Észak-Magyarország, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 an 1973. Június 3., vasárnap A feleség — mint titkárnő Moszkvában a Vorovsz- kava utcában, a 21-es számmal jelölt épületben kapott helyet a magyar kereskedelmi kirendeltség. A nagy külkereskedelmi vállalatok helyiségei között szerényen búvik meg a DIGÉP moszkvai képviseletének irodája. Itt dolgozik már öt éve Böröczk Gyula és felesége, aki egyben titkárnője is. — A szó legszorosabb értelmében titkárnői teendőket lát el — mutatja be a kedves fiatalasszonyt a férje. — Ö az én jobbkezem, nélküle mozdulni se tudnék. Gépel és iratokat rendez, ha tárgyalásokra kell mennem, helyettesít. Nem is tudom, mi lett volna velem Moszkvában nélküle. Cseng a telefon, Böröczk Gyulát üzleti ügyben keresik. — Sajnos, el kell mennem — mondja szabadkozva néhány perc múltán. — Az egyik nagy moszkvai kábelgyárban fontos szerződést írunk alá. Csak ebben az egy gyárban több mint százhatvan kábelipari berendezésünk üzemel majd. Arról, hogy a DIGÉP nem véletlenül létesített kereskedelmi kirendeltséget a szovjet fővárosban, már a feleség beszél. Előkerülnek az akták, amelyekből gyorsan kiderül: amióta itt vannak, több mint 8 millió rubel értékű kábelipari berendezést adott el szovjet partnereinek a DIGÉP. Az ez évi volumen 4.3 millió a jövő évre tervezett pedig már 5,2 millió rubel értékű kábelipari gép. — Természetesen nem csak kábelipari berendezésekkel foglalkozunk — mondja Böröczkné. — hanem léghűtőkkel és hűtőházakkal, vasbelonalj-gyá- rakkal, a DIGÉP és a szovjet fél közötti kábelipari együttműködés szervezésével, tárgyalások, vállalatunk importüzleteinek előkészítésével és lebonyolításával. A „főnök” természetesen Gyuszi, aki az elmúlt öt évben jártasságra, tapasztalatokra tett szert. Párolgó kávé kerül a picinyke asztalra. — Eleinte nem volt könnyű — meséli. — Mindketten féltünk egy kicsit, de aztán belejöttünk. S nem bántuk meg. Beutaztuk úgyszólván az egész Szovjetuniót. Aztán a moszkvai életmódról, a szabad időről beszél. Minden szombatjuk szabad, s a hét végét általában baráti körükkel, a moszkvai magyar kolónia tagjaival töltik. Havonta egyszer közösen elmennek Moszkva egy-egy érdekes éttermébe, s ilyenkor csak specialitásokat rendelnek. — És tanulunk, tanulunk, tanulunk. Az öt év alatt mindketten külkereskedelmi diplomát szereztünk, s tökéletesítettük orosz nyelvtudásunkat. Most készülünk felsőfokú vizsgát tenni, mert eddig csak középfokúval rendelkezünk. Nekem az elmúlt év is emlékezetes lesz, tavaly szereztem itt, Moszkvában jogosítványt. Sokan talán most szörnyülködnének, pedig higgye el. hogy Moszkva széles sugárútjain könv- nyebb és veszélytelenebb a vezetés, bármily nagy is a forgalom, mint mondjuk Miskolcon. Beszélgetésünket ismét a telefon csengése zavarja meg. A vonal túlsó oldalán talán észre sem veszik, hogy nem Böröczk, hanem Böröczkné jelentkezik. Megszokták már, hogy a kettő egyet jelent, hogy a feleség itt titkárnő is. Nyikes Imre EGYÜTT Barczy Pál tusrajza Huszonhét éves kíváncsiság LEGFŐBB INDÍTÓUL a kíváncsiságot jelöli meg Hrabács József tanár, miskolci gyógypedagógus, különös szenvedélyének magyarázataként. Mert ő is úgy érzi, hogy mindenekelőtt valamifajta magvará- . zat kívánkozik annak a hatalmas anyagnak a megtekintéséhez, melynek értelmezésére különben is csak a szakemberek képesek, nekünk, laikusoknak mindez kínaiul íródott. Szó szerint kínaiul, meg egyiptomiul, meg babiloniul, meg sumérul, meg föníciaiul, meg ki tudja még miként. Magyarul is persze, de ez is csak a beavatottaknak ismerős. Itt látható például a miskolci Deszka temető egyik sírfeliratának másolata is, mely mai nyelven — Hrabács József fordításában — így hangzik: „Te benned bíztunk elejétől fogva uram téged tartottunk hajlékunknak.” Ez a zsoltár szövegrész pemze már sokak előtt ismert, csak az írásmód nem, mellyel felvésték: a rovásírás. Mert rovásírással foglalkozik ez a tanár, 27 éve kezdte el, akkor