké­sőbb” — zárja le az aoa az ügyet. —. „Majd megisme­red, megszereted.” De azért meggyújt egy csillaeszórót, meg néhány gyertyát. Ha­gyományos. iaén-i'"-” régi gyertyát. PRISKA TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents