Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1974. dec. 25., szerda ,Azóta minden nap ünnep.. ” Takács néni otthonában SZEMÉLYESEN nem ismerem a brigád tagjait; Horváth István gépészt, a kollektíva irányítóját, Erzsikét, Klárikát és Pirikét éppúgy, mint a Miskolci Vízművek egyik' szocialista közössségének a többi tagját sem. S bár soha nem találkoztunk, úgy érzem, mégis sokat, nagyon sokat tudok róluk. Emberi tulajdonságaikról, életükről és munkájukról, egyszóval arról: milyen is ez a parányi közösség. Egy idős asszony, özv. Takács Józsefné miskolci, Tanácsház tér 7. szám alatt lakó néni beszélt róluk. Amit elmondott, ahogyan megismertetett velük, több volt szimpla bemutatásnál. Őszinte, emberi érzésekből fakadó mondatok; dicséret, hálálkodás, egyszerű szavakkal megformált köszönet. — Milyen drága jó brigád! Milyen nagyszerű emberek! — sokáig csak eny- nyit tudott mondani. Nem talált szavakat rá, hogyan is köszönje meg, amit erte tették. Nyugdíjas, egyedül élő asszony Takács néni. Férjét elvesztette, gyermekei nincsenek. Rokonok, hozzátartozók nem nyitják rá a csöppnyi lakás ajtaját. Az évek hosszú során beleszokott az egyedüllétbe. Életét, napjait úgy rendezte be, ahogy sok más, segítő társ nélkül maradt ember. Amíg dolgozott, viszonylag könnyű volt elviselnie a magányt; napközben a munkahelyen sok emberrel találkozott, szót váltott, beszélgettek erről-arról, ami éppen gondolatba került. Amikor hazament, tovább szőtte, ezeket a beszélgetéseket; véleményt mondott, igazat adott, helyeselt vagy éppen nemtetszően megcsóválta a fejét. Persze csak úgy egyedül, magában, hiszen hallgatósága csupán a négy fal volt. Amikor nyugdíjas lett, sok minden megváltozott. Ügy érezte, végképp magára maradt. Egyszeriben nyomasztotta a magány, az otthonában megrekedt némaság. Hiába ment napközben az emberek közé, estére mégiscsak ott találta magát a szegényesen berendezett lakás kísérteties csöndjében. Vendégül látni valakit? Meghívni esetleg egy hasonló sorsú embert? Néhányszor megfordult a fejében, ám mindig elhessentette a gondolatot: szerény nyugdíjából nem tellett falfestésre, a megkopott bútorok kicserélésére, vendéglátásra — azt meg res- tellte volna, hogy így engedjen be magához valakit. — Tíz évig voltam a Miskolci Vízműveknél, a Béke brigáddal azóta tart a kapcsolat ... Ahogy a brigádra terelődik a szó, ismét fölenged. Szavait melegség járja ót, úgy beszél Erzsikéről, hogy ő a brigádvezető jobbkeze, Horváth elvtárs egy aranyos ember, s a többiek is mind-mind az ő tulajdon gyermekei. — A jó múltkorában is kijöttek hozzám, szétnéztek a lakásban ... Aztán ... Egyszercsak mindent újjávarázsoltak: kifestették a szobát;, az aj tót-ablakot, megcsinálták a vízcsapot, új tűzhelyet jártak ki a MTK-nél... És sorolja tovább vég nélkül; a régi szekrény helyett újabbat kapott, amikor beteg volt, a brigád tüzelőt vitt, begyújtottak, meleg étellel, szeretettel, gondoskodással vették körül. — Aranyos, drága jó brigád ez! — ismétli újra és újra. — Stefánia napján, a névnapomon egy nagy csokor rózsával állítottak be. Süteményt, gyümölcsöt hoztak, elhalmoztak mindennel. Szerettem volna megköszönni, de nem tudtam. Az örömtől a megha- tódástól csak arra futotta az erőmből, hogy a brigádvezető nyakába boruljak és sírjak ... sírjak ... Néhányukat névről is ismeri