még fiatal emberként, kíváncsiságból. Azóta gyűjti, kutatja, és — ha nem is mondja — értője-tudója ennek a műfajnak, ennek az ősi kifejezési módnak. Lapozgatjuk a világ különböző rovásírásainak ábécéjét, jelrendszerét, szórendszerét tartalmazó tablókat. Évszázadokkal, évezredekkel lapozgatunk vissza. Sok tudósnak izgalmas, következetes nyomozómunkájaként sokmindent tudtunk már régóta az ókori népek világáról, kultúrájáról. Éppen a megfejtett írások alapján. És micsoda szédületes mesz- szeségekből! Hiszen az egyiptomi hieroglif írás jelenlegi tudásunk szerint az i. e. 4. évezredben alakult ki. Babilóniában, Asszíriában az ékírást i. e. 2900 körül teremtették meg a sumérok. Ezzel az írással tőlünk számítva körülbelül négyezer évvel ezelőtt már irodalmi szövegeket örökítettek meg! TANULJUK, biflázzuk, mondjuk persze ezeket a hatalmas számokat, de megfelelően érzékelni nem tudjuk, hiszen mindennapjainkban a rövidebb, áttekinthetőbb mértékekhez szoktunk. Még a székely rovásírás is a messzeségbe vész, pedig az emlékek az 1450—1550 közötti időből valók. A székelyderzsi tégla, a karácsonyfalvi toronyfelirat, a csíkszentmihályi templomíelirat, a Marsigli hadmérnök által lejegyzett székely öröknaptár. Minden bizonnyal a székelyföld rovásírását őrzi Asztalos Johák, parádi fafaragó népművész is, aki ■V".* kapujára, műhelyének bejárata fölé rovásírással véste nevét. És ősi rovásírásunkat őrzi a már említett, miskolci Deszka temető sírfelirata is, melyet nemrégen fordított le Hrabács József. De mit is keres ez a miskolci tanár évszázadok, évezredek mesz- szeségében ? Miért ismerkedik az egyiptomi hieroglifákkal, a kínaiak, az eszkimók írásjeleivel? A kíváncsiságot jelölte meg okként, de ezt a kíváncsiságot is felkeltette valami. A második világháborúban számos, fiatal barátja súlyosan, helyrehozhatatlanul megsérült. Hallás- vagy beszédkészségüket vesztették el, vagy egyéb, súlyos sérülést szenvedtek. Nem tudták egymást megérteni, vagy csak nehezen tudták. Hogyan cseréljenek információkat? A legszükségesebbeken túl is? Talán ez a vágy teremtette meg a kíváncsiságát. Később gyógypedagógus lett. Most is az. Ehhez a nagyon nehéz munkához már régóta tudatosan keresi, gyűjti, összegzi a legősibb népek kifejezési formáit. Ha úgy tetszik: az emberiség gyerekkorának kifejezési eszközeit, információ cseréjének módozatait. Hol, mi a hasonlóság, mit tud ebből felhasználni ma stb. Ez pedig már nagyonis a mai pedagógus munkaterülete, mindennapja, egy sajátos, nehéz szakágban, a gyógypedagógiában. LAPOZGATJUK a kilókkal mérhető gyűjteményt, nézegetjük a furcsa alakzatokat, formákat. Mintha az évezredek már nem is lennének oly felmérhetet- lenek. Priska Tibor Mai történetek Jár-kél a vándor, s ha kinyitja szemét-fülét mindig akad eset vagy történet a tollhegy végére. Íme... © Száguld az autó. A megengedett tempóban, nehogy a Kresz szabályaiba ütközzék. Ha fékezni kell, óvatosan mozdul a gázpedál, vált a sebesség, másként dolgozik a motor. Néha azonban elkerülhetetlen a hirtelen fék. Mint a minap is, amikor egy röfögő négylábú állatka szaladt ki az úttestre. A kerekek nyögve kapaszkodtak a makadám testébe, a kocsiban ülők pedig — a fizika törvényeinek engedelmeskedve — előre buktak. Egy kicsit... Túl a kritikus helyzeten, a gépkocsivezető is nagy lélegzetet vett, s megnyugodva nyomta meg a gázpedált. S közben felszakadt egy emlék is, amit munkatársa mesélt. Nem is olyan régi a történet. Volt a vállalatnál, ahol együtt dolgoznak, egy előadó, aki többnyire foghegyről beszélt, fenn hordta az orrát, magyarul: megkövetelte a három lépés távolságot. A háromszáz centimétert kimérte volna a kocsiban is, ha erre lehetősége van. De nem tehette. Be kellett érnie azzal, hogy a gépkocsivezető ott ül karnyújtásnyira tőle, sőt! felel is az életéért. De ha tehette, szavakban még így is éreztette a — funkcióját ... — Na megállj! Majd lesz még alkalom, hogy valamit törlesszek — gondolta mindannyiszor