Észak-Magyarország, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

eSZAK-MAGYA*»CmZAG 6

1973. október 21., vasárnap

Erőművek építője

Kaszás András, a 22. számú Állami Epílöipari Vállalat főművezetője, annak idején egyszerű kőművesként kezdte az életet. Harminc évvel ezelőtt kapta kézhez a segédlevelet, majd öt esztendőn keresztül építő mestereknél gyakorolta a szakmát. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik az elmúlt negyedszázad alatt ugyanazon munkahelyen, illetve vállalatnál dolgoztak. Erre külön is büszke, hiszen neki is megadatott az a lehetőség, hogy olyan munkahelyet válasszon, ahol a legjobban lehet keresni. De Kaszás András nem engedett a csábításnak.

*

Kezdetben kőművesként dolgozott, majd kitűző lett és közben képezte magát: 1951-ben elvégezte a művezető-iskolát. Tíz évig Pesten dolgozott. Aszódon lakott, így pundennap ingázott. Hajnalban kelt és késő este érkezett haza csa-- Iád .iához.

Az utóbbi tizenöt esztendő azonban rendkívül mozgalmas volt számára. Megfordult Nyergesújfalun is,

ahol a Viszkoza-gyárat építette. Később Gyöngyös- Visontára került, ahol hét éven át az épülő Gagarin Hőerőmű volt a munkahelye.

A napokban a Tiszai Erőmű építkezésén futottam össze K aszás Andrással. Szokásos ellenőrző kőrútjára magam is elkísértem. Nem volt nehéz szóra bírni.

— Nem ismeretlen számomra ez a vidék. A hatvanas évek elején, amikor még mi, huszonkettesek építettük a várost, több évet töltöttem Borsod megyében. A mi munkánk eredménye a város jelenlegi üzletsora és számos lakóépület is. Ugyancsak mi építettük a lenínvárosi kenyérgyárat, majd 1965-ben a három nyolcemeletes bérházat.

Közben szakmai dolgokra terelődik a beszélgetés.

— Jól emlékszem még azokra az időkre, amikor csaknem minden munkát kézi erővel kellett elvégezni. Nem ügy, mint. most, amikor a legkorszerűbb berendezések és szállítóeszközök, nagy teljesítményű betonkeverőgépek, óriásdaruk és különböző emelőszerkezetek egész sora segíti az embert munkájában.

Tehergépkocsik húznak el mellettünk, betont szállítanak az üzemcsarnok területén folyó gépalapkészítéshez.

— Eddig már ötvenezer köbmétert használtunk fel belőle, jóllehet még csak a kezdetén tartunk a betonozásnak — jegyezte meg a főművezető.

*

Egy ember munkájának értéke azon keresztül is lemérhető, milyen elismerésben van része. Kaszás András esetében ez különösen kifejezésre jut. Nem is panaszkodik. Huszonöt év alatt több mint tíz esetben kaoott vállalatától különböző erkölcsi és anyagi megbecsülést jelentő oklevelet. Ezenkívül, az. ÉVM- tö! két alkalommal részesült miniszteri dicséretben. I/egutóbb oedig — a Gagarin Hőerőmű üz.embe helyezése alkalmából — a Nehézipar Kiváló Dolgozója ki'ünteléssel jutalmazták Kaszás András példamutató munkáját.

I,. L.

MEZON

.ukovs/.ky László rajza

Nyugdíj előtt

Sorsok, emberek. Látszatra egyformák. Összeköti őket a-gyár, amelyben dolgoznak. Egyazon időben születtek, az első világháború kitörése előtt egy évvel, 1913-ban. Ez határozza meg azt is, hogy mindhárman ugyanarra gondolnak. Hatvanévesek. Ez a nyugdíjkorhatár. „Pihenésre” készülnek.

