Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

1974. dec. 25., szerda

ÉSZAK- M AGY ARORSZAG

á

Sok-sok kicsiny kiilönbékénk

A repülőgép ereszkedik lefelé, mígnem a felhők alatt felszikráznak a nagyváros fényei. A turbómotorok hangja megváltozik, a szárnyak billennek, s alant lassan, méltóságteljesen forogni kezd a sokszínű, százezer arcú fénytenger. S oly szép. oly felemelően emberi az elvonuló fények rendezettsége fentről. Ott lám, tér van, a hid ívelt lámpafüzér, amott hosszú-hosszú sugárút lámpasora világít, 3 a házak is. mint fénypettyes katicabogarak, hu- nyorognak-fénylenek, ahogy elvonul felettük a repülőgép ismert, s mégis mindig újdonság erejével ható dörgése.

És már a repülőtér jelzései figyelmeztetnek. Megérkeztünk. Itthon vagvunk.

★

Itthon vagyunk?

Teljes otthonunk-e mór ez a felépített ország? Vi- seli-e együtt s külön-külön arcunkat, akaratunkat, hitünket, vágyainkat, szándékainkat? S mi magunk is épültünk-e eléggé azáltal, hogy építettünk?

Az otthon nemcsak a négy fal közötti kicsiny világok független komfortja; nemcsak civilizáltság, nemcsak modern bútorok, berendezések, háztartási gépek, rádió, televízió, telefon kényelme, nemcsak a gombnyomással felragyogtatható elégedettség. Hanem mindenekelőtt szövetség, összetartozás. Azok szerződése, különbékéje, akik megismerték és megértették egymást. Akiket közös szándék, közös hit tart össze, s a kötelesség, a szolgálat közössége is.

Itthon vagyunk-e mindannyian ebben a hazában, otthonunkban? Az országban, amelyet építettünk, s amely épít, a maga képére formál, alakít bennünket is?

S rendben van-e minden ezzel a formálódással?

Néha indulatok feszülnek bennünk, s pontosan nem is tudjuk, miért. Haragszunk, s nem tudjuk, kire. Kellemetlenkedünk egymásnak, oktalanul-értelmetlenül. És mennyire kicsinyesen!... Úgy, hogy a házfelügyelőt szidjuk az eldobott és szélsodorta papírdarab miatt, amit esetleg mi magunk dobtunk el; hogy az autóbuszon az ajtóba állunk,

azok elé, akik leszállódnak, s ha meglöknek bennünket, hangosan szitkozódunk, de ha más áll elénk, amikor le akarunk szállni, akkor ismét nekünk áll feljebb. Ügy kellemetlenkedünk, hogy egy-egy íróasztal mögött. legyen az bármily alacsony, dölyfösen. ridegen bánunk a hozzánk jövővel, a segítségünkre számítóval, hogy annak szeméből könny csorduljon a megalázástól, a tehetetlenségtől. S úgy, hogy igaztalanul bántjuk azt, aki bizalmával, barátságával tisztel meg bennünket. szavakkal kormoz- zuk-sórozzuk, aki rólunk rosszat soha nem mond, megrövidítjük a vigyázat- lant, becsapjuk a hiszékenyt, megrágalmazzuk a tisztességest is olykor. Miért ?...

Talán csak amiatt, hogy reggel fáradtan, zúgó fejjel ébredtünk fel egy éjszakába nyúló, zajos este után.-*

Az értelmetlen, oktalan rosszakarat különösen nehéz ellenfél. Vitában legyőzni nem lehet; okos érvekre nem hallgat, csak a saját indulatára fülel, csak a magáét hajtogatja. Harcba szállni ellene veszedelmes vállalkozás; többnyire övön alul üt, s a becstelenség gesztusai sokkal inkább kiszámíthatatlanok, váratlanul hatók, semhogy az, aki becsületesen küzd, kivédhetné őket.

A nemtelen indulatokat, megnyilvánulásokat, a romboló szenvedélyeket, a dest- ruktivitást csak a közösség ereje fékezheti meg. Csak a közösség képes e tulajdonságokat építő cselekvéssé változtatni. Vagy ha kell, egyszer s mindenkorra kivetni magából azt, aki méltatlan rá, hogy ez a közösség otthonarcsaládja legyen. *

A napi munka kisebb-na- gyobb közösségeinek megvan ez az ereje. Olykor ösztönösen, máskor tudatos, megfontolt következetességgel alakítja tagjait, az egyéneket a nap! munka során, a napi együttlétben.

