Észak-Magyarország, 1974. szeptember (30. évfolyam, 205-228. szám)
1974-09-07 / 209. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1974. szepí. 8., vasárnap Festőecset, katedra és közélet — Jó a fiatalokkal együtt lenni. Ez a tanári működésem ajándéka. Izgalmas az együttlét velük. Nemcsak én hatok rájuk, ők is hatnak rám. A legszebb alkotómunkák egyikének tartom az emberformálást. Ügy érzem, nagyszerű munka ez. Szerintem az alkotómunka értékét nem az dönti el, miben csinál valamit az ember, milyen műfajban, milyen területen alkot, hanem az, hogy milyen eredménynyel. Ha arra gondolok, hogy százötven serdülő fiatal ízlésére tudok hatni, igényeiket tudom felkelteni, esetleg úgy tudom gondolataikat formálni, hogy abból sok jó is születhet, eltöprengek: vajon ez az igényfelkeltés, ez az ízlésnevelés nem több-e egy képnél. Vajon, ha mérlegre tenném egy festményemet, meg ennek a nevelőmunkának az értékeit, merre billenne a mérleg nyelve? Alighanem a nevelés felé. Többek között ezeket mondta a minap Csabai Kálmán -festőművész, amikor munkásságáról beszélgettünk és a gyakorló képzőművész alkotómunkája, meg a tanári katedra kapcsolata került szóba. (Csabai negyvenedik évét tölti a katedrán. 1935-ben végezte a Képzőművészeti Főiskolát, akkor lett tanársegéd, 1939- töl él Miskolcon, és tizennégy éve a Kossuth Gimnáziumban tanít. A felszabadulás után az új élet megteremtésének lendületében sok mindennel foglalkozott. Szervezett, iskolát igazgatott, újra szervezett, a közélet több tucatnyi területén tevékenykedett, s persze, ha hozzájutott, festett is. 1951- ben kapta a Munkácsy-díj kitüntetést. Folytatja az előbbi gondolatsort. A köz- életiségről beszélgetünk. — Az egész eddigi életem önmagámmal folytatott vita. Az alkotóművészi munka és az egyéb emberi elkötelezettség mindig vívódnak bennem. Mert úgy érzem, oda kell koncentrálnom, ahol a munkámnak adott 'esetben több értéke van. A művészet értéke nem emelkedhet, ha nincs értő közönsége, ha nem neveljük a művészet értésére a fiatalokat és a fel- ' nőiteket. A tapasztalat vitt ennek megállapítására. A felszabadulás utáni években is festettem, különösen nyaranként, de úgy éreztem, légüres térben. Nem volt kinek. Tulajdonképpen ez a legfőbb indítéka társadalmi munkában végzett kultúrpolitikai tevékenységemnek. A befogadó közeg megteremtésében akarok segíteni. Az alkotás nemcsak a megvalósítás sikerélményéért történik, nemcsak azért való, hanem másoknak a szépségben részeltetéséért, annak öröméért is. Nemcsak az a fő, az a legfontosabb, hogy tanítványaim közül néhányan eljutnak esetleg a főiskolára, sokkal lényegesebb, hogy a többiekben, a tömegben miként terebélyesedik ki a tudás, a művelődés és a művészetek iránti érdeklődés. Nemrégiben részt vettem korábbi iskolámban egy 25 éves érettségi találkozón. Öröm volt ott egykori tanítványaimtól visszahallani, hogy művészetre nevelő munkám nem volt hiábavaló. Két évtizede tevékenykedik Miskolcon, mint tanácstag. Több cikluson át a végrehajtó bizottságnak is tagja. Sokféle társadalmi munka végzője, a város fontos és fáradhatatlan közéleti személyisége. Aktív tagja a képzőművészek területi szervezetének, a miskolci művészeti szaktanács egyik kezdeményezője és mozgatója. Mindezek mellett sokat dolgozik, fest. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés idő jut rá. Az elmúlt évben ki- len'c kiállításon szerepelt. Miskolcon hat éve nem volt önálló kiállítása, viszont Veszprémben, Pécsett és Egerben igen. Hogyan illeszkedik egymás mellé a festő- művészi alkotómunka meg a végrehajtó bizottsági tagság? — A hosszú évek során megismertem a város életének minden rezdülését. Benne élek a végrehajtó bizottság minden irányú munkájában, nemcsak a kultúrális- ban. Ugyanakkor a jó művészeti törekvéseket mint végrehajtó bizottsági tag igyekszem támogatni, segíteni. Több létesítmény, kiállítás, s egyéb, a művészeti életet segítő intézkedés létrejöttében működtem közre a végrehajtó bizottságban, de úgy érzem, ez nem elég. Sok bennem a nyugtalanság. Azt vallom, mindent meg kell tennünk ma, amit lehet, mert amit 1974-ben nem tettünk meg, később nem fogjuk megtenni. S úgy érzem, nem elég egy várost városképiig átalakítani, tartalmilag is kell. Az emberek gondolkodásában, szemléletében, művészire, szépre vágyásában. Sok ez a munka, amit végez. Hogyan lehet egyeztetni mindezt, talán más soha nem érti meg. Mint alkotó, mit szeretne az embereknek adni? — A művész problematikája nem választható el mindattól, ami az embert nyugtalanítja. És engem nagyon sok minden foglalkoztat, nyugtalanít. Okkal kérdezhető, hogyan jelentkezik ez festményeimen, alkotásaimon. Ahogyan az ember a világot látja, s amit meglát belőle, az maga az ember. Az emberek szomjazzák a szépséget, ami életüket tartalmasabbá teszi. Ezt kívánom munkásságommal, képeimmel szolgálni, segíteni. Ha sikerül ebből a szépségből valamit felvillantani, az emberi tartalmat ad a műnek, legyen az akár tájkép vagy csendélet. Az urbanizációs ártalmak ellen az ember a természetbe menekül. S így engem is a sokirányú munkám a természethez sodor, és talán bizonyos mértékig el is von más témák meglátása és láttatása elől. Szeretnék Borsodból képeimen valami olyat megmutatni a nézőknek,, a képek majdani szemlélőinek, amiből azt hiszem,. hogy ezt az emberi szépségszomjat részben kielégíti. A napokban Szikszón jártam, ahol a kisga- lériában a Miskolci Képtár kiállítását nyitották meg. Miskolci festők képei láthatók most ott. Jó, hogy Miskolc a vonzáskörzetébe tartozó településeken segít a képző- művészeti kultúra terjesztésében. Nagy kár, hogy egyes borsodi városokban kevés ez iránt az érdeklődés. Ugyanakkor Miskolc város sem mondhat le a város festőinek állandó bemutatásáról. A s^kat emlegetett népművelésnek kellene erőteljesebben előtérbe lépni. Az érdeklődést jobban felkelteni az emberek körében a művészet iránt, mindinkább tárlat- és múzeumlátogatóvá nevelni az embereket, és különösen fontos lenne ez a munkásság körében. Ezt a célt szolgálja majd a Képtár és a Galéria közös akciója, a kohász-galéria. S itt az alkotóművészi munkától ismét eljutottam a neveléshez, ha úgy tetszik, a közéleti tevékenységhez. Nehéz szétválasztani ... A beszélgetés fonala a jövő felé kanyarodik: — Soha nem hallott új fogalmaink vannak az anyagi világról. Ennek megismerése még soha olyan izgalmas nem volt, mint most. Ügy érzem, a valóságtól elrugaszkodó szaitók szerepe csökkenni fog. A realitások feltárulkozása erre utal. Szerintem egy új realizmus van születendőben, amely a tudomány és a filozófia eredményeinek felhasználásával a valóság legteljesebb feltárását eredményezi. Nem a kiragadott részleteket, hanem a teljességet kell mindenben megmutatnunk. Búcsúzunk. Véget értek a „lyukas órák!’. Csabai Kálmánt a katedrára szólítja tanári hivatása. Benedek Miklós VÁZLAT Barczi Pál tusrajza Lenkey Zoltán Bulgáriába utazik A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége képviseletében — a bolgár társszövetség meghívására — Bulgáriába utazik Lenkey Zoltán miskolci grafikusművész, akinek rajzaival lapunk hasábjain is gyakran találkozhat az olvasó. Lenkey három hetet tölt majd Bo- zsenciben, a nemzetközi művésztelepen. Bozsenci ősi település, kézművességéről híres hely. Írók, festők, egyéb művészek gyakran látogatják. Környezete kivákían alkalmas a nemzetközi művésztalálkozók rendezésére. Az itt dolgozó művészek alkotásaikból egy képet a kialakult szokások szerint — emlékül Bozsencin hagynak. Képpé vált népdalok Berecz András kiállítása Sárospatakon A Sárospataki Galériában e hét elején nyílt meg Berecz András fes- / tőművésznek, a nyíregyházi tanárképző főiskola tanárának népdalokra komponált