Észak-Magyarország, 1974. szeptember (30. évfolyam, 205-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1974. szept. 22., vasárnap-•* W-. Három betű. E szó felidézi az emberben a kertekben égetett gaz fanyar füstjét, az aláhulló sárga levelek táncát, a fodrozódó vizek hűvös csillogását, ősz, szeptember. Szeptember 21. Tegnap egyforma hosszú volt a nappal és az éjszaka. Tegnaptól számítva a néphit szerint minden reggel agy-egy tyúklépéssel később kel fel a Nap és este ugyanennyivel korábban nyugszik. Az éjszakák és a nappalok egyre hűvösebbek lesznek, az idő lemarja a fák levélruháját, s hajnalonként a vizek hátán megjelennek a jéghártyás ablakszemek ... AI d ot i hegyek Piroslik a csipke, sötét- lik a szeder, éréshez készülődik a vadkörte, a kökény, sajátos illatot áraszt a rókagom ba, fölépítette, kiterebélyesítette különös alakját a szarvasgomba, más néven korállgomba, megint más néven petrezselyemgomba, megint csak más néven seprűgomba. Teremnek a hegyek. Őszi növényeket, szeptemberi növényeket, begyűjtésre, fel- használásra várókat. Itt, Makkotfiotyka környékén is sokan járják a hegyeket. A Köves-hegyet szederért, a Papaj-hegyet, a Sóhegygödröt gombáért. A csipke, a vadkörte, a som megterem mindenütt, a Kékszürö-hegyen, a Dobosvölgyben, Sebes pataknál. Ad egy Ids' keresetet a falul övező hegyek sokasága most is a gyűjtőknek, mint egyébként és minden más alkalommal ad a fakitermelőknek, a kőbányászoknak is. — Áldott hegyek!... Áldott hegyek ezek itt mind — mondja Károlyi János. Makkoshotykán, körülintve kezével a soknevű, kékespárás hegyeken, amelyekről minden nap hozzák udvarába a csipkét, a gombát, a somot, a szedret, mert ö a begyűjtéssel megbízott ember. Némelyik család egy-egy alkalommal száz forinton felül kap. Leginkább gyerekek, asz- szonyok indulnak reggelente vödrökkel, kosarakkal, és szedik, amit az erdő ad. — Ma már ez természetes és nagyon egyszerű, Festői környezetben a ménes völgyi tó. csakhogy az én fiatalkoromban egyáltalán nem így volt — mondja Károlyi bácsi. — Ha csak bementünk az erdőbe, megbüntettek érte. Három-négy napi robottal vagy többel. Katonai behívóval vittek bennünket robotra! Egyszer, amikor a szomszéd faluba mentem át, le akartam rövidíteni az utat, megláttak, már jöttek is értem. Mennem kellett robotra. Megalázó idők voltak azok! Semmi sem volt a falué, hanem az uradalmaké. A lábunkat sem tehettük be az erdőbe! Szederrel teli vödröt, mások meg gombát hoznak. — Eddig több mint ötven mázsa csipkét hoztak be ide. A gomba is szépen terem. Én magam, bar a hatvanon túl vagyok, minden reggel kimegyek gombát szedni. Két szatyorral hozok. Nem is annyira a gomba kedvéért, mint az erdő kedvéért, a járkálásért. Nem szól rám senki, megyek, amerre kedvem tartja. Csakhogy ezeket nem igen hiszik el a fiatalok. Mármint a régebbi időket, meg azt, hogy nekem miért olyan öröm járnom a hegyeket. Pedig már maga ez is sokat jelez, hogy járha- tok-kelhetek! Dekát csak hallgatom reggelente is: „Csinálok neked fiam kávét, sütök szalonnát vagy tojást. Jó lesz?” „Nem kell, nem enném meg!” Hej! Majd nem válogatott volna akkor! Csipkét mér, szedret. Telnek a hordók. — A hegyek mindig adnak valamit. Fát, követ, gallyat, most meg a bogyót, a gombát. Később jön majd a vadkörte. Legkésőbb meg a< kökényt adja. Amikor a kökényt hozzák, az már az ősz... A kökény kékes-hamvas színű, mint előttünk a hegyek. Vagy mint az ősz. Most azonban itt, a falu udvarán leginkább a csipke piroslik. A kökény ideje még nem érkezett el. FECSKE CSABA Szeptember Kulcsra zárva a fészkek: íz ereszalján ijedt szél zörög. Levelek alá lapulnak félelmükben a meghízott tökök. Bajuszt növeszt a tengeri, derekára kötelet köt a bab. Bcázik az ég, korhad a nyár. k nappalok könnyen kisiklanak. OHMOS GYULA TUL Vadkörtefák. Már ellohadt inalva, néxd, az alkonyat. Virágok közt babrál a szél, egy elkésett, zörgő szekér töltésről visszabólogat. Penész szakálla házfalon. Hold fény veri a dombokat; homály van, sárga fájdalom. LOJKÖ LAKATOS JÓZSEF Ilálomn nek Vállamon esténként szárnyas kutyákat hordok a