a gépkocsi vezetője, ha vele kelt útra. A cigerettára épített mindent. Ha valaki rágyújt, ahhoz gyufa, vagy valamilyen tűzszerszám kell. Az előadónak ez többnyire hiányzott. így kénytelen volt igénybe venni a gépkocsivezető szívességét, aki ilyenkor megnyomott egy gombot a műszerfalon, ami rövid idő múltán a helyére visszaugorva jelezte: lehet rágyújtani... De mert egy idő óta — a gépkocsi- vezető jóvoltából — erősebb rúgóval működött, minduntalan kiesett a helyéről. Le kellett hajolni érte. S ahányszor az előadó ezt tette, finoman, alig észrevehetően szorult a lék is, visszafogta a kocsit, megbillentve ültében a fennhéjázó utast. — De ez maradjon köztünk! — zárta le a történetet a volán „parancsnoka”. Köztünk marad, ugye kedves olvasók?!... Autó, egy háromévesforma kislány és a gépkocsi - vezető, no meg a gyerek nagymamája a szereplője a következő kis epizódnak is. Negyven kilométeres távolságon futott a kocsi, mire célhoz ért. A kislány megilletődve nézett hol az elsuhanó tájra, hol a kocsiban ülőkre. Szótlanul, mint aki nem tud beszélni. Hasztalan biztatta a kicsit a nagymama és a gépkocsi- vezető, hogy szólásra bírja, minden próbálkozásuk csődöt mondott. Végső aduként azt mondja a nagyi: — Nincs is nyelve! Máskor, más helyzetben, a mindig csicsergő, beszélő, mesélő gyereknek erre is csak egy néma válasza volt. Kinyújtotta a nyelvét bizonyítandó, hogy de bizony van neki nyelve ... Q Két férfi a szereplője egy délutáni kiruccanásnak, amit rövidre terveztek, de éjféltájt fejezték be. Andalogva baktattak ki a pincesorra, ahol jóféle bort rejtettek a hordók a hegyoldalba vájt üregben. Meleg is volt, az út se aszfalt igencsak megszomjaztak, mire kiértek. A lopóba csalogatott itóka egyhamar elfogyott. Gyorsan változtatta helyét a pohár is, az asztaltól a cimborák ajkáig. Egy idő múltán a vendég azt mondja: — Nekem már elég. Ügy érzem, megártott ... — Megártott? — így a másik egy kicsit meglepődve. merthisz tudta, barátja milyen mennyiségre van „hitelesítve”. Ültükben egyikükön sem látszott, hogy a bor igencsak dolgozni kezdett. A házigazda se gondolta, hogy neki is sok a sok. Felállt, hogy új adagot szív a hordóból, de lépni már nem tudott. Lábai felmondták a szolgálatot. Visszahuppant az ülőkére s csak annyit mondott: — Te! Nekem is megártott!... T. F. Expedíció indul 248 méter mélységbe Országos hírű barlangkutatók és hegymászók vernek tábort július első napjaiban Bódvaszilas község határában, hogy az Alsóhegy fennsíkján tovább folytassák a Kárpát-medence legmélyebb aknabarlangjának: a vecsembtiki zsombolynak a feltárását. A 40 tagú expedíciót — amelyben szép számmal vesznek részt külföldi barlangászok is — Szenthe István geológus vezeti és céljuk, hogy a már 248 méter mélységig ismert függőleges sziklahasadékban megtalálják a továbbjutást. Ez tudományos szempontból is érdekes felfedezés lenne. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet jósvaíői állomásának munkatársai ugyanis néhány esztendővel ezelőtt vízfestéssel bizonyították, hogy a zsomboly alatt víz- vezető hasadék húzódik és az aknába leszivárgó víz a szlovákiai Torna-völgyében tör a felszínre. Ez pedig azt jelenti, hogy a zsomboly alatt valószínűleg nagy kiterjedésű vízszintes barlangrendszer van. A vecsembüki zsombolyba először az 1930-as években Kessler Hubert neves barlangkutató hatolt le 80 méterig, majd 1969-től már három expedíció dolgozott fáradtságot nem ismerve az akna „mélyítésén” míg elérték a jelenlegi szintet. A feltárás során vaslétra- kat építettek be a függőleges sziklafalakba, az elzáródásokat fejtőkalapáccsal bontották ki és telefonösz- szeköttetést létesítettek a felszín és a mélységben levő „munkahely” között. A „jól előkészített” aknabarlangban a mostani „Ve- esem” elnevezésű expedíció július 2-án kezdi meg a leereszkedést, hogy kéthetes feltáró munkával megpróbálják a továbbjutást és elérjék a feltételezett vízszintesen húzódó cseppkőbari ang-rendszert.