tárlata. A kiállítást Béres Ferenc énekművész, Sárospatak díszpolgárq nyitotta meg, s illusztrálta stílusos népdalcsokorral. Az alábbiakban Béres Ferencnek a kiállítást értékelő szövegét közöljük. A mai képzőművészek középső nemzedékéhez tartozó Berecz András a Képzőművészeti Főiskolán Barcsay Jenő, Bernáth Aurél és Do- manovszky Endre tanítványa volt. A főiskola elvégzése óta művészi alkotó munkája mellett rendszeres pedagógiai tevékenységet is folytat. Jelenleg főiskolai tanárként működik közre az általános iskolai rajztanárok képzésében, nevelésében. Művészi felfogásával a hódmezővásárhelyi, alföldi iskolához kapcsolódik, de mint a Hegyal- jával szomszédos Szabolcs megyében élő, alkotó, többször időzött a tokaji művésztáborban is. Amíg a szabolcsi festők szervezetileg az észak-magyarországi művész- csoporthoz tartoztak, Berecz András gyakran szerepelt miskolci tárlatokon. A Zila- hy György Művészbarát Kör rendezéséljen Tokajban is volt önálló kiállítása. Most Patakon különleges jellegű kiállítással lepi meg a tárlatlátogatókat. Különlegessel, mert hazai kiállításon ilyen tárgykörű színes grafikai együttessel festőművész még nem jelentkezett. Egy íüzérnyi magyar , népdalt transzponált teljes értékű, eredeti képzőművészeti alkotássá. Népköltészeti remekekből válogatta ki azokat, amelyek ihletői, meghatározói lettek „képírói” törekvésének. Bartóki fogalmazással szólva: „csak tiszta forrásból” merített. Hajlamai szerint választott feladatát nehezítette, hogy igen sok eredőből kellett kitapogatni azokat a fő erővonalakat, amelyek átvezethetnek a hangok művészi világából a szemhez „szóló” képi világba. Berecz András a transzponálásnál átemelte képeibe a népdalok fő tartópilléreit: az érzelmi állapotokat érzékletesen, jelképekben hordozó természeti moSimon Lajos: Kalandozások Uram, felírták zörgő kutyabörre Írástudóid zord törvényeid, hogy vétessék el szeméből a fény, tépettessék ki szájából a nyelv, vágattassék le arcáról az orra, húzattassék kövér akáckaróba, húzattassék ki keze, lába tőből annak, ki itt, ahol selyem a fű, ahol halaktól ezüstös a víz, meg nem telepedik. Uram, én ezer év múlva is bolyongtam, Igaz, csak itt a bérceken belül: Kartalon, Szerencsen, Szomjú- háton, Sajógirincscn, Sajóörösön ... Hazám volt, bár csak háromszáz napig Kossuth hazája, Hegyalján: Monok, egy évig kondáskodtam Muhipusztán, egy teljes télen láttam önodot, egy nyáron át a summás- aratőknak hordtam a vizet Pusztaszer' felől, uram, törvényed ellenére éltem, de itt, csak itt a bérceken belül. tívumokat. Ez a közös élményvilágból fakadt, ezért nemzedékről nemzedékre közérthető, hagyományos jel- képrendszer teremti meg a képekben is az alaptémául választott népdal művészetlogikai rendjét. A hagyományos alapmotívum megjelenítési módjában viszont teljesen szuvérén a „képíró” művész. A vegyes grafikai technikát találta legalkalmasabbnak szándéka valóra váltására. Vibráló színeivel, a tónusokba karcolt kontúrozással tud drámai feszültséget teremteni, emberi sorsokat megéreztetni — olyan emlékezetes hatású képekben, mint az Imhol kerekedik egy fekete felhő, a Hegyek-völgyek között állok, az Egy gyönge kismadár, a Jaj de széles, jaj de hosz- szú az az út, hogy legalább néhányat címével is említsünk belőlük. Aki ezeket a képeket figyelmesen, s -magát hatásuknak átengedve szemléli, egyszerre éli át a zene és' a képzőművészet kettős varázsát. Ili Vü ZEMEKÁKITAGSÁG Erkel ünnepi nyitányának utolsó akkordjai, ahogy kiáramlottak a nyitott ajtón a próbateremből, szinte betöltötték a Miskolci Galéria kis udvarát. A kopogtatás hangjait, ahogy a karmester leintette a zenekart elnyomta a zene hangja, inkább a mozdulat parancsolta az álljt, hogy azután ismét újra kezdjék, lendületesebben, dinamikusabban, , ünnepibben. S ahogy prz utolsó hang után a végső áltjt intette a kar ■ mester, még