temetőbe, felfegyvereztetek; villogó késpengékkel koszorúztátok homlokom, húsderekú fák sikoltanak fázva hullnak nyakadba, félelmükben egymás szívét liliommal átdöfik: zöld lobogóval betemetik tested, halott gyerekid ágyékodba temetik arcukat, félnek; Telesírt kötényeddel végigjárod a földet azt mondják halálodba mégy. A mérleg hava — Már nem ugatja meg a szőlőt a róka — mondta Szántó József, a sajóvámo- si Aranykalász Termelőszövetkezet kertészeti üzemágának vezetője. — Édesednek a szemek. Körülbelül egy hét múlva kezdhetjük a szedést. A fehér és piros saszlá- nál álltunk meg. A végeláthatatlan sorok mellett kanyarog az út. Még csendes a környék. Csak valahonnan a messzi fák felől hallatszik a mezőőr kutyájának egyenletes ugatása. Ez itt szabad térség, itt nincs kerítés, mint a gyümölcsös körül. Vigyázni kell tehát a termésre. Távolabb, a lapályos rész mögül, egy falu tornya látszik. A szőlő levelei lágyan mozdulnak a napfényben. Az áttetsző, rit- kás levegőben ökörnyál úszik, s olyan messziről, tisztán érkeznek a hangok, hogy az ember hallani véli a kocsikerekek pattogását, az ekét húzó traktorok dübörgését, és az emberi beszédet is. S amikor rájön, hogy mindez érzéki csalódás csupán, visszafordul, s a szőlőt nézi. A nehéz fürtöket átvilágítja a napfény. Bizony, nem könnyű a főkertész dolga, míg a szőlőből, a gyümölcsösökből a termés, az áru eljut a fogyasztókig, s az évi mérleg a számadásig. Lehajol, s megemel egy érett fürtöt. A mozdulatán látszik, hogy nagyon szereti a foglalkozását. — A szőlőnek számtalan ellensége van — mondja. — S bizony, sokat kell dédelgetni, óvni, amíg a termés beérik. Odébb, amerre a szem ellát, gyümölcsös. A szövetkezetnek 70 hektár szőlője és 170 hektár gyümölcsöse van. Ennek 90 százaléka körte, a többi őszibarack. — Jelenleg hetvenen dolgoznak a gyümölesszedésen — mondja az üzemágveze- tő. Sebesen repít bennünket a kanyargós úton a gépkocsi. Ilyen hatalmas területet gyalog legfeljebb fél nap alatt jár be az ember. A gyümölcsszedők 200 mázsa körtét és 40 mázsa őszibarackot szednek le naponta. — Mennyi van még, és hová szállítanak? — Eddig 40 vagont szedtek le, és még mintegy 30 vagon nvi van a fákon. Őszibarack talán összesen 20 vagonnal lesz. Mi az AGROKONZUM-nak vagyunk leszerződve, s igy bőven jut belőle a miskolci piacra, exportra és a konzervgyáraknak is. — És a szőlő? — Talán 10 vagonnal lesz összesen. A ragyogó napsütésben az alacsony növésű fák alig takarják az asszonyokat. Nagy kék műanyagládákba szedik, egyelőre válogatás nélkül — a körtét, s a fák közt hagyott út mentén a ládákat feltornyozzák. Félóránként, óránként traktor zörög el a fák között, s elvontatja a teli ládákat. Hevenyészett szín alatt történik a válogatás. Fürge kezű lányok válogatják az őszibarackot, s nagyság szerint osztályozva ládákba rakják. — Tavaly jóval 100 vagon felett volt a körtetermés — folytatta az üzemág vezetője. — Azonban nem minden év fizet egyformán. Az ember minden évben megadja a gyümölcsösnek, ami jár. Műtrágyát, hogy kövér gyümölcsök nőjenek, növényvédő szert, hogy egészséges gyümölcsök érjenek. Azonban a szüret mégsem minden évben egyforma. H. G. Milyen a szeptember egy napja? — Ahogy öregszik az ember, ahogy minél több időt tölt el nyugdíjban, úgy lesz ez az állapot egyre nehezebb. Nemcsak azért, mert negyvenegy év-bányamunka után a hatvannyolc éves ember már beteges, hanem azért, mert az ember tulajdonképpen nem dolgozhat, és ha nem dolgozhat, akkor munkatársak sincsenek. Mert a nyugdíjasnak nemcsak a munka, hanem a munkatársak is hiányoznak. És a közeledő ősz, különösen a szeptember minden napja az elmúlásra emlékezteti az embert... — Mostanában is pontosan hajnali fél ötkör ébredek, mint azelőtt, amikor dolgoztam. Jó felébredni. Mert ha a nappalok nehezen telnek, akkor az éjszakák még nehezebben. Nyugtalanul alszom, sokszor felébredek és vagy megvárom ilyenkor, hogy hangosan üt, kongat az óra, vagy lámpát gyújtok és megnézem, menynyi az idő. Éjszaka mindig legszívesebben siettetném az óra járását. Ezért örülök annak, amikor hajnal lesz. Ilyenkor éppen