Észak-Magyarország, 1974. október (30. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-20 / 246. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1974. október 20., vasárnap Hetente 16 mázsa hús A konyhafőnök Magyar Tibor munkahelye az Utasellátó Vállalat Miskolc, Tiszai pályaudvari egységének a konyhája. Fiatalember, 27 éves. O a konyhafőnök, és ... Tanulófelelős, szocialista brigádvezető. — Kedvenc hobbyja? . . — Hidegtálak készítése... Eredményes és sikeres hobby. Legutóbb, a Vendégül lát. Borsod rendezvény- ' sorozat nyitányán hideg- konyhai készítményekkel első díjat nyert. Két évvel ezelőtt harmadik volt... »— Mit készített, mi volt a díjnyertes mű? — Malacgalantin és angolos hátszín ... Tizennégy órai rrfunkával készült el, több mint harmincféle alapanyagból. * A Bükk-vidéki Vendéglátóipari Vállalatnál, a Hámor Étteremben kezdte a szakmát... Ott volt tanuló. Tisztelettel beszél első mesteréről, Annau Istvánról, akitől megtanulta a hidegkonyha „művészetét”. — Lassan tíz éve, 1965. március 1-én kerlütem ide, az Utasellátóhoz ... ötödik éve vagyok konyhafőnök. . — Reklamáció, panasz? .. — Lekopogjam... ? Ez alatt az idő alatt még nem volt. — Mikor kezdődik egy konyhafőnök munkaideje? — Reggel hatkor, a reggeliztetéssel ... Hét óra felé vételezem a napi nyersanyagot, és hozzákezdünk a főzéshez ... Étlap szerint... — Miből mennyit használnak fel? — Nehéz kérdés... A Tiszai pályaudvar éttermének havonta egymillió 400 ezer forint az ételforgalma. Nálunk reggel hattól este 11-ig mindig van mit enni. Hetente 16 mázsa húst használunk fel. — Különös kívánságok, igények ? ... — Nagyon sok a rendezvényünk ... A különtermünkben élvonalbeli labdarúgó csapatok, válogatott sportolók, vállalati vezetők is megfordulnak... A vasutasok Vörösmarty Klubjában egy száz személyes esküvőre készülünk.. Ahány rendezvény, annyi kívánság. Eddig valamennyit sikerrel teljesítettük. — A pályaudvaron több büfé, pavilon is található, amelyekben ételt is árusítanak ... — Igen, azokat is mi látjuk el... Naponta ötezer szendvicset készítünk. . Konyhánk jelenleg két műszakban üzemel, de szeretnénk az ételforgalmat tovább növelni, s ezért januártól már három műszakban dolgozunk, ami azt jelenti, hogy a választékot is növelni tudjuk. * A pályaudvari utasellátó nemcsak a konyhafőnökével büszkélkedhet, hanem a tanítványaival is. — Az elmúlt évben Budapesten Pipoly Béla, másodéves szakácstanulónk az országos versenyen első lett... Az idén is hasonló babérokra pályázunk. — Mi a feladata Magyar Tibornak, mint tanulőfele- Iqsnek? Szeretni kell/ a fiatalokat, a srácokat... A szakmai ismeretek mellett a humán tárgyakkal is foglalkozunk. Türelem, sok-sok segítség kell, hogy megtanulják a szakmát. Minden héten — a gyakorlati foglalkozások után — „különórákat” tartunk a tanulóknak. Én elsősorban szakmai dolgokkal foglalkozom. A konyhán 1966-ban alakult a szocialista brigád, amely 12 tagú, és Petőfi Sándor nevét viseli... Érettségizett Szakácsaink vannak, akik például a humán tárgyakból foglalkoznak a gyerekekkel ... Ügy érzem, méltó utódokat nevelünk. Felföldi György BALOGH ATTILA Az éjszaka sötétségét akkor IndlgóztAk bőrömre a fények, melyeknek sugarait tenyerembe szúrom, mikor: hideg lehclleted még a tűz árnyékát is arcomra fagyasztotta, mert megkérdeztem a naptól, hogy fog-e gyászolni megjátszott eszméket. Mert megkérdeztem az éjszakától, hogy miért vakaródzik fekete jégcsapokkal. Azért lehelted rám, mert mondtam a cigányoknak, hogy jöjjenek velem az értelemhez, kérjünk tőle bocsánatot mert eddig analfabéták voltunk. Marika, nem hallod? milyen szépen táncol a muzsika apám hegedűjén, melyet mankóin fájából lehasított szilánkokkal foltozott meg. Megszülettem a történelembe vályogfalak repedéseiből. A hegedűt hátamra kötöm, légtornász mankóim kezembe veszem, és így indulok az emberekhez, békét parancsoló gycrcksírással zsebemben. A fegyverüvöltést hegedűm túlharsogja, győzni fogok. Tyúk, vagy tojás ? A Lillafüred-expresszből már