Takács néni; Horváth elvtárs, Klárika, Erzsiké, Piriké __ Magáról a brig ádról „csak” annyit tud: „tízen vannak, öt nő és öt férfi... van valami fokozatuk, úgy emlékszem, ezüst, de ha nem is az, biztos, hogy a legjobbak közé tartoznak”. És még azt, hogy a lakása rendbehozásán egy másik kollektíva, a vízművek December 4. brigádja is igen sokat segített.., Amit ezenfelül még mondhat, egyetlen mondatba sűríti: — Akik így gondját viselik egy magányos öregasszonynak, akik ennyire jó emberek, azok az üzemben, a munkahelyen is csak becsületes, szorgalmas emberek lehetnek. TAKÁCS NÉNI életéből néhány évvel ezelőtt száműzték a magányt. Melegség, öröm és szüntelen várakozás költözött a rideg falak közé, s ez a kedves vendég azóta is ott él. Lehet névnap, évforduló vagy egyszerű hétköznapi szerda, özv. Takács Józsefné számára azóta minden nap ünnep... N. I. Bükki táj Fotó: Laczó József Mozi Iced velöSc re csk A Borsod megyei Moziüzemi Vállalat helyzetéről írt egyik korábbi, szeptember 22-i cikkünkben már jeleztük a vállalat vezetőségének egy figyelmet érdemlő törekvését: híradómozit akarnak szervezni Miskolcon, valamint megteremtik a magyar filmek moziját. Dr. Hetényi Györgytől, a vállalat igazgatójától kapott tájékoztatás szerint a tervek most realizálódnak, s január elsejével megkezdi működését Miskolcon a Béke moziban a híradó- mozi. Sajnos, megfelelőbb moziépület hiányában ezt a hatalmas nézőterű mozit, kényszerülnek igénybe venni erre a célra. A jövőben délelőttönként fél kilenctől fél tizenkettőig ötvenperces összeállításokat vetítenek, amelyekben a heti friss híradókon kívül az új kis- filmek kapnak helyet. Ezzel részben megoldódik az a régi miskolci gond is, hogy a nagyközönség a fesztiválokon és az éppen műsoron futó kapcsolt-fil- mes időszakon kívül is megtekinthesse azokat a rövidfilmeket, amelyeknek nemzeti szemléje a városhoz kapcsolódik. A tervek szerint kedden és szerdán látható egy összeállítás, csütörtök, péntek, szombat dél- előttjein pedig egy másik, azaz hetenként kettő. Ugyancsak január elején kezdi meg működését a magyar filmek mozija, amely egyelőre nem más, mint a Táncsics mozi profiljának átalakítása, műsorbeosztásának módosulása a magyar filmek javára. A mozi műsoridejének hatvan százalékában magyar filmeket játszik: heti két napon az új, éppen bemutatott magyar filmeket vetíti, további két napon pedig korábbi magyar filmekből összeállított tematikus sorozatok kerülnek a mozivászonra. Érdemes még megemlíteni, hogy működik újabban egy ifjúsági mozi az úttörőházban, amely például a karácsonyi szünetben mindennap tart vetítéseket; nemsokára megkezdi munkáját a 3. sz. Ipari Szak- középiskolában egy iskolamozi, Perecesen egy száz férőhelyes klubmozi nyílik, s a közeljövőben várható Hejőcsabán a nyugdíjasok mozijának nyitása is. Akkor is karácsony volt T izennyolc napos döcögés után a "vonat végleg megállt. Kisebb, komor állomásépület, néhány raktárféle látszott a hóval borított tájon. Egy rúdon tábla, rajta Schöndorf felirat. Valahol Weimar közelében, mert nemrégen ennek a történelmi városnak a neve villant be a rácsos ablakon. Kívülről felnyitották a lelakatolt ajtókat. A marhavagonok utasai feltápászkodtak. Nyolcvanan, kilencvenen, százan egy-egy kocsiban. Hunyorogtak a havon szikrázó fénytől. Az úton meghaltak maradtak csak fekve