A szocialista brigádok, közösségek nemcsak a termelés élenjárói; nemcsak önképzésre, tanulásra, művelődésre serkentik tagjaikat, hanem letéteményesei egy újfajta magatartás kibontakoztatásának, egy olyan erkölcsi rend kiteljesedésének, amelyben az egyén önmagát a köz javának alárendelve teljesíti ki. Amelyben az egyén magatartásának normái a közérdek, csoportérdek és egyéni érdek harmonikus összhangján alapozódtak.

*

Ennek az új közerkölcsnek, ennek a szocialista er- kölcsiségnek a kiteljesedése nem valósulhat meg persze máról holnapra, s küzdelem. viták, összeütközések, átmeneti feszültségek, disz- szonáns jelenségek, visszahúzó megnyilvánulások nélkül.

A fejlődés folyamatában ezek a visszahúzó megnyilvánulások éppúgy tör- vényszerűek, ahogy a sebes folyóvíz partjainál is keletkeznek visszafelé haladó holtáramok. Az örvények. az egymásnak feszülő ellenáramok e csomópontjai olykor áldozatokat is követelnek; védtelen, véletlen áldozatokat.

A folyó azonban legyőzi örvényeit, s halad tovább.

A repülőgép leszállt a repülőtéren. Hazaérkezett. Elindulnak lármásan, ráng- va-lökdösódve, mégis oly ismerősen, meghitten az autóbuszok, taxik, villamosok. Az utak kétoldalán emberfolyamok hömpölyögnek, kavarognak, torlódnak, szétválnak s egybeolvadnak ismét. Mindenki hazafelé tart.

Odafentről, a magasból csupa csillagpompa, fény- csillogás, lámpafüzér, színek ünnepi pompája ez a lent füstösen, zajosan, egymást támogató vagy egymást támadó indulatokkal eltelten sodródó emberi rengeteg. Odafentről, eszméink, világot megforgatni támadt lelkesedéseink magasából, sugárzó csillagok, szelek magasából.

A valóság azonban itt van, lent. Bennünk van, általunk van. Életharcaink közepette, s szépülve; nemesedve, magát jövő eszményekhez mérve — soksok kicsiny különbékénk árán.

Ünnep van. Áldott csend van. Jó estét mindenkinek.

Fapp Lajos

ANDREJ

AKKOR IS karácsony közeledett. S mi gyermekek, akik a leghamarabb feledtük el a légópincék zsúfoltságát, ismét élveztük a decemberi fehér zúzma- "át, a havat. Játékos kedvünket még az sem zavarta, hogy anyánk napról lapra szótlanabb, ingerültebb lett. Céltalanul be-be- nyitott többször is abba a kamrába, ahol annak előtte sem volt bőségben soha élelem ... Szótlansága okát csak később értettük meg.

A karácsony nem is igazi a ropogósra sült mákos- iatkó nélkül. Most viszont innyi liszt sem gyűlt össze í szakajtóban, hogy az amúgy is Iesovánvojott macskánk erőre kapott volna tőle. Jó néhány hete már a kukoricamáié és a szárított „görhe” cserélődése jelentette étrendünk változatosságát. Persze, anyánk megváltozását nemcsak mi vettük észre, hanem Andrej is. aki egysze- mélyben volt a szíj jár'. 5- műhely főnöke és beosz- 'ottja. Jó ötven felé járhatott mér. de vidámságát, életörömét még a hosszú frontszolgálat sem tudta csökkenteni.

Esténként, amikor a petróleumlámpa fénye megjelent konyhánk ablakán, tudtuk: néhány perc múlva feltűnik robosztus alakja. Ha nem jön. talán éjszakánk is szegényebb lett volna. De jött Itt volt akkor is. Nem értettülc mit mond, mégis szívesen hallgattuk. Szavai mögött mesét, csodálatos történeteket sejtettünk.

Ándrej is észrevette hogy nyugtalanság vibrál a levegőben. Hol anyánkra, hol ránk tekintett, ő is csendesebb lett. Csak tömött bajuszának hosszúra nyúlt szálai rezdültek meg időnként. Anyánk, hogy a feszültséget feloldja, magyarázni kezdett a karácsonyról, a fonott kalács ízéről, illatáról. Andrej, mint mindig, most is lelezte: tudja, érti. miről van szó. „Da, dal Mamuska. Harasol”... Nem sokáig maradt A megszokottnál hamarabb vette jó meleg sapkáját, és valami indokot felhozva jó éj kívánt s ment. Mi Is korábban ágyba kerültünk. A félig lehúzott lámpa lángja ijesztő árnyékot vetett a frissen meszelt falra.