egy percig mozdulatlanul ültek a Miskolci Szimfonikus Zenekar tagjai, csak azután kezdődött a mozgolódás. Ki-ki helyére rakta hangszerét, s hazafelé indult. Kovács Magdolna még egy kicsit kezében tartotta a hangszert, a gordonkát, amely annyi örömöt szerzett már neki és annyi munkát, any- nyi gyakorlással eltöltött órát, meg annyi felemelő pillanatot, amikor a dobogón, a közönség előtt szólaltatta meg. Mindig közel, a karmesterhez, de bent a zenekarban. — Amikor a meghívást megkaptam arra az ünnepségre, amelyen a népművelőket tüntették ki, őszintén meglepődtem. És még ma is ffokat töprengek, hogy mivel érdemeltem ki a Szocialista kultúráért kitüntetést. Hiszen vannak, akik valamilyen csodálatos dolgot követnek el, valamilyen látványos tettet, akik fel tudják mutatni konkrétan munkájuk eredményét. De hát az én életemben nincs semmi ilyen. Én csak játszom, próbálok együtt a többiekkel, közöttük és velük ... Azóta, amióta megalakult a zenekar. A főiskolát itt Miskolcon végezte el gordonka-szolfézs szakon. Alapító tagja a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak. De tanított is.'* Még tavaly is, a miskolci (>-os számú Általános Iskolában az ének-zene tagozaton, és közben a főiskolán is vezetett gyakorlati oktatást. — És állandó kisegítőként játszottam és játszom a színház zenekarában is. Mindez azonban félig már a múlté. Mert elérkeztem ahhoz a pillanathoz én is, amikor választanom kellett. Vagy a pedagógia, vagy a zenekari tagság. A kettő együtt egy kicsit már sok volt. Mindegyik egész embert kívánt és egész energiát. Nagyon szerettem a zenekart. Ezért aztán nem volt kétséges számomra, hogy a zenekar mellett döntök. Talán fellengzősen hangzik, de nekem hivatásom és hobbim a zenekar, a zene és hangszerem a gordonka... Olyannyira, hogy én nem is érzem munkának ezt, mert az ember szenvedélye sohasem lehet munka. Nekem pedig szenvedélyem ... Az évek során mindig jöttek újak és mindig mentek el régiek a Miskolci Szimfonikus Zenekarból. Ö maradt. S ki tudná már pontosan megmondani, hogy hány nagy bérletes hangversenyen, hány kisebb kamarakoncerten volt egy a zenekar tagjai között. Hiszen az évek során mindig több és több hangversenyt vállalt magára a Miskolci Szimfonikus Zenekar Miskolcon és vidéken egyaránt, s őrá biztosan számíthattak akkor is, ha kamarahangversenyről volt szó, vagy nagy koncertről. Alig, néhányszor nem ült sSitkén a zenekarban. — Én boldog vagyok, ha játszom. És duplán örülök, ha úgy érzem, hogy a közönség is velünk együtt örül. De nemcsak én vagyok így, hanem valamennyien. Nagyon jó ez a mi közösségünk, jól érezzük magunkat együtt, sokat tanulunk egymástól és Mura Pétertől, a karnagyunktól. Nem lehet véletlen, hogy sokan visszajönnek azok közül, akik elmentek tőlünk, szívesebben vannak köztünk, mint bármelyik nagy, fővárosi zenekarban. S talán nem tartják túlzásnak, sem szerénytelenségnek, ha azt mondom: nem kis rang az egyik legjobb vidéki zenekarban játszani. Az elmúlt évben két külföldi turnénkon tapasztalhattuk a nemzetközi elismerést. S aztán, kiegészítésképpen, hozzátette még: — Persze, nemcsak ezek a nagy fellépések számítanak ... Annak, aki szereti a zenét és a hangszerét, egyformán örömet ad a játék akkor, ha egy óriási hang- versenyteremben játszik, vagy ha egy eldugott, kis faluban próbálja közel vinni az emberekhez Beethoven szimfóniáját. *18100 éppen ott, ahol nem is olyan régen a hangszerek nevét sem tudták. Mert a szimfónia, a zene, mindenütt ugyanaz. Ugyanannak kell lennie ... Búcsúzunk. KoVács Magdolna visszaindult a próbaterembe. — Még gyakorolok egy kicsit — mondja, szégyenlős mosollyal. Várja a gordonkája, amely- lyel egyszer, egy tehetség- kutatás alkalmából szinte véletlenül találkozott össze. Pusztán azért, mert azt 'mondták: „Jaj, de jó nagy keze van, gordonkára született” ... Csutorás Annamária