vagy ülve, ahogy éppen befejezték életüket — sokan — huszonkét-huszonhárom éves korukban. Vezényszó hangzott. Lekászálódtak a kocsikból. Sorakozó ötösével a vágányok között. A sorok lassan rendeződtek. Az emberoszlop hosszúra nyúlt. Mintegy három és félezren alkották. A hullákat külön sorba rakták az egyes kocsik emberei meilé. Az épületek tetején, meg a vagonokon lövésre emelt fegyverrel álltak a német katonák. Az oszlop körül SS-katonák cirkáltak rövid láncra fogott farkaskutyákkal. Megjelentek a tolmácsok, meg a bunkókkal felfegyverzett vlaszovisták. Elhangzottak az első intelmek: itt fegyelemnek kell lenni, mert irgalom nincs. S máris pattogtak- süvítettek a lövések. Csak úgy, a nyomaték kedvéért minden vagonnyi csoport közepéből kilőttek felülről egy-egy szerencsétlent. Pontos tarkólövéssel. Hogy érthetőbb legyen: itt nincs irgalom. Megindult a menet. Ötösével azok, akik kiszálltak a vonatból. Budapesten összefogdosott bujkálók, üldözöttek, egyebek. Szökött katonák és munkaszolgálatosok, fiatal és idős asszonyok, alig vánszorgó öreg férfiak. December 6-án hajnalban vagonírozták be őket, néhány napos fogvatartás után, a Józsefvárosi pályaudvaron. Tizennyolc napig utaztak. Most a íurkósokat lóbáló vlaszovisták, meg az SS-ek arra biztatták őket, hogy lépést tartva meneteljenek. Nagyméretű, vasrácsos kapu közelébe kanyarodtak. Nagyszámú őrség ácsorgott előtte. A menet megállt. Tisztnek látszó SS lépett elő. Közölte, hogy Buchenwaldban vannak, a Harmadik Birodalom egyik legrégibb és legjobban felszerelt koncentrációs táborában. Innen csak két úton lehet távozni, hallották: a kapun, ha munkára viszik a foglyokat, s a kéményen, ha már semmire sem használhatók. Zömök, négyszögletű téglakémény okádta az ég felé gomolygó fekete, orrfacsaró füstjét, nem messze jobbra. A kaput nem nyitották ki. A rácson fenyegető felirat kovácsolt vasbetűkből: „Jedem das seine!” Mindenkinek a magáét. Ez legalább őszintébb volt, mint a többi lágerkapu, ahol azt hirdették: „Arbeit mach frei”, azaz a munka szabaddá tesz. Többszörös drótkerítések közé kanyargóit a menet Szöges drótok göngyölegei mögött kifeszített tüskés huzalok ültek a porcelán villanyszigetelőkön, őrtornyok magasodtak. A túlsó oldalon csont-bőr soványságú emberek, többségben csíkos papírszövet rabruhában, mások tarkára mázolt civil öltözetben. Tucatnyi nyelven kiabáltak. Ennivalót kértek, ha van, dobják át a kerítésen, úgyis elveszik az újonnan érkezettektől, semmit ne vigyenek magukkal tovább. Tizennyolc napi utazás után mi ennivaló maradhatott, ha ellátásról nem gondoskodtak? A kuporgatók zsákjaiból így is előkerült ez-az. Féktelen zabálás kezdődött. Csak úgy, menet közben, megállás nélkül. Mert az őrök éberek voltak. Ütlegekkel zavarták vissza a sorba, ha valaki mégis megpróbált bedobni valamit a dróton túlra, földbe taposták a maradék falatot, akinél meglátták. Több kapun át érték el a zömök kéményes épületcsoportot. Ismeretlen csoportok várakoztak ott. Az SS-ek elmaradtak. A feketeruhás, bunkós vlaszovisták, meg zöldparolis régi rabok vették át az irányítást .Mustrálgatták a jövevényeket. Jobb bakancsokat, csizmákat, tetszetős hátizsákokat azonnal elvettek. Órákat, ékszereket, pénzt követeltek. De azt már a pesti nyilasok és rendőrök elvették. Kora délután volt. Korán szürkült. A vonat utasai