— Harmincnégy éve járok be Felsőzsolcáról a December 4. Drótművekbe, — kezdte P. Tóth József. — Amikor 1939-ben idekerültem, negyvenen álltunk a kapu előtt. Csak kettőnket vettek fel, bevallom, egy ismerősöm segített. Akkor még protekció kellett a munkához. Előtte a fűrésztelepen és a dohánybeváltóban dolgoztam, és egy hétre 7 pengőt kaptam. Itt két hétre 64 pengőt. Ez akkor biztos és jó kenyérnek számított.

A durvasoron kezdtem a munkát. Abban az időben ez nagyon nehéz fizikai munka volt, hiszen a 80— 100 kilós tekercseket kézzel kellett leszedni, s a nagy súly mellett a hőmérsékletük néha elérte a 60—70 fokot is. Védőkesztyű nélkül, felszerelés nélkül dolgoztunk...

— Én 1938-ban kezdtem itt a munkát — mondta Krózser Lajos. — Szirma- be^enyőről járok be, és igen korán megismerkedtem a nehéz munkával. Még harmadik elemibe sem jártam, amikor a Sajóra kellett menni homokot rostálni, kellett áz anyag a miskolci építkezéshez. Nekünk pedig a pénz kellett. Később harmadosként aratásnál dolgoztam, majd kőművesek mellett. Amikor felvettek a gyárba, a horganyzó műhelybe kerültem. Nem sokáig bírtam ott a munkát, a kezem tönkrement a sósavtól. Kiléptem, és újra visszamentem . aratni...

— Én harminckét évig jártam három műszakba

— mondta Bánrévi Béla.

— A finomsoron dolgoztam, de most már a galvanizálóban vagyok. 1971- ben megkaptam a Vállalat Kiváló Dolgozója kitüntetést és még ugyanebben az évben a harminc éves lörzsgárdatagoknak kijáró aranygyűrűt, és a vele járó pénzjutalmat. Feleségem az alsózsolcai termelőszövetkezetben dolgozik, és egy kétszobás házunk is van a községben.

— Én már tizenhárom éve lekerültem a gépről — folytatta P. Tóth József. — Nem bírtam emelni, tönkrementek a lábaim. Akkor csökkent ugyan a keresetem, talán 150 forinttal, mert gépkisegitőnek alkalmaztak, de ma már 15 forint az órabérem. 1952-ben én is megkaptam a Kiváló Dolgozó kitüntetést és később a 30 éves törzsgárda- tagoknak járó aranygyűrűt is.

— Nem jó, ha az ember csak úgy abbahagyja a munkát. Igaz, nekem is van kertem, benne 10 gyümölcsfa is, az majd ad elfoglaltságot, de ha lehet, minden évben dolgozom néhány hónapot..;

— A meggy a legjobb gyümölcs — folytatta Kró- zer Lajos. — Nekem is van kertem, benne meggyfák és szőlő is. A fiammal már kerékpárt is vettünk, hogy azzal járunk ki. A meggyből meggybort csinálunk és dzsemet. S jó másra is a meggy.

— Én 1937-ben lettem a drótgyár dolgozója — folytatta Bánrévi Béla. —■ Al- sózsolcáról jártunk be kerékpárral. Volt úgy, hogy télen a vállunkon hoztuk a kerékpárt és felváltva tapostuk egymás előtt a havat, amely az út melletti eperfák koronájáig ért. Akkor még nem voltak szociális létesítmények, nem volt hideg- és melegvíz és öltözőszekrények sem voltak. Emlékszem, a műhelyben néhány szög volt beverve a falba, arra akasztottuk a ruhánkat. Azóta sok nehéz munkafolyamat megszűnt itt a gyárban. Gépesítették a felrakást és én is sokkal

könnyebb munkán dolgozom azóta.

— En 1934-ben nősültem

— mondta P. Tóth József.