csak egy csíkot látunk. A kanyarban eltűnve mint kék kendő visszaint nekünk, szerencsétlen későn- jövöknek, akik bezárva az 1-es busz ketrecébe, hiába könyörögtünk a sofőrnek: nyissa ki az ajtót, le akarunk lépni! Pilótánk —, aki tudja, mi a szabály és hogy udvarias ember, annyi bizonyos —, a Tiszai pályaudvar körforgalmában jobb kéz felől mindenkit előzékenyen maga elé engedett. Felbőszülve a rohanni akaró utasok sürgetésén, mace- rálásán a megállóba araszolt. Balról, az aluljáróból kiáradó tömeg magabiztosan, erőfölényét megmutatva elzárta a lépcsőket. Utastár- saim közül azoknak, akik a fal melett „sumákolva” próbáltak lejutni, beigazolták az „egy lépés előre, kettő hátra” gyakorlati bizonyosságát. Mire a IX. vágányhoz értünk betonon tapsoló cipőinkkel, már minden hiába volt. Az ügyesek és optimisták a lendülettől futnak még egy kicsit az utolsó kocsi után, aztán a kora reggeli „edzés” befejező aktusaként ökleiket indiánosan megráz- rázzák a „szökevény” után. De ihár terjed a jó hír: jön a következő! No, erről aztán már 'senki sem akar lemaradni. Még csak lassít a szerelvény, de a lépcsőkre ugrálóktól már fürtös. Mire mindenki kényelembe helyezi magát, a legnagyobb csodálkozásra kiderül, hogy bőven van ülőhely, még fölösleges is. A folyosón a mozgóárust „fűzi” egy csoport, adjon nekik néhány féldecit, mások meg „takarékra állított” szemmel szunyókálni próbálnak. Az állóbüfében „a miskolciaké a szó”. Boros pohárral kezében egy „földim” rekedt hangon bizonygatja, hogy ő milyen jó családapa. A szívét kiteszi —, azt mondja. A fülkében ülő két csinos hölgy vizsgázni indulhatott. Közgazdasági kérdésekről, professzorokról csevegnek, de igazi érdeklődés és szaktudás akkor - ' - * • r ~. érződik beszédükből, amikor a legújabb kozmetikai cikkekre terelődik a szó. Egyébként pangás az egész vonalon. Hatvan és a leszállás között aztán újra megélénkül az élet. A pesti utcákat járva gyakran botlik tekintetem ismerős arcokba, akiket reggel a Tiszáin láttam. Észreveszem, ha a miskolci- ák összetalálkoznak, fenn- szóval köszöntgetik újdonsült látásból-ismerőseiket. Alaposabban megfigyelve rájöttem a titokra. Arról beszélgetnek, ki mit tud? Ki mit vásárolt és hol? Az áruházak címeit cserélgetik, aztán futás a következő üzletbe, megvásárolni az árut, ami otthon a Centrumban, vagy más üzletben garmadával áll a polcokon. •#Az esti vonat kupéiban a zsákmányt bontogatják mindenfelé a Csillag-, Luxus-, Corvin-szatyrokból. Egy üres fülkében behúzódom a sarokba. Néhány perc múlva felmálházott, pirospozsgás arcú földim tépi fel az ajtót, azt magyarázza, hogy az én helyemet ő korábban foglalta, csak éppen leugrott bort meg kolbászt vásárolni az útra. Felnézek a fejem fölötti csomagtartóra, de semmilyen csomagot nem látok ott. Zavartan mondom neki, ha foglalt lett volna a helye, nem ülhettem volna ide. Perceken belül levedlik rólunk a fővárosba illő előzékeny modor. Hazáig csak azon vitatkozunk, mi volt előbb, a tyúk, Vagy a tojás ... ? V. R. — Csendes, nyugodt itt, mint általában szokott lenni a telefonközpontban ... És fekete és sötét, koromsötét. Amióta elvesztettem szemem világát, örök sötétségben élek. De nagyon örülök, hogy dolgozhatok, hogy a gyár, a munkások, a vezetők gondoskodnak rólam, hogy e lehetek a gyár életének. Mert nagyon fontos, hogy sohase érezze magát feleslegesnek az ember. Arra kell törekedni, hogy ember maradjon az ember, amíg él. Most. hogy túl vagyok a nehezén, azért fohászkodom. hogy a tevékenység szeretete ne hagyjon el. csak az ne hagyjon el! — Szerencsére itt a közelben kaptam a gyártól lakást, öt. hat perc alatt beérek a munkahelyemre. Ilyenkor a feleségem kísér el. Ha dolgozni jövök, nem hozom magammal az összecsukható fehér botot, a figyelmeztető fehér botot. Mert nem szeretem, ha sajnálnak, és itt. a gyárban nincs is szükség rá. A fehér botot, a figyelmeztető fehér botot csak idegen környezetben használom. A gyár pedig számomra nem idegen, hiszen második otthonom. Amikor bejövök délután