Másnap reggel szokatlan zajra ébredtünk. A szabad- kéményes konyhából a fűtött búbos kemence' enyhe meleget sugárzott a szobába. Edények koccanása, a szalma zizegése jelezte, hogy ott nem mindennapi dolgok történnek. Izgatottan dugtuk ki fejünket, hogy valamit megtudjunk a történtekről. Anyánk is vidámabb korholással parancsolt vissza a szobába minket. Kimondhatatlan kíváncsiság kerített hatalmába! Tekintetem állandóan az ajtóra irányult: tudtam, valaminek történnie k°ll.

Kint erősebb zaj. Igen. anyám most vette ki a~ke- mencéből azt a mákos rudat. amelyhez a szükséges hozzávalót Andrej szerezte ...

SEM AZ ELŐTT, sem azóta én ilyen csodálatos ízű karácsonyi süteményt nem ettem, mint harminc évvel ezelőtt. 1944. december 25-én. Még az sem zavart, hogy a szokottnál egy kicsit „szemcsésebb” volt a kristálycukor, amit a ,oc- kára vágott cukorrépa nagyszerűen helyettesített

V. M.

Az édesanya címe;

Szerencs, Bástya ti. 23.

Nem is tudom, miért nem nevezte meg magát az a levélírónk, aki október elején egy korábbi hírünkre névtelenül reagált. Ez a hír arról szólt, hogy Miskolcon a fegyveres erők napja alkalmából olyan édesanyákat tüntettek ki, akik ét, illetve hat fiúgyermeket neveltek a hazának — néphadseregünknek.

„... A cikk elolvasása után arra gondoltam, hogy milyen boldogok is lehetnek ‘ most azok az édesanyák, akiknek ilyen nagy tiszteletben és megbecsülésben van részük. Aztán eszembe jutott, hogy én is ismerek Szerencsen egy édesanyát, aki tudomásom szerint, nem is öt, hanem hét (!) fiúgyermeket szült és nevelt fel a hazának. A neve Paksi Lajosné, cukorgyári munkásnö, jelenleg már nyugdíjas... Az ó nevét is szívesen olvastam volna a Haza Szolgálatáért Érdeméremmel kitüntetett édesanyák nevei között. Igazán megérdemelte volna” — írta többek között az ismeretlen levélíró.

Névtelen levelekkel — ha el is olvassuk — általában nem foglalkozunk. Szerencsére, ebbe a levélbe beleolvastunk és rögtön megállapítottuk, hogy a levél tartalmát voltaképpen szép szándékok szülték. A feladója is nyugodtan aláírhatta volna a nevét. De ez talán már nem is fontos A fontosabb az, hogy Paksi Lajosnét, született Rimán Erzsébetet, az egykori tanyai béres lányát, a későbbi cukorgyári munkásnőt, valóban hét fiúgyermek — hét katonafiú — boldog szülőanyját megtaláltuk.

*

Hívatlanul, váratlanul kopogtattunk be hozzá Szerencsen, a Bástya utca 23. szám alatt levő. kis kertes családi ház ajtaján.

— Igazán nem számítottam miskolci vendégekre — mondja Paksi néni, majd pillanatnyi zavarán lúltéve magát így folytatja —. de az nem tesz semmit, tessenek helyet foglalni! Miben lehetek a segítségükre?

Félkörbe üljük a konyhaasztalt. a beszélgetés pedig megered magától, mint tavaszi hóolvadás után a hegyi patakocskák csörgedező vize.

— Igen, hét fiút szültem és neveltem fel. az urammal együtt. 1935-ben kötöttünk házasságot. Aztán alig egy évre rá megszületett János, az első fiam, két év múlva jött Lajos, a második, és egy’ évvel utána Jóska, a harmadik.

Paksi néni itt megáll a népes család történetének visszapergetésében. Eltűnődik a múló éveken, ameMind volt katona... Mind jó fiú . •.

lyrek hozták, egyre csak hozták a gyermekáldást, de hét gyermeknek még a születési sorrendjét sem Uöny- ny’ű pontosan megjegyezni.

— Hát még kihordani, megszülni és felnevelni őket...