egymáshoz bújva latolgatták a jövőt, idézték az elmúlt hónapok rettenetéit, egyeztették új tapasztalataikat a német koncentrációs táborokról eddig hallott információkkal. Felettük fenyegetően bodorodott a krematórium fojtogató füstje. Találgatták, vajön kiket égetnek éppen. Lassan beesteledett. A távolban őrlámpák jelzései villantak valami erdőből, néha jelzőlövéseket hallottak. A tolmácsoktól megtudták, hogy néhány hónappal korábban a szövetségesek a láger melletti üzemet porig bombázták, figyelmeztetésként, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tud a tábor szörnyűségeiről. Hallották, hogy nagy hírű politikusok is itt senyvednek fogolyként, egy német kommunista vezetőt pár hónapja megöltek. Ernst Thälmannak hívták. A gondolatok hazaszálltak. Az utolsó évek üldöztetéseire, a megalázásokra, a sok esztendei kemény munkaszolgálatra, az elhurcolt és Auschwitzban meggyilkolt hozzátartózókra — érdekes, mondta valaki, ott meg az volt a vasútállomásra írva, hogy Waldsee, mint itt Schöndorf —, meg arra, hogy éppen az elfogás napján tudták meg, Miskolc előző nap felszabadult, itt meg hogy az ő vonatjuk után bezárult a gyűrű Budapest körül. Már este volt, amikor egy terembe jutottak. Minden csomagot le kellett rakni, zsebeket kiüríteni. A következő teremben meztelenre kellett vetkőzni, a ruhákat vállfára akasztani. Még a nadrág vasalására is ügyelni kellett, ha valakinek még ilyen ruhája akadt. Mert ha nem, zuhogtak az ütések bunkóval, gumibottal. Fodrászok közé terelték őket. Pillanatok alatt eltűntek a hajak, bajuszok, de még a mellkasi vagy lábszár-szőrzet is. Testi motozás: nincs-e elrejtett drágakő, vagy egyéb a szájban, fülben, máshol? Végül irány a fürdő. Betonos terem, zuhanyrózsákkal. Ilyenekből ömlött máshol a gáz. Itt vajon mi lesz? Idegesen szorongatták az ujjhegynyi, a korábbi szerencsétlenek maradékaiból főzött RIF-szappant. Forró víz zuhogott. Jól is esett a hosszú utazás, tisztálkodási lehetetlenség után. Törülkö- zésre nincs lehetőség. A következő hideg betonteremben két felcser egyazon injekcióstűvei döfködött valami szérumot az elvonuló emberekbe, két másik meg szúrósszagú fertőtlenítővel meszelt le tetőtől talpig mindenkit. Sorakozó az udvaron. Meztelenül, nyirkos testtel. A tiszta égbolton dideregtek a csillagok. A derengő fényben a sok száz mezítelen ember döbbenetes látványt nyújtott. A lemez- telenítés az ember végső megalázása adott esetben, az ember ruha nélkül védtelen, végletesen kiszolgáltatott. A nőket külön sorakoztatták. Hideg volt nagyon, de nem fáztak. Vágy nem érezték, hogy fáznak. Aztán újra egy épületbe hajtották őket, ahol mindenki kapott egy nadrágot, zubbonyt csíkos papírszövetből, valami sapkafélét, meg egy fapapucsot. Rab írnokok lajstromba vették, s adtak egy számot két példányban, vászonra nyomva, hogy azt varrják fel ruhájukra, attól kezdve a nevük helyett azt jegyezzék meg. U * jra sorakoztak az udvaron. A rabruhában, lekopa- szítva alig-alig ismerték fel egymást. Csendesen, suttogva latolgatták helyzetüket. Eljutottak hát a vég előtti utolsó lépcsőhöz. Már a nevüktől is megfosztották őket. Már csak a legvégső jöhet,... a pokol, a pusztulás ... Messziről harangszó hallatszott. 1944. december 24-én elérkezett az éjfél. Valahol misére harangoztak ... Akkor is karácsony volt.. i BENEDEK MIKLÓS i