— 1939-ben született egy kislányunk. Amikor kitört a háború, behívtak katonának, a frontra kerültem és később fogságba is. Onnan jöttém haza. Egy évvel később megvettünk a községben egy házat. 3500 forintért. A házat később eladtuk és 1959-ben OTP- kölcsönnel építettünk egy háromszobás lakást. Most már be van bútorozva, csak még víz nincs a lakásban. Reméljük jövőre az is meglesz.

— Amikor visszamentem részesaratónak — mondta Krózser Lajos, — nagyon sokat kellett dolgoznunk. Abban az évben 19 mázsa terményt kerestünk együtt a feleségemmel. A háború kitörésekor engem is behívtak katonának. Budapest ostrománál hadifogságba kerültem, onnan 1947-ben kerültem haza. Ezután ismét a drótgyárba jöttem, először segédmunkásként dolgoztam a hőkezelőben, később meós leltem, most pedig kemencevezető vagyok.

— Most már egészen más a gyárban — mondta Bánrévi Béla. — Néha mesélünk a fiataloknak, de nekik a mi életünk már idegen világ. Több mint harminc éve vagyok a gyárban, ők még azt sem értik, miért maradtam eddig egy helyen. Jól érzem itt magam, de az időt nem lehet megállítani, ebben az évben én is nyugdíjas leszek. Mi láttuk a régit is és most látjuk az újat is... Talán azt sajnálom egyedül, hogy nem később születtem.

•

Három munkássors a December 4. Drótművekben. Három ember, akinek az élete látszatra egyforma, oly közel állnak egymáshoz. Így alakította őket a gyár. az emberi környezet, amelyben élnek. Munkáséletük befejező - szakasza is egyforma. Egyidősek.

Eevütt mennek nyugdíjba ebben az évben.

H. G.

A fekete ruhás néni

Ő

szült. A Gödrökköz- ben hidegebb lett a víz és esténként haza igyekeztünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. I-Iqsszú, elnyújtott vonalban a libáim. utánuk én. Bizonyára ostorom is volt, csak n-ur elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé.

Kukoricát törtünk. Elő- reiiltetett anyám, a vázra. 'Hátára gyékényből font kötélnek valót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek.

— Félsz? — kérdezte

anyám.

— Nem.

Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadiibák szálltak.

— Nekik könnyű — szólt

anyám.

Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-lecsukódott. Később leült. Lábához kuporodtam. Ügy aludtunk el, észre sem vettük.

A libákat tömte. Petróleumlámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte.

Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, el- nvűhetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt.

— Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod?

— Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés. szinte el se tudjuk költeni.

— Válassz! — erélyes- kedett apám.

S azóta hordta és mosta.

Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is egészen az ujjak hegyéig.

— Ugye csak fekete ruhája van ?

Hallgattunk. A teknő széléről apró, szappanos cseppek hullottak a földre.

— Lesz majd másik is — nevetett erőltetve.

A tanyában levő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották:

— Megjött a fekete ruhás néni...

Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet.

Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna.

Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom,' azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.

Csak egyezer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát, és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyot-' tan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett.

— Egy málnát — ismételte az elárusító.

Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elíelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfelé néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját.

— Nesze — mondta akkor.

Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visz- szaadni, ami megmarad, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem.

Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva becsöngettek.

Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asszony, inkább néni. Agyonráneosodott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélek- szem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagy kabátnál, amit tőlem kapott: kedves, szót, ennél is kevesebbet.

Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíve. Ö erről dehogy beszélne! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körül- repes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába.

— Mit csináljak kisfiam? Sütök rántottat. Vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám.

A következő pillanatban már előttem a/ étel, bor is hozzá. Ö meg szegénykém csak áll ott, mellettem.

— Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? ' Ugye itthon maradsz néhány napig? — kérdi.

Búcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ö. mint szár- nyaszegett madár. S mindig úgy köszön:

— Vigyázz magadra! Írjál azonnal!

Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is. elfogyha- tatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű.

Sz. Lukács Imre.