— Hogy is volt a többi?

— töri meg a közénk telepedett csendet az önmagának szánt kérdéssel, miközben az egyébként szomorkásnak tűnő arcvonásai mosolyra rándulnak és így folytatja:

— Igen, a Jóska fiam után a többiek két évenként születtek. Először 40- ben a Tibi, 42-ben a Laci, és 44-ben a Bandi fiam. Közben az uramat elvitte a háború, a fogság, és amikor hazajött egy évre rá született még István, a legkisebbik fiúnk. Így követték egymást, szépen sorban — mondja Paksi néni megkönnyebbülten, amikor a sor végére ér.

Aztán benyit a szobába és nemsokára a családi fényképek sokaságát terhi elénk az asztalra. Mutatja sorban hét felnőtt fiát — valamennyien katonaruhában. néphadseregünk, határőrségünk egyenruhájában.

— Mind volt katona! — jegyzi meg most is, miközben a fényképeket nézegetjük. és érezhetően nem kis büszkeséggel beszél katonafiairól.

— Mind jó fiú. Mind becsületesen eleget tett a kötelességének. Szépen sorban, ahogy születtek és ahogy kellett. Tizennégy évig hozta a postás a leveleket ... Hol a Dunántúlról, hol az Alföldről, mikor honnan, ahol éppen szolgáltak. Megerősödve, „megemberesedve” jött haza mind, amikor fészereit. Még a legkisebb fiam is. akiről mikor bevonult a2t hittük, hogy agyonnvotn- ják... — jegyzi meg mosolyogva, miközben tovább lapozgatja a családi fényképeket.

Előkerül közülük hét menyének, tizenkét unokájának fényképe is, akikről nem kevesebb szeretettel beszél... Es előkerül egy már-már halványuló kép is, amelyen együtt látható az egykori Paksi család: az édesanya, az édesapa — hét fiúgyermekével. És ez a kép újra emlékeket idéz.

— Bizony nem volt könnyű sem kihordani, sem felnevelni őket. Eleinte különösen nehéz volt. Egy keresetből hét gyereket etetni, ruházni, iskolába járatni — csak az tudja, aki megpróbálta ... Az uram akkor eukorgy’ári kocsis volt. N.váron aratást, kapálást vállaltunk, volt úgy, hogy 16 holdat. Mikor a gyerekek már nagyobbacskák lettek, ők is mentek az apjukkal aratni, mi meg a legkisebb fiammal itthon főztünk és vittük nekik az ebédet.

— Most már könnyebb, csak egy kicsit fájnak a lábaim ... Lehet, hogy az évek ... Lehet, hogy a gyerekek is... Ki tudja? — töpreng, de inkább csak önmagában és visszakanyarodik oda, amivel kezdte:

— Igen, most már kevesebb a gond, és több az öröm a háznál. Az uram is nyugdíjas, de szezonban el- járogat a cúkorgyárba .. A gyerekek mind dolgoznak. János géplakatos, Lajos asztalos, Jóska villany- szerelő, Tibi is asztalos. Laci meg tűzoltó, András festő, István pedig cukrász a csokoládégyárban, meg munkásőr is — toldja meg a legkisebbik fia „mesterségét”. A legkisebbik Paksi fiúét, aki most már 25 éves.

— Mind jó gyerek. A menyeim is. Elég gyakran eljönnek és sohasem ’önnek üres kézzel... Évente kétszer együtt van az 5gész család. Erzsébet napján, meg karácsonykor... Huszonnyolcán szorongunk ilyenkor a szobában, meg a konyhában, de megférünk szépen, békességben, boldogságban. Ilyenkor disznót vágunk és együtt koccintunk a gyerekek, ez unokák boldogságára.

S talán a múló évekre is. amelyeket lassacskán elfelejtünk. amelyek nehezeo- bek voltak.

' *

A névtelen levélről pedl? — amely bennünket Szerencsre kalauzolt — Paksi néni mit sem tudott. A sok- gyermekes édesanyák kitüntetéséről is csak hallott valamit annak idején, de nem sokat törődött vele.

Mi azonban — kivételesen egyetértve névtelen levélírónkkal — mihamarabb szívesen adnánk hírt egy szerencsi édesanya kitüntetéséről is — aki hét liC- gyermeket nevelt a hazának.

Csépányi Lajos

... Es előkerül egy már-már halványuló családi fénykép is,

Fotó: Szabados Győrir>