háromra, ban semmi csodálatos, hogy átveszem a szolgálatot a dél- rajongok a munkámért, ezelőttös telefonközpont-keze- ért a kis munkáért is. És lótól, Budai Julikától, aki szintén nagyon segítőkész, mint általában az emberek. Aztán leülök ide az asztalhoz és türelmetlenül várom az első csöngetést, az első telefonhívást. Azért van ez, mert számomra nagyon fontos, hogy dolgozhatok. Szerencsére nem csak egyszerű kapcsolásokat kell lebonyolítani, vagy üzeneteket közvetíteni, táviratokat telefonon átvenni, hanem — miután a délutáni és esti órákról van szó — sokszor önállóan is kell cselekedni,, tehát gondolkodni is kell. Az a jó műszak, ha minél több a hívás, ha minél több a munka. S ezzel otthon is így vagyok. Világéletemben ilyen tevékeny ember voltam. S akkor amikor 27 éves koromban megszűntem látni — hat esztendőn keresztül 28 operációval próbálták megmenteni legalább az egyik szememet, — akkor nagyon keményen elhatároztam. hogy ha sohasem fogok látni, akkor is dolgozni fogok. Mert csak ez, a munka. a tevékenység teszi az embert, tarthatja életben az embert. így hát nincs ab- GadóczI László — Ügy este fél hat körül a'vak-karóra óramutatói állásából megállapítom az időt és valami keveset eszek. Itt ülök egyedül a telefon- központban, az alagsorban. És az egyre ritkuló, gyérülő hívások szüneteiben, ha már a vak-írógépen felírtam a távolsági beszélgetéseket is, van időm gondolkozni. És ilyenkor nagyon sokat gondolkozom. Tudja, az az igazság, hogy jók az emberek, otthon ip mindig bütykölök vagyis hát az emberek több- a ház körül még akkor is, sége jó. Mondhat nekem ha sokszor az ujjamra ütök. akárki azt, amit akar. Én nap mint nap tapasztalom ezt. Most, amikor nemrégen beköltöztünk a gyári lakásba, a munkatársak felajánlották, hogy társadalmi munkában megcsinálják nekünk a vízlefolyót. Nagyon megható dolog ez. De azt hiszem. nem ez a fontosabb, hanem az, hogy az ember valamiféleképpen, ha másként nem, életének apró cselekedeteivel ellenszolgáltatást is nyújtson. Jó dolgozni magunknak, magunkért és másokért. — Estefelé szinte már alig van telefonhívás. Ilyenkor meg pláne van ideje az embernek gondolkozni, emlékezni, tervezgetni. Mi hatan voltunk testvérek. És annakidején, nagyon régen, amikor még mindent láttam a világból, a körülöttem levő világból, amit csak akartam, szinte gyerekként kezdtem dolgozni a berentei hőerőmű építésénél. Később azután bányász lettem Sajó- szentpéteren. Ezt a munkát is szerettem. Becsülettel végigcsináltam a katonaságot és visszamentem régi munkahelyemre, a bánvába. Aztán, hogy meg volt a jogosítványom, 1961-ben gépkocsivezetőként ide kerültem az üveggyárba. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, 1965. március 27-ét, amikor elvesztettem a szemem világát. Életem legnehezebb, legkönyörtelenebb évei következtek. És bár •nem tudtak segíteni rajtam, mégis csak itt vagyok. Az a fontos, hogy az ember a legnehezebb időszakban sem veszejtse el önmagát. Ezt pedig csak úgy érheti el, ha dolgozik, ha elfoglaltságot talál, ha érzi, ha tudja, hogy nem felesleges ember, hogy nem élősködő a társadalom nyakán ... És a munka nemcsak azért jó, mert szinte életben tartja az embert, hanem azért is, mert az életnek anyagi oldala is van. Én nem panaszkodhatom. A nyugdíj mellett keresek, a feleségem is dolgozik és a gyár, a gyári kollektíva mindenben segít. — Este nyolckor telik le a műszak. Ilvenkor eljön értem a feleségem. Egy telefonvonalat kihelyezek a trafóházba, ahol éjszaka is van mindig ügyelet, aztán eloltom a villanvt. ami nem is tudom miért égett, hiszen nekem nincs szükségem rá. lezárom a helyiségeket és a portán leadom a kulcsokat. Aztán elindulok haza. Megfogom a feleségem kezét és úgy lépkedek megette. Tlven- kor nem szoktunk hocjT^itrpj.. ni. Jólesik az esti hűvös, friss levegő, jólesik a séta és jólesik arra gondolni, hogy ma is megtettem a kötelességem ... Szöveg: Oravcc János Fotó: Laczó József Milyen volt a műszak? Elmondta i Gadóczi László felefnnknznnnt-kezeln