úgy, mint mikor dolgoztam, azonnal megreggelizek, rágyújtok, aztán ellátom a kevés aprójószágot, ami á ház körül van. Ez már munka lenne. Aztán, ahogy teljesen kivilágosodik, már a kertben találom magam. Van benne egy kis zöldség, krumpli, bab, gyümölcs, hogy ne kelljen mindenért a piacra menni, hiszen kevés a nyugdíj, tizenhét forint híja az ezernyolcszáznak. Tulajdonképpen most érik be a kis kert kis termése. És ott van a sok virág, a sokszínű, jó illatú virág, amire egész bányászéletemben vágytam. — Mostanában még szép napos idők járnak. Érdekes, hogy a nyári napsütést nem bírtam elviselni, úgy éreztem, elfáradok, bódult leszek, mindig le kellett pihennem. Ilyenkor, ha ledőltem, mindig az járt az eszemben, hogy az a napsugár árt meg nekem, amiből oly keveset kaptam életemben. Sokkal kevesebbet, mint mások. Mert már tizennégy éves koromban bekerültem a bányába. Apám is ott dolgozott Berentén, és mi öten voltunk testvérek. Én Sajószentpéteren 1920- ban kezdtem a bányászkodást, a II-es aknánál csillésként. 1923-ban lettem vájár. Nagyon jól emlékszem, milyen nehéz volt akkor bányásznak lenni. Emlékszem arra az időszakra, amikor porjadkáztunk, vagyis egy hónapban csak hét műszakot dolgoztunk, mert nem kellett a szén. Villával rakodtunk, hogy az apraja ott maradjon, ahol van. Ebben az időszakban próbáltam szerencsét a pécsi bányában, de ott sem volt különb az életünk. Visszajöttem és Berentén, ezekben a már bezárt, régi, kis magánbányákban dolgoztam. Az ErzsébetéÉ I rm* *«* ;x‘. x> Íím Tamás László aknában már aknász lettem, 1939-ben tettem le a vizsgát, és ott voltam egészen 1948-ig, amíg be nem zárták. Hát ezért kerestek meg az aknamélyítők, amikor most, az új gyár építkezése miatt ezt a régi bányát újra fel kellett tárni. Szívesen mentem velük oda, ahol éveket dolgoztam. És akkor, ott a régi akna szájánál, szinte elhagyott az erőm. Éreztem, hogy minden lélegzésvételnél egyre nehezebb a levegő. Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy én most tulajdonképpen a saját múltamba lépek visz- sza. Furcsa volt így lent járni, ahol valamikor éveket töltött az ember, rábukkanni ismerős járatokra, régen kihalt munkahelyekre, látni a sok csákányütés nyomát a meddőfalon, hallani a bányavíz csorgását és kézbe venni régen készült, elkoptatott, elhagyott szerszámokat. Emberek jutottak eszembe. a komám, akivel a bányászkodást kezdtem, a munkatársaim, a cimboráim, akikkel együtt dolgoztunk a föld alatt... — Mondom, ha erősebben süt a nap, akkor elfáradok, bódult vagyok, gyógyszert kell bevennem és lg kell pihennem. De tulajdonképpen ez sem jó, mert ilyenkor az ember kénytelen saját magával, az életével, az emlékeivel foglalkozni. Tudom én, hogy az építkezés miatt föl kellett tárni ezt a már bezárt, és tulajdonképpen halott bányát, és újra kell temetni. De én azt mondom, hogy ha az embernek nem muszáj, akkor ne tárja föl újra emlékeinek már rég betemetett bányáját, mert az csak fájdalmat okoz. Ezért is jó számomra, ha kora délután már enyhül a nap sugárzása. Ilyenkor kimegyek ismét a kertbe és ott dolgozgatok napestig. S ilyenkor, este, vacsora után, ha számba veszem, mit is csináltam egész nap, kiderül, hogy nem sok értékeset. Hiába, ez már a nyugdíjas idő. Motoszkál az ember, szinte egész nap, de nem sok értelme. Mert nyugdíjban már senki nem követeli meg tólünk a munkát, csak mi, legfeljebb mi saját magunk és nem néz körmünkre sem a gyorsan múló idő, sem pedig a munkatársunk... — Esténként éppen úgy, mint azelőtt, mint amikor még dolgoztam, tíz óra tájban mindig elalszom. Ugyanúgy. mint ha még mindig munkába készülődnék hajnalban. Talán ez a megszokás ringatja gyors álomba az embert. De aztán éjszaka hirtelen felriad, es az az első gondolata, ha meghallja az óra ütését, vagy ha meggyújtja a lámpát, hogy reggel már nem kell menni dolgozni. £s ilyenkor, ha nyugtalan szundikálásokkal sietteti az ember a hajnalt, csak az jár u fejében, hogy már régen nyugdíjas, hogy már nem kell dolgozni mennie. Sohasem ... Szöveg: Oravcc János Kép: Laczó József ■ -*y v Úja: Tamás